A modern Közel-Kelet történetírása nem egyszerűen a múlt elbeszélése, hanem maga is a régió politikai, identitás- és emlékezetpolitikai küzdelmeinek színtere. Az előző alfejezetek – a gyarmatosítás és mandátumok, a nacionalizmusok, valamint a hidegháború, az olaj és a regionális háborúk – bemutatták, hogy a régió múltját egymással versengő állami, birodalmi és mozgalmi narratívák formálták. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan írták és írják ezeket a történeteket, milyen módszertani és értelmezési viták osztják meg a kutatókat, és hogyan kapcsolódik a történetírás a jelenkori politikai csatákhoz. A fő kérdés: kinek a története, milyen források alapján, és milyen célból? A válaszhoz előbb az orientalizmus és posztkolonializmus felől közelítünk, majd a nemzeti narratívák, a vallási és etnikai csoportok, az erőszak és a genocídiumkutatás vitáit tárgyaljuk, végül a nyugati és helyi történetírás viszonyát elemezzük.
Az orientalizmus kifejezést a palesztin származású amerikai irodalomtudós, Edward Said 1978-as azonos című könyve tette a modern Közel-Kelet-tanulmányok egyik központi kritikai fogalmává. Said érvelése szerint a nyugati tudományosság a „Keletet” nem önmagában, hanem a Nyugat ellenképévé formálta: passzívnak, irracionálisnak, despotikusnak és időtlenül változatlannak ábrázolta, miközben a nyugati gyarmati hatalom igazgatási, katonai és ismeretelméleti fölényét igazolta. Said állítása elsősorban vitatott értelmezés, nem dokumentált tény: egyes történészek elfogadják, hogy a keletkép és a gyarmatosítás szorosan összefonódott, mások – például a brit történész, Albert Hourani vagy Bernard Lewis – azzal bírálták, hogy túlzottan homogénnek és monolitikusnak mutatja a nyugati tudományt, és figyelmen kívül hagyja azokat a nyugati kutatókat, akik a helyi társadalmak összetettségét hangsúlyozták. A vita tehát nem arról szól, hogy létezett-e keletiesítő ábrázolás, hanem arról, hogy az mennyire hatotta át a teljes tudományos termelést.
A posztkoloniális történetírás Said kritikájából indult ki, de nem alkot egységes iskolát. Célja, hogy a gyarmati és posztgyarmati állapotot a kolonizált társadalmak belső nézőpontjából is elbeszélje, és dekonstruálja azokat a kategóriákat, amelyekkel a nyugati és a gyarmati adminisztráció a régió népeit osztályozta: például az „etnikum”, a „szekta”, a „törzs” vagy éppen a „Közel-Kelet” maga is ilyen. A posztkoloniális kritika a mandátum- és gyarmati levéltárakat nem tekinti semleges forrásnak, hanem olyan hatalmi gyakorlatok termékének, amelyek a helyi társadalmat felügyelni, adóztatni és rendszerezni akarták. A brit, francia, olasz és később a szovjet adminisztráció népszámlálásai, térképei és jelentései például gyakran létrehozták vagy megerősítették azokat a csoportkategóriákat, amelyeket később a helyi politikai szereplők is átvettek.
A történészi konszenzus ma már elfogadja, hogy a gyarmati forrásokat forráskritikával kell kezelni, és hogy az orientalista szemlélet valós hatalmi hatásokkal járt. Vita folyik azonban arról, hogy a posztkoloniális megközelítés mennyire alkalmas a régió 20. századi társadalom- és gazdaságtörténetének elemzésére, és nem vezet-e a helyi cselekvőképesség túlhangsúlyozásához vagy a birodalmi erőszak relativizálásához. Egyes bírálók szerint a posztkoloniális elmélet hajlamos túl gyorsan „ellenállást” látni minden helyi gyakorlatban, miközben elhanyagolja az osztályviszonyokat, a patriarchális struktúrákat és az államközpontú erőszakot. Mások szerint viszont éppen ez a megközelítés teszi láthatóvá a nők, a parasztok, a nomádok és a nem elit csoportok tapasztalatait, amelyek az állami és birodalmi narratívákból rendre kimaradtak.
A régió historiográfiájában az orientalizmus-vita mindenekelőtt a „Közel-Kelet” kategóriáját érinti. Ahogy a A „Közel-Kelet” mint kategória és a régió határai alfejezet bemutatta, a „Near East”, a „Middle East” és a „West Asia” elnevezések eltérő gyarmati, diplomáciai és tudományos hagyományokból erednek, és nem semleges földrajzi tények. A posztkoloniális kritika szerint a „Közel-Kelet” fogalma brit gyarmati és katonai érdekek mentén kristályosodott ki a 19–20. században, és azóta is olyan kategóriaként működik, amely egyes országokat „közel-keletinek”, másokat „dél-ázsiainak” vagy „közép-ázsiainak” minősít, miközben a történelmi kapcsolatok – kereskedelem, migráció, vallási hálózatok – ezeket a határokat régóta átmetszik. Ebből következik, hogy a régió történetírása nem kezdheti az elemzést egy magától értetődő „Közel-Kelet” földrajzi egységgel, hanem magának is vizsgálnia kell, hogyan jött létre ez a konstrukció.
A 19–20. században kialakuló nemzetállamok történetírása szorosan összefonódott az államépítéssel és az uralkodó elitek legitimációs igényeivel. A nemzeti narratívák általában egy folyamatos, régi eredetű nemzeti közösséget tételeznek fel, és a múltat a jelenlegi állami keretekbe vetítik vissza: a mai Törökország elődjének az Oszmán Birodalmat, a mai Irán elődjének a Szafavida vagy a Kádzsár államot, a mai Pakisztán elődjének az Indus-völgyi civilizációt vagy a Delhi Szultanátust tekintik. Ez a visszavetítés gyakran ellentétes a forráskritikai módszerrel, amely a közösségi identitások változékonyságát és a mai államhatárok újkori keletkezését hangsúlyozza. A „nacionalizmus” fogalma a 18. század előtt nem létezett mai értelmében, ezért az ókori vagy középkori politikai képződményeket nem szabad nemzetállamként leírni.
A nemzeti történetírás legélesebb vitái ott jelentkeznek, ahol egy területre több nemzeti narratíva tart igényt. Az izraeli és a palesztin történetírásban a 20. század elejétől párhuzamos elbeszélések épültek. Az izraeli állami narratíva a zsidó nemzeti felszabadulást, az ókori Izraelhez való folyamatosságot és a holokauszt utáni államalapítást állította középpontba, míg a palesztin narratíva a cionista bevándorlást, a földvásárlást, az 1948-as kitelepítést (Nakba) és a folyamatos megszállást hangsúlyozta. A brit mandátum levéltárai, az izraeli állami iratok és a palesztin szóbeli történeti gyűjtemények mindkét fél számára forrásul szolgálnak, de az események súlyozása és ok-okozati magyarázata alapvetően eltér. A történetírói vitákban az 1980-as évek óta megjelentek az ún. új történészek Izraelben – például Benny Morris, Avi Shlaim és Ilan Pappé –, akik a hivatalos izraeli narratívát részben felülvizsgálták, különösen az 1948-as menekültkérdés és a háború lefolyása kapcsán. E szerzők munkái tudományos viták tárgyai, és Izraelben emlékezetpolitikai csatákat is kiváltottak; egyesek szerint a palesztin nézőpont beemelése a nemzeti legitimációt kérdőjelezte meg, mások szerint viszont a történeti pontosság érdekében elengedhetetlen volt.
A török történetírásban a kemalista állami narratíva a köztársaságot a „nemzeti felszabadító háború” betetőzéseként beszélte el, és hosszú ideig hallgatott vagy minimalizált olyan témákat, mint az oszmán birodalmi örökség, a kurdok kulturális jogai, az 1915-ös örmény tragédia vagy a szekularizáció erőszakos vonásai. Az 1990-es évektől a török akadémiai életben is megjelentek alternatív történeti irányzatok, amelyek az oszmán társadalom soknyelvűségét, a késő oszmán reformokat és a kisebbségek tapasztalatait vizsgálják, de az állami és a tudományos álláspont között továbbra is feszültség van. A Török Történelmi Társaság által kiadott hivatalos tankönyvek sokáig tabuként kezelték az örmény népirtást és a kurd kérdést; a független kutatók egy része azonban ma már nyíltan használja a „népirtás” kifejezést, ami az állam részéről büntetőjogi fenyegetést is maga után vonhat.
Az arab nacionalista történetírás a függetlenségi harcokat és az arab egységet hangsúlyozta, gyakran háttérbe szorítva a berber, kurd, szíriai, iraki vagy libanoni sajátosságokat. A Baath-párt uralma alatt Szíriában és Irakban a hivatalos történetírás a baathista ideológia igazolására szolgált: Szíria esetében a „nagy szíriai haza” mitikus elemei, Irakban pedig a mezopotámiai ókor és az arab-öböl-háborús győzelmek dicsőítése zajlott. A 2011-es arab tavasz nyomán a nemzeti narratívák tovább töredeztek, mert a felkelések és polgárháborúk megkérdőjelezték a hosszú ideig stabilnak hitt államközpontú elbeszéléseket. A szíriai polgárháborúban például nemcsak a rezsim és az ellenzék, hanem a kurd, szíriai keresztény, alavita és szunnita közösségek is saját történeti igényekkel léptek fel, ami a történetírást tovább polarizálta.
A régió történetírásának visszatérő vitája, hogy a vallási és etnikai kategóriák mennyire tekinthetők a történeti elemzés elsődleges egységeinek. A 19. századi európai utazók, a misszionáriusok és később a gyarmati statisztikusok gyakran szekta vagy etnikum szerint osztályozták a helyi lakosságot, és ezeket a kategóriákat évszázados, szinte változatlan identitásokként kezelték. A modern történetírásban azonban vita folyik arról, hogy a szunnita–síita szembenállás, a kurd–török konfliktus vagy a libanoni felekezeti rendszer mennyire gyökerezik a távoli múltban, és mennyire a 19–20. századi állami politika, a gyarmati uralom, a gazdasági átalakulás és a modern nacionalizmus terméke. A tudományos konszenzus szerint a szektarianizmus nem „ősi gyűlölet”, hanem történetileg kialakult, politikai és intézményi tényezők által formált viszony; ennek ellenére a nemzeti és felekezeti politikai szereplők gyakran ősi ellenségeskedésként ábrázolják, hogy támogatókat mozgósítsanak.
A libanoni történetírás például hosszú ideig a felekezeti arányok és a maronita–drúz–szunnita–síita erőviszonyok időtlen egyensúlyaként beszélte el az ország múltját, miközben a mai felekezeti rendszer valójában a 19. századi oszmán reformok, a francia mandátum és az 1943-as Nemzeti Paktum terméke. A modern kutatás rámutatott, hogy a felekezeti identitások nem állandóak, hanem a politikai konfliktusok során aktiválódnak és alakulnak át. Hasonlóképpen a szunnita–síita szembenállás Irakban vagy Szíriában nem a 7. századi vallási szakadás egyenes folytatása, hanem a 20. századi államépítés, a Baath-rendszerek kisebbségi elituralma és a 2003 utáni iraki politikai vákuum következményeinek kombinációja.
A kisebbségek történetírása különösen érzékeny, mert a modern nemzetállami levéltárak és iskolai tankönyvek gyakran a többségi nemzet szemszögéből íródtak. Az örmény, az asszír/káldeus, a drúz, az alavita, a jezidi, a bahái, a keresztény (például maronita, kopt) és más közösségek történetének rekonstrukciója ezért gyakran alternatív forrásokra – egyházi iratokra, családi gyűjteményekre, emigráns közösségek visszaemlékezéseire – szorul. A történészek között van, aki a kisebbségek külön történetét hangsúlyozza, mások a közös társadalmi és gazdasági szövetbe ágyazottságukat, megint mások azt vizsgálják, hogyan hozta létre a modern állam a kisebbségi kategóriákat. Utóbbi megközelítés arra figyelmeztet, hogy a „kisebbség” fogalma nem semleges: a 20. századi népszámlálások, útlevelek és nemzetközi szerződések maguk is hozzájárultak bizonyos csoportok kisebbségiként való rögzítéséhez.
A kurd kérdés történetírásában hasonló feszültség figyelhető meg. A kurd nemzeti narratíva hangsúlyozza a kurd nyelv és kultúra folyamatosságát, valamint az állam nélküli nemzet elnyomását Törökországban, Irakban, Iránban és Szíriában. A török, arab és perzsa állami történetírás viszont hosszú ideig tagadta vagy kisebbségiként kezelte a kurd törekvéseket, sőt egyes időszakokban a kurd nyelvet és szervezkedést biztonsági fenyegetésként értelmezte. A modern kutatás megkülönbözteti a kurd nemzeti mozgalmakat, a PKK-t (amelyet Törökország, az USA és az EU terrorszervezetnek tart), az iraki kurdisztáni regionális kormányt (KRG) és a szíriai Népvédelmi Egységeket (YPG). A történészek vitája arról szól, hogy a kurd identitás mennyire régi és mennyire a 20. századi államhatárok és háborúk terméke; a kérdés tudományos vizsgálatát nehezíti, hogy a kurd területek levéltárai részben zártak, részben elvesztek, és a felek egymással szemben álló emlékezetpolitikai igényeket fogalmaznak meg. A kollektív bűnösség elkerülése érdekében a könyv mindig külön kezeli a kurd politikai szervezeteket, a kurd lakosságot és az egyes fegyveres csoportokat.
A 20. századi Közel-Kelet történetének központi kérdése, hogyan beszélhetünk a tömeges erőszakról, a kitelepítésekről, a háborús bűnökről és azokról az eseményekről, amelyeket egyes tudományos és politikai szereplők népirtásnak (genocídium) neveznek. A genocídiumkutatás a régióban elsősorban három esemény körül összpontosul: az örmények elleni 1915-ös oszmán erőszak, a zsidók elleni európai holokauszt, valamint a bengáliak elleni 1971-es pakisztáni hadsereg által elkövetett erőszak (amelyet Bangladesben népirtásként tartanak számon, de Pakisztánban vitatnak). Emellett az Iszlám Állam 2014-es támadása a jezidi közösség ellen – amelyet az ENSZ és több állam népirtásként ismert el – szintén a viták tárgya, és az iraki Anfal-hadjárat (1988) is hasonló minősítés alá eshet egyes kutatások szerint.
A történészi konszenzus szerint az Oszmán Birodalom az első világháború alatt az örmény lakosság ellen szisztematikus deportálást és tömeges gyilkosságokat hajtott végre; a halálos áldozatok számát a fő becslések 1 és 1,5 millió közé teszik, de a pontos szám a források jellege miatt vitatott. A „népirtás” kifejezést a legtöbb nemzetközi tudományos testület és számos állam használja; Törökország hivatalos álláspontja szerint a halálesetek polgárháborús körülmények, deportálási nehézségek, éhezés és járványok következményei voltak, és nem állami terv eredményei. A könyv ezt a török álláspontot mint a vita egyik elemét ismerteti, de nem állítja be a tudományos konszenzussal egyenrangú magyarázatként. A tagadást a történészi közösség nem tekinti legitim tudományos vitának, hanem emlékezetpolitikai álláspontnak.
Az emlékezetpolitika fogalma arra utal, hogy az államok, mozgalmak és közösségek hogyan használják a múltat a jelenkori identitás és legitimáció megerősítésére. A régióban a holokauszt, a Nakba, az örmény tragédia, a szíriai polgárháború, az iraki–iráni háború és a libanoni polgárháború mind-mind olyan traumák, amelyek körül versengő emlékezeti narratívák alakultak ki. A történészek egy része hangsúlyozza az áldozatok perspektívájának bevonását, mások az események összehasonlító tárgyalását, megint mások attól tartanak, hogy a traumák középpontba állítása eltakarja a politikai gazdaságtani okokat. A könyv álláspontja szerint a tényeket pontosan kell rögzíteni, a vitatott minősítéseket attribúcióval, a kollektív bűnössé tételt pedig el kell kerülni: a felelősséget egyénekhez, intézményekhez és konkrét politikai döntésekhez kell kötni, nem népekhez vagy vallási közösségekhez.
A genocídiumkutatás módszertani vitája részben arról szól, hogy a 20. századi közel-keleti erőszak eseményeit mennyire lehet vagy érdemes a nemzetközi jogi kategóriákkal leírni. A jogi minősítés – „népirtás”, „emberiesség elleni bűncselekmény”, „háborús bűn” – szigorú bizonyítási követelményeket támaszt, és a bírósági eljárások vagy ENSZ-jelentések általában csak az adott esetre vonatkoznak. A történészeknek emellett saját kategóriáik is vannak: tömeggyilkosság, deportálás, etnikai tisztogatás, állami terror, polgárháborús túlkapás. E fogalmak használata nem jelent automatikusan letagadást vagy relativizálást; azt jelzi, hogy a források és az értelmezés pontossága érdekében a tudományos nyelv óvatosabb lehet a jogi nyelvnél. Ugyanakkor a régióban a jogi minősítés megtagadása gyakran emlékezetpolitikai csatához kötődik, ezért a történésznek nyíltan nyilatkoznia kell arról, hogy milyen bizonyítékokat lát, és melyik álláspontot támasztják alá a források.
A szíriai polgárháború, az iraki 2003 utáni erőszakhullám vagy a jemeni háború kapcsán a genocídium fogalmának alkalmazása további vitákat vet fel: egyes kutatók a rezsim vagy a dzsihadista csoportok tetteit a nemzetközi jog szerint kívánják minősíteni, mások azonban figyelmeztetnek, hogy a kategória túlzott használata inflálja a fogalmat, és eltakarhatja a konfliktusok összetett okait. A könyv ezért a legnagyobb óvatossággal jár el, és a minősítéseket mindig az ENSZ, a nemzetközi bíróságok vagy a széles körű történészi konszenzus álláspontjához köti.
A régió történetírásában a „nyugati” és a „helyi” szakirodalom viszonya nem egyszerűen földrajzi vagy nyelvi kérdés, hanem hatalmi és intézményi egyenlőtlenségeket tükröz. A 19–20. században a Közel-Keletről szóló tudományos termelés jelentős része európai, amerikai és orosz egyetemeken, kutatóintézetekben és gyarmati hivatalokban folyt, gyakran anélkül, hogy a helyi kutatók szempontjai érdemben megjelentek volna. A helyi történetírás viszont sokáig az állami levéltárak, az uralkodói udvarok és a nemzeti mozgalmak szolgálatában állt. Ez a kettős torzítás a posztkoloniális kritika egyik fő kiindulópontja.
A 20. század végén és a 21. század elején a helyzet részben megváltozott: a régióbeli egyetemek egy része – például a bejrúti Amerikai Egyetem, a kairói Amerikai Egyetem, a teheráni, ankarai, tel-avivi, isztambuli, kabuli, dhakai egyetemek – saját kutatási hagyományt alakított ki, és a digitális fordulat révén a helyi levéltári anyagok egy része is hozzáférhetőbbé vált. Ugyanakkor a szír, iraki, jemeni, afganisztáni és más konfliktuszónák levéltárai megsemmisültek, kikerültek az országból vagy politikai okokból zárva vannak, ami újabb egyenlőtlenséget szül. A szóbeli történeti kutatás, a menekültek és a diaszpóraközösségek emlékezete ezért egyre fontosabb forrássá válik, de ezek értelmezése is módszertani viták tárgya: az emlékezetet nem lehet közvetlenül tényként kezelni, viszont olyan tapasztalatokat őriz, amelyeket az állami vagy gyarmati iratok nem rögzítettek.
A „nyugati” történetírás sem egységes: vannak olyan munkák, amelyek a helyi szempontokat beépítik, és olyanok is, amelyek a nagyhatalmi érdekeket vagy a szenzációt helyezik előtérbe. A szovjet és később az orosz orientalisztika például más hangsúlyokkal dolgozott, mint a brit vagy francia gyarmati tudomány: a marxista keret miatt gyakran az osztályharcra és a gazdasági szerkezetre koncentrált, de eközben a szovjet állami érdekeket is kiszolgálta. A könyv ezért nem tekinti a nyugati szakirodalmat automatikusan semlegesnek, és a helyi szakirodalmat sem automatikusan autentikusabbnak; mindkettőt ugyanazzal a forráskritikai mércével kell olvasni. A történetírói viták tanulsága az, hogy a Közel-Kelet múltjának megértése nem egyszeri, semleges rekonstrukció, hanem folyamatos párbeszéd a források, a kutatók és a jelenkori közösségek között.
A régió történetírásának fő vitáit bemutató alfejezet elsősorban másodlagos szakirodalomra támaszkodik: Edward Said orientalizmus-kritikája, a posztkoloniális történetírás elméleti munkái, az új izraeli történészek monográfiái, a genocídiumkutatás nemzetközi folyóiratainak cikkei, valamint a török, arab, iráni és dél-ázsiai egyetemeken megjelent tanulmányok. Az állítások egy része – például az örmény népirtás tudományos konszenzusa – széles körű dokumentált forrásokon nyugszik: oszmán bírósági iratok, diplomáciai jelentések, misszionárius és segélyszervezeti beszámolók, túlélővisszaemlékezések. Más állítások – például a szektarianizmus gyökerei vagy a nemzeti identitások kialakulása – vitatott értelmezések, amelyekben a források és a hangsúlyok eltérőek.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők. Először, a konfliktuszónák levéltárainak hiánya vagy zártsága miatt sok eseményre csak egyoldalú források állnak rendelkezésre; ez különösen érvényes Szíriára, Irakra, Jemenre és Afganisztánra. Másodszor, az áldozatszámok gyakran becslések, amelyeket politikai és emlékezetpolitikai érdekek is befolyásolnak; a pontos számokat a források töredékessége miatt sokszor nem lehet meghatározni. Harmadszor, a posztkoloniális és nemzeti narratívák közötti vitákban nincs „semleges” fórum, ezért a kutatónak be kell mutatnia az eltérő álláspontokat, és jeleznie kell, melyiket milyen bizonyítékok támasztják alá. A szóbeli történeti források értékesek, de óvatosan kell kezelni őket, mert az emlékezet időbeli és társas torzításoknak van kitéve. A digitális forradalom új lehetőségeket ad, de a digitalizált anyagokhoz való hozzáférés egyenlőtlen, és a digitális dokumentumok manipulálhatók is.