Ez az alfejezet a történelmi Palesztina és Izrael ókori alapjait tárgyalja a bronzkori Kánaán városállamaitól a babiloni fogságig. A modern nemzeti narratívák gyakran erre az időszakra hivatkoznak, ezért különösen fontos elkülöníteni a dokumentált tényeket, a régészeti következtetéseket és a bibliai hagyományt. A terület a késő bronzkorban egyiptomi fennhatóság alatt álló, kánaáni nyelvű városállamok hálózata volt; az izraelita identitás a vaskor elején, a hegyvidéki falvak világában alakult ki, részben a kánaáni kulturális közegből. Az egységes királyság kérdése, az asszír és babiloni hódítás, valamint a deportálások és a diaszpóra kezdetei mind olyan témák, amelyekben a bibliai elbeszélés és a régészeti adatok értelmezése gyakran eltér. Ezt az alfejezetet a A régió történetírásának fő vitái című részben bemutatott forráskritikai elvek szerint kell olvasni: a bibliai szövegek nem modern történeti beszámolók, hanem teológiai és irodalmi források, amelyeket a régészeti leletekkel és a szomszédos birodalmak felirataival együtt lehet értelmezni.
A történelmi Palesztina területe a Levante déli részén fekszik: a Földközi-tenger partvidéke, a középső hegyvidék, a Jordán-völgy és a keleti fennsík alkotja. A bronzkorban (i. e. 3–2. évezred) a térséget Kánaán néven ismerték; ez a megnevezés a helyi sémi nyelvekből származik, és először egyiptomi szövegekben jelenik meg. A terület lakossága kánaáni nyelveket beszélt, amelyek közé tartozott a későbbi héber nyelv is. A kánaáni városállamok – többek között Hazor, Megiddó, Gecser, Jeruzsálem, Lákis és Szikem – erődített központok voltak, amelyeket királyok irányítottak, és amelyek a mezőgazdasági hátországot ellenőrizték. A városok gyakran konfliktusban álltak egymással, ugyanakkor a nagy birodalmak – Egyiptom, Mitanni, Hettita Birodalom – befolyási övezetei közé tartoztak.
A késő bronzkorban (kb. i. e. 1550–1200) Kánaán jelentős része egyiptomi fennhatóság alatt állt. Az Amarna-levelek (i. e. 14. század) olyan agyagtáblák, amelyeket kánaáni városkirályok küldtek az egyiptomi fáraónak, és amelyek a helyi politikai viszonyokat, a törzsi csoportok nyomását és az egyiptomi közigazgatás nehézségeit dokumentálják. Ezek elsődleges források, amelyek bepillantást engednek a városállamok mindennapjaiba és a korabeli diplomáciába. A régészeti feltárások megerősítik, hogy a nagyobb városok ekkor virágzó, kozmopolita központok voltak, szoros kereskedelmi kapcsolatokkal az Égeikummal, Ciprussal és Mezopotámiával.
A késő bronzkori összeomlás (i. e. 1200 körül) a térség egészét átalakította. A tengeri népek támadásai, a városok pusztulása és a birodalmi ellenőrzés meggyengülése nyomán a partvidéken megjelentek a filiszteusok, akik valószínűleg az Égeikumból vagy Kis-Ázsiából érkeztek, és öt városállamot hoztak létre (Gáza, Asdód, Askelón, Gát, Ekron). A hegyvidéken és a belső területeken a nagy városok hanyatlásnak indultak, és a korábbi kánaáni lakosságból kialakuló, kisebb falvakból álló településhálózat jött létre. E folyamat a vaskor elején (i. e. 12–11. század) zajlott, és szorosan összefügg az izraelita közösségek kialakulásával.
A héber Biblia elbeszélése szerint az izraeliták Egyiptomból való kivonulás után, Józsué vezetésével hódították meg Kánaánt, és a tizenkét törzs felosztotta egymás között a földet. A bibliai narratíva a honfoglalást gyors, katonai hadjáratként ábrázolja, amelynek során a kánaáni városok elpusztultak. A modern történettudomány és régészet azonban ezt az elbeszélést nem tekinti szó szerint használható történeti forrásnak. A kivonulás és a pusztai vándorlás történetisége vitatott: egyiptomi források nem említik, a Sínai-félszigeten pedig nem kerültek elő olyan régészeti nyomok, amelyek egy nagy népcsoport vándorlását igazolnák. A tudományos konszenzus szerint a bibliai elbeszélés későbbi, teológiai célzattal formált hagyomány, amely a fogság utáni közösség identitását erősítette.
A legkorábbi, Izraelre utaló egyiptomi forrás a Merneptah-sztélé (i. e. 1208 körül), amely egy győzelmi felirat, és „Izrael” népet említ, nem pedig várost vagy királyságot. Ez azt jelzi, hogy az „Izrael” elnevezésű csoport már a vaskor legelején létezett Kánaánban, de nem feltétlenül alkotott központosított államot. A régészeti kutatások szerint a vaskor I. periódusában (i. e. 12–11. század) a középső hegyvidéken és a Jordán-völgyben új, kisméretű települések jelentek meg, amelyek lakói földműveléssel és állattartással foglalkoztak, és kerülték a sertéstenyésztést – ez a későbbi izraelita étkezési szabályok egyik korai jele lehet. E települések anyagi kultúrája erős folytonosságot mutat a kánaáni hagyományokkal: a házak, az edényformák és a vallási szimbólumok nem különülnek el élesen a korábbi kánaáni mintáktól.
A többségi tudományos álláspont szerint az izraeliták nem kívülről érkezett hódítók, hanem a késő bronzkori összeomlás után a hegyvidéken kialakuló, önálló identitást formáló helyi csoportok voltak. E folyamatot etnogenezisnek nevezzük: egy új közösség jött létre a kánaáni lakosság egy részéből, amely fokozatosan megkülönböztette magát a partvidéki filiszteusoktól és a városi kánaániaktól. A bibliai tizenkét törzs rendszere valószínűleg későbbi, irodalmi konstrukció, amely a királyság korának vagy a fogság utáni időszaknak a társadalmi és politikai viszonyait vetíti vissza. A korai izraelita vallás is fokozatosan alakult ki: a régészeti leletek (például a Kuntillet Ajrudban talált felirat, amely „Jahvét és az ő Aseráját” említi) arra utalnak, hogy a kánaáni politeizmusból örökölt istenkép még a királyság korában is jelen volt, és a kizárólagos Jahve-kultusz csak később, a prófétai és deuteronomista mozgalmak révén vált uralkodóvá.
A bibliai elbeszélés szerint az izraelita törzsek előbb Saul alatt egyesültek, majd Dávid és fia, Salamon alatt egy nagy, központosított királyságot alkottak, amelynek fővárosa Jeruzsálem lett, és amelyhez a bibliai szövegek szerint kiterjedt területek tartoztak a Folyamtól (az Eufrátesztől) Egyiptom határáig. A Biblia részletesen leírja Dávid hódításait, Salamon templomépítését és a birodalom gazdagságát. A történeti források azonban nem támasztják alá egy ilyen kiterjedt birodalom létezését a 10. században.
A Tel Dan sztélé (i. e. 9. század) egy arámi felirat, amely a „Dávid háza” kifejezést tartalmazza. Ez a legkorábbi, Biblián kívüli bizonyíték arra, hogy egy Dávid nevű uralkodó vagy dinasztia létezett, és hogy Júda királyságát Dávid házával azonosították. A sztélé töredékes, értelmezése vitatott, de a legtöbb szakértő elfogadja, hogy a „Dávid háza” kifejezés valódi dinasztikus megjelölés. Ez arra utal, hogy Dávid történeti személy lehetett, de nem bizonyítja a bibliai birodalom méretét vagy dicsőségét. A régészeti feltárások Jeruzsálemben nem találtak olyan monumentális épületeket a 10. századból, amelyek egy nagy birodalom fővárosára utalnának. A legtöbb régész szerint Jeruzsálem ekkor egy kicsi, de stratégiailag fontos hegyi település volt.
Salamon temploma és palotája sem igazolható régészetileg. A későbbi bibliai leírások idealizálták a korai királyságot, hogy a fogság utáni közösség számára mintát adjanak. A tudományos konszenzus szerint az „egységes királyság” – ha létezett is – kisebb és kevésbé központosított lehetett, mint a bibliai ábrázolás. A bibliai kronológia szerint a királyság i. e. 930 körül szakadt ketté, de ez a dátum bibliai számításokon alapul, és bizonytalan. A két királyság, Izrael (északon) és Júda (délen) önálló államokként működött, és a bibliai elbeszélés déli, júdai szemszögből értékeli az eseményeket, ezért az északi királyságot gyakran negatívan ábrázolja.
A kettészakadás után Izrael (más néven az északi királyság) a nagyobb és gazdagabb állam volt, termékeny mezőgazdasági területekkel, fontos kereskedelmi útvonalakkal és erős városokkal, mint Szamária, Megiddó és Jezréel. Fővárosa kezdetben Tirca, majd Omri király (i. e. 9. század eleje) alapította meg Szamáriát. Az Omrida dinasztia (Omri, fia Aháb, unokái) a térség egyik legjobban dokumentált királyi háza a Biblián kívüli forrásokban. Az asszír feliratok – például III. Sulmánu-asarídu (Salamonasszár) fekete obeliszkje – Izraelt „Omri háza” néven említik, ami azt jelzi, hogy az északi királyság nemzetközi ismertségre tett szert. A Mésa-sztélé (moábita felirat, i. e. 9. század) Omri fia, Aháb korabeli moábita lázadást örökít meg, és megerősíti az Omrida dinasztia történetiségét.
A régészeti feltárások Szamáriában és Megiddóban monumentális építkezéseket tártak fel, amelyeket egyes kutatók az Omrida királyokhoz kötnek. Megiddó nagy palotái és erődítései vitatottak: egyesek szerint az Omrida korban épültek, mások szerint később. Az északi királyság vallási élete a bibliai elbeszélés szerint a kánaáni istenek, főként Baál tiszteletét is magában foglalta, ami a déli, Jahve-központú szerzők szemében bálványimádásnak számított. A prófétai mozgalmak – a bibliai Illés és Elizeus alakjai – ebben az időszakban jelentek meg, és a kizárólagos Jahve-tiszteletet hirdették. Fontos azonban megjegyezni, hogy az északi királyságot nem lehet kollektíven elítélni vagy idealizálni: a bibliai források egyoldalú, polemikus képet adnak, a régészet pedig vegyes vallási gyakorlatot mutat.
Az Asszír Birodalom terjeszkedése a 9. századtól fokozatosan bekebelezte a Levante térségét. III. Tiglat-Pileszer (i. e. 745–727) hadjáratai során Izrael és Júda asszír vazallus államokká váltak, adót fizettek, és területük egy részét asszír tartományokká szervezték. Az asszír évkönyvek részletesen felsorolják a meghódított városokat és a beszedett adókat; ezek elsődleges források, amelyek független megerősítést adnak a bibliai elbeszélésnek. Az északi királyság ellenállási kísérletei – például Hóseás király szövetségkeresése Egyiptommal – kiváltották az asszír büntetőhadjáratot.
Szamária ostroma és elfoglalása i. e. 722/721-ben történt, valószínűleg V. Sulmánu-asarídu vagy utódja, II. Sarrukín idején. Az asszír feliratok – különösen II. Sarrukín évkönyvei – beszámolnak a város elfoglalásáról és lakosai egy részének deportálásáról. Az asszír birodalom gyakorlata volt a deportálás: a meghódított területek elitjét és lakosságának egy részét áttelepítették a birodalom más részeire, hogy megtörjék a helyi ellenállást és biztosítsák a munkaerőt. A bibliai 2Királyok 17 szerint az izraelitákat Asszíriába hurcolták, és helyükre más népeket telepítettek. A régészeti leletek megerősítik a pusztítást és az asszír közigazgatási központok létrehozását, de a deportálás mértéke vitatott. A lakosság nagy része valószínűleg helyben maradt, és keveredett a betelepítettekkel; az asszír források csak az elit egy részének áttelepítését említik konkrét számok nélkül.
A bibliai hagyomány a „tíz elveszett törzs” mítoszát őrizte meg, amely szerint az északi királyság lakossága teljesen eltűnt. Ez a hagyomány későbbi, teológiai értelmezés, és nem felel meg a történeti valóságnak. A helyi lakosság folytonossága, valamint az asszír telepítések nyomán alakult ki a szamaritánus közösség, amely a Jahve-tisztelet egy sajátos formáját őrizte, és amelynek pontos eredete a mai napig vita tárgya. A bibliai elbeszélés a szamaritánusokat idegenekként ábrázolja, de a régészet és a nyelvészet azt mutatja, hogy a szamariai lakosság nagyrészt izraelita gyökerű maradt.
Júda déli királysága az asszír hódítás után vazallus államként fennmaradt, de területe és befolyása erősen korlátozott volt. Ezékiás király (i. e. 8. század vége) a bibliai elbeszélés szerint vallási reformot hajtott végre, központosította a Jahve-kultuszt Jeruzsálemben, és megerősítette a város védelmét. A Siloám-alagút (más néven Ezékiás-alagút) Jeruzsálemben ma is megtekinthető, és a benne talált Siloám-felirat (i. e. 8. század vége) héber nyelvű szöveg, amely az alagút építését írja le. Ez a felirat régészeti bizonyíték a korabeli jeruzsálemi építkezésekre és az írásbeliségre. Ezékiás uralkodása alatt Szanhérib asszír király i. e. 701-ben hatalmas hadjáratot indított Júdea ellen. Az asszír évkönyvek szerint számos júdai várost elfoglaltak és leromboltak, Jeruzsálemet pedig ostrom alá vették, de nem foglalták el. A bibliai elbeszélés (2Kir 18–19) csodás megmenekülést említ, az asszír források pedig azt állítják, hogy Ezékiást „kalitkába zárva” tartották Jeruzsálemben. A történészi értelmezés szerint Jeruzsálem túlélte az ostromot, de Júda súlyos veszteségeket szenvedett, és adófizetésre kényszerült.
A 7. században Jósiás király (i. e. 640–609) a bibliai elbeszélés szerint újabb vallási reformot hajtott végre, amelynek középpontjában a Deuteronomium (Mózes ötödik könyve) törvénykönyvének „megtalálása” állt. Ez az esemény a modern kutatás szerint a deuteronomista történetírás kialakulásának kulcsmomentuma, és a bibliai szövegek egy részének megszerkesztéséhez kapcsolódik. Az asszír birodalom összeomlása (i. e. 612, Ninive eleste) után Júda rövid időre kiterjeszthette befolyását, de hamarosan az újonnan felemelkedő Babilóniai Birodalom érdekszférájába került.
A babiloni király, Nabú-kudurri-uszur (bibliai nevén Nebukadneccár) i. e. 605-től kezdve sorozatos hadjáratokat vezetett a Levante térségébe. Júdea királya, Jójákim előbb asszír, majd egyiptomi orientációjú politikát folytatott, ami konfliktushoz vezetett Babilóniával. A babiloni krónika – egy agyagtáblákon fennmaradt évkönyv – dokumentálja, hogy i. e. 597-ben Nabú-kudurri-uszur elfoglalta Jeruzsálemet, és a királyt, Jójákint, valamint az elit egy részét Babilonba deportálta. Ez az első deportálás, amelynek tényét független babiloni forrás is megerősíti. A bibliai elbeszélés (2Kir 24) szerint tízezres nagyságrendű elitet hurcoltak el; a számok irodalmi jellegűek, de a deportálás ténye biztos.
Az utolsó júdai király, Cidkijjá fellázadt Babilónia ellen, mire Nabú-kudurri-uszur i. e. 588-ban újra ostrom alá vette Jeruzsálemet. Az ostrom körülbelül másfél évig tartott, és i. e. 587/586 nyarán a város elesett. A babiloni hadsereg lerombolta a várost és a templomot, a királyt elfogták, fiait kivégezték, őt megvakították és Babilonba hurcolták. A babiloni krónika erre az időszakra vonatkozó része töredékes, de a régészeti leletek – égésrétegek, babiloni nyílhegyek, a Lákis-levelek (osztrakonok, amelyek az ostrom előtti helyőrségi levelezést tartalmazzák) – egyértelműen bizonyítják a pusztítást. A templom lerombolása a júdai vallás számára meghatározó trauma volt, és a bibliai irodalom jelentős része erre az eseményre reflektál.
A második deportálás során is elsősorban a politikai, papi és írástudó elitet vitték Babilonba. A vidéki lakosság nagy része Júdeában maradt, bár a területet babiloni tartománnyá szervezték. A babiloni fogság – a héber gálut – teológiai értelmezése a Biblia későbbi könyveiben bűnbüntetésként jelenik meg, és a fogság a zsidó identitás formálódásának egyik központi motívumává vált. A „fogság” fogalma azonban nem fedi le a teljes valóságot: Babilonban a deportáltak egy része letelepedhetett, házat építhetett, és közösségi életet élhetett, amint azt Ezékiel próféta könyve és a babiloni zsidó közösség későbbi forrásai mutatják.
A perzsa hódítás i. e. 539-ben megdöntötte a Babilóniai Birodalmat, és II. Kürosz (Nagy Kürosz) engedélyezte a deportált népek visszatérését hazájukba. A Kürosz-cilinder – egy agyaghenger, amely Kürosz babiloni politikáját hirdeti – nem említi kifejezetten Júdeát, de általánosságban lehetővé teszi a száműzött népek visszatérését és szentélyeik újjáépítését. A bibliai Ezsdrás és Nehémiás könyvei elbeszélik a visszatérést és a második templom felépítését Jeruzsálemben. A visszatérés azonban nem volt tömeges: a babiloni zsidó közösség jelentős része helyben maradt, és évszázadokon át virágzó diaszpóra-központot alkotott.
A „diaszpóra” kifejezés itt pontosítást igényel. A babiloni fogságot gyakran az „első diaszpóra” kezdetének tekintik, de a fogalom használata vitatott. Már a fogság előtt is léteztek zsidó közösségek Egyiptomban és Mezopotámiában, részben kereskedelmi, részben kényszerű migráció révén. Az Elephantiné papiruszok (i. e. 5. század) egy egyiptomi zsidó katonai kolónia életét dokumentálják, amelynek tagjai saját templomot tartottak fenn Jahve tiszteletére. Ez bizonyítja, hogy a diaszpóra nem kizárólag a babiloni deportálás következménye volt, hanem egy korábban kezdődő, több irányú folyamat. A babiloni fogság azonban intézményesítette a szétszóratást, és a fogság utáni időszakban a zsidó identitás meghatározó elemévé vált a diaszpóra-lét. A „zsidó” (héberül jehudi, azaz „júdeai”) kifejezés is ebben az időszakban kezdett elterjedni, mert a deportáltak és leszármazottaik Júdeából származtak, függetlenül attól, hogy az egykori Izrael vagy Júda területén éltek-e korábban.
Az ókori Kánaán, Izrael és Júda történetének rekonstrukciója több eltérő típusú forrásra támaszkodik, amelyek értelmezése komoly módszertani vitákat vet fel. Az elsődleges források közé tartoznak a régészeti leletek (épületmaradványok, kerámia, feliratok, pecsétek), az egyiptomi és mezopotámiai feliratok és krónikák (Amarna-levelek, Merneptah-sztélé, asszír évkönyvek, babiloni krónika, Kürosz-cilinder), valamint a héber Biblia mint irodalmi és vallási szöveggyűjtemény. A Biblia nem modern történeti beszámoló, hanem teológiai célzattal szerkesztett, több évszázadon át formálódó szöveg, amelynek egyes részei történeti magot őrizhetnek, de az eseményeket a későbbi közösség hitbeli és politikai szempontjai szerint értelmezik. A bibliai szövegek datálása, szerzősége és forrásértéke a mai napig a tudományos vita tárgya.
A legnagyobb bizonytalanság az izraelita etnogenezis, az egységes királyság és a babiloni fogság pontos méretének kérdésében áll fenn. A régészeti adatok nem támasztják alá a bibliai honfoglalás-narratívát, és a legtöbb kutató a fokozatos belső átalakulás modelljét fogadja el, de ennek részletei vitatottak. Dávid és Salamon királyságának történetisége a „maximalista” és „minimalista” irányzatok közötti vita kereszttüzében áll; a Tel Dan sztélé megerősíti egy Dávid-ház létezését, de nem bizonyítja a bibliai birodalom méretét. Az asszír és babiloni deportálások ténye dokumentált, de a deportáltak száma és a helyben maradók aránya bizonytalan, mert a birodalmi feliratok gyakran túloznak, a bibliai számok pedig teológiai szempontból kerekítettek. A dátumok közül az asszír és babiloni források által említett események (i. e. 722, 597, 586) viszonylag pontosak, de a korábbi bibliai kronológia (pl. a kettészakadás i. e. 930) becsléseken alapul.
A források hiánya és az értelmezési különbségek miatt e fejezet több állítása a „tudományos konszenzus” kategóriájába tartozik, nem pedig „dokumentált tény” kategóriába. Például az izraeliták kánaáni gyökereiről szóló állítás a legtöbb szakértő által elfogadott, de a részletek vitatottak. Az olvasónak mindig külön kell választania a régészeti lelet által alátámasztott adatot a bibliai elbeszélésből származó információtól, és figyelembe kell vennie, hogy a modern nemzeti és vallási narratívák gyakran visszavetítik mai fogalmaikat az ókorra.