A Gyarmatosítás, mandátumok és államhatárok alfejezet Gyarmatosítás, mandátumok és államhatárok bemutatta, hogyan alakultak ki a mai államhatárok a birodalmi keretek felbomlásából és a gyarmati tervezésből. A nacionalizmusok története azonban nem egyszerűen e határok függvénye: a 19. század végétől kibontakozó mozgalmak egyszerre formálták a határokat, és ütköztek azokba. A nacionalizmus (nationalism) olyan modern politikai program, amely a közös nyelvet, történelmet, területet vagy vallást az állami szuverenitás alapjává teszi. A középkori és kora újkori közösségi identitásoktól abban különbözik, hogy a nemzetet a politikai legitimitás elsődleges forrásának tekinti, és ehhez állami intézményeket, oktatási rendszert és fegyveres erőt rendel. A közel-keleti nacionalizmusok ezért nem ősi érzések felszínre törései, hanem a birodalmi reformok, a nyomtatás, a tömegoktatás, a hadsereg és a gyarmati adminisztráció által teremtett új tömegkultúrák termékei. Ezt a folyamatot a régióban az arab, török, perzsa, dél-ázsiai muszlim, örmény és grúz mozgalmak példáján keresztül vizsgáljuk, figyelemmel a kisebbségek helyzetére és a vallási–etnikai határok újratermelődésére.
A nemzetállam eszméje a 19. században Európából érkezett a régióba, de nem vákuumban. Az Oszmán Birodalom, a Kádzsár Irán és a Mogul Birodalom utódállamaiban a reformerek a központosítás és a modernizáció jegyében már a 19. század első felétől új közigazgatási, oktatási és hadügyi intézményeket hoztak létre. Az Oszmán Birodalomban az oszmánizmus (Osmanlıcılık) a vallási és etnikai különbségek feletti, közös állampolgárságon alapuló birodalmi identitást hirdette, de a 20. század elejére a török etnikai nacionalizmus vált meghatározóvá. Iránban a 19. századi Kádzsár reformok és a nyugati alkotmányos eszmék terjedése nyomán alakult ki a perzsa nacionalizmus (melliyat-e irâni), amely a preiszlám múltat és a perzsa nyelvet állította szembe a török és arab befolyással.
A dél-ázsiai muszlim közösségben a 19. század második felében a brit népszámlálások és a választójogi reformok a vallási csoportokat politikai kategóriákká tették, ami előkészítette a muszlim nacionalizmus (Muslim nationalism) kialakulását. E folyamatok közös vonása, hogy a nacionalizmus kezdetben nem a néptömegek, hanem a reformértelmiség, a hivatalnokréteg, a katonatisztek és a diaszpórában tanult fiatalok programja volt. A nemzet fogalmát a 19. századi európai nyelvekből és történetírásból kölcsönözték, de a helyi viszonyok szerint újraértelmezték: a nyelv, a vallás, a területi múlt és a birodalmi lojalitás változatos arányban keveredett.
A nacionalizmusok kialakulását a nyomtatott sajtó és a tömegoktatás gyorsította fel. Az újságok, folyóiratok és iskolai tankönyvek közös nyelvi sztenderdeket és történeti narratívákat terjesztettek. Az Oszmán Birodalomban a tanzimat (Tanzimat, „rendezés”) reformjai nyomán létrejött állami iskolák a birodalmi lojalitást tanították, de egyúttal a török, arab, görög és örmény közösségek saját nyelvi iskoláiban a nemzeti identitás is formálódott. A Kádzsár Iránban az 1906-os alkotmányos forradalom (Enqelāb-e Mashrūteh) során a parlament és a sajtó a perzsa nemzeti nyelv és a közös politikai jogok keretét teremtette meg, bár a törzsi és vallási lojalitások továbbra is erősek maradtak.
Az arab nacionalizmus gyökere a 19. századi nahda (al-Nahda, „ébredés”) arab kulturális és irodalmi mozgalmához nyúlik vissza. A nahda elsősorban a szíriai, libanoni és egyiptomi keresztény és muszlim értelmiség körében bontakozott ki: az arab nyelv megújítását, a klasszikus arab örökség újraértékelését és a modern tudományok arab nyelvű közvetítését tűzte ki célul. A mozgalom képviselői – például a libanoni Butrusz al-Busztani (Bustrus al-Bustānī) – a 19. század második felében már a közös arab haza (watan) gondolatát is megfogalmazták, bár a fogalom ekkor még nem jelentett önálló arab nemzetállamot, hanem a birodalmon belüli kulturális–területi közösséget.
Az Oszmán Birodalom 1908-as ifjútörök forradalma (Jön Türk Devrimi) után a török központosítás és a török nyelv előtérbe helyezése az arab tartományokban ellenérzést keltett. Az első világháború alatt az 1916-os arab felkelés (al-Thawra al-ʿArabiyya al-Kubrā) a Hasemita emír, Huszajn bin Ali (Husayn ibn ʿAlī) vezetésével a brit katonai támogatás reményében indult meg, és a pánarab reményeket a független arab állam ígéretéhez kötötte. A háború utáni mandátumrendszer azonban a Sykes–Picot-egyezmény és a Balfour-nyilatkozat nyomán a pánarab egység helyett francia és brit ellenőrzés alatt álló területekre osztotta a régiót. Ez a pánarabizmus (Pan-Arabism) számára tartós sérelmi alapot teremtett: az arab nacionalisták a mandátumi határokat mesterségesnek, a nemzet egységét megbontó gyarmati konstrukciónak tekintették.
A két világháború között az arab nacionalizmus két szinten működött. Egyrészt a pánarab eszme az egységes arab nemzetet hirdette, és olyan ideológusai voltak, mint Szati al-Huszri (Sāṭiʿ al-Ḥuṣrī), aki a közös nyelvre és történelemre építette az arab nemzet fogalmát. Másrészt a gyakorlatban a mandátumi keretek között kialakultak az egyes területi nacionalizmusok: a szíriai, iraki, libanoni, jordániai és palesztin identitások. A szíriai nacionalizmus például a nagy-szíriai (Greater Syria) hagyományra hivatkozott, amely a mai Szíriát, Libanont, Jordániát és Palesztinát is magában foglalta volna; az iraki nacionalizmus a mezopotámiai múltra és az újonnan létrehozott állami keretre épített; a libanoni nacionalizmus a föníciai és a hegyi közösségi hagyományból merített. A palesztin arab nacionalizmus a brit mandátum alatt, a cionista bevándorlással szembeni ellenállás során vált önálló politikai erővé.
Az arab nacionalizmus és a kisebbségek viszonya kezdettől feszültségeket hordozott. A pánarab ideológia a szunnita arab többséget tekintette a nemzet magjának, ami a síita arabokat, a kurdokat, az asszírokat, a berbereket, a koptokat és más csoportokat másodlagos pozícióba vagy asszimilációs nyomás alá helyezte. Ugyanakkor a gyarmati adminisztrációk gyakran tudatosan támogatták a kisebbségi nacionalizmusokat, hogy gyengítsék az arab egységtörekvéseket – ez a mandátumi politika a későbbi államépítés során tartós bizalmatlanságot hagyott maga után.
A török nacionalizmus az Oszmán Birodalom 19. századi reformjainak és a birodalom területi veszteségeinek nyomán alakult ki. A török nacionalizmus (Türkçülük) ideológiai megalapozója Ziya Gökalp (1876–1924) volt, aki a török nyelvű, iszlám kultúrájú, modern állami keretű nemzet gondolatát dolgozta ki. Az ifjútörök mozgalom, különösen az 1913 után hatalomra kerülő Egység és Haladás Bizottsága (İttihat ve Terakki Cemiyeti), a birodalom fennmaradását már nem a soknemzetiségű oszmánizmusban, hanem a török etnikai mag megerősítésében látta. Ez a fordulat hozzájárult az örmény, görög és arab közösségekkel való szakításhoz, és a birodalom első világháborús összeomlásához.
Az 1919–1923-as török függetlenségi háború (Kurtuluş Savaşı) után a kemalizmus (Kemalizm) vált a Török Köztársaság hivatalos ideológiájává. A köztársasági nacionalizmus a török nyelvet és a Törökország területén élő muszlim lakosságot tekintette a nemzet alapjának, és a szekuláris, központosított, modern állam megteremtését tűzte ki célul. Az 1924-es alkotmány és az azt követő reformok – a kalifátus eltörlése, a latin betűs írás bevezetése, a török nyelv megtisztítása az arab és perzsa elemektől, az oktatás állami ellenőrzése – a nemzeti homogenitás megteremtését szolgálták. A lakosságcsere (mübadele) az 1923-as lausanne-i egyezmény értelmében mintegy 1,2 millió ortodox görög és 400 ezer muszlim kényszerű vándorlását jelentette; ez a dokumentált becslések szerint a korszak egyik legnagyobb kényszermigrációja volt, bár a pontos számok vita tárgyát képezik.
A kemalista nacionalizmus a nem-muszlim kisebbségeket (örmények, görögök, zsidók) formálisan állampolgárnak ismerte el, de a gyakorlatban a török nemzeti homogenitás ideálja másodrendűvé tette őket. A kurdokat a hivatalos diskurzus sokáig „hegyi törököknek” nevezte, és a kurd nyelv nyilvános használatát korlátozták. A 20. század második felében a kurd mozgalom megerősödése (lásd A kurd kérdés) megkérdőjelezte a török nemzetállam homogén modelljét, és a mai napig tartó konfliktust eredményezett. A török nacionalizmus ugyanakkor nem egységes: a kemalista szekuláris irányzat mellett a 20. század végén megerősödött a török–iszlám szintézis (Türk-İslam sentezi), amely a török nemzet és a szunnita iszlám összetartozását hangsúlyozta.
Az iráni nacionalizmus a Kádzsár-kori reformok és a nyugati eszmék beáramlásának nyomán alakult ki, de gyökerei a 19. századi perzsa nyelvű sajtóra és a diaszpóra értelmiségére nyúlnak vissza. Az 1906-os alkotmányos forradalom (Enqelāb-e Mashrūteh) a perzsa nemzeti nyelvet és a parlamentáris képviseletet tette a politika középpontjába, bár a törzsi és vallási tekintélyek továbbra is erős hatalmat őriztek. A Pahlavi-dinasztia (1925–1979) alapítója, Reza sah (Reżā Shāh) a nacionalizmust a központosító, modernizáló állam céljaira használta: a hadsereg, az oktatás, a jogrendszer és a közigazgatás reformja révén a perzsa nyelvet és a preiszlám múltat emelte a nemzeti identitás alapjává. Az 1935-ös országnévváltás Perzsiáról Iránra is ezt a nemzeti egységesítést szolgálta.
A Pahlavi nacionalizmus sajátos viszonyban állt az iszlámmal. Reza sah és fia, Mohammad Reza Pahlavi (Mohammad Reza Pahlavi) a preiszlám Achaemenida és Szászánida örökséget hangsúlyozták, és a síita klérus hatalmát visszaszorították. Ez a szekuláris, nyugatiasító nacionalizmus azonban nem tudta felszámolni a vallási intézmények társadalmi befolyását, és az 1979-es iszlám forradalom (Enqelāb-e Eslāmi) éppen a sah nemzeti–modernizáló politikájával szembeni vallási és társadalmi elégedetlenségből nőtt ki. Az iszlám köztársaság ideológiája a síita iszlám univerzalizmusát és az iráni patriotizmust ötvözte: az állami diskurzus egyszerre hivatkozik a korai síita imámokra és a perzsa történelmi múltra. Az iráni nacionalizmus tehát nem tűnt el, hanem az iszlám forradalom keretei között új formát öltött, bár a kisebbségek – azeriek, kurdok, balúcsok, arabok, türkmének – helyzete a központosított perzsa nemzeti modellben továbbra is érzékeny kérdés maradt.
A pakisztáni nacionalizmus a dél-ázsiai muszlim közösség politikai önszerveződéséből fakadt. A brit India 19. századi népszámlálásai és a vallás szerinti választójogi reformok a muszlimokat külön politikai kategóriává tették, és az Indiai Muszlim Liga (All-India Muslim League) 1906-os megalakulása a muszlim érdekvédelem intézményi keretét teremtette meg. A két nemzet elmélet (Two-Nation Theory) – amely szerint a hinduk és a muszlimok két külön nemzetet alkotnak – Muhammad Ali Jinnah (muhammad ʿalī jinnāḥ) és más vezetők érvelésében az 1947-es felosztás alapjául szolgált. Pakisztán így a vallási közösség elvén létrejött állam volt, amelynek neve is „a tiszták földje” jelentést hordoz.
A vallási alapú nacionalizmus azonban nem oldotta meg a területi és etnikai sokszínűséget. Pakisztán két, egymástól több mint ezer kilométerre fekvő részből állt: a nyugati tartományokból (Pandzsáb, Szindh, Beludzsisztán, Északnyugati Határ) és a keleti Bengáliából (Kelet-Pakisztán). A bengáli lakosság nyelvi és kulturális különállása, valamint a nyugati elit gazdasági és nyelvi dominanciája az 1950-es évektől fokozódó feszültséget szült. Az 1952-es nyelvmozgalom (Bhasha Andolon) Kelet-Pakisztánban a bengáli nyelv állami elismertetéséért indult, és a bengáli nacionalizmus megerősödéséhez vezetett. Az 1971-es bangladesi felszabadító háború (Muktijuddho) során Kelet-Pakisztán kiválása megkérdőjelezte a két nemzet elméletét, hiszen a vallási közösség egysége nem tudta felülírni a nyelvi és területi nacionalizmust. A háború idején elkövetett erőszak – amelyet a bengáli oldal népirtásként (genocide) jellemez, a pakisztáni állami narratíva pedig polgárháborúnak nevez – a mai napig emlékezetpolitikai vita tárgya, a dokumentált áldozatszámok több tízezer és több millió között mozognak a források és a módszertan függvényében.
A pakisztáni nacionalizmus a 20. század második felében fokozatosan az iszlám állameszme felé tolódott. A katonai rezsimek – különösen Muhammad Zia-ul-Haq (Muḥammad Ḍiyāʿ al-Ḥaqq) 1977–1988 közötti diktatúrája – az iszlám jog és a vallási intézmények megerősítését használták a hatalom legitimálására. Ez a folyamat azonban nem szüntette meg az etnikai nacionalizmusokat: a szindhi, beludzs, pastu és pandzsábi identitások továbbra is versengenek a központi állammal, és a kisebbségi közösségek – keresztények, hinduk, ahmadik – diszkriminációja is állandó vitát gerjeszt.
A kaukázusi nacionalizmusok a birodalmi ütközőzóna sajátos feltételei között bontakoztak ki. Az örmény nemzeti ébredés a 19. században az Oszmán Birodalom keleti tartományaiban és az orosz uralom alatt álló Kaukázusban párhuzamosan haladt. Az örmény írásbeliség és az egyház – az örmény apostoli egyház (Armenian Apostolic Church) – évszázadokon át fenntartotta a közösségi identitást, de a nemzeti mozgalom a 19. század végén politikai programmá vált: a reformok, az autonómia, majd a függetlenség követelésévé. Az Oszmán Birodalomban az örmény lakosság helyzete a 19. század végén tömeges erőszakba torkollott – az 1894–1896-os hamidí mészárlások dokumentált tényei több százezer áldozatról szólnak, bár a pontos szám vitatott. Az első világháború alatt, 1915-ben az oszmán állam az örmény lakosság tömeges deportálását és lemészárlását hajtotta végre. A történészi konszenzus szerint ez népirtás (genocide) volt; a török állami álláspont ezt a minősítést elutasítja, és a háborús körülmények közötti lakosságcseréről beszél. Az áldozatok számát a fő becslések 1–1,5 millió főre teszik, de a források hiányossága miatt a szám bizonytalan. Az örmény nacionalizmus számára a népirtás emlékezete központi traumává vált, amely a mai napig meghatározza az örmény állami identitást és a diaszpóra politikáját.
A grúz nacionalizmus a 19. századi orosz uralom alatt, a grúz ortodox egyház és a nemesi értelmiség körében alakult ki. A grúz nyelv és a középkori Bagratida királyság emlékezete adta a nemzeti mozgalom alapját. 1918-ban a Kaukázusban rövid életű független államok születtek: Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán külön-külön kiáltották ki függetlenségüket, de a szovjet hatalom 1920–1921-ben bekebelezte őket. A szovjet korszakban a nemzetiségi politika formálisan elismerte a grúz és örmény nyelveket és közigazgatási területeket, de a központi hatalom a nacionalizmust gyanakvással kezelte. A Szovjetunió felbomlása után a grúz és örmény nacionalizmus területi konfliktusokban robbant ki: Örményország a Hegyi-Karabah (Nagorno-Karabakh) örmények lakta enklávé feletti feszültségben keveredett háborúba Azerbajdzsánnal, Grúzia pedig a Abházia és Dél-Oszétia szakadár területek miatt került konfliktusba Oroszországgal. A kaukázusi nacionalizmusok sajátossága, hogy a birodalmi múlt és a szovjet nemzetiségi politika öröksége egyszerre erősítette a nemzeti identitást és teremtette meg a területi viták alapját.
A nemzetállam-építés a Közel-Keleten soha nem volt pusztán kulturális program: mindenütt intézményi eszközökkel termelte újra a vallási és etnikai határokat. A népszámlálások a gyarmati és nemzeti adminisztrációk számára kategorizálták a lakosságot, és e kategóriák – „muszlim”, „keresztény”, „zsidó”, „kurd”, „arab”, „török”, „perzsa” – politikai jelentőségre tettek szert. Az oktatási nyelvpolitika meghatározta, melyik nyelv válik a hivatalos nemzeti nyelvvé, és mely közösségek nyelvei szorulnak a magánszférába. A hadsereg és a közigazgatás a nemzeti homogenitás eszközeként működött, de gyakran egy adott etnikai vagy vallási csoport dominanciáját is biztosította.
A kisebbségek sehol sem olvadtak be teljesen. A libanoni konfesszionalizmus (al-ṭāʾifiyya) az állami pozíciókat a vallási közösségek arányai szerint osztotta el, ami a közösségi identitások intézményesítéséhez és a polgárháborúhoz vezetett. Irakban a szunnita arab elitek uralma a síita többséggel és a kurd kisebbséggel szemben tartós feszültséget szült, amelyet a 2003 utáni államépítés sem oldott fel. Szíriában az alavita kisebbséghez tartozó Asszad-rezsim a szekuláris pánarab retorika ellenére a vallási–regionális hálózatokra építette hatalmát. Törökországban a kurd identitás el nem ismerése a 20. század nagy részében a kurd mozgalom megerősödését vonta maga után. Pakisztánban a vallási nacionalizmus nem tudta megszüntetni a bengáli, szindhi, beludzs és pastu etnikai törekvéseket.
A nemzetépítés ára gyakran erőszakos volt: lakosságcserék, kitelepítések, polgárháborúk és államilag szervezett homogenizáció. Az 1923-as görög–török lakosságcsere, az 1948-as palesztin menekültválság, az 1971-es bangladesi háború menekültáradata, az 1915-ös örmény deportálások és a kaukázusi területi konfliktusok mind azt mutatják, hogy a nemzetállam-építés a Közel-Keleten nem békés folyamat volt. Ugyanakkor a kisebbségek nem passzív áldozatok: saját nacionalizmusokat, lojalitásokat és túlélési stratégiákat alakítottak ki, és számos esetben a nemzetközi jog vagy a nagyhatalmi érdekek védelmét keresték. A vallási–etnikai határok újratermelődése így nem egyszerűen a nacionalizmus mellékterméke, hanem annak szerves része: a nemzet meghatározása mindig feltételezi a „másik” megjelölését, és ez a határképzés a mindennapi intézményekben, az oktatásban, a jogban és a politikai retorikában folyamatosan újratermelődik.
A nacionalizmusok történetének forrásai egyenetlenek és gyakran erősen emlékezetpolitikai jellegűek. A 19. századi sajtó, pártprogramok, iskolai tankönyvek, parlamenti jegyzőkönyvek és diplomáciai iratok dokumentálják a nacionalista elitek programjait, de a néptömegek identitásáról, a vidéki közösségek lojalitásairól és a nők tapasztalatairól jóval kevesebb elsődleges forrás áll rendelkezésre. A népszámlálási adatok a 20. század elején gyakran pontatlanok vagy politikai célokat szolgáltak; az áldozati számok – az örmény népirtás, a bangladesi háború, a lakosságcserék és a kaukázusi konfliktusok esetében – a források és a módszertan függvényében széles skálán mozognak. A történészi konszenzus a nacionalizmus modern jellegét és a nemzetépítés erőszakos homogenizációs hatásait illetően szilárd, de az egyes nemzeti narratívák sokszor visszavetítik a mai identitásokat a premodern közösségekre. A vitatott megnevezések – például „népirtás” az örmény vagy az 1971-es bengáli eseményekre, „terrorizmus” vagy „ellenállás” a kurd és palesztin mozgalmak esetében – mindig szereplőkhöz kötöttek, és a nemzetközi jog, a helyi állami narratívák és a tudományos elemzés eltérő minősítéseket adhat. E fejezet ezért a dokumentált tényeket igyekszik megkülönböztetni a vitatott értelmezésektől, a becsléseket pedig bizonytalanságuk jelzésével közli.