A 19. századi európai behatolás nem egyetlen, egységes folyamat volt, hanem több nagyhatalom – elsősorban Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, majd a Német Birodalom – gazdasági, stratégiai és kulturális térnyerésének együttes következménye. A korábbi évszázadokban a régió birodalmi kereteit az Oszmán Birodalom, a Szafavida/Perszsa, a Mogul Birodalom és a Kádzsár Irán határozták meg; a 19. században ezek a keretek részben belső átalakulás, részben külső nyomás hatására meglazultak. Az európai behatolás formái közé tartozott a konzuli jelenlét, a kereskedelmi kiváltságok, a vasút- és hajózási koncessziók, a misszionáriusi tevékenység, a pénzügyi függőséget okozó kölcsönök és a katonai expedíciók. Mindezek együttesen átalakították a helyi gazdaságokat, jogrendszereket és politikai erőviszonyokat, és előkészítették az első világháború utáni területi átrendeződést.
A „keleti kérdés” (Eastern Question) kifejezés az európai diplomáciai nyelvben jelölte azt a problémát, hogy mi történjen az Oszmán Birodalommal, amely a 19. században egyre inkább a „Európa beteg embere” képében tűnt fel. A kérdés mögött azonban nem csupán a birodalom belső gyengesége állt, hanem a nagyhatalmak versengése is: mindegyikük igyekezett befolyási övezeteket szerezni, nehogy riválisa egyoldalúan használja ki a helyzetet. A krími háború (1853–1856) és az 1877–1878-as orosz–oszmán háború után a balkáni és kaukázusi területi változások a keleti kérdés nagyhatalmi kezelésének következményei voltak. A régió lakói számára mindez gyakran háborút, kitelepítést, éhínséget és a helyi autonómiák felszámolását jelentette.
A 19. századi európai behatolás során különösen fontos szerepet játszott a kapitulációk (capitulations) rendszere, amely évszázadok óta létező, de a 19. században kiszélesedő jogi kiváltságokat biztosított az európai állampolgároknak és ügyfeleiknek az oszmán területeken. Ezek a kiváltságok adómentességet, konzuli bíráskodást és a helyi jog alóli mentességet jelentettek, ami a helyi keresztény és zsidó közösségek egy részének is védelmet nyújtott, ugyanakkor aláásta az oszmán állam szuverenitását. A francia és orosz kormányzat gyakran a katolikus, illetve ortodox keresztények védelmezőjeként lépett fel, ami a vallási közösségek közötti feszültségek nemzetközi dimenzióját erősítette.
A brit–orosz versengés a 19. század második felében a Kaukázustól Közép-Ázsián át Perzsiáig terjedő térségben formálódott. A kortársak és a későbbi történészek által „nagy játszmának” (Great Game) nevezett rivalizálás nem egyetlen háborúban, hanem folyamatos diplomáciai, hírszerzési és katonai nyomásgyakorlásban öltött testet. A britek az India felé vezető tengeri és szárazföldi útvonalak biztosítását tekintették elsődleges célnak, míg az oroszok a déli határaik mentén kialakuló brit befolyást próbálták ellensúlyozni. Ennek a versengésnek az egyik legfontosabb következménye az lett, hogy Afganisztán, Perzsia és a Kaukázus térsége ütközőzónává vált, ahol a helyi uralkodók mozgásterét a nagyhatalmi érdekek korlátozták.
Az 1907-es angol–orosz egyezmény formálisan felosztotta Perzsiát északi orosz, déli brit befolyási övezetre és egy középső semleges zónára. Ez a megállapodás a kádzsár kormányzat hozzájárulása nélkül született, és a perzsa alkotmányos mozgalom számára a külső beavatkozás legnyilvánvalóbb jelképévé vált. A brit–orosz versengés az Oszmán Birodalom keleti tartományaiban is éreztette hatását: az örmény, kurd és asszír közösségek helyzete a berlini kongresszus (1878) után a nemzetközi diplomáciai viták tárgya lett, de a vállalt reformok végrehajtása rendszerint elakadt. A helyi lakosság számára a nagyhatalmi ígéretek gyakran nem hoztak javulást, sőt a beavatkozások fokozták a közösségek közötti bizalmatlanságot.
Az első világháború (1914–1918) kitörése alapvetően megváltoztatta a régió helyzetét. Az Oszmán Birodalom 1914 októberében lépett be a háborúba a központi hatalmak oldalán, ami a birodalom többfrontos háborújához vezetett: a Kaukázusban az oroszok, Mezopotámiában a britek, a Sínai-félszigeten és Palesztinában pedig a brit és arab erők ellen harcolt. A háború alatt a civil lakosságot hatalmas szenvedés érte: hadműveletek, járványok, éhínség, kényszermozgások és tömeges erőszak. Az 1915–1916-os örmény népirtás – amelyet a történészi konszenzus népirtásként ismer el – e háborús körülmények között zajlott, és a háború utáni rendezésben a nagyhatalmak a maguk érdekei szerint kezelték a helyi közösségek sorsát.
A háború alatt a brit kormányzat több, egymással részben ellentétes ígéretet tett a régió különböző szereplőinek. Az Husszein–MacMahon levelezés (Hussein–McMahon Correspondence, 1915–1916) a mekkai serif, Husszein bin Ali és a brit főbiztos, Henry McMahon között zajlott. A levelekben a britek arab függetlenséget helyeztek kilátásba bizonyos területeken, cserébe az oszmánok elleni arab felkelésért, de a pontos határokat homályban hagyták. A levelezés egyes pontjainak értelmezése – például az, hogy Palesztina beletartozott-e az arab függetlenségi ígéretbe – a mai napig történészi vita tárgya. Az 1917-es Balfour-nyilatkozat (Balfour Declaration) a brit kormány nevében támogatásáról biztosította „egy nemzeti otthon” létrehozását a zsidó nép számára Palesztinában, miközben kikötötte, hogy nem szabad sérteni a meglévő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait. E két ígéret mellett a britek és a franciák 1916-ban titkos Sykes–Picot-egyezményt (Sykes–Picot Agreement) kötöttek, amely felosztotta az Oszmán Birodalom arab tartományait brit és francia befolyási övezetekre, valamint egy nemzetközi igazgatású Palesztinát irányzott elő.
Ezek az ígéretek egymással nehezen összeegyeztethetők voltak, és a háború utáni rendezés során feszültségek forrásává váltak. A helyzetet tovább bonyolította, hogy 1918-ban a bolsevik kormány nyilvánosságra hozta a titkos egyezményeket, ami aláásta a szövetségesek erkölcsi pozícióját és felbátorította a helyi nacionalista mozgalmakat. A háború alatt az antant hatalmak támogatták az arab felkelést (1916–1918), amelyet a mekkai serif fiai, köztük Fejszál és Abdullah vezettek; az arab erők részt vettek a damaszkuszi bevonulásban, de a háború végén a területi rendezés nem az ő elképzeléseik szerint alakult.
A háború után a győztes hatalmak a Népszövetség (League of Nations) égisze alatt új igazgatási keretet hoztak létre a legyőzött birodalmak volt területeire: ez volt a mandátumrendszer. A mandátumok jogi formájukban nem voltak azonosak a klasszikus gyarmatokkal, mert a mandátumot kapó államnak (a „kötelezett hatalomnak”) a Népszövetség felügyelete alatt kellett igazgatnia a területet a helyi lakosság fejlődésének elősegítése érdekében. Ugyanakkor a gyakorlatban a mandátumrendszert sokan bírálták, mert a hatalmak – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország – hasonló ellenőrzést gyakoroltak, mint a gyarmatokon, és a helyi népesség nem kapott valódi politikai önrendelkezést.
A mandátumokat három kategóriába sorolták: A, B és C típusú mandátumok. Az A típusú mandátumok a volt Oszmán Birodalom arab tartományaira vonatkoztak, és elvileg rövidebb távú igazgatást irányoztak elő, mert ezeket a területeket „fejlettebbnek” tekintették. A B és C típusú mandátumok afrikai és csendes-óceáni területeket érintettek; a könyv témája szempontjából az A típusú mandátumok a meghatározók. A területi felosztást az 1920-as San Remo-i konferencia és az azt követő szerződések rögzítették. A mandátumhatárok a következőképpen alakultak:
A mandátumok létrehozása során a helyi lakosság véleményét alig vették figyelembe. Az 1919-es King–Crane-bizottság az amerikai kormány megbízásából felmérte a szíriai és palesztinai lakosság politikai kívánságait, és jelentésében a függetlenség támogatását és a cionista betelepülés ellenzését rögzítette, de a jelentést a békekonferencián nem vették figyelembe. Ez a momentum jól mutatja a nagyhatalmi rendezés és a helyi akarat közötti szakadékot.
A mandátumrendszer bevezetése nem volt zökkenőmentes. Szíriában 1920-ban a francia csapatok fegyverrel verték le a Fejszál vezette arab kormányt, Irakban 1920-ban nagy felkelés tört ki a brit uralom ellen, Palesztinában pedig a zsidó bevándorlás és a cionista intézmények építése feszültségeket gerjesztett az arab lakossággal. Ezek az események rámutattak arra, hogy a mandátumok nem a helyi önrendelkezés eszközei voltak, hanem a nagyhatalmi érdekek érvényesítésének új formái. A mandátumhatárok kijelölése során a nagyhatalmak elsősorban saját stratégiai és gazdasági érdekeiket követték, nem pedig a helyi etnikai, vallási vagy törzsi viszonyokat. A határok meghúzásakor figyelembe vették a vasútvonalakat, a kikötőket, az olajmezőket és a korábbi európai befolyási övezeteket. Ennek következtében a létrejött államhatárok gyakran átmetszettek meglévő közösségi hálózatokat, törzsi területeket és kereskedelmi útvonalakat.
A „mesterséges határok” kifejezés a régió történetírásában gyakran előfordul, de fontos árnyalni: a határok mindenhol mesterségesek, és a 19–20. századi európai államhatárok sem mindig követték a nyelvi vagy etnikai viszonyokat. A Közel-Keleten a probléma nem pusztán a határok mesterséges volta, hanem az, hogy a határkijelölés folyamata külső hatalmak érdekeit tükrözte, és a helyi lakosság nem kapott beleszólást. Emellett a határokhoz új állampolgársági és politikai intézmények kapcsolódtak, amelyek a korábbi birodalmi kereteket váltották fel.
Az örökség több szinten érvényesül. Először, a határok új államközpontú politikai teret hoztak létre, amelyben a nacionalista elitek a saját államuk megerősítésére törekedtek, gyakran a szomszédos államok rovására. Másodszor, a határok által kettévágott közösségek – például a kurdok, a szíriai és iraki arab törzsek, a levantei kereskedők – kénytelenek voltak alkalmazkodni az új adminisztratív keretekhez, ami hosszú távú feszültségeket szült. Harmadszor, a határokhoz kapcsolódó erőforrás-elosztás – például a víz, az olaj, a kikötők – új egyenlőtlenségeket hozott létre, és a későbbi konfliktusok egyik forrása lett.
A határok örökségének megítélése a történészi vitákban is központi téma. Egyes értelmezések szerint a mandátumrendszer és a határok a régió mai instabilitásának fő okai; mások szerint a hangsúlyt a belső társadalmi és politikai folyamatokra kell helyezni, mert a határok megszilárdulása után a helyi elitek maguk is aktívan formálták államaikat. A két álláspont nem zárja ki egymást, de a könyv azt az álláspontot követi, hogy a külső beavatkozás és a helyi cselekvők kölcsönhatását kell vizsgálni.
A mandátumrendszer az 1930-as évektől fokozatosan felbomlott: Irak 1932-ben formálisan függetlenné vált, bár brit befolyás megmaradt; Szíria és Libanon a második világháború alatt és után nyerte el függetlenségét; Palesztina sorsa pedig az 1947-es ENSZ-felosztási terv és az 1948-as háború révén dőlt el. A határok azonban nem tűntek el: az utódállamok örökölték a mandátumok területi kereteit, és a későbbi konfliktusokban ezek a határok váltak a nemzeti identitás és a területi követelések hivatkozási alapjává.
Az alfejezet tanulsága, hogy a modern Közel-Kelet államhatárai nem természetes adottságok, hanem történelmi folyamatok eredményei, amelyekben a 19. századi európai behatolás, a nagyhatalmi versengés és az első világháborús rendezés meghatározó szerepet játszott. A mandátumrendszer intézményei, a háborús ígéretek ellentmondásai és a helyi ellenállás együttesen alakították ki azt a politikai keretet, amelyben a régió országai a 20. században megszülettek.
Az alfejezet fő forrásai közé tartoznak az első világháború előtti és alatti diplomáciai iratok, a Népszövetség mandátumszövegei és jegyzőkönyvei, a brit és francia külügyi levéltárak anyagai, valamint a helyi szereplők (például az arab nacionalista vezetők, az oszmán tisztviselők, a cionista szervezetek) levelezései és emlékiratai. A Husszein–MacMahon levelezés, a Balfour-nyilatkozat és a Sykes–Picot-egyezmény szövegei elsődleges forrásként ismertek, de a levelezés egyes pontjainak értelmezése vitatott: például az, hogy Palesztina beletartozott-e az arab függetlenségi ígéretbe, a mai napig történészi vita tárgya.
A mandátumrendszer értékelésénél a források eltérő perspektívákat tükröznek. A gyarmati adminisztráció iratai gyakran a „civilizációs küldetés” nyelvét használják, míg a helyi panaszok, petíciók és felkelések forrásai a kényszer és az ellenállás tapasztalatát rögzítik. A statisztikai adatok – például a lakosságszám, a migráció vagy a gazdasági mutatók – gyakran hiányosak, és a becslések forrástól függően jelentősen eltérhetnek. A határok pontos kijelölésének térképészeti rekonstrukciója is bizonytalan lehet, mert a korabeli térképek pontatlanok, és a terepen a határvonalak kijelölése gyakran vitákhoz vezetett.
A szakirodalomban élénk vita folyik arról, mennyire volt meghatározó a külső beavatkozás, és mennyire a belső társadalmi átalakulás a régió modern történetében. Egyes történészek a mandátumrendszert a gyarmatosítás folytatásának tekintik, mások hangsúlyozzák a jogi és intézményi különbségeket. A „mesterséges határok” tézisét sokan elfogadják, de vannak olyan kutatások, amelyek szerint a határok idővel „megszilárdultak”, és a helyi lakosság azonosult velük. Ezt a vitát a könyv későbbi fejezetei részletesebben tárgyalják.
Az alfejezetben nem szerepelnek konkrét áldozati statisztikák, mert az erőszakos események részletes tárgyalása az országfejezetekben történik. Ahol a szöveg becslést említ (például az örmény népirtás áldozatai), az a vonatkozó fejezetben kerül bemutatásra forrásokkal és bizonytalansági jelzéssel.