A 19. századi Oszmán Palesztina története gyakran pusztán előtörténetként jelenik meg az izraeli–palesztin konfliktus elbeszéléseiben. Ez a leegyszerűsítés azonban elfedi azt a tényt, hogy a modern cionizmus és az arab nemzeti mozgalom megjelenése előtt is mély átalakulások zajlottak a térségben: birodalmi reformok, földbirtokviszonyok átrendeződése, nemzetközi bevándorlás és a helyi társadalmi rend lassú eróziója. Az alábbi alfejezet ezért előbb az oszmán közigazgatás és a tanzimat reformjainak palesztinai következményeit, majd a demográfiai és földbirtokviszonyokat, végül az első cionista bevándorlási hullámokat és a velük párhuzamosan kibontakozó arab politikai tudat kialakulását tárgyalja. A cél nem az 1882 utáni konfliktus visszavetítése, hanem annak bemutatása, hogy a századfordulóra miként fonódtak össze a birodalmi reformok, a helyi társadalmi feszültségek és a bevándorlás által kiváltott új ellentétek.
A mai Izrael/Palesztina területe az Oszmán Birodalomban nem alkotott önálló közigazgatási egységet. A 16. századi hódítás után a térség a damaszkuszi ejálet (tartomány) része volt, majd az oszmán közigazgatási reformok nyomán több tartományi átrendeződésen ment keresztül. A 19. század második felében a terület java a Síriai vilajet (Vilâyet-i Suriye) és a bejrúti vilajet (Vilâyet-i Beyrut) között oszlott meg, míg a déli területek, köztük a Negev és a mai Gáza környéke, a Jeruzsálemi szandzsákhoz (más néven mutaszarriflik) tartozott. Ez utóbbi 1872-től közvetlenül Isztambul alá rendelt közigazgatási egységként működött, éppen azért, mert a szent város és környéke vallási és diplomáciai szempontból kiemelt jelentőséggel bírt a birodalom számára.
Az oszmán reformmozgalom, a tanzimat („újrarendezés”, 1839–1876) hivatalosan a jogegyenlőség, a közbiztonság, az adórendszer és a hadsereg modernizálását ígérte. Palesztinában a reformok gyakorlati hatása azonban egyenetlen volt. Az 1858-as földtörvény (Arazi Kanunnamesi) kötelezővé tette a földbirtokok nyilvántartásba vételét, és lehetővé tette a magántulajdon kiterjesztését az addig jellemzően közösségi vagy állami földeken. A jogszabály célja az adóbevételek növelése és a mezőgazdasági termelés ösztönzése volt, ám a gyakorlatban a helyi elit tagjai – városi kereskedők, vallási vezetők és törzsi sejkek – gyakran a saját nevükre íratták be a közösségi földeket, miközben a parasztok (fellahín) attól tartottak, hogy a regisztráció növeli adóterheiket vagy katonai sorozáshoz vezet. Ennek következtében sok falusi földműves lemondott az írásos tulajdonjogról, és a tényleges birtokviszonyok elváltak a jogi nyilvántartástól. Ez a folyamat később, a cionista földvásárlások időszakában kulcsfontosságúvá vált, mivel a vásárlók gyakran olyan földeket szereztek meg, amelyeket jogilag egy távoli tulajdonos birtokolt, ténylegesen azonban helyi parasztok műveltek.
Az 1864-es tartományi törvény (Vilâyet Nizamnamesi) új közigazgatási tanácsokat hozott létre, amelyekbe a helyi vallási közösségek képviselői is bekerülhettek. Ez a részvétel azonban nem jelentett egyenlő hatalommegosztást; a tanácsokban a muszlim elit dominált, a keresztény és zsidó közösségek képviselői pedig elsősorban saját vallási ügyeikben kaptak szerepet. A reformok egyik fontos következménye az volt, hogy megerősítették a városi notabilitások – a jeruzsálemi, jaffai, nabluszi és hebroni muszlim családok – helyi hatalmát, akik az oszmán hivatalnokok és a helyi társadalom közötti közvetítő szerepet betöltve jelentős földbirtokokra tettek szert.
Forráskritikai szempontból fontos megjegyezni, hogy a tanzimat palesztinai hatásáról szóló kép forrásai egyenetlenek: az oszmán hivatalos iratok és bírósági jegyzőkönyvek elsősorban az állami szabályozás szándékát mutatják, míg a paraszti tapasztalatokról közvetett források – európai konzuli jelentések, utazói beszámolók, későbbi visszaemlékezések – tudósítanak. E források gyakran elfogultak: a nyugati diplomaták saját államuk befolyását erősítő narratívában ábrázolták az oszmán reformokat, míg a helyi elit visszaemlékezései utólag igazolhatták a földbirtokos családok szerzeményeit.
Palesztina népességére vonatkozóan a 19. századból nem állnak rendelkezésre megbízható teljes körű népszámlálási adatok. Az oszmán hatóságok adó- és katonai célú összeírásai hiányosak, a nyugati utazók és konzulok becslései pedig módszertanilag esetlegesek. A történeti demográfia ezért széles sávokban mozgó becslésekre kényszerül. A tudományos konszenzus szerint a térség összlakossága a 19. század elején hozzávetőleg 250 000–350 000 fő lehetett, és a század végére – a természetes szaporulat, a belső vándorlás és a bevándorlás következtében – nagyjából 500 000–600 000 főre nőtt. E számok azonban becslések, nem dokumentált statisztikák; az egyes források közötti eltérés oka a felmérési módszerek, a közigazgatási határok és a beduin lakosság mozgó életmódjának különbsége.
A lakosság többsége arab nyelvű muszlim földműves és városi kézműves volt. Jelentős keresztény közösségek éltek Jeruzsálemben, Betlehemben, Názáretben és más településeken; ezek az ortodox, latin, görög katolikus és más felekezetekhez tartozó csoportok a 19. századi misszionáriusi tevékenység és a nyugati nagyhatalmak protektorátusi politikája következtében fokozatosan növelték intézményi jelenlétüket. A zsidó közösség, amely a 19. század előtt elsősorban Jeruzsálemben, Hebronban, Tiberiasban és Safedban élt, a század folyamán belső és külső bevándorlás révén bővült. Az 1880-as évek előtt a zsidó lakosság túlnyomórészt nem cionista, hanem vallási alapon szerveződő közösség volt, amely a szent városokban való letelepedést vallási kötelességként értelmezte, és részben a diaszpórából érkező adományokból élt.
A gazdaság alapja a szárazföldi és öntözéses mezőgazdaság, a városi kézművesség és a kereskedelem volt. A partvidék, különösen Jaffa kikötője, a narancsexport – elsősorban a híres jaffai narancs – révén egyre inkább bekapcsolódott a nemzetközi kereskedelembe. A belső területeken a gabonatermelés, az olajfa- és szőlőművelés dominált. A gazdasági életet az oszmán adórendszer, a helyi földbirtokosok járadékszedése és az európai piaci igények együttesen alakították. A 19. század második felében a mezőgazdasági termékek iránti európai kereslet növekedése egyes régiókban árutermelésre ösztönzött, ám ez nem járt általános jóléttel: a parasztok egy része eladósodott, és a földbirtokosoknak való kiszolgáltatottsága nőtt.
A modern cionizmus mint szervezett politikai mozgalom a 19. század végi kelet- és közép-európai zsidó társadalmakban gyökerezett. A mozgalom a zsidó önrendelkezés eszméjét fogalmazta meg, válaszul az európai emancipáció egyenlőtlenségeire és az antiszemitizmus, különösen az 1881–1882-es oroszországi pogromok által kiváltott menekülthullámra. A cionizmus nem volt egységes: a gyakorlati bevándorlást és mezőgazdasági letelepedést hirdető Hibat Cion („Cion szeretete”) mozgalom, a politikai diplomáciát előtérbe helyező Theodor Herzl-féle politikai cionizmus, valamint a szocialista, vallási és kultúrnemzeti irányzatok egyaránt jelen voltak. Az alábbiakban a Palesztinába irányuló tényleges bevándorlási és letelepedési folyamatokra összpontosítunk.
Az első bevándorlási hullám, az úgynevezett első alija (héber: „felemelkedés”, 1882–1903) keretében hozzávetőleg 25 000–35 000 zsidó bevándorló érkezett Palesztinába, elsősorban az Orosz Birodalomból és Romániából. A szám becslés, mivel az oszmán hatóságok bevándorlási nyilvántartásai hiányosak, és a bevándorlók egy része nem telepedett le véglegesen. A bevándorlók egy része városokban – főként Jaffában és Jeruzsálemben – telepedett le, másik része mezőgazdasági telepeket (héberül mosava) alapított, például Petah Tikvát (1878-ban még az első alija előtt alapították, de a bevándorlók révén nőtt meg), Risón Lecijont, Zihron Jaakovot és Ros Pinát.
A mezőgazdasági telepek alapítói súlyos nehézségekkel szembesültek: a föld vásárlása a helyi birtokviszonyok ismeretének hiányában gyakran vitatott jogi helyzeteket eredményezett, a termelési tapasztalatok csekélyek voltak, a malária és a vízhiány pedig számos telepet a csőd szélére sodort. A túlélést jelentős részben báró Edmond de Rothschild párizsi bankár anyagi támogatása tette lehetővé, aki a telepek irányítását részben saját adminisztrációja alá vonta. Rothschild támogatása ugyanakkor függőséget is teremtett: a telepesek panaszkodtak a paternalista felügyeletre, miközben a báró hivatalnokai a termelés racionalizálását erőltették. E tapasztalatok később a cionista mozgalom belső vitáinak részévé váltak.
A második bevándorlási hullám, a második alija (1904–1914) hozzávetőleg 35 000–40 000 bevándorlót hozott, ismét elsősorban az Orosz Birodalomból, ahol az 1903–1906-os pogromhullám és az 1905-ös forradalom leverése után sokan radikalizálódtak. A második alija bevándorlói között felülreprezentáltak voltak a fiatal, szocialista és munkáspárti meggyőződésű férfiak és nők, akik a mezőgazdasági munkát nem pusztán megélhetési formának, hanem nemzeti újjászületési programnak tekintették. E nemzedékből alakultak meg az első zsidó munkáspártok, a Poale Cion („Cion munkásai”) és a Hapoel Hacair („A fiatal munkás”), valamint az első önvédelmi szervezetek, például a Hasomer („Az őr”, 1909). Ugyancsak ekkor alapították az első kibucokat, köztük Degania (1910) a Jordán völgyében, és ekkor indult meg Tel-Aviv építése is (1909-ben alapították Jaffa mellett).
Fontos hangsúlyozni, hogy a második alija ideológiai háttere nem volt homogén. A szocialista cionisták a zsidó munkásosztály megteremtését és a „héber munka” elvét hirdették, amely a zsidó telepeken a zsidó munkaerő alkalmazását részesítette előnyben; ezzel párhuzamosan viták folytak a helyi arab munkások és parasztok jogi és gazdasági helyzetéről. Egyes szocialista gondolkodók, például Aharon David Gordon, a fizikai munka vallásos jellegű tiszteletét hirdették, míg mások, például Ber Borohov, marxista keretben elemezték a zsidó nemzeti kérdést. E viták nem csupán elméleti jelentőségűek voltak: a „héber munka” elvének gyakorlati alkalmazása közvetlenül érintette a helyi arab munkaerő foglalkoztatását, és később a zsidó–arab gazdasági elkülönülés egyik forrásává vált.
A bevándorlás jogi keretei ugyancsak ellentmondásosak voltak. Az oszmán hatóságok hivatalosan korlátozták a zsidó bevándorlást és a földvásárlást, ám e korlátozások végrehajtása esetleges maradt; a helyi hivatalnokok megvesztegethetők voltak, a földvásárlásokat pedig gyakran közvetítőkön, családi kapcsolatokon és különböző jogi fikciókon keresztül bonyolították. A bevándorlók egy része nem állandó letelepedési engedéllyel, hanem zarándokként vagy ideiglenes tartózkodóként érkezett, ami később viták forrása lett. Az oszmán kormányzat központi szinten attól tartott, hogy a zsidó bevándorlás újabb nemzeti mozgalmat erősít, és a birodalom szétesését előkészítő külső beavatkozás eszköze lehet; a palesztinai tartományi hatóságok azonban gyakran nem rendelkeztek sem kapacitással, sem valódi szándékkal a tiltások következetes betartatására.
A 19. század második felében a palesztinai arab lakosság politikai tudata nem különült el élesen a tágabb szíriai vagy oszmán arab közösségtől. Az arab nahda („ébredés”) mozgalom, amely a nyelv, az irodalom és a közös történeti múlt felé fordult, elsősorban a nagyvárosi értelmiség – Bejrút, Damaszkusz, Kairó és kisebb részben Jeruzsálem – köreiben bontakozott ki. A palesztinai városi elit lapokat alapított, irodalmi társaságokban vett részt, és kapcsolatban állt a szíriai reformista körökkel. Az 1908-as ifjútörök forradalom után, amely alkotmányos kort és viszonylagos sajtószabadságot hozott, a palesztinai arab sajtó is gyorsan fejlődött: a jaffai Falastin című újság (1911-től jelent meg) rendszeresen foglalkozott a cionista bevándorlással, a földvásárlásokkal és a helyi arab lakosság sérelmeivel. A lap szerkesztői nem általában a zsidó bevándorlást ellenezték, hanem a földvásárlások és a telepesek által a helyi parasztokkal szemben alkalmazott kiszorítási gyakorlatot bírálták.
Az arab ellenállás korai formái tehát nem kizárólag vallási vagy etnikai ellentétekből fakadtak, hanem konkrét gazdasági és jogi sérelmekből: a földvásárlásokból, a haszonbérleti viszonyok felbomlásából, a telepek egyes esetekben tapasztalt kizárólagos munkaerő-politikájából és a hatóságok – a telepesek vagy az arab parasztok felé mutatott – egyenlőtlen bánásmódjából. Ugyanakkor az arab tiltakozás nem volt egységes: a városi elit egy része a gazdasági együttműködésben és a földeladásokban is érdekelt volt, míg a falusi parasztság képviselői a földhöz való joguk védelmét hangsúlyozták. A különböző szereplők eltérő stratégiákat követtek: egyesek az oszmán hatóságokhoz fordultak, mások petíciókat fogalmaztak meg, ismét mások a helyi bíróságokon próbálták érvényesíteni követeléseiket. A 20. század elején fegyveres összetűzésekre is sor került, például az 1909-es Tel-Adas-ügyben, amikor egy zsidó telepesek által vásárolt föld birtokbavétele körüli vita erőszakba torkollott, és a helyi arab lakosok, valamint a telepesek is áldozatokat szenvedtek. Az ilyen eseményeket a kortársak és a későbbi történetírás eltérően értékelték: egyesek a zsidó bevándorlók önvédelmi szervezkedését, mások a helyi parasztok földhöz való jogát állították középpontba.
Az első világháború előtti években a palesztinai arab politikai gondolkodás még nem különült el élesen a szíriai arab nacionalizmustól, és a palesztinai identitás fogalma sem rögzült abban a formában, ahogyan azt a 20. század közepén ismerjük. A panziszlám, az oszmán lojalitás és a szíriai arab regionalizmus egyaránt jelen volt, és a helyi elit egy része a reformokon belül kereste a megoldást, nem pedig a birodalom kereteinek feladásában. Ez a sokféleség fontos figyelmeztetés a mai terminológia visszavetítése ellen: az 1914 előtti palesztinai arab politikai mozgalom nem azonos a későbbi palesztin nemzeti mozgalommal, bár annak fontos előzményeit képezte.
E szakasz fő forrásai az oszmán közigazgatási iratok, a jeruzsálemi és jaffai bírósági jegyzőkönyvek, a helyi és európai sajtó, a cionista mozgalom belső dokumentumai, valamint a helyi arab értelmiség írásos hagyatéka. Az oszmán hivatalos iratok a központi szabályozást és az állami szándékot dokumentálják, de nem feltétlenül tükrözik a helyi gyakorlatot; a bírósági jegyzőkönyvek a földviták és adásvételek részleteit rögzítik, ám a bejegyzések hiányossága és a szóbeli megállapodások szerepe miatt a tényleges birtokviszonyok rekonstrukciója bizonytalan. A demográfiai adatok becsléseken alapulnak, és a különböző források eltérése jelentős: az oszmán összeírások alulszámlálhatták a nőket és a gyerekeket, a nyugati konzuli jelentések pedig gyakran saját politikai érdekeik szerint torzítottak. A cionista bevándorlók számára vonatkozó adatokat a mozgalom statisztikái és az oszmán bevándorlási nyilvántartások összevetéséből becsülik; az első alija esetében a 25 000–35 000, a második alija esetében a 35 000–40 000 körüli szám a tudományos konszenzus sávja, de ezek nem tekinthetők pontosan mért értékeknek.
A vitatott értelmezések közé tartozik a földvásárlások hatása: egyes történészek hangsúlyozzák, hogy a cionista vásárlások a helyi parasztok kiszorításához vezettek, mások szerint a vásárlások volumene a 19. században csekély volt, és a parasztok elvándorlását főként az oszmán adórendszer és a helyi földbirtokosok gyakorlata okozta. Ugyancsak vitatott a „héber munka” elvének szerepe: egyes elemzők tudatos szegregációs programként írják le, mások a munkásmozgalom belső logikájából eredeztetik. Az arab tiltakozások értelmezése is vitát vált ki: a nacionalista történetírás a korai ellenállás folytonosságát hangsúlyozza, míg a kritikai történetírás a helyi elit érdekvezérelt, osztályalapú konfliktusait is bemutatja. Fontos, hogy a „cionizmus”, a „nacionalizmus” és a „bevándorlás” kifejezéseket korszakhoz kötötten használjuk: az 1880-as évek cionista szervezkedése nem azonos a későbbi, államalapító mozgalommal, és a palesztinai arab politikai ébredés sem azonos a későbbi palesztin nemzeti mozgalommal.