A 7. század elején a Földközi-tenger keleti partvidéke és a mögötte húzódó felföld a Bizánci Birodalom fennhatósága alá tartozott, amelyet a 602–628 közötti bizánci–szászánida háború súlyosan kimerített. A lakosság többsége keresztény volt, de jelentős zsidó közösségek éltek Galileában, Jeruzsálemben és a tengerparti városokban. Az előző alfejezetben tárgyalt római kori diaszpóra után a zsidó jelenlét nem szűnt meg, de politikai súlya elhanyagolhatóvá vált. Ebbe a világba érkezett a 630-as években az iszlám vallás követőinek katonai-politikai terjeszkedése, amely néhány évtized alatt gyökeresen átrendezte a régiót. Ez az alfejezet a kora iszlám hódítástól a mamlúk uralom végéig követi a történelmi Palesztina és Jeruzsálem sorsát, bemutatva, hogyan vált a térség vallási találkozási pontból muszlim többségű, de továbbra is sokszínű régióvá.
Az iszlám vallás a 7. század elején az Arab-félszigeten született, és Mohamed próféta halála (632) után a rásidún kalifák vezetése alatt gyors terjeszkedésbe kezdett. A bizánci és a szászánida birodalom háborúi kimerítették a térség nagyhatalmait, és a helyi lakosság egy része a magas adóterhek és a valláspolitikai feszültségek miatt nem feltétlenül tekintette ellenségnek az érkező muszlim seregeket. A hódítás azonban nem egységes „arab invázió” volt, hanem törzsi szövetségek és katonai csoportok fokozatos térnyerése, amelyben a megtért helyiek is szerepet kaptak.
A döntő összecsapás a bizánci haderő és a muszlim seregek között a jarmúki csatában zajlott 636 augusztusában, a mai Szíria, Jordánia és Izrael határvidékén. A csata pontos helyszíne a forrásokban eltérő, de a bizánci vereség következménye egyértelmű: Palesztina és Szíria fokozatosan kicsúszott Konstantinápoly ellenőrzése alól. A hagyományos muszlim elbeszélés szerint Jeruzsálem 638-ban, Omár ibn al-Hattáb kalifa idején adta meg magát, és a kalifa személyesen érkezett a városba, hogy biztosítsa a keresztény lakosság védelmét. Ez az elbeszélés elsősorban későbbi, 9–10. századi arab krónikákban maradt fenn; a kortárs bizánci és szír források hallgatnak a részletekről, ezért a történészi konszenzus szerint az átadás körülményei rekonstrukcióra szorulnak.
A hagyomány szerint Omár és a jeruzsálemi keresztény pátriárka megállapodása, az ún. „Omár-szerződés” (al-ʿUhda al-ʿUmariyya) garantálta a keresztények és templomaik biztonságát, cserébe a dzsizja (fejadó) megfizetéséért. A szöveg jelenlegi formája azonban későbbi szerkesztés eredménye; a történészek többsége szerint a dhimma-rendszer – a nem muszlimok jogait és korlátozásait rögzítő jogi keret – csak a 8–9. században intézményesült fokozatosan. A hódítást követő első évtizedekben a helyi keresztény és zsidó közösségek élete viszonylag kevéssé változott: a muszlimok katonai-politikai elitet alkottak, de a lakosság többsége nem tért át azonnal az iszlámra. A mai kutatások szerint Palesztinában a muszlimok aránya évszázadok alatt nőtt meg, és csak a 10–11. századra érte el a többséget vagy a jelentős kisebbséget.
Az umajjád dinasztia (661–750) Damaszkuszból kormányozta a kalifátust, és Palesztina közigazgatásilag a Bilád as-Sám (Szíria) tartomány része lett. A térség nem volt a birodalom súlypontja, de Jeruzsálem (arabul al-Kudsz, „a Szent”) vallási jelentősége ekkoriban nőtt meg. Az Abd al-Malik kalifa (685–705) által 691-ben emelt Sziklamecset (Kubbat asz-Szahra) a Templom-hegyen (arabul Haram as-Saríf) áll, azon a helyen, ahol a zsidó hagyomány szerint az első és második jeruzsálemi templom állt. A kupolán lévő korabeli felirat a bizánci császári építészeti hagyománnyal versenyezve hirdeti az iszlám egyistenhitét, és egyes történészi értelmezések szerint politikai alternatívát kínált a mekkai zarándoklattal szemben is, mivel az ellenkalifa uralta a Hidzsázt. A muszlim hagyomány a sziklát Mohamed próféta éjszakai utazásának (iszrá) és mennybemenetelének (mirádzs) állomásaként tiszteli; ez a képzet a későbbi évszázadokban szilárdult meg, és a hely a mai napig meghatározza a város vallási topográfiáját.
Az al-Aksza mecset (al-Maszdzsid al-Akszá) építését al-Valíd kalifa (705–715) idején kezdték és fejezték be. A két épület együttesét a muszlim hagyomány a próféta hagyománya alapján a harmadik legszentebb helyként tartja számon Mekka és Medina után. Bár a jeruzsálemi szent helyekről szóló korai iszlám hagyományok gyakran későbbi teológiai vitákban nyerték el végső formájukat, a régészeti és epigráfiai bizonyítékok egyértelműen jelzik, hogy az umajjád elit tudatosan beruházott a város vallási infrastruktúrájába.
A zsidó és keresztény zarándokok ebben az időszakban továbbra is látogathatták a várost, bár a források szerint a hozzáférés időnként korlátozott volt. A jeruzsálemi pátriárka és a zsidó közösségek vezetői a kalifátus helyi kormányzóival együttműködve működtették intézményeiket. A korabeli keresztény források – például a nesztoriánus és melkita krónikák – viszonylagos folytonosságról számolnak be, de hangsúlyozzák az adóterheket és a jogi alárendeltséget. Az umajjád kor tehát Jeruzsálem számára a vallási szimbolikus tér átalakulását hozta, nem pedig a korábbi közösségek eltűnését.
Az abbászidák 750-es hatalomra kerülése után a kalifátus politikai és gazdasági súlypontja keletre, Irán és Irak felé tolódott. Palesztina adminisztratív és katonai szempontból perifériává vált, ugyanakkor Jeruzsálem vallási jelentősége nem csökkent. A 9–11. század folyamán a térség többször cserélt gazdát: a túlunidák (868–905) és az ihsídidák (935–969) Egyiptomból uralták, majd a fátimidák (969–1099) vetették meg a lábukat. A fátimida kalifátus iszmáilita síita irányzatú volt, de a helyi lakosság többsége szunnita muszlim, keresztény vagy zsidó maradt; a felekezeti ellentétek ekkor még nem szerveződtek a mai értelemben vett politikai törésvonalakká.
A fátimida uralom alatt Jeruzsálem vallási és gazdasági szerepe változó volt. 1009-ben al-Hákim bi-Amr Alláh kalifa elrendelte a Szent Sír-templom (a keresztény hagyomány szerint Jézus sírja fölé emelt bazilika) lerombolását. A rendelet okait a mai történészek vitatják: egyesek szerint a kalifa személyes vallási radikalizmusa, mások szerint a keresztény zarándoklatok növekvő politikai súlyára adott reakció állt a háttérben. A templom lerombolása mély nyomot hagyott a keresztény világban, és a későbbi keresztes hadjáratok egyik hivatkozási pontjává vált. A bazilikát 1030-as években, a fátimidák és a bizánci császár közötti diplomáciai megállapodás nyomán részben helyreállították.
A 11. század második felében a szeldzsuk török hódítás (1071 után) destabilizálta a térséget. A zarándokutak biztonsága romlott, a helyi keresztény közösségek és a Bizánci Birodalom egyaránt fenyegetve érezte magát. A bizánci császár 1095-ben segítségért fordult a nyugati kereszténységhez, ami hozzájárult az első keresztes hadjárat meghirdetéséhez. Bár a szeldzsuk uralom nem jelentette a keresztények szisztematikus üldözését, a politikai széttagoltság és a hatalmi vákuum megkönnyítette a keresztesek későbbi előrenyomulását.
Az első keresztes hadjárat (1096–1099) 1099. július 15-én foglalta el Jeruzsálemet. A kortárs latin, arab és örmény források egybehangzóan számolnak be arról, hogy a keresztes seregek a város védői és a civil lakosság (muszlimok, zsidók, de keleti keresztények is) nagy részét lemészárolták. A történészi konszenzus szerint ez az erőszak a korabeli háborús gyakorlatban is kiemelkedően véres volt, bár a pontos áldozatszám vitatott; a becslések néhány ezertől több tízezerig terjednek, a források túlzó retorikája miatt a megbízható szám nem ismert. A vérfürdő a mai napig meghatározza a város emlékezetét, és a későbbi muszlim történetírásban a keresztes barbárság szimbólumává vált.
A keresztes hódítók létrehozták a Jeruzsálemi Királyságot és további latin államokat (Edessza, Antiochia, Tripolisz). A helyi muszlim, zsidó és keleti keresztény lakosság jogi helyzete alárendelt volt: a legtöbb városból kiűzték vagy megölték őket, a vidéki területeken pedig adófizető alattvalóként éltek. A mindennapi együttélés azonban nem volt egyformán ellenséges; a kereskedelem, a mezőgazdaság és a zarándoklat újra fellendült, és a latin uralom alatt sok helyi közösség megtartotta nyelvét, vallását és belső autonómiáját.
A muszlim ellenállás fokozatosan szerveződött. A zangida uralkodó, Núr ad-Dín (1146–1174) egyesítette Szíriát és Mezopotámia egy részét, és a dzsihád eszméjét a keresztesek elleni harc középpontjába állította. Hadvezére, Szaladin (Szalah ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb) 1171-ben Egyiptomban is átvette a hatalmat, megalapítva az Ajjúbida dinasztiát. Szaladin 1187. július 4-én a hattíni csatában megsemmisítő vereséget mért a Jeruzsálemi Királyság haderejére, majd október 2-án elfoglalta Jeruzsálemet. A latin források szerint a keresztes uralom bukása a városban viszonylag rendezett feltételekkel zajlott: a lakosok váltságdíj fejében távozhattak, sokan pedig maradhattak és megtarthatták vagyonuk egy részét. Ez éles ellentétben állt az 1099-es mészárlással, amit mind a muszlim krónikások, mind egyes latin történetírók hangsúlyoztak, bár a váltságdíjak sok szegényebb lakost érintettek súlyosan.
Az ajjúbida uralom alatt Jeruzsálem ismét muszlim fennhatóság alá került, de a keresztes jelenlét a partvidéken (Akkó, Türosz) fennmaradt. A harmadik keresztes hadjárat (1189–1192) eredményeként a keresztesek visszaszerezték a tengerparti sávot, de Jeruzsálemet nem tudták visszafoglalni. Szaladin és az angol király, I. (Oroszlánszívű) Richárd 1192-es fegyverszünete megerősítette a muszlim fennhatóságot a város felett, ugyanakkor engedélyezte a keresztény zarándoklatokat. Szaladin halála (1193) után az ajjúbida birodalom feloszlott a családtagok között, ami ismét széttagoltságot eredményezett.
A mamlúkok (arabul mamlúk, „birtokolt”) katonai rabszolgákból álló elit csoportok voltak, akiket gyermekkorukban vásároltak, iszlamizáltak és katonai kiképzésben részesítettek. Az ajjúbida hadseregben szolgáltak, majd 1250-ben Egyiptomban átvették a hatalmat, megalapítva a Mamlúk Szultánságot. A mamlúk állam katonai oligarchia volt: a szultánok általában a legerősebb emírek közül kerültek ki, és hatalmukat gyakran erőszakos úton szerezték meg vagy veszítették el. Ennek ellenére a mamlúk rendszer képes volt stabilan kormányozni Egyiptomot és a Levantét több mint két évszázadon át.
A mamlúk legitimitás egyik alapköve a mongolok elleni győzelem volt. 1260-ban az ajn dzsálúti csatában (a mai Izrael északi részén, a Jezréel-völgy közelében) a Bajbarsz vezette mamlúk haderő legyőzte a mongol sereget, megállítva azok további terjeszkedését a Levantéban. Bajbarsz (1260–1277) és utódai szisztematikusan felszámolták a maradék keresztes államokat: 1291-ben Akkó elestével a latin keresztes jelenlét a szíriai-palesztinai partvidéken gyakorlatilag megszűnt. Ezzel a keresztes epizód lezárult, és a térség egésze muszlim uralom alá került.
Palesztina a mamlúk birodalomban több tartományra oszlott: a legfontosabb központ Damaszkusz volt, de kisebb kormányzóságok működtek Gázában, Szafedben, Nábluszban és Jeruzsálemben. A mamlúk elit elsősorban a városokban és a stratégiai erődökben érvényesítette hatalmát; a vidéki területeken a helyi arab és türkmén törzsek, valamint a paraszti közösségek autonómiája jelentős maradt. A beduin törzsek gyakran közvetítőként működtek az állam és a vidék között, de időnként portyáikkal destabilizálták a kereskedelmi útvonalakat.
Jeruzsálem a mamlúk korban elsősorban vallási és zarándokközpont volt, nem politikai főváros. A szultánok és magas rangú emírek jelentős építkezéseket finanszíroztak: medreszék (vallási iskolák), szúfi kolostorok, szökőkutak, közkutak és mecsetek épültek, különösen a Haram as-Saríf környékén. A város lakossága sokszínű maradt: szunnita muszlimok, keresztények (görög ortodox, szír, örmény, kopt), zsidók és kisebb csoportok éltek egymás mellett, gyakran vallási vagy etnikai alapon elkülönült negyedekben. A mamlúk kormányzat nem törekedett a nem muszlimok tömeges áttérítésére, mert a dzsizja adó bevételt jelentett.
A dhimma-rendszer a mamlúk korban intézményesült a legteljesebben. A nem muszlim alattvalók (dhimmik) – elsősorban keresztények és zsidók – jogai és kötelezettségei írott jogi normákban rögzültek: megfizették a dzsizját, ruházatukban megkülönböztető jeleket viseltek, nem építhettek új templomokat vagy zsinagógákat, és bizonyos foglalkozásoktól el voltak tiltva. A gyakorlati alkalmazás azonban időben és helyenként változott: egyes mamlúk kormányzók szigorúan betartatták a szabályokat, míg máshol a helyi muszlim és nem muszlim közösségek között a mindennapi együttélés viszonylag békés maradt. A jeruzsálemi keresztény patriarchátus és a zsidó közösségek intézményei tovább működtek, és a zarándokforgalom – bár időnként korlátozott – sosem szűnt meg teljesen.
A 14–15. században a térséget ismétlődő pestisjárványok, éhínségek és a beduin törzsek portyái sújtották. A demográfiai adatok bizonytalanok, de a tudományos konszenzus szerint Palesztina lakossága ekkoriban csökkent vagy stagnált, a településhálózat ritkult, és számos korábban virágzó falu elnéptelenedett. A mamlúk állam adóztatása és a katonai földbirtok (ikta) rendszere a parasztok terheit növelte, ami hozzájárult a vidéki elvándorláshoz és a törzsi ellenálláshoz. A 15. század végére a mamlúk rendszer belső gyengülése és a tengeri kereskedelem útvonalainak áthelyeződése (a portugálok 1498-as indiai útja után) a birodalom hanyatlását vetítette előre. 1516–1517-ben az oszmán szultán, I. Szelim elfoglalta Szíriát, Palesztinát és Egyiptomot, ezzel a mamlúk korszak lezárult, és a térség az Oszmán Birodalom részévé vált – ezt a következő alfejezetek tárgyalják.
Az alfejezet eseményeinek rekonstrukciója különböző megbízhatóságú forrásokra támaszkodik. A 7. századi arab hódításról szóló legfontosabb arab nyelvű krónikák – például al-Baládzúri (9. század) és at-Tabari (10. század) – több évszázaddal az események után keletkeztek, és szerzőik teológiai, jogi és politikai célokat szolgáltak. A jeruzsálemi átadás részletei, az Omár-szerződés tartalma és a kalifa személyes jelenléte a történészek többsége szerint legendás elemekkel átszőtt hagyomány, amelynek kortárs megerősítése hiányzik. A régészeti leletek (érmék, feliratok, kerámiák, épületmaradványok) segítenek a kronológia pontosításában, de az olyan intézmények, mint a dzsizja adó bevezetésének pontos időpontja, nem igazolható közvetlenül.
A keresztes korszak sokkal jobban dokumentált. A latin források közül kiemelkedik Türoszi Vilmos krónikája, az arab források közül Ibn al-Aszir és Bahá ad-Dín ibn Saddád (Szaladin életrajzírója), valamint az örmény krónikások (például Edesszai Máté) tudósításai. A hattíni csata és Jeruzsálem 1187-es elfoglalásának alapvető eseményei egybehangzóan szerepelnek, de a katonai létszámok, az áldozatok és az egyes döntések motivációi vitatottak. Az 1099-es keresztes mészárlás ténye konszenzusos, de a pontos áldozatszám nem ismert, és a források retorikája túlzó lehet.
A mamlúk korszakról rendkívül gazdag arab nyelvű történetírás maradt fenn: al-Makrízi, Ibn Khaldún, Ibn Taghribirdi és mások részletesen beszámolnak a szultánok uralkodásáról, a háborúkról és a városi építkezésekről. Ezek a szövegek azonban elsősorban az uralkodó elit és a városok történetét rögzítik; a vidéki lakosság, a nők, a parasztok és a kisebbségek mindennapjairól sokkal kevesebb adat áll rendelkezésre. A demográfiai becslések (például Jeruzsálem lakossága a mamlúk korban) erősen vitatottak, mert adóösszeírásokon, zarándokjelentéseken és szórványos régészeti adatokon alapulnak; a mai tankönyvekben közölt számok (például 10–20 ezer fő Jeruzsálemben a 14. században) csak nagyságrendi becslések.
Végül fontos megjegyezni, hogy ezt a hosszú korszakot a 19–21. századi nemzeti és vallási narratívák is felhasználják. A cionista történetírás a zsidó folytonosságot hangsúlyozza a térségben, a palesztin történetírás az arab-iszlám folytonosságot, a keresztény hagyomány pedig a szent helyek őrzését. A modern politikai vitákban (például Jeruzsálem státusza vagy a zsidó-keresztény-muszlim együttélés értékelése) a középkori példák gyakran szelektíven jelennek meg. A jelen alfejezet célja nem ezeknek a narratíváknak az eldöntése, hanem a források által alátámasztott folyamatok bemutatása, a bizonytalanságok nyílt jelzésével.