A perzsa restauráció és a második templom korszaka után a térség az ókori Mediterráneum nagy birodalmi váltásainak színpadává vált. A Kánaán, Izrael és Júda az ókorban alfejezetben tárgyalt kánaáni, izraeli és júdai alapokra itt az az időszak épül rá, amelyben a bibliai hagyomány szerinti második templom (héberül Bét ha-Mikdás) egyszerre lett a júdeai vallási közösség központja és a birodalmi politikák ütközőpontja. A hellenista királyságok, majd Róma fokozatosan alakították át a térség intézményeit, miközben a jeruzsálemi templom körül szerveződő zsidó közösség belső vitái – a papság, a törvényértelmezés és a politikai önállóság kérdései – új mozgalmakat hoztak létre. Az alábbi alfejezet a perzsa restaurációtól a Bar Kohba-felkelés utáni időszakig követi nyomon ezt a folyamatot, kitérve a zsidó diaszpóra (görögül diasporá, „szétszóratás”) formáira és a korai kereszténység kialakulásának vitatott kérdéseire is.
A babiloni fogság után a Perzsa Birodalom (az Akhaimenida-dinasztia) vált a térség meghatározó hatalmává. A bibliai könyvekben megőrzött hagyomány szerint Nagy Kürosz (i. e. 559–530) a Babilon elfoglalása (i. e. 539) utáni években engedélyezte a száműzött júdeaiak egy részének visszatérését Jeruzsálembe, és támogatta a templom újjáépítését. A szövegek szerint a visszatérők Zerubbábel és Jósua főpap vezetésével kezdték meg a munkát, de a templom csak I. Dareiosz uralkodása alatt, körülbelül i. e. 516–515-ben készült el. A perzsa közigazgatásban Júdea (perzsa nevén Jehud) szerény méretű tartomány volt, amelynek politikai súlya elmaradt a korábbi királyságokétól, ám a templom újjáépítése a közösségi identitás szempontjából meghatározó eseménnyé vált.
A bibliai elbeszélések – főként Ezdrás és Nehémiás könyve – későbbi szerkesztésűek, ezért a perzsa kori restauráció kronológiája csak részben rekonstruálható. A régészeti leletek és a perzsa kori közigazgatási szövegek annyit megerősítenek, hogy Júdea a 6–4. században kis méretű, a jeruzsálemi templom köré szerveződő közösség volt, amelynek lakossága a korábbi Júdai Királysághoz képest is jelentősen kisebb lehetett. A templom mellett fokozatosan megerősödött a Tóra (héberül „tanítás”, „törvény”) mint normatív szöveg tekintélye, és a perzsa kori bürokrácia a helyi törvényeket a birodalmi rendbe illesztve ismerte el. Ebben az időszakban alakult ki az a mintázat, amelyben a jeruzsálemi templom egyszerre szolgált áldozati központként és a közösség politikai-vallási önmeghatározásának viszonyítási pontjaként.
Nagy Sándor (i. e. 356–323) hódításai után a hellenisztikus birodalmak örökölték a térséget. Júdea előbb a Ptolemaioszok (Egyiptom), majd i. e. 200 körül a Szeleukidák (Szíria) fennhatósága alá került. A hellénisztikus kor nem egyszerűen görög kulturális elnyomást jelentett; a városokban, a közigazgatásban és a gazdasági elit körében a görög nyelv, az intézmények és a városi életformák átvétele sokrétű folyamat volt. Júdeában azonban a templom és a Tóra köré szerveződő csoportok számára a kulturális asszimiláció kérdése vallási-politikai konfliktussá vált.
A válságot kiváltó esemény IV. Antiokhosz Epiphanész (uralkodott i. e. 175–164) politikája volt. A szeleukida uralkodó beavatkozott a jeruzsálemi főpapi hivatal belügyeibe, kifosztotta a templom kincstárát, és a források szerint i. e. 167-ben intézkedéseket hozott a hagyományos zsidó vallásgyakorlat korlátozására – a templomban olyan áldozatokat mutattak be, amelyeket a hagyományhű közösség bálványimádásnak tekintett. Az elbeszélések szerint a templomban Zeusz oltárát állították fel, ami miatt a hagyomány „a pusztító utálatosság” kifejezést használja. Ezt az értelmezést a Makkabeusok könyvei és a későbbi zsidó hagyomány őrizte meg, de egyes kutatók hangsúlyozzák: a szeleukida intézkedések nem feltétlenül irányultak a zsidó vallás egészének felszámolására, hanem a jeruzsálemi elit belső konfliktusával, a hellenizáló és a hagyományőrző csoportok versengésével fonódtak össze.
A fegyveres ellenállás a Makkabeusok (héberül Makkabim, a görög Makkabaioi alakból) vezetésével tört ki. Júdás Makkabeus és testvérei gerilla-háborút folytattak a szeleukida haderő ellen, és i. e. 164-ben visszafoglalták a templomot. A templom újraszentelését a hagyomány szerint a hanuka ünnepe őrzi, amelyet a források a „megszentelés” (héberül hanukká) eseményéhez kötnek. A felkelés katonai sikerei és a Szeleukida Birodalom belső válságai lehetővé tették, hogy a Makkabeusok – akiket családi nevükön Hasmonnak is neveztek – fokozatosan politikai hatalomra tegyenek szert. A Makkabeus-felkelés nem csupán vallási szabadságharc volt: egyúttal hatalmi harc a főpapi tisztségért és a júdeai elit irányításáért.
A katonai sikerek nyomán a Hasmoneusok előbb főpapként, majd királyként is uralkodtak. I. Simon i. e. 142 körül érte el, hogy Júdea gyakorlatilag függetlenné váljon a szeleukida adóztatástól, és a Hasmoneus állam a következő évtizedekben terjeszkedett Galilea, Idumea, Szamária és a Jordántól keletre fekvő területek irányába. A terjeszkedés nem csupán katonai esemény volt; a hódításokkal a helyi lakosság egy részét a zsidó törvény szerinti életre kötelezték, ami a későbbi hagyomány szerint vitatott és erőszakos folyamat volt. A régészeti leletek és a történetírói beszámolók alapján a Hasmoneus állam a maga korában sikeres regionális hatalommá vált, de belső feszültségekkel küzdött.
A kor vallási-politikai mozgalmai közül a források három irányzatot emelnek ki: a szadduceusok a papi arisztokrácia és a templomi kultusz köréhez kötődtek; a farizeusok a szóbeli hagyomány és a törvényértelmezés kiterjesztését hangsúlyozták; az esszénusok pedig a későbbi források és a Kumrán (Qumran) melletti leletek szerint közösségi, a jeruzsálemi papsággal szemben kritikus életformát alakítottak ki. E mozgalmak nem voltak mai értelemben vett politikai pártok vagy egyházak; identitásuk, követőik és intézményeik eltérően szerveződtek, és a köztük lévő viták a törvény értelmezésétől a főpapi legitimitásig terjedtek. A Hasmoneus uralkodók időnként egyik-másik irányzatra támaszkodtak, időnként pedig üldözték őket.
A Hasmoneus hatalom gyengülését a dinasztián belüli örökösödési harcok és a római terjeszkedés idézte elő. Pompeius római hadvezér i. e. 63-ban beavatkozott a trónviszályba, elfoglalta Jeruzsálemet, és Júdeát a Római Birodalom befolyási övezetébe vonta. Ettől kezdve a térség állami önállósága formális keretek között maradt, de a tényleges hatalom Róma kezébe került.
A római uralom alatt Júdea előbb kliensállamként, majd közvetlen római provinciaként működött. A legjelentősebb kliensuralkodó Nagy Heródes (uralkodott i. e. 37–4) volt, aki nagyszabású építkezésekkel – köztük a jeruzsálemi templom látványos bővítésével – próbálta legitimálni uralmát. A templomépítés nem csupán vallási gesztus volt: a római hűség és a zsidó alattvalók megnyerésének eszköze is. Heródes halála után királyságát fiai között osztották fel, majd a fokozódó belső feszültségek miatt a rómaiak egyre inkább közvetlen irányítást vezettek be. Poncius Pilatus (i. sz. 26–36) helytartóként a keresztény hagyomány szerint elrendelte a názáreti Jézus kivégzését, ami a római provinciális joggyakorlat és a helyi vallási elit együttműködésének kérdését is felveti.
A feszültségek több tényezőből fakadtak: a római adóztatás, a helyi elitek vetélkedése, a radikálisabb vallási-politikai mozgalmak, valamint a római helytartók gyakran provokatív fellépése. Az első zsidó–római háború i. sz. 66-ban tört ki, és több fázisban folyt. A felkelők kezdetben ellenőrzésük alá vonták Jeruzsálemet és több erődöt, de a római haderő Vespasianus, majd fia, Titus vezetésével fokozatosan visszafoglalta a területet. Jeruzsálem ostroma i. sz. 70-ben ért véget: a város elesett, a templom pedig leégett és elpusztult. A templom lerombolását a zsidó hagyomány a legnagyobb nemzeti-vallási katasztrófák között tartja számon, és a későbbi gyásznapok (például tisá be-áv) is ehhez az eseményhez kapcsolódnak. A háború utolsó ellenállási gócai, köztük Maszada erődje, i. sz. 73/74-ig tartották magukat.
A templom pusztulása után a jeruzsálemi áldozati kultusz nem folytatódhatott. A római hatóságok a templomadót a Jupiter Capitolinus templomának javára szedték, ami a zsidó közösség számára megalázó intézkedés volt. A katasztrófa nyomán felerősödött az az irányzat, amely a törvénytanulmányozást és a zsinagógai közösséget helyezte a középpontba. E folyamat a rabbinikus judaizmus kialakulásának előfeltételét képezte, bár a rabbinikus mozgalom intézményesülése csak a következő évszázadokban vált meghatározóvá.
Az első háború veresége nem szüntette meg a feszültségeket. A második nagy felkelés Hadrianus császár uralkodása alatt, i. sz. 132–135/136 között robbant ki. A kiváltó okok vitatottak: a források szerint Hadrianus döntése Jeruzsálem újjáépítéséről mint Aelia Capitolina római colonia, valamint a körülmetélés gyakorlatának korlátozása hozzájárult a kitöréshez. A felkelés vezetője, Simon bar Kohba (héberül Simón bar Kohba, „a csillag fia”) rövid időre ellenőrzése alá vonta Júdea jelentős részét, és saját adminisztrációt épített ki. A Bar Kohba-levelek néven ismert régészeti leletek – a Júdai-sivatagban előkerült papiruszok és edények – betekintést engednek a felkelő állam működésébe, bár értelmezésük folyamatos vita tárgya.
A római válasz kíméletlen volt. A hadjáratot Julius Severus vezette, és a harcok során számos júdeai település pusztult el. A római források – főként Cassius Dio – hatalmas veszteségeket említenek, de a konkrét számok túlzóak és forráskritikailag kezelendők. A felkelés leverése után a római hatóságok betiltották a zsidók letelepedését Jeruzsálemben, a provincia nevét pedig Syria Palaestina névre változtatták, hogy a zsidó államiság emlékét is elhalványítsák. A büntetőintézkedések nem a zsidó vallás teljes felszámolását célozták – a diaszpórában és Galileában továbbra is működtek zsidó közösségek –, de Júdea központi szerepe megszűnt.
A Bar Kohba-felkelés a későbbi zsidó hagyományban is megosztó módon őrződött meg: egyes források hősi felkelésként, mások katasztrofális tévedésként emlékeznek rá. A rabbinikus irodalom nem egységesen értékeli Simon bar Kohbát, akit a hagyomány egy része hamis messiásként is bemutat. A felkelés bukása megerősítette a vallási vezetők azon irányvonalát, amely a politikai fegyveres ellenállás helyett a közösség túlélését és a törvény megtartását helyezte előtérbe.
A zsidó diaszpóra nem Róma leveréseinek egyszerű következménye volt. Zsidó közösségek már a babiloni fogság (i. e. 6. század) óta éltek Mezopotámiában, és a hellenisztikus korban Egyiptomban, Kis-Ázsiában, a Fekete-tenger partján és Rómában is létrejöttek települések. Az alexandriai zsidó közösség például a hellenisztikus világ egyik legnagyobb városi közössége volt, saját zsinagógákkal, iskolákkal és intézményekkel. A diaszpóra tehát részben önkéntes migráció, részben kereskedelmi és katonai betelepítés, részben kényszerű deportálás eredménye volt. A 70-es és 135-ös háborúk után a rabszolgaságba hurcoltak és a menekültek tovább növelték a diaszpóra létszámát, de a folyamat ennél régebbi és összetettebb.
A diaszpóra közösségei nem alkottak egységes politikai testet. Közös vonásuk volt a Tóra, a körülmetélés, a szombat és az étkezési szabályok megtartása, valamint a jeruzsálemi templomhoz fűződő – a 70 utáni időszakban már inkább emlékezeti – kapcsolat. A zsinagóga (görögül szünagógé, „összejövetel”) a diaszpórában és a templom pusztulása után Júdeában is a közösségi élet központjává vált: itt olvasták a Tórát, tanítottak és közösen imádkoztak. A diaszpórában élő zsidók többsége nem tért át, és a római hatóságok időnként kiváltságokat biztosítottak a zsidó közösségeknek, máskor azonban konfliktusok robbantak ki – például Alexandriában vagy Rómában.
A diaszpóra és a jeruzsálemi központ viszonya feszültségekkel terhes volt. A templom lerombolása előtt a diaszpóra közösségei adót küldtek Jeruzsálembe, és ünnepekkor zarándokoltak; a templom pusztulása után ez a kapocs megszakadt, és a vallási tekintély fokozatosan a tanítók és a rabbinikus mozgalom kezébe került. A diaszpóra teológiája – amely a szétszóratást isteni büntetésként vagy küldetésként értelmezte – később, a rabbinikus irodalomban nyert kiforrott formát, ezért nem vetíthető vissza kritika nélkül a korai időszakra.
A kereszténység a júdeai és galileai zsidó közegben alakult ki az 1. században. A keresztény források szerint Názáreti Jézus (meghalt i. sz. 30–33 körül) zsidó tanító volt, akit a római hatóságok Poncius Pilatus helytartó alatt keresztre feszíttettek, miután a jeruzsálemi papi elit egy része vádolta. A mozgalom tanítványai a húsvéti tapasztalat alapján Jézust Krisztusnak (görög khrisztosz, „felkent”) tekintették, és hirdették feltámadását. Az első követők a jeruzsálemi templom köré szerveződő zsidók voltak, akik nem szakadtak el a zsidó vallási gyakorlattól: látogatták a templomot, megtartották a Tórát, ugyanakkor Jézust várták messiásként.
A mozgalom gyorsan túllépett Júdea határain. Pál apostol (eredeti nevén Saul) missziós tevékenysége nyomán a közösségek a birodalom városaiban – Antiochiában, Korinthoszban, Efezoszban, Rómában – is megszerveződtek. Pál tanítása szerint a nem zsidó származású hívőknek nem kell felvenniük a zsidó törvény teljes gyakorlatát, ami vitákat váltott ki a jeruzsálemi vezetéssel. A zsidó–keresztény közösségek és a nem zsidókból álló gyülekezetek közötti feszültség már az 1. században jelen volt, de a teljes elválás fokozatosan, több évtizedes folyamat során ment végbe.
A zsidó háborúk meggyorsították a távolodást. A 66–73 közötti háborúban a keresztények egy része a hagyomány szerint elhagyta Jeruzsálemet, és nem vett részt a felkelésben. A Bar Kohba-felkelés idején a keresztény források szerint a mozgalom nem ismerte el Simon bar Kohbát messiásként, ami a rabbinikus közösség szemében elszakadásként értelmeződött. A keresztény megnevezés (görögül khrisztianoi) először Antiochiában bukkan fel a forrásokban, de a csoport önmeghatározása sokáig változó maradt. A 2. század folyamán a keresztény közösségek saját írásokat, tisztségeket és rituálékat alakítottak ki, és fokozatosan külön vallási közösséggé szerveződtek a római világban. Ezzel párhuzamosan a rabbinikus zsidóság is új intézményi kereteket épített, például a Misna (héberül ismétlés, tanítás) körülbelül i. sz. 200 körüli szerkesztése révén. A kereszténység és a judaizmus elválása tehát nem egyetlen esemény, hanem hosszú, kétoldalú folyamat volt, amelyet a birodalmi politika, a belső viták és a közösségi identitás átalakulása egyaránt alakított.
Az alfejezetben tárgyalt korszakra vonatkozóan többféle forráscsoport áll rendelkezésre, de ezek értelmezése jelentős forráskritikai kérdéseket vet fel. A perzsa restaurációról a bibliai Ezdrás és Nehémiás könyvei tudósítanak, de ezek szerkesztése évszázadokkal az események után zárult, és teológiai célokat is szolgál. A hellenisztikus és Hasmoneus korra a Makkabeusok első és második könyve a legfontosabb elbeszélő forrás, ám ezek apologetikus és propagandisztikus elemeket tartalmaznak. A római kori eseményekre Josephus Flavius (Iosephus Flavius) zsidó történetíró művei – A zsidó háború és A zsidók története – a legalapvetőbbek; Josephus azonban római pártfogoltként írt, és műveiben saját szerepét is igazolni próbálta. A római szerzők közül Tacitus, Suetonius és Cassius Dio beszámolói hasznosak, de gyakran pontatlanok vagy elfogultak a felkelésekkel kapcsolatban.
A régészeti leletek – Jeruzsálem, Maszada, Gamla, Kumrán és a Júdai-sivatag barlangjai – jelentősen árnyalják a képet, de a leletanyag értelmezése erősen függ az ásatások kontextusától és a kutatói előfeltevésektől. A Holt-tengeri tekercsek (Kumrán) a második templom korában élt közösségek szövegeit őrzik, de a lelőhely és a szövegek viszonya vitatott. A rabbinikus irodalom – a Misna, a Tószefta és a későbbi Talmudok – későbbi szerkesztésű, de korai hagyományokat is megőrizhet; ezeket azonban nem lehet kritikátlanul történeti beszámolóként olvasni.
A legfontosabb bizonytalanságok közé tartozik a perzsa kori kronológia, a Makkabeus-felkelés kiváltó okainak értelmezése, a Hasmoneus terjeszkedés erőszakos jellegének mértéke, a 70-es háború és a Bar Kohba-felkelés áldozatainak száma, valamint a diaszpóra közösségek lélekszáma. A forrásokban szereplő hatalmas számok (például az első háborúban említett több százezer halott) eltúlzottak lehetnek, és a modern becslések is széles sávban mozognak. A kereszténység és a judaizmus elválásának időpontja és okai továbbra is a történészi vita tárgyát képezik: egyes kutatók a 70 utáni évtizedekre, mások a 2. század elejére teszik a döntő cezúrát, és a folyamat regionálisan eltérően zajlott. E bizonytalanságok jelzése nem a források elvetését jelenti, hanem annak tudatosítását, hogy a stabilnak tűnő kronológia mögött is rekonstrukciós döntések állnak.