A második világháború utáni Közel-Keleten a dekolonizáció, az arab nacionalizmus és a független államépítés folyamatai – amelyeket az előző alfejezet tárgyalt – szinte azonnal összeütköztek a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió globális versengésével. A hidegháború logikája, az olaj mint stratégiai erőforrás felértékelődése és a helyi konfliktusok – mindenekelőtt az arab–izraeli szembenállás – olyan regionális rendet hoztak létre, amelyben a helyi elitek, mozgalmak és államok egyszerre voltak a nagyhatalmi befolyás tárgyai és aktív alakítói. Ez az alfejezet a hidegháború, az olajgazdaság és a regionális háborúk összekapcsolódását vizsgálja, hangsúlyozva, hogy a régió államai nem passzív sakkfigurák voltak, hanem a szuperhatalmi versengést saját céljaikra is használták.
A hidegháború (Cold War) a második világháború után fokozatosan terjeszkedett be a Közel-Keletre. Az Egyesült Államok kezdetben elsősorban a szovjet terjeszkedés megakadályozására törekedett, amelynek klasszikus megfogalmazása a Truman-doktrína (Truman Doctrine, 1947) volt: Harry S. Truman elnök Görögország és Törökország támogatását kérte a kommunista befolyás ellen, ami a hidegháborús elköteleződés első nyílt deklarációja volt a térségben. A szovjet politika ezzel szemben a brit és francia gyarmati pozíciók meggyengülését igyekezett kihasználni, és támogatta az arab nacionalista, szocialista irányzatú rezsimeket, illetve a függetlenségi mozgalmakat.
A hidegháborús szövetségi rendszer egyik korai pillére az 1955-ben létrehozott Bagdadi Paktum (Baghdad Pact) volt, amelynek tagjai Nagy-Britannia, Törökország, Irán, Irak és Pakisztán lettek; az Egyesült Államok megfigyelőként vett részt, és később a szervezet Központi Szerződés Szervezete (CENTO, Central Treaty Organization) néven működött. A paktum célja a szovjet befolyás feltartóztatása volt, ám az 1958-as iraki monarchiaellenes forradalom után Irak kilépett, így a szervezet hatékonysága jelentősen csökkent. Az 1958-as iraki forradalom, amelyben a hasemita királyságot megdöntötték, jól mutatta, hogy a hidegháborús szövetségi rendszerek törékenyek, és a helyi társadalmi feszültségek – az urbanizáció, a földkérdés, a katonai elitek elégedetlensége – gyakran felülírták a nagyhatalmi terveket.
A szuperhatalmi versengés leglátványosabb beavatkozási formája a titkos műveletek és puccsok voltak. Az 1953-as iráni puccs (Operation Ajax) során az amerikai CIA és a brit MI6 közreműködésével megbuktatták Mohammad Moszaddegh miniszterelnököt, aki államosította az iráni olajipart. A puccs visszaállította Mohammad Reza Pahlavi sah hatalmát, és hosszú távon megerősítette az Egyesült Államok és Irán közötti kliensviszonyt, ugyanakkor az iráni nacionalista és vallási ellenzékben mély bizalmatlanságot hagyott hátra. A puccs ténye a 2013-ban nyilvánosságra került CIA-dokumentumok alapján dokumentált, ám annak pontos mechanizmusa és a helyi szereplők felelőssége továbbra is vitatott a történetírásban. Az iráni események részletes elemzése az Irán a 20. században és ma fejezetben található.
Ezzel párhuzamosan a Szovjetunió az 1950-es évek közepétől fokozatosan épített ki kapcsolatokat az arab nacionalista rezsimekkel, különösen Gamal Abd an-Nasszer Egyiptomával. Az el nem kötelezett mozgalom (Non-Aligned Movement) alapítójaként Nasszer a hidegháborús szembenállástól való távolságtartást hirdette, ám a gyakorlatban – különösen a nyugati hatalmakkal való konfliktusai miatt – egyre inkább a szovjet blokk felé közeledett, fegyvereket és gazdasági segélyt fogadva. A szovjet befolyás később Szíriában és Irakban is megerősödött, különösen a Baath pártok hatalomra kerülése után. Fontos hangsúlyozni, hogy a helyi rezsimek nem egyszerűen a szovjet politika végrehajtói voltak: Nasszer például a szovjet támogatást az arab egység és a pánarab nacionalizmus céljaira kívánta felhasználni, és többször is konfliktusba került Moszkvával. A hidegháborús kliensviszony tehát kétirányú alkufolyamat volt, amelyben a helyi szereplők saját legitimációs és területi céljaikat követték.
A hidegháborús versengéssel párhuzamosan a Közel-Kelet gazdasági jelentősége alapvetően átalakult a kőolaj iránti globális kereslet növekedése miatt. Az olajkitermelés a 20. század elején kezdődött Iránban, Irakban, Szaúd-Arábiában és az Öböl-menti sejkségekben, de a termelés és az árak feletti ellenőrzés hosszú ideig a nemzetközi olajtársaságok, az ún. hét nővér (Seven Sisters) kezében volt. A koncessziós szerződések értelmében a termelő országok csak csekély bevételhez jutottak, míg a kitermelés, a finomítás és az értékesítés haszna nagyobbrészt a nyugati cégeknél maradt.
Az erőviszonyok az 1960-as évektől kezdtek megváltozni. 1960-ban alapították meg a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetét (OPEC, Organization of the Petroleum Exporting Countries), amelynek alapító tagjai között volt Irán, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia és Venezuela. Az OPEC célja a termelési kvóták összehangolása és az olajárak fokozatos emelése volt, de a szervezet befolyása csak az 1970-es években vált meghatározóvá. Az 1973-as arab–izraeli háborúhoz kapcsolódó olajembargó és az azt követő árrobbanás a világgazdaság addigi legnagyobb energiaár-sokkja volt: a nyersolaj ára 1973 és 1974 között több mint háromszorosára emelkedett, majd az 1979-es iráni forradalom után ismét jelentősen megugrott. Az áremelkedés pontos mértéke a források szerint eltérő, mivel a nominális és a reálárak, valamint az egyes olajfajták árai különböznek; az azonban dokumentált, hogy az olajexportáló közel-keleti államok bevételei példátlan mértékben nőttek.
Az olajjövedelmek növekedése teremtette meg a rentier állam (rentier state) modelljét. A fogalom azt az államot jelöli, amelynek bevételei döntően nem a belső adókból, hanem külső forrásból származó járadékból – itt az olajexportból – származnak. A rentier állam jellemzője, hogy a kormányzat elosztó szerepe erős, miközben a társadalom adóztatása alacsony szintű; ez gyakran a politikai részvétel visszaszorításával párosul, mivel az állam a járadék újraelosztásával vásárolja meg a lojalitást. A modell nem minden olajtermelő országra egyformán illik, és a történészi, valamint politikatudományi vitákban a fogalom pontosságát is bírálták; ennek ellenére a szakirodalomban széles körben használt keret a közel-keleti olajállamok összehasonlítására. A rentier gazdaság részletesebb tárgyalása a Olaj, víz és a rentier állam fejezetben található.
Az olajbevételek a termelő államokban hatalmas állami beruházási programokat, infrastrukturális fejlesztéseket és jóléti intézkedéseket tettek lehetővé, ugyanakkor függőséget teremtettek a világpiaci áraktól. Az olajárrobbanás a nem olajexportáló arab államokat is érintette: Egyiptom, Jemen, Jordánia és a palesztin területek lakói tömegesen vállaltak munkát az Öböl-menti országokban, és a hazautalások (remittances) ezen országok gazdaságának kritikus elemévé váltak. A vendégmunkások (guest workers) beáramlása átalakította az Öböl-menti társadalmak demográfiai szerkezetét: egyes országokban a külföldi munkavállalók aránya meghaladta az állampolgárokét. Ez a munkaerő-migráció a régió történetének egyik legnagyobb társadalmi átalakulása volt, amelynek öröksége a mai napig meghatározza a munkaerőpiacokat és az állampolgársági vitákat.
Az arab–izraeli konfliktus a hidegháború időszakában többször is regionális háborúvá szélesedett, és minden alkalommal magába szívta a nagyhatalmi érdekeket. A konfliktus részletes története az Izrael állam és a palesztin kérdés a 20–21. században fejezetben található; itt a hidegháborús és olajgazdasági összefüggésekre összpontosítunk.
Az 1948-as első arab–izraeli háború nyomán – amelyet a palesztin narratíva Nakba (arabul: katasztrófa) néven ismer – mintegy 700 000 palesztin menekült el vagy kényszerült elhagyni lakóhelyét. Ez a menekültkérdés a konfliktus egyik legmaradandóbb eleme lett, és a későbbi regionális feszültségek állandó forrása volt. Az 1956-os szuezi válság (Suez Crisis) során Izrael Nagy-Britanniával és Franciaországgal együtt támadta meg Egyiptomot, miután Nasszer államosította a Szuezi-csatornát. A háború kimenetele a szuperhatalmi nyomás függvénye volt: az Egyesült Államok és a Szovjetunió egyaránt követelte a támadó csapatok kivonását, ami a brit–francia befolyás meggyengülését és a szovjet–egyiptomi kapcsolatok megerősödését hozta.
Az 1967-es hatnapos háború (Six-Day War) radikálisan átrajzolta a térség politikai térképét: Izrael elfoglalta a Sínai-félszigetet, a Golan-fennsíkot, Ciszjordániát és a Gázai övezetet. A háború eseményei jól dokumentáltak, de a megelőző döntések, a fenyegetések értelmezése és a felelősség kérdése a történészi viták tárgya. A nemzetközi közösség – az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozata (1967) – a területek megszállását a béke fejében történő kivonulás elvével kötötte össze, ami a későbbi békefolyamatok alapdokumentuma lett. A „megszállás” kifejezést a nemzetközi jogi álláspont a háborúban elfoglalt területekre alkalmazza, míg az izraeli hivatalos álláspont a területek jogi státuszát vitatottnak tekinti. A könyv ezt a vitát a maga összetettségében mutatja be.
Az 1973-as jom kippuri háború (Yom Kippur War, arabul: októbert háború) fordulópontot jelentett, mert egyrészt az arab államok – Egyiptom és Szíria – meglepetésszerű támadása kezdeti sikereket hozott, másrészt a háborúhoz kapcsolódó olajembargó révén a konfliktus globális gazdasági válságot váltott ki. Az olajembargót az arab olajexportáló országok hirdették meg az Egyesült Államok és más nyugati országok ellen, amelyek Izraelt támogatták a háborúban. Az embargó hatása vitatott: egyes elemzések szerint az áremelkedést valójában a termelés visszafogása és a piaci pánik okozta, nem maga az embargó, ám a szimbolikus jelentősége egyértelmű volt – az olajfegyver bevetése megmutatta, hogy a közel-keleti termelő államok képesek a világgazdaságot befolyásolni.
A háború után az Egyesült Államok aktív diplomáciai szerepet vállalt a konfliktus rendezésében. Az 1978-as Camp David-i megállapodás (Camp David Accords) és az 1979-es egyiptomi–izraeli békeszerződés az első tartós békét hozta egy arab állam és Izrael között. A béke azonban kettévágta az arab világot: Egyiptomot kizárták az Arab Ligából, és a palesztin kérdés rendezése nélkül az arab–izraeli szembenállás új formákat öltött. A palesztin nemzeti mozgalom, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PLO, Palestine Liberation Organization) az 1960-as évek végétől vált a palesztin törekvések fő letéteményesévé, és a konfliktus fokozatosan a palesztin területek és a menekülttáborok kérdésére összpontosult. A libanoni polgárháború (1975–1990) a hidegháborús proxy-háborúk és az arab–izraeli konfliktus metszéspontjában zajlott: a PLO dél-libanoni jelenléte, az izraeli beavatkozások és a szíriai katonai jelenlét egyszerre tükrözték a regionális és globális törésvonalakat. A polgárháború áldozatainak száma becslések szerint 120 000 és 150 000 között mozog; a pontos szám azért bizonytalan, mert a harcok mellett a milíciák által elkövetett erőszak, a tömegsírok és a menekülthullámok dokumentálása hiányos.
Az 1979-es év a hidegháborús Közel-Kelet egyik legmélyebb törésvonala volt, két olyan eseménnyel, amelyek alapjaiban rendítették meg a korábbi regionális rendet: az iráni forradalommal és a szovjet–afgán háborúval.
Az iráni forradalom (Iranian Revolution) 1979-ben megdöntötte Mohammad Reza Pahlavi sah rendszerét, és Ruhollah Homeini vezetésével iszlám köztársaságot hozott létre. A forradalom okai összetettek: a gyors modernizáció és a politikai elnyomás elleni széles körű elégedetlenség, a vallási intézmények ellenállása, a baloldali és nacionalista csoportok mozgósítása, valamint az Egyesült Államokkal való szoros szövetségből fakadó ellenérzések. A forradalom folyamata és az új állam kiépülése az Irán a 20. században és ma fejezetben részletesen szerepel; itt a regionális és hidegháborús következményekre összpontosítunk. Az Egyesült Államok elvesztette legfontosabb szövetségesét a térségben, ami stratégiai sokk volt. A forradalom egyúttal megkérdőjelezte a nyugati típusú modernizáció és a szekuláris nacionalizmus addigi regionális modelljeit, és az iszlám politikai mozgalmak megerősödését hozta. Az 1979–1981-es túszválság során iráni diákok elfoglalták az amerikai nagykövetséget Teheránban, és 52 amerikai diplomatát 444 napig fogva tartottak; az esemény az amerikai–iráni viszonyt tartósan megmérgezte.
A forradalom után kitört az iráni–iraki háború (1980–1988), amelyben Szaddám Huszein Irakja a forradalom exportjától tartva, területi viták és belpolitikai számítások miatt támadta meg Iránt. A háború a 20. század egyik leghosszabb és legnagyobb emberi veszteséggel járó konvencionális háborúja volt: az áldozatok számát a leggyakrabban idézett becslések 500 000 és 1 millió közé teszik, de a pontos adatok a források hiányossága és a hadviselő felek eltérő közlései miatt bizonytalanok. A hidegháborús logika itt is érvényesült: az Egyesült Államok és a Szovjetunió is elsősorban a saját befolyásának megőrzésére törekedett, és időnként mindkét fél kapott fegyvereket vagy hírszerzési támogatást. Az Irán–Contra-ügy (Iran–Contra affair) az 1980-as évek közepén leplezte le, hogy az amerikai kormányzat titokban fegyvereket adott el Iránnak, és a bevételt a nicaraguai ellenforradalmároknak juttatta. A háború végül patthelyzettel zárult, de mély sebeket hagyott mindkét társadalomban.
Szintén 1979-ben a Szovjetunió csapatokat küldött Afganisztánba, hogy stabilizálja az afgán kommunista kormányt, amely a Szovjetunió által támogatott államcsíny (Saur-forradalom, 1978) után került hatalomra, és a vidéki felkelésekkel szemben egyre tehetetlenebbé vált. A szovjet–afgán háború (Soviet–Afghan War, 1979–1989) a hidegháború egyik legvéresebb proxy-háborúja volt. A szovjet invázió nyomán az Egyesült Államok, Szaúd-Arábia és Pakisztán koalíciója a mudzsahedin (arab: mujahidun, ’ellenállók’) mozgalmait kezdte fegyverezni és finanszírozni; a támogatás csatornája a pakisztáni ISI (Inter-Services Intelligence) titkosszolgálat volt. A mudzsahedin kifejezés a háború idején az afgán kormányellenes fegyveres csoportok összefoglaló neve volt, de fontos hangsúlyozni, hogy a csoportok etnikailag, törzsileg és vallásilag rendkívül megosztottak voltak, és többnyire helyi, nem ideológiai alapon szerveződtek. A háború emberi és anyagi következményei katasztrofálisak voltak: a becslések szerint 1–2 millió afgán civil halt meg, és több mint 5 millió ember menekült Pakisztánba és Iránba; ezek a számok becslések, és a különböző források eltérő nagyságrendet adnak meg, mivel a szovjet és a kormányzati statisztikák, valamint a nemzetközi segélyszervezetek adatai között jelentős eltérések vannak.
A háború hosszú távú következménye a dzsihádizmus (jihadism) modern formájának megerősödése volt. A „dzsihád” fogalma az iszlám hagyományban elsősorban vallási értelemben vett erőfeszítést jelent, és nem azonos a modern, politikai célú fegyveres harc teljes spektrumával. A szovjet–afgán háború idején azonban a nemzetközi önkéntesek – az ún. afgán arabok (Afghan Arabs) – hálózatai jöttek létre, amelyek a harcot vallási kötelességként hirdették, és később a globális dzsihádista mozgalmak, köztük az al-Káida csíráivá váltak. E folyamat részletes elemzése az Afganisztán a 20. században és ma fejezetben található. Itt elégséges annyit rögzíteni, hogy a hidegháborús nagyhatalmi logika – az ellenség ellenségének támogatása – hosszú távon olyan fegyveres hálózatokat erősített meg, amelyek később a nyugati államok és a régió rezsimei ellen fordultak.
A szovjet csapatok 1989-ben vonultak ki Afganisztánból, de a háború jelentősen hozzájárult a szovjet gazdaság és a birodalmi rendszer válságához. A szovjet–afgán háborút gyakran a „Szovjetunió Vietnamja” néven emlegetik; ez az összehasonlítás a nyugati történetírásban elterjedt, de leegyszerűsítő, mivel a két konfliktus társadalmi, katonai és geopolitikai összefüggései alapvetően különböztek.
Az 1980-as évek végére a hidegháborús szembenállás fokozatosan enyhült, majd a Szovjetunió 1991-es felbomlásával megszűnt. A Közel-Keleten ez az átmenet nem hozott automatikus békét, hanem új típusú konfliktusok és feszültségek korszakát nyitotta meg. Az 1990-es iraki invázió Kuvait ellen és az 1991-es öbölháború (Gulf War) az első nagyobb konfliktus volt a hidegháború után. Az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalíció kiűzte az iraki erőket Kuvaitból, de a háború után Szaddám Huszein hatalmon maradt, és Irak ellen hosszú évekig tartó szankciórendszer lépett életbe. A háború és a szankciók humanitárius következményei súlyosak voltak, és a későbbi iraki történelem meghatározó elemévé váltak; részletes tárgyalásuk az Irak a 20. században és ma fejezetben található.
Az 1990-es évek elején az arab–izraeli békefolyamat is új lendületet kapott: az 1991-es madridi konferencia és az 1993-as oslói megállapodások (Oslo Accords) a kétállami megoldás lehetőségét vetették fel. A békefolyamat azonban nem oldotta meg a megszállás, a telepespolitika és a menekültkérdés alapvető vitáit, és a kilencvenes évek végére megtorpant. A hidegháború öröksége tovább élt a militarizált államokban, a proxy-háborúkban és a kliensrendszerekben: a régió államai a szuperhatalmi versengés évtizedei alatt hozzászoktak a külső katonai és gazdasági támogatáshoz, ami a rendszerek belső legitimációját tartósan gyengévé tette. Az olajárak ingadozása pedig megmutatta, hogy a rentier államok sebezhetőek a világpiaci ciklusokkal szemben.
A hidegháborús Közel-Kelet történetének forrásadottsága egyenetlen. A diplomáciai iratok, kormányzati döntések és a nyilvános beszédek sok esetben hozzáférhetők, de a titkos műveletek – mint az 1953-as iráni puccs vagy a mudzsahedinek támogatása – dokumentálása részleges, és a levéltárak megnyitása országonként eltérő ütemű. Az amerikai és brit levéltárak számos releváns anyagot őriznek, de a szovjet levéltárak részleges hozzáférhetősége miatt a hidegháborús döntéshozatal egyes aspektusai aszimmetrikusan ismertek. Az arab és iráni kormányzati iratok gyakran nem kutathatók, ami a helyi szereplők perspektívájának rekonstrukcióját nehezíti.
A statisztikai adatok, különösen az olajárak, a termelési adatok és a jövedelmek esetében, különböző nemzetközi szervezetek (Világbank, IMF, OPEC) és nemzeti statisztikai hivatalok eltérő módszertannal dolgoztak; az eltérések okát mindig jelezni kell. A háborúk áldozatszáma – legyen szó a libanoni polgárháborúról, az iráni–iraki háborúról vagy a szovjet–afgán háborúról – becslés, és a felek által közölt adatok gyakran politikai célokat szolgáltak. A szövegben közölt számok a leggyakrabban idézett becslések, de azok bizonytalansága jelentős. A megnevezések – „megszállás”, „ellenállás”, „terrorizmus”, „dzsihádizmus” – vitatottak, és használatuk a beszélő politikai álláspontjától függ. A könyv ezeket a kifejezéseket attribúcióval, a szereplők saját használatának és a nemzetközi intézmények minősítésének bemutatásával használja, nem pedig a saját álláspontjaként.