Az alfejezet ahhoz a kérdéshez vezet el, hogyan alakult át Palesztina az Oszmán Birodalom egyik, viszonylag kis lélekszámú vilajetéből brit mandátumterületté, majd egy állammá, miközben a többségi arab társadalom elveszítette korábbi politikai és területi kereteit. Az előző, Oszmán Palesztina és a cionizmus kezdetei alfejezet bemutatta, hogy a 19. század végén és a 20. század elején a palesztinai lakosság többsége arab, muszlim és jelentős keresztény kisebbséggel élt, a zsidó közösség (a Jisuv, héberül yishuv) pedig az aliják révén növekedett, de 1914 előtt is határozott kisebbséget alkotott. Ebben az alfejezetben a Balfour-nyilatkozattól a brit mandátum intézményes keretein, a zsidó bevándorlás és földvásárlás társadalmi hatásain, az arab ellenállás formáin, az ENSZ-felosztási terven, majd az 1948-as háborún, az izraeli államalapításon és a palesztin Nakbán (an-Nakba, arabul „katasztrófa”) át vezetjük végig az olvasót. A fejezet egyik központi tanulsága, hogy az 1948-hoz vezető folyamat nem egyetlen döntés következménye volt, hanem birodalmi ígéretek, helyi demográfiai átalakulás, nemzeti mozgalmak, brit gyarmati válságkezelés és nemzetközi döntések egymásra rétegződése.
Az arab lakosság és az arab nacionalista körök a nyilatkozatot a palesztinai arab többség önrendelkezési ígéretébe ütközőnek tartották, különösen a korábbi Huszejn–McMahon-levelezésre hivatkozva, amelyben a britek háború idején arab függetlenség lehetőségét vetették fel. Ez a vita ma is része a régió történetírásának fő vitái című résznek. A nyilatkozat tehát dokumentált szöveg, de jogi és erkölcsi érvényessége a keletkezése óta vitatott.
Az első világháború után a győztes hatalmak a Népszövetség 22. cikkelye alapján mandátumokat hoztak létre a legyőzött birodalmak egyes területein. Palesztinát 1920-ban a San Remó-i konferencia Nagy-Britanniának ítélte; a Népszövetség Tanácsa 1922. július 24-én fogadta el a Palesztina Mandátum (Mandate for Palestine) szövegét, amely 1923. szeptember 29-én lépett hatályba. A mandátum preambuluma beemelte a Balfour-nyilatkozatot, 2. cikkelye pedig kötelezte a mandatárius hatalmat a zsidó nemzeti otthon létrehozását segítő politikai, adminisztratív és gazdasági feltételek megteremtésére. A 4. cikkely a Zsidó Ügynökséget (Jewish Agency) ismerte el a Jisuv hivatalos képviseletének, a 6. cikkely pedig előírta, hogy a brit közigazgatás könnyítse a zsidó bevándorlást és a szoros letelepedést, ugyanakkor ne sértse a lakosság többi részének jogait. A 25. cikkely alapján a Jordántól keletre eső területet – amelyet a britek Transzjordánia (Transjordan) néven Abdullah emír irányítása alá helyeztek – kivonták a zsidó nemzeti otthonra vonatkozó rendelkezések alól. Az 1922-es Churchill-féle Fehér Könyv már a mandátumszöveg recepciója idején leszögezte, hogy a zsidó nemzeti otthon nem jelentheti egész Palesztina zsidó állammá alakítását, és a bevándorlást az ország „gazdasági felvevőképességéhez” köti.
A mandátum évtizedeiben a cionista mozgalom intézményei – a Zsidó Ügynökség, a Hisztadrut (szakszervezeti szövetség), a Haganah (önvédelmi szervezet) és a Zsidó Nemzeti Alap (Jewish National Fund) – párhuzamos társadalmi-gazdasági intézményrendszert építettek ki, amely részben állami funkciókat is ellátott. Az 1919–1923 közötti harmadik alija, az 1924–1928 közötti negyedik alija és az 1929–1939 közötti ötödik alija során a zsidó lakosság létszáma a brit 1922-es népszámlálás mintegy 84 ezres (körülbelül 11 százalékos) szintjéről 1947-re becslések szerint 600 ezer fölé emelkedett. Az ötödik alija a náci Németországból és Közép-Európából érkező menekültek miatt ugrásszerűen megnőtt; a bevándorlás egy része illegális volt, ezért a hivatalos brit nyilvántartások és a cionista intézmények adatai között eltérések mutatkoznak.
A zsidó bevándorlás és a cionista földvásárlás Palesztina társadalmi és területi viszonyait mélyen átalakította. A Zsidó Nemzeti Alap gyakran távol élő – bejrúti, damaszkuszi, kairói – nagybirtokosoktól vásárolt területeket, ami jogilag szabályos lehetett, de a földeken élő palesztin haszonbérlők, parasztok és pásztorok számára a lakhely és megélhetés elvesztését jelentette. Ezt a hatást brit vizsgálóbizottsági jelentések és palesztin panaszok egyaránt dokumentálták. A palesztinai arab lakosság 1922 és 1947 között a természetes szaporodás révén is növekedett, körülbelül 700 ezerről 1,2–1,3 millióra; ezek az adatok a korabeli népszámlálási és nyilvántartási hiányosságok miatt csak közelítő értékek. A palesztin társadalom nagy része falusi mezőgazdaságból élt, a városokban pedig a jeruzsálemi, jaffai, haifai és nabluszi elit alkotta a politikai vezető réteget. A zsidó és arab gazdasági szféra részben elkülönült, részben versengett egymással, ami a munkaerőpiacon és a földpiacon konfliktusokat gerjesztett.
Az arab ellenállás első nagyobb hullámai 1920-ban és 1921-ben következtek be. 1920. április 4–7. között a jeruzsálemi Nebi Musza ünnephez kapcsolódóan zavargások törtek ki, amelyek halálos áldozatokat követeltek. 1921 májusában Jaffában és környékén arab fegyveres csoportok támadtak zsidó lakosokra; a zavargásokban becslések szerint 47 zsidó és 48 arab halt meg, a számok a brit vizsgálóbizottsági jelentésekben is eltérnek. 1929-ben a jeruzsálemi Nyugati Fal (arab nevén al-Burák) körüli vita – amely vallási térségként is, politikai szimbólumként is működött – országos erőszakhullámba torkollott. Augusztus végén Hebronban arab támadók zsidó lakosokat öltek meg, Szafedben és másutt is történtek támadások; a brit hatóságok a rend helyreállítása érdekében fegyveres erőt vetettek be. A brit Shaw-jelentés és a Hope Simpson-jelentés a zavargások okaként a bevándorlás miatti gazdasági-társadalmi feszültségeket nevezte meg, és a földvásárlások korlátozását, valamint a bevándorlás felfüggesztését javasolta. Az 1930-as Passfield Fehér Könyv ezt részben tükrözte, de cionista tiltakozás nyomán a brit kormány 1931-ben módosította; a zsidó bevándorlás ezután ismét felerősödött.
1936-ban az Arab Főbizottság (Arab Higher Committee) által vezetett általános sztrájk és fegyveres felkelés robbant ki; a követelések a brit mandátum ellen, a zsidó bevándorlás ellen és a nemzeti arab kormányzat megteremtéséért irányultak. A britek a Peel-bizottságot (Peel Commission) küldték ki, amely 1937-ben először javasolta Palesztina felosztását egy kisebb zsidó és egy nagyobb arab államra, Jeruzsálemet pedig mandátumterületként hagyta volna, emellett lakosságcserét is felvetett. A zsidó közösség egy része tárgyalási alapként fogadta el a tervet, másik része elutasította; az arab fél a felosztást egészében elutasította. A felkelést a brit hadsereg 1938–1939-re leverte; a palesztin társadalom embervesztesége, a házak lerombolása és a vezetők bebörtönzése hosszú távon gyengítette az arab politikai intézményeket. 1939 májusában a brit kormány kiadta a MacDonald Fehér Könyvet, amely 1944-ig (majd öt évre) évi 15 ezer zsidó bevándorlót engedélyezett, összesen legfeljebb 75 ezer főt, és korlátozta a földvásárlásokat. Ez a döntés egyrészt az arab felkelés megbékítését célozta, másrészt a küszöbön álló második világháborúban a közel-keleti arab közvélemény megnyerését szolgálta. A cionista mozgalom ezt a Balfour-nyilatkozat megszegésének tekintette.
1939 és 1945 között a brit hatóságok a Fehér Könyv alapján korlátozták a zsidó bevándorlást, miközben Európában a náci Németország és szövetségesei a zsidóság elleni tömeggyilkosságot hajtották végre. A holokauszt – a zsidók elleni népirtás – nem kiváltója volt a Balfour-nyilatkozatnak, amely 1917-ben született, de a háború utáni politikai légkört és a zsidó állam iránti nemzetközi támogatást alapvetően megváltoztatta. A túlélők és menekültek palesztinai beutazásának brit elutasítása a Jisuv és a brit közigazgatás kapcsolatát végleg megromlasztotta.
1944-től az Irgun (Irgun Cvai Leumi) és a kisebb Lehi (Lohamei Herut Israel, brit hatósági megnevezéssel Stern-csoport) fegyveres akciókat hajtott végre brit katonai és közigazgatási célpontok ellen; a Haganah 1945-től csatlakozott a brit uralom elleni aktív ellenálláshoz. A brit hatóságok ezeket a csoportokat terrorszervezetként sorolták be; a szervezetek saját önmeghatározása szabadságharcos vagy felkelő tevékenység volt. 1946. július 22-én az Irgun felrobbantotta a jeruzsálemi King David Hotel brit parancsnoksági szárnyát; a merényletben 91 ember halt meg, köztük brit katonák, palesztin és zsidó civilek. A támadás dokumentált tény, felelőssége az Irguné, ám a brit hatóság előzetes figyelmeztetésének vitája máig él. A zsidó fegyveres akciók mellett a palesztin arab oldalon is szerveződtek félkatonai csoportok, de az 1936–39-es felkelés leverése és a vezetőség száműzetése miatt az arab társadalom katonailag és politikailag is megosztott volt.
A brit kormány 1947 februárjában bejelentette, hogy a palesztinai kérdést az ENSZ elé terjeszti, mert a mandátum fenntartását sem katonailag, sem politikailag nem tudja vállalni. A bejelentés hátterében a háború utáni gazdasági kimerültség, az amerikai nyomás, a zsidó fegyveres ellenállás és a palesztin arab követelések együttesen álltak.
1947 májusában az ENSZ létrehozta az ENSZ Palesztinai Különbizottságát (UNSCOP), amely augusztusban a helyszínen vizsgálódott, és jelentésében a többségi tagok két állam – egy zsidó és egy arab állam – gazdasági unióval való létrehozását, a kisebbségi tagok pedig szövetségi államot javasoltak. Az ENSZ Közgyűlése 1947. november 29-én elfogadta a 181. (II). számú határozatot, amely Palesztina területét egy zsidó és egy arab államra osztotta volna, Jeruzsálemet pedig nemzetközi irányítás (corpus separatum) alá helyezte volna. A terv a zsidó államnak a terület mintegy 56 százalékát, az arab államnak mintegy 43 százalékát adta volna; a zsidó állam területén a lakosság körülbelül fele-fele arányban volt zsidó és arab, ami a terv demográfiai feszültségét mutatja.
A zsidó oldalon a Zsidó Ügynökség és a cionista vezetés elfogadta a felosztást, bár sokan a területi kompromisszumot fájdalmasnak tartották. Az arab oldal – az Arab Főbizottság és a környező arab államok – a határozatot elutasította, arra hivatkozva, hogy a palesztinai arab többség önrendelkezését sérti, és az ENSZ nem jogosult a terület felosztására. Az ENSZ-határozat nem volt kötelező erejű, és a brit mandátum megszűnése előtt a terv végrehajtása nem kezdődött meg.
A határozat után, 1947 decemberétől Palesztinán belül polgárháborús állapot bontakozott ki: az Arab Főbizottság sztrájkot hirdetett, palesztin fegyveresek zsidó településeket és forgalmi útvonalakat támadtak, a Haganah és az Irgun pedig arab falvakat és városrészeket ért el. A harcok első szakasza a brit erők fokozatos kivonulásával párhuzamosan zajlott. 1948. április 9-én a Deir Jászin faluban az Irgun és a Lehi fegyveresei támadást hajtottak végre, amelyben palesztin civileket, köztük nőket és gyerekeket öltek meg; a halottak számát a források 100 körülire teszik, de a pontos szám vitatott. A palesztin emlékezetben a Deir Jászin-i mészárlás a Nakba egyik központi traumája, és hozzájárult a palesztin lakosság menekülésének felerősödéséhez; az izraeli hivatalos narratíva a háborús esemény részeként kezeli, több történész pedig etnikai célú erőszakként értékeli.
1948 tavaszán a Haganah vezetése kidolgozta a Dalet tervet (Plan Dalet), amely a zsidó települések és közlekedési útvonalak biztosítását, valamint a zsidó állam területének megtartását célozta. A terv megítélése vitatott: az izraeli hagyományos történetírás védelmi haditervnek tartja, a palesztin történetírás és az izraeli „új történészek” egy része szerint pedig magában foglalta az ellenségesnek minősített arab falvak lakosságának elűzését vagy távozásra kényszerítését. A terv szövege és a helyi parancsok értelmezése a forráskritika egyik kulcskérdése.
A következő napokban Egyiptom, Transzjordánia, Irak, Szíria és Libanon hadseregei, valamint szaúdi és jemeni kisebb alakulatok léptek palesztinai területre. Az arab államok hivatalos indoklása a palesztinai arab lakosság védelme és a felosztás megakadályozása volt; egyes kormányoknál területi és dinasztikus érdekek is szerepet játszottak. A háború tehát két szakaszból állt: az első polgárháborús szakasz (1947 novembere – 1948 májusa) és a nemzetközi szakasz (1948 májusa – 1949 tavasza). Izraelben a háborút függetlenségi háborúnak (Milhemet Ha’atzma’ut) nevezik; a palesztin források Nakbának (an-Nakba, „katasztrófa”) hívják. A két elnevezés két, egymással párhuzamosan élő emlékezeti keretet jelöl.
1948 júniusában az ENSZ első fegyverszünetet ért el, amelyet a harcok kiújulása követett; a fegyverszünetek ellenére a tényleges harccselekmények 1949 elejéig folytatódtak. Az 1949-es fegyverszüneti megállapodások – Egyiptommal február 24-én, Libanonnal március 23-án, Transzjordániával április 3-án, Szíriával július 20-án – nem békeszerződések, hanem katonai fegyverszünetek voltak, és rögzítették a zöld vonalat (Green Line). Izrael a háború végére a mandátumterület nyugati részének mintegy 78 százalékát ellenőrizte; a Gázai övezet egyiptomi, a mai Ciszjordánia transzjordániai igazgatás alá került, Jeruzsálem pedig izraeli és jordániai részre oszlott. Transzjordánia 1950-ben hivatalosan annektálta a Jordán nyugati partját, amit a nemzetközi közösség nagy része nem ismert el.
Az 1947–49-es harcok során és a háború alatt az arab lakosság jelentős része elhagyta vagy elvesztette otthonát. Az ENSZ menekültügyi szervezetei és az 1949-ben létrehozott UNRWA (United Nations Relief and Works Agency) becslései szerint 700–750 ezer palesztin vált menekültté; más becslések 600 ezer és 900 ezer között mozognak, mert a korabeli népmozgást nem rögzítették pontosan, és több hullámban zajlott. Az arab falvak egy részét lerombolták vagy zsidó izraeli települések vették használatba; a megsemmisült vagy elhagyott palesztin falvak számát a kutatók 400–500 körülire teszik, de a lista módszertana vitatott.
A menekülés okai történészi vita tárgyát képezik. Az izraeli hagyományos álláspont szerint a palesztin lakosság nagyrészt az arab vezetők felszólítására vagy a háborús bizonytalanság miatt távozott; az izraeli „új történészek” – Benny Morris, Ilan Pappé, Avi Shlaim – az 1980-as években részlegesen megnyitott izraeli levéltárak alapján dokumentálták, hogy számos helyen közvetlen katonai kiutasítás, a palesztin falvak elleni támadások és a pánik együttesen okozta a menekülést. A palesztin történetírás a Nakbát mindenekelőtt eltervezett etnikai tisztogatásként értelmezi; az izraeli kormányok ezt az értelmezést elutasítják. A könyv ezt a két értelmezést nem moshatja össze: az elűzetések és a menekülés egyaránt dokumentált jelenség, de a mértékük és a szándékosság kérdése továbbra is forráskritikai és emlékezetpolitikai vita tárgya. A menekültkérdés és a visszatérés (al-avda) követelése azóta is az arab–izraeli konfliktus egyik központi eleme, amelyet a Béke, intifádák és a kétállami megoldás válsága alfejezet tárgyal.
Az 1948-as háború utáni Izraelben a megmaradt palesztin arab lakosság – becslések szerint körülbelül 150 ezer fő – formálisan állampolgárságot kapott, de sok településén katonai közigazgatás alatt élt; ezt a Államépítés, háborúk és a megszállás alfejezet elemzi részletesen.
Az alfejezet alapvetően elsődleges dokumentumokra támaszkodik: a Balfour-nyilatkozat szövege, a Népszövetség mandátumszövege, a brit Fehér Könyvek, az ENSZ 181. határozata, az izraeli függetlenségi nyilatkozat, valamint az 1949-es fegyverszüneti megállapodások mind nyomtatásban és levéltári másolatban elérhető, dokumentált források. A demográfiai adatok – a zsidó és arab lakosság létszáma, a bevándorlás mértéke, a menekültek száma – többnyire becslések; az 1922-es brit népszámlálás megbízhatóbb, az 1947–49-es népmozgások adatai viszont a közigazgatás összeomlása és a politikai érdekek miatt bizonytalanok. A háborús halottak számát izraeli oldalon körülbelül 6 ezerre, palesztin oldalon 10–15 ezerre becsülik; ezek az adatok azért pontatlanok, mert a palesztin civil áldozatok egy részét nem rögzítették.
A legnagyobb viták nem a tények, hanem a felelősség és a szándék körül forognak. A Dalet terv értelmezése, a menekülés okainak aránya, a Deir Jászin-i és más támadások emberiességi minősítése, valamint a Nakba „etnikai tisztogatásként” vagy „katasztrófaként” való leírása mind vitatott. Az izraeli állami levéltárak részleges megnyitása óta több dokumentum vált kutathatóvá, de a hozzáférés továbbra is korlátozott, és az egyes iratok kiadatása politikai döntésektől függ. A palesztin szóbeli történeti gyűjtések pótolják a hiányzó írásos források egy részét, ám ezek visszaemlékezés-jellege és a szelekció módszertana szintén forráskritikát igényel. Jelen alfejezet nem hivatkozik konkrét levéltári jelzetre; az itt közölt állítások a nemzetközi történeti irodalomban általánosan hivatkozott dokumentumokon és monográfiákon alapulnak.