A 15. századtól a 18. század végéig a Közel-Kelet és a vele szoros kapcsolatban álló dél-ázsiai térség politikai térképét három nagy, egymással részben versengő, részben egymásra is ható birodalmi képződmény határozta meg: az Oszmán Birodalom (Devlet-i Aliyye), a Szafavida Birodalom (Safaviyya) és a Mogul Birodalom (Gurkani). Mindhárom az iszlám kalifátusok utáni korszakban építette ki hatalmát, de eltérő legitimációs, közigazgatási és valláspolitikai megoldásokkal. A 18. század végére e rendszerek közül kettő meggyengült vagy felbomlóban volt, és a mai Irán területén a Kádzsár-dinasztia (Qajar) alapozta meg azt az államot, amely a 19. századi reformok és a modern iráni állam közvetlen előzménye lett. Ez az alfejezet a kora újkori birodalmi rendszereket mint egymással összefüggő, de nem egységes képződményeket mutatja be, különös tekintettel a valláspolitikára, az adóztatásra, a kereskedelemre és a 18. századi válságokra.
A történetírás gyakran puskapor-birodalmaknak (gunpowder empires) nevezi az Oszmán, a Szafavida és a Mogul államot, utalva arra, hogy mindhárom a tűzfegyverek – elsősorban a tüzérség és a muskétás gyalogság – rendszeresítésével tudta központosítani hatalmát a korábbi lovasnomád vagy törzsi katonai elitekkel szemben. Ezt a fogalmat Marshall G. S. Hodgson és más történészek vezették be, de a modellt ma már árnyaltan kezelik: a három birodalom katonai sikere nem pusztán technikai újításokon múlt, hanem az adórendszer, a bürokrácia, a vallási legitimáció és a kereskedelmi hálózatok együttes működésén is. Ráadásul a „puskapor-birodalom” címke hajlamos elfedni a belső regionális különbségeket, a törzsi és helyi elitek folyamatos alkudozását, valamint azt, hogy a tűzfegyverek használata nem szüntette meg a lovasság szerepét, csak átalakította.
Ami a három birodalmat összeköti, az elsősorban a perzsa–iszlám uralkodói hagyomány öröksége: a szeldzsuk, ilhánida és timurida korszakokból átvett udvari kultúra, a perzsa mint kancelláriai és irodalmi nyelv (különösen az Oszmán és a Mogul udvarban), valamint a saría (iszlám jog) és a dinasztikus törvény (oszmánul kánún, perzsául urf) párhuzamos érvényesítése. Ugyanakkor a három állam vallási arculata élesen eltért: az Oszmán Birodalom a szunnita iszlám hivatalos értelmezését, a Szafavida Birodalom a tizenkettes síita (imámita) irányzatot tette államvallássá, a Mogul Birodalom pedig – különösen Akbar uralkodása alatt – a vallási pluralizmus és a muszlim–hindu együttélés különböző modelljeit próbálta intézményesíteni. Ez a különbség nem „ősi” vallási szembenállásból fakadt, hanem konkrét politikai döntésekből és a hatalmi elitek érdekeiből.
Az oszmán állam a 14. század elején anatóliai határfejedelemségként (bejlik) jött létre, és a 15. század közepére a Balkán, Anatólia és a Fekete-tenger térségének meghatározó hatalmává vált. II. Mehmed (Mehmed, a Hódító) 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, ezzel véget vetett a Bizánci Birodalomnak, és a várost – Isztambul néven – új birodalmi fővárossá tette. A 16. század elején I. Szelim 1516–1517-ben meghódította a mamlúk Szíriát, Egyiptomot és a Hidzsászt, így az oszmán szultán a kalifa címet is felvette, ami a szent helyek (Mekka, Medina, Jeruzsálem) védelmezőjének szerepét erősítette. I. (Nagy) Szulejmán (1520–1566) uralkodása alatt a birodalom elérte legnagyobb kiterjedését: nyugaton a Magyar Királyság középső részét, keleten Irakot, délen Jement és Észak-Afrika nagy részét ellenőrizte, vagy legalábbis hűbéri/szövetségi rendszerbe vonta.
Az oszmán közigazgatás alapegysége a tímár-rendszer volt: a szultán a hódított földek jövedelmét katonai szolgálat fejében osztotta ki szpáhiknak (lovasoknak) és más katonai-bürokratikus elitnek. A föld elvileg állami tulajdonban maradt, az adókat pedig a helyi paraszti közösségektől szedték be, ami hosszú távon viszonylag stabil – de nem egyenletesen igazságos – adóztatást tett lehetővé. A devsirme (gyermekadó) intézménye révén a birodalom keresztény alattvalóinak egy részéből toborozta a janicsár gyalogságot és a palota adminisztrációját; ezek az állami rabszolgává tett, iszlamizált és kiképzett fiatalok formálisan a szultán személyes szolgái voltak, ami a törzsi elitekkel szemben lojális, központi haderőt biztosított. A rendszer nem volt statikus: a 16. század végétől a tímár-birtokok egyre inkább magánjellegű birtokokká vagy adóbérletekké alakultak, a janicsárok pedig városi, részben céhes-kereskedői érdekeltségű, politikailag is aktív csoporttá váltak.
A valláspolitika a szunnita iszlám hanafita jogi iskoláját tette hivatalossá, de a birodalomban élő nem muszlim közösségek – elsősorban ortodox keresztények, örmények, zsidók – jogállását a zimma (védett népek) elve alapján, a millet-rendszer keretében szabályozták. A millet-rendszer a 19. században nyerte el formális, jogi keretét, de gyökerei a korábbi gyakorlatra nyúlnak vissza: az egyes vallási közösségek saját egyházi-vallási vezetőik alatt, belső jogvitáikban részleges autonómiát élveztek, cserébe különadót (dzsizje) fizettek. Ez nem jelenti, hogy a nem muszlimok egyenlő jogú alattvalók lettek volna: a társadalmi hierarchiában a muszlim férfiak előjogokat élveztek, és az időszakos erőszak vagy diszkrimináció sem volt ritka. Ugyanakkor a birodalom hosszú időn át képes volt viszonylag stabil együttélést fenntartani a soknyelvű és sokvallású területeken, ami a korabeli Európa vallási üldözéseihez képest is említésre méltó.
A 17. századtól az oszmán állam belső válságokkal és külső katonai kudarcokkal szembesült. A dzseláli felkelések Anatóliában, a tímár-rendszer eróziója, az infláció és az európai ezüst beáramlása, valamint a Habsburg és a szafavida frontokon elszenvedett vereségek (a 1606-os zsitvatoroki béke, a 1639-es kaszr-i sirini béke) jelezték a korábbi expanzió végét. A 18. századra a hatalom gyakorlatilag megoszlott a központi udvar, a tartományi helytartók és a helyi előkelők (ájánok) között; olyan tartományi dinasztiák, mint a balkáni Köprülük vagy az egyiptomi mamlúk bejek és a Köprülü nagyvezírek családja, időnként a központi hatalom riválisaivá váltak. A birodalom azonban nem omlott össze: a 18. század végén III. Szelim (1789–1807) reformkísérletei, majd II. Mahmud (1808–1839) intézkedései a hadsereg és a közigazgatás modernizálását célozták, ami a 19. századi tanzimát reformok előzménye lett.
A Szafavida rend a 13. század végén a mai Irán északnyugati részén, Ardebilben született szúfi testvériségként. A rend alapítója, Szafi ad-Dín (1252–1334) után a mozgalom fokozatosan militarizálódott, és a 15. század végére törzsi harcosok – főként türkmén kizilbas („vörös fejűek”) törzsek – támogatásával politikai hatalommá vált. I. Iszmáíl 1501-ben Tabrízben sahként kiáltotta ki magát, és rövid idő alatt elfoglalta a mai Irán nagy részét, valamint a mai Irak és a Kaukázus egyes területeit. Az új állam legfontosabb valláspolitikai döntése az volt, hogy a tizenkettes síita irányzatot tette államvallássá, és erőszakkal vagy nyomásgyakorlással térítette a többségében szunnita lakosságot. Ez a döntés a szafavida uralkodóházat megkülönböztette a szomszédos, szunnita oszmán és üzbég hatalmaktól, és a mai Irán vallási arculatának alapját képezte; ugyanakkor a síita identitás nem „ősi” perzsa sajátosság volt, hanem a 16. században tudatosan kiépített politikai-katonai projekt.
A szafavida–oszmán konfliktus az 1514-es csáldiráni csata után vált tartóssá, amelyben az oszmánok tüzérséggel legyőzték a kizilbas lovasságot. A vereség rávilágított a törzsi haderő korlátaira, de a Szafavida állam nem omlott össze. I. Tahmászp (1524–1576) hosszú uralkodása alatt a birodalom belsőleg konszolidálódott, bár a kizilbas törzsfők közötti frakcióharcok gyakran destabilizálták az udvart. A fordulópontot I. Abbász (1588–1629) uralkodása hozta: Abbász központosította az adminisztrációt, átszervezte a hadsereget, és a kizilbas törzsi lovasság mellé ghulám (rabszolga-katona) hadtesteket állított fel, amelyek gyakran örmény, grúz és cserkesz származású, iszlamizált katonákból álltak. A fővárost 1598-ban Iszfahánba helyezte át, amelyet nagyszabású építkezésekkel – a Meidan-e Sáh tér, a sejk Lotfolláh-mecset, a Sah-mecset – a birodalom reprezentatív központjává tett. Abbász uralkodása alatt a Szafavida Birodalom visszafoglalta az oszmánoktól a korábban elvesztett területeket, és kiűzte a portugálokat a Perzsa-öbölből (Hormuz 1622), ami a tengeri kereskedelem ellenőrzését is megerősítette.
A szafavida valláspolitika a síita ulema (vallástudósok) intézményesülését hozta: a sahok síita jogtudósokat hívtak az országba, mecseteket és vallási iskolákat (madrasza) alapítottak, és fokozatosan kiépítették a síita papság hierarchiáját. Ez a folyamat hosszú távon azt eredményezte, hogy a vallási elit a politikai hatalomtól viszonylag független társadalmi és gazdasági bázisra tett szert, ami a 19–20. századi iráni politikai fejlődésben is meghatározó lett. A gazdaság alapja a mezőgazdasági adó és a selyemkereskedelem volt; a selyemexport nagy részét az örmény kereskedőhálózatok bonyolították, amelyek Iszfahánból, az Oszmán Birodalmon át Európába, illetve az Indiai-óceánon át Dél-Ázsiába szállították az árut. A 17. században a szafavida állam viszonylag stabil, bár nem mentes a belső lázadásoktól és a törzsi ellenállástól.
A 18. század elején a birodalom gyorsan összeomlott. A gyenge utódok, a kizilbas törzsfők és a síita klérus közötti hatalmi harcok, valamint a gazdasági nehézségek miatt 1722-ben az afgán gilzai törzsek elfoglalták Iszfahánt, és véget vetettek a Szafavida-dinasztia tényleges uralmának. A szafavida állam bukása hosszú polgárháborús időszakot nyitott, amelyből előbb Nádir sé (1736–1747) afsárida hadvezér emelkedett ki, aki rövid időre helyreállította Irán területi egységét, sőt 1739-ben kifosztotta Delhit, majd halála után a Zand-dinasztia (1751–1794) szerezte meg a hatalmat a déli és középső területeken. Ez a káosz tette lehetővé a Kádzsár-dinasztia felemelkedését, amely a 18. század legvégén egyesítette Iránt, és a 19. századi reformok és a modern iráni állam közvetlen előzményévé vált.
A Mogul Birodalom a Timurida hagyományból nőtt ki: Bábur (1483–1530), Timur Lenk leszármazottja, 1526-ban a pánipati csatában legyőzte a Delhi Szultanátus utolsó uralkodóját, és megalapította az észak-indiai mogul államot. Bábur és fia, Humájun uralkodása még bizonytalan volt, de unokája, Akbar (1556–1605) hosszú uralkodása alatt a birodalom megszilárdult, és a szubkontinens északi és középső részének meghatározó hatalmává vált. Akbar adminisztratív reformjai – a manszabdár rendszer, amelyben a katonai és polgári tisztségeket rangsorolták, és a zabt adórendszer, amely a terményhozamok becslésén alapuló földadót vezetett be – viszonylag hatékony központi ellenőrzést tettek lehetővé. A mogul uralom nem egyszerűen „muszlim hódítás” volt: az uralkodó elit muszlim volt, de a lakosság többsége hindu, emellett jelentős szikh, dzsaina és más közösségek is éltek. Akbar valláspolitikája ezt a sokféleséget tudomásul vette: eltörölte a nem muszlimokra kivetett fejadót (dzsizje), házassági szövetségeket kötött hindu rádzsput dinasztiákkal, és udvarában vallási vitákat rendezett muszlim, hindu, keresztény (jezsuita) és más képviselők részvételével. Az általa hirdetett szulh-i kull („egyetemes béke”) elve a vallási türelmet és a birodalmi lojalitást helyezte a felekezeti azonosság fölé. Ez a politika a korabeli Európa vallásháborúihoz képest figyelemre méltó, de nem jelentett modern értelemben vett vallásszabadságot: az állam továbbra is muszlim legitimációjú volt, és a nem muszlimok társadalmi jogállása hierarchikus maradt.
Akbar utódai, Dzsahángír (1605–1627) és Sáh Dzsahán (1628–1658) alatt a birodalom tovább terjeszkedett, és a mogul udvari kultúra – az építészet, a festészet, az irodalom – csúcspontját érte el. Sáh Dzsahán nevéhez fűződik a Tádzs Mahal felépítése, amely a mogul reprezentáció és a perzsa-indiai művészeti szintézis jelképe. A gazdaság alapja a mezőgazdasági adó és a rendkívül aktív Indiai-óceán-kereskedelem volt: a mogul kikötők – Szúrat, később Kalkutta és Bombay – összekötötték a birodalmat a Perzsa-öböl, Délkelet-Ázsia és Afrika kereskedelmi hálózataival. Az európai kereskedőtársaságok – a portugál, holland, angol és francia – fokozatosan növelték jelenlétüket, de a 17. században még nem gyakoroltak politikai uralmat; a mogul állam engedélyezte kereskedelmi telepeik működését, cserébe vámokat és adókat szedett.
A birodalom valláspolitikája Aurangzeb (1658–1707) uralkodása alatt fordult meg. Aurangzeb konzervatívabb, szunnita iszlám értelmezést képviselt, visszavezette a dzsizje adót, leromboltatta egyes hindu templomok egy részét, és háborúkat folytatott a Dekkán muzulmán szultanátusai, valamint a hindu Maratha állam ellen. Uralkodása alatt a birodalom elérte legnagyobb területi kiterjedését, de a folyamatos hadviselés kimerítette a kincstárat, és a vallási-politikai feszültségek aláásták a korábbi kompromisszumos rendszert. A 18. század elején a Maratha Konföderáció, a szikh felkelések, a regionális kormányzók (nábobok) önállósodása és az afgán Durrani inváziók fokozatosan szétzilálták a központi hatalmat. Az 1739-es Nádir sé-féle delhi fosztogatás jelképesen is megmutatta a mogul központ katonai tehetetlenségét. A birodalom formálisan 1857-ig fennmaradt, de a 18. század második felétől már csak névleges hatalmat gyakorolt; a tényleges politikai és katonai ellenőrzés a regionális államok, a Maratha, a szikh és az európai társaságok – elsősorban a Brit Kelet-indiai Társaság – kezébe került.
A Szafavida Birodalom bukása utáni fél évszázados káoszban a török eredetű kádzsár törzs fokozatosan megerősödött Észak-Iránban. Aga Muhammad Kádzsár (1742–1797) az 1780-as években kezdte egyesíteni a széttagolt területeket, és 1794-ben megdöntötte a Zand-dinasztiát, majd 1796-ban hivatalosan is sahként koronáztatta magát. Uralkodása rövid volt, de brutális: a politikai ellenfelekkel szembeni kegyetlensége – többek között a Kerman város elleni megtorlás – a korabeli és későbbi krónikák szerint is kiemelkedő volt. 1797-es meggyilkolása után unokaöccse, Fath Ali Sáh (1797–1834) követte, aki a Teherán központú államot megerősítette, és a Kádzsár Irán (Qajar) adminisztratív kereteit kiépítette. A Kádzsár állam nem volt központosított, modern bürokrácia: a hatalom a sah udvara, a törzsi elitek, a tartományi kormányzók és a helyi vallási tekintélyek közötti alkufolyamatokon nyugodott. A síita ulema a szafavida korszakhoz képest tovább erősödött, és a 19. század folyamán egyre nagyobb szerepet játszott a politikában, ami a későbbi alkotmányos forradalom (1905–1911) és az 1979-es iszlám forradalom előzményeként is értelmezhető.
A Kádzsár-kor első évtizedeiben a birodalom területi veszteségeket szenvedett a kaukázusi fronton: az 1804–1813-as és 1826–1828-as orosz–perzsa háborúk a gulisztáni és türkmencsaji szerződésekhez vezettek, amelyek a mai Örményország, Azerbajdzsán és Grúzia területét az Orosz Birodalomnak juttatták. Ez a veszteség nemcsak területi, hanem gazdasági és demográfiai következményekkel is járt, és a 19. századi iráni reformtörekvések egyik fontos mozgatórugója lett. A Kádzsár Irán valláspolitikája a síita iszlámot tekintette hivatalosnak, de a birodalomban élő szunnita kurdok, türkmének és beludzsok, valamint a keresztény örmények, asszírok és zsidók jogállása a hagyományos dhimma-keretek között mozgott, gyakran a helyi hatalmi viszonyoktól függően.
A három nagy birodalom és a Kádzsár Irán gazdasági alapja hasonló volt: a mezőgazdasági termelésből és a kereskedelmi útvonalakból származó jövedelem központi újraelosztása. Az adóztatás azonban eltérő formákat öltött: az oszmán tímár-rendszer a katonai szolgálat és a földjövedelem összekapcsolásán alapult; a szafavida állam a tujul (adóbérlet vagy jövedelemátengedés) és a mulk (magánbirtok) kategóriákat használta; a mogul zabt rendszer a terménybecslésen alapuló pénzadót részesítette előnyben; a Kádzsár állam pedig gyakran adóbérleteket (perzsául ijáré) adott ki, ami a helyi adóbérlők hatalmát növelte. A kereskedelmet mindhárom birodalomban a városi kereskedőtőke, a vallási alapítványok (vakf) és a külföldi – örmény, zsidó, bánján, európai – hálózatok bonyolították. Az Indiai-óceán és a selyemút összekapcsolta a térséget Kínával, Délkelet-Ázsiával, Afrikával és Európával, de a 16. századtól az európai tengeri hatalmak fokozatosan növelték részesedésüket, ami hosszú távon a helyi államok gazdasági mozgásterét is szűkítette.
A valláspolitika terén a legszembetűnőbb különbség a szunnita–síita szembenállás intézményesülése volt az Oszmán és a Szafavida birodalom között. Ez a feszültség nem egyszerűen teológiai vita volt, hanem területi és kereskedelmi rivalizálással is összefonódott. Az Oszmán Birodalom hivatalos szunnita identitása a kalifai legitimációban, a Szafavida sahok síita identitása a kizilbas törzsi-vallási mozgalom örökségében gyökerezett. A Mogul Birodalom ezzel szemben a vallási pluralizmus és a dinasztikus lojalitás összeegyeztetésére törekedett, bár ez a politika időben és uralkodónként változott, és Aurangzeb alatt egyértelműen a szunnita ortodoxia felé tolódott. A Kádzsár Irán a szafavida síita örökséget folytatta, de a 19. században a síita ulema és a sah közötti hatalmi egyensúly új kihívások elé került.
A 18. század mindhárom birodalomban a decentralizáció, a belső lázadások és a külső katonai nyomás időszaka volt. Az Oszmán Birodalom a 1683-as bécsi vereség után a karlócai béke (1699) és a paszarofáci béke (1718) révén jelentős európai területeket vesztett, és belsőleg a tartományi elitek hatalma nőtt. Ugyanakkor a birodalom nem esett szét: a 18. század folyamán többször is próbálkozott katonai reformokkal, és a 19. században – részben a külső nyomás, részben a belső reformerek hatására – megindult a modernizáció. A Szafavida Birodalom 1722-es bukása után Irán hosszú polgárháborúba süllyedt, és csak a Kádzsár-dinasztia tudta – részben – helyreállítani a területi egységet. A Mogul Birodalom a 18. században fokozatosan regionális államokra bomlott, és a Brit Kelet-indiai Társaság katonai-politikai hatalma a század végére már meghatározóvá vált. Ez a folyamat közvetlen előzménye a 19. századi gyarmati uralomnak és a modern államhatárok kialakulásának, amelyet A gyarmatosítás, mandátumok és államhatárok alfejezet tárgyal.
A 18. századi válságok értelmezése a történetírásban vitatott. Egyes kutatók a belső elitet, a katonai technológia lemaradását és az adórendszer merevségét hangsúlyozzák; mások a világgazdasági átrendeződést, az európai tengeri kereskedelem előretörését és az amerikai ezüst beáramlásának inflációs hatásait emelik ki. A „hanyatlás” fogalma maga is problematikus: a 18. századi Oszmán Birodalomban például a helyi elitek megerősödése nem feltétlenül a birodalom gyengülését jelentette, hanem a hatalomgyakorlás új formáinak kialakulását. Hasonlóképpen a Mogul Birodalom „összeomlása” nem egyetlen okra vezethető vissza, hanem a birodalmi központ és a regionális elitek közötti alkufolyamatok kimenetelére.
A kora újkori birodalmakról szóló ismereteink forrásbázisa egyenlőtlen. Az Oszmán Birodalom esetében kiterjedt központi levéltárak (başbakanlık arşivi), adóösszeírások (tahrir defterleri), bírósági jegyzőkönyvek (kadi szidzsillek) és krónikák állnak rendelkezésre, de ezek elsősorban az állami adminisztráció nézőpontját tükrözik, és a vidéki, női vagy nem muszlim tapasztalatokat gyakran csak közvetve mutatják. A Szafavida Birodalom forrásai szűkösebbek: a központi állam kevésbé volt bürokratikus, és sok dokumentum elveszett a 18. századi harcokban; a korszakról szóló ismeretek jelentős része európai utazók, örmény kereskedők és későbbi krónikák beszámolóira támaszkodik. A Mogul Birodalom esetében a perzsa nyelvű udvari krónikák (például Abul-Fazl Áin-i Akbarí című munkája) mellett az európai kereskedőtársaságok – elsősorban az angol Kelet-indiai Társaság – feljegyzései is fontosak, de ezek szerzői gyakran saját kereskedelmi-politikai érdekeik szerint értelmezték az eseményeket. A Kádzsár-kor korai szakaszáról viszonylag kevés elsődleges forrás maradt fenn, és a későbbi nemzeti történetírás – mind az iráni, mind a külföldi – gyakran a 19. századi veszteségek fényében ítélte meg a dinasztiát.
A demográfiai és gazdasági adatok a kora újkorban szinte mindig becslések. A 16. századi oszmán adóösszeírásokból viszonylag pontos háztartás- és adónyilvántartások rekonstruálhatók, de a teljes népességre vonatkozó számok vitatottak; a Szafavida és Mogul birodalomra vonatkozó becslések ennél is bizonytalanabbak. Az egyes vallási közösségek létszámáról a 19. század előtt nincs megbízható statisztika, így az olyan állítások, mint „a lakosság többsége síita lett a szafavida térítés nyomán”, csak hozzávetőlegesek, bár a tendencia maga dokumentált. A dzsizje és más adók eltörlésének vagy visszavezetésének hatását szintén nehéz pontosan mérni, mert a helyi gyakorlatok jelentősen eltértek a központi rendeletektől.
A valláspolitika értelmezése terén a történészi viták élesek. A „millet-rendszer” mint intézmény a 19. századi reformok előtt nem volt egységes, jogilag kodifikált struktúra, hanem rugalmas, helyenként változó gyakorlat. Az Akbar-féle vallási tolerancia mértékét egyes kutatók pragmatikus politikai döntésnek, mások őszinte szellemi nyitottságnak tekintik; Aurangzeb valláspolitikáját pedig a korábbi idealizáló vagy démonizáló képek helyett ma már árnyaltabban, a birodalmi terjeszkedés és a belső ellenállás összefüggésében értelmezik. A síita–szunnita szembenállás intézményesülése a 16. században dokumentált tény, de annak mélysége és a mindennapi életre gyakorolt hatása erősen vitatott; a „szektarianizmus” fogalma a modern kori politikai elemzésekből visszavetítve torzíthat.
tímár-rendszerre, a devsirmére és a janicsár hadseregre épült; valláspolitikája a szunnita iszlámot és a nem muszlim közösségek részleges autonómiáját (millet-gyakorlat) kombinálta. - A Szafavida Birodalom a 16. század elején a tizenkettes síita irányzatot tette államvallássá, ami a mai Irán vallási arculatának alapja lett; I. Abbász központosító reformjai és Iszfahán felépítése a birodalom csúcspontját jelzik. - A Mogul Birodalom Akbar alatt a vallási pluralizmus (szulh-i kull) és a központi adórendszer (zabt, manszabdár) révén stabilizálódott; Aurangzeb konzervatívabb politikája hozzájárult a birodalom 18. századi meggyengüléséhez. - A szafavida állam 1722-es bukása után Iránban polgárháborús káosz alakult ki, amelyből a Kádzsár-dinasztia emelkedett ki a 18. század végén, Teherán központtal. - A három birodalom gazdasága a mezőgazdasági adóra és a selyemúti, Indiai-óceáni kereskedelemre épült, de az európai tengeri hatalmak fokozatosan növelték befolyásukat. - A 18. század mindhárom birodalomban a decentralizáció, a belső lázadások és a külső nyomás időszaka volt, de a „hanyatlás” értelmezése vitatott, mert a helyi elitek megerősödése új hatalmi formákat is teremtett.