1948–1949 után Izrael számára a fegyverszüneti megállapodások nem jelentettek sem békeszerződést, sem végleges határokat, hanem egy törékeny status quót rögzítettek. Az új állam egyszerre építette intézményeit, fogadta be a tömeges zsidó bevándorlást, és szembesült a palesztin menekültkérdéssel, valamint a szomszédos arab államokkal való konfliktus folytonosságával. Ebben az alfejezetben az 1948–1967 közötti időszakot vizsgáljuk: az izraeli állam- és nemzetépítés belső folyamatait, az 1956-os szuezi háborút, az 1967-es hatnapos háborúhoz vezető regionális válságot, valamint a megszállás kezdeti szakaszát. A korszak értelmezése a mai napig éles történészi és emlékezetpolitikai viták tárgya: ami az izraeli narratívában a függetlenség megszilárdításának és a fenyegetettségre adott válaszoknak a története, az a palesztin narratívában a menekülés, a hazavesztés és a katonai uralom kezdetének az időszaka. A fejezet ezért nem egyetlen nemzeti elbeszélést követ, hanem intézményekhez, döntésekhez és dokumentált folyamatokhoz köti az eseményeket, és különválasztja a tényeket a vitatott értelmezésektől.
Az 1949-es fegyverszüneti egyezményeket Izrael és Egyiptom, Libanon, Jordánia, illetve Szíria külön-külön írta alá. A megállapodások demilitarizált övezeteket és fegyverszüneti vonalakat hoztak létre, amelyeket gyakran „zöld vonalként” emlegetnek. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem nemzetközi határok voltak, hanem katonai célú ideiglenes vonalak; a végleges határok kérdését béketárgyalásokra hagyták volna, amelyekre azonban a következő évtizedekben nem került sor. Izrael a fegyverszüneti vonalakon belül mintegy 78%-át ellenőrizte a brit mandátum alatt álló Palesztina területének; a fennmaradó részt Jordánia (a Jordántól nyugatra eső terület, a később Ciszjordániaként ismert rész, benne Kelet-Jeruzsálemmel) és Egyiptom (a Gázai övezet) tartotta ellenőrzése alatt. Jordánia 1950-ben hivatalosan is annektálta Ciszjordániát, ezt azonban a nemzetközi közösség nagy része – köztük az Arab Liga tagjainak többsége – nem ismerte el, az Egyesült Királyság pedig kivételesen igen.
Az izraeli államépítés központi kérdése a tömeges zsidó bevándorlás volt. 1948 májusa és 1951 vége között Izrael lakossága több mint kétszeresére nőtt: a zsidó lakosság mintegy 650 ezerről körülbelül 1,3 millióra emelkedett. A becslések szerint ebben az időszakban hozzávetőleg 680–700 ezer zsidó bevándorló érkezett: egyrészt európai holokauszt-túlélők, másrészt arab országokból – Irakból, Jemenből, Marokkóból, Líbiából, Egyiptomból, Szíriából és más államokból – távozó vagy elüldözött zsidó közösségek tagjai. A bevándorlók befogadása és elhelyezése óriási terhet rótt az új államra: a kormányzat ideiglenes táborokat, majd úgynevezett maabarot (átmeneti sátor- és bádogvárosokat) hozott létre, amelyekben a bevándorlók egy része évekig élt. A társadalmi különbségek jelentősek voltak: az európai, askenázi hátterű zsidó bevándorlók és a közel-keleti, szefárd/mizrahi zsidók között nyelvi, kulturális és gazdasági egyenlőtlenségek alakultak ki, amelyek a későbbi évtizedekben is feszültségeket okoztak. A bevándorlás nemcsak demográfiai, hanem területi kérdés is volt: a kormányzat a kibocsátó országoktól eltérő kultúrájú és gyakran szegény bevándorlókat a korábbi palesztin falvak helyén kialakított új településekre is irányította, ami a palesztin menekültek visszatérésének kérdését tovább bonyolította.
Az 1950-as hazatérési törvény kimondta, hogy minden zsidónak joga van Izraelbe bevándorolni, és az érkezést követően állampolgárságot kapni. A törvény a cionista államépítés egyik alappillére volt, ugyanakkor a palesztin menekültek visszatérési joga – amelyet az ENSZ Közgyűlésének 1948. decemberi 194 (III) számú határozata a menekültek „visszatérésének” vagy „kártalanításának” elveként fogalmazott meg – nem valósult meg. Az izraeli kormányzat hivatalosan nem engedélyezte a menekültek tömeges visszatérését, arra hivatkozva, hogy az veszélyeztetné az új állam zsidó többségét és biztonságát. A palesztin menekültek száma 1949–1950-ben ENSZ-források szerint 700–750 ezer körül volt; más becslések 600–800 ezer közé teszik. A menekültek többsége a gázai övezetben, Ciszjordániában, Jordániában, Libanonban és Szíriában, valamint kisebb számban Egyiptomban és Irakban élt, nagyrészt ENSZ-segélyre szorulva. A menekültkérdés azóta is a konfliktus egyik legmélyebb, érzelmileg és politikailag leginkább terhelt vitája.
Az 1950-es évek elején Izrael politikai életét a Mapai (Munkáspárt) dominálta David Ben-Gurion vezetésével. Az államépítés kiterjedt az oktatás egységesítésére, a hadsereg megszervezésére, a közigazgatás kiépítésére és a mezőgazdasági-ipari infrastruktúra fejlesztésére. A korabeli izraeli önértelmezésben mindez a „pusztát virágzóvá tévő” úttörő munka folytatása volt; a palesztin narratívában ugyanez az időszak a menekülttáborok, a hazavesztés és a katonai ellenőrzés kezdetének a története. A két elbeszélés nemcsak értékelésben, hanem a vizsgált szereplők és területek kiválasztásában is eltér.
A fegyverszüneti időszakot nem jellemezte valódi béke. A határ menti térségekben a betörések, szabotázsakciók és fegyveres összecsapások rendszeressé váltak. Az izraeli kormányzat ezek egy részét a szomszédos arab államokból kiinduló „beszivárgóknak” tulajdonította; az izraeli történeti és katonai források szerint a határsértők között voltak palesztin menekültek, akik vagyonukat próbálták menteni, és voltak fegyveres csoportok, amelyek támadásokat hajtottak végre. A beszivárgás jellegéről és mértékéről azonban a források eltérnek: a palesztin és arab narratíva a menekültek gazdasági és családi motivációit hangsúlyozza, míg az izraeli kormányzati narratíva a biztonsági fenyegetést emelte ki.
Az izraeli válasz gyakran megtorló hadműveletek formájában öltött testet, amelyek célpontjai nem mindig korlátozódtak a támadásokért felelősnek tartott fegyveresekre. A legismertebb esetek közé tartozik az 1953. októberi kibjai mészárlás, amikor egy jordániai határ melletti faluban izraeli erők – Ariel Saron vezetésével – több tucat házat robbantottak fel; a halottak száma 69 volt, többségük civil (nők és gyerekek). A kibjai akció nemzetközi felháborodást váltott ki, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélte Izraelt. Az izraeli kormányzat nyilvános üzenete ellentmondásos volt: Ben-Gurion kezdetben azt állította, hogy a hadsereg nem vett részt az akcióban, később a felelősséget a határ menti telepesekre hárította; a dokumentumok szerint ugyanakkor katonai egység hajtotta végre. A kibjai eset jól mutatja, hogy a megtorlási politika nemcsak katonai, hanem morális és nemzetközi jogi vitákat is gerjesztett.
A határincidensek és a megtorlások mellett a gazdasági és vízügyi feszültségek is hozzájárultak a hidegháborús regionális konfrontációhoz. Izrael vízellátási és mezőgazdasági fejlesztési tervei, valamint a Jordán folyó és mellékfolyóinak hasznosítása ellentétbe kerültek a szomszédos arab államok érdekeivel; ezek a viták később a hatnapos háborúhoz vezető út egyik tényezőjévé váltak.
Az 1956-os háború közvetlen előzménye Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök 1956. júliusi döntése volt, hogy államosítja a Szuezi-csatorna társaságot. A döntés a brit–francia gazdasági és stratégiai érdekeket sértette; az Egyesült Királyság, Franciaország és Izrael titkos tárgyalásokon – a sèvres-i jegyzőkönyv néven ismert megállapodás keretében – közös katonai akciót készített elő. Izrael 1956. október 29-én támadást indított a Sínai-félszigeten, majd a brit és francia erők ultimátumot intéztek Izraelhez és Egyiptomhoz, majd bombázni kezdték az egyiptomi célpontokat, és csapatokat tettek partra a csatorna övezetében. Az izraeli célok között szerepelt a Sínai-félsziget ellenőrzése, a Tiran-szoros hajózási blokádjának feloldása és a határ menti támadások visszaszorítása; az izraeli kormányzat emellett a palesztin menekültek visszaszivárgásának megakadályozását is célként fogalmazta meg.
A háború katonai értelemben Izrael számára gyors sikert hozott: az izraeli erők elfoglalták a Sínai-félszigetet és a Gázai övezetet, utóbbiban az egyiptomi adminisztrációt ideiglenesen izraeli katonai kormányzás váltotta fel. Az izraeli erők a Gázai övezetben és a Sínai-félszigeten számos palesztin civilt gyilkoltak meg, elsősorban a háború első napjaiban; az áldozatok számára vonatkozó becslések széles skálán mozognak, és a mai napig vita tárgyát képezik. A palesztin történetírás a háborúhoz kapcsolódóan hán jóniszi és kafr kászámi mészárlásként emlegeti azokat az eseményeket, amelyekben izraeli katonák palesztin civilekkel végeztek; az izraeli katonai bíróság 1957-ben a Kafr Kászim-i eseményekért néhány katonát elítélt.
A nemzetközi nyomás hatására – elsősorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió tiltakozása, valamint az ENSZ-közgyűlés fellépése miatt – Izrael 1957 márciusára kivonta csapatait a Sínai-félszigetről és a Gázai övezetből. A kivonulás fejében az ENSZ UNEF (United Nations Emergency Force) néven békefenntartó erőt telepített a Sínai-félszigetre és a gázai határra; a Tiran-szoros hajózási szabadsága pedig nemzetközi garanciák tárgya lett. Az 1956-os háború Izrael számára katonai sikert, de diplomáciai visszavonulást hozott; Egyiptom számára katonai vereség volt, ám Nasszer presztízse a gyarmati hatalmakkal szembeni ellenállás miatt jelentősen nőtt az arab világban. A háború tovább mélyítette az arab–izraeli konfliktust, és megerősítette az arab nacionalizmus és a gyarmatosítás elleni harc összekapcsolódását.
A szuezi háborút követő évtized első felét viszonylagos nyugalom jellemezte Izrael és az arab frontvonalak között, ugyanakkor a mélyben komoly változások zajlottak. Egyiptom a Szovjetunióhoz közeledett, és a hidegháború logikája szerint fegyverkezési verseny indult: a szovjet fegyverszállítások révén az arab államok, különösen Egyiptom és Szíria, egyre korszerűbb harci repülőgépekhez, harckocsikhoz és légvédelmi eszközökhöz jutottak. Izrael a nyugati hatalmakkal, elsősorban Franciaországgal, az 1960-as évek elejétől pedig fokozatosan az Egyesült Államokkal építette ki katonai-politikai kapcsolatait; az amerikai fegyverszállítások az 1960-as évek második felében váltak meghatározóvá.
A regionális feszültség az 1960-as évek közepén több szálon is nőtt. Az egyik fontos tényező a palesztin nemzeti mozgalom újjászerveződése volt: 1964-ben Jasszer Arafat vezetésével megalakult a Fatah, majd ugyanebben az évben arab államok kezdeményezésére létrejött a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ). A PFSZ újra a nemzetközi napirendre tűzte a palesztin kérdést, és a fegyveres ellenállást a felszabadító harc részének tekintette. Izrael a PFSZ-t terrorista szervezetként kezelte; az arab államok egy része és a szovjet blokk viszont felszabadítási mozgalomként tekintett rá. A szervezet megítélése ma is vitatott, és a korszakban a „szabadságharcos” és a „terrorista” megnevezés egyszerre volt jelen a nemzetközi diskurzusban.
A másik fő feszültségforrás a víz- és területi viták, valamint a határ menti összecsapások voltak. Izrael és Szíria között a Jordán-folyó vízének elterelése és a határ menti demilitarizált övezetek használata körül visszatérő fegyveres összecsapásokra került sor. Az izraeli–szíriai határon 1967 tavaszán fokozódó lövöldözések, majd a szovjet hírszerzési jelentések – amelyekről a mai napig vita folyik, hogy félrevezetőek voltak-e – állították, hogy Izrael csapatokat von össze a szíriai fronton. A szovjetek ezt az információt továbbították az egyiptomi vezetésnek, ami a válság eszkalációjához vezetett.
A válság 1967 májusában gyors ütemben mélyült. Nasszer csapatokat küldött a Sínai-félszigetre, kérte az ENSZ-erők kivonását – amit U Thant ENSZ-főtitkár teljesített –, majd május 22-én lezárta a Tiran-szorost az izraeli hajózás elől. Izrael ezt casus bellinek tekintette, mivel az 1956-os kivonulás idején kapott nemzetközi biztosítékok éppen a hajózás szabadságára vonatkoztak. Az egyiptomi média és Nasszer beszédei a „zsidó állam megsemmisítésének” retorikáját is használták, ami Izraelben megalapozott félelmet keltett. Ugyanakkor a nemzetközi kutatás azóta vitatja, hogy Nasszer valóban támadást tervezett-e, vagy a szövetségi kötelezettségvállalás és a belpolitikai presztízs kényszerpályáján mozgott. A hónap végére az arab államok – Jordánia és Szíria, valamint Egyiptom – katonai összefogása látszólag egységes frontot teremtett, ami Izraelben az 1948-as fenyegetettség emlékét aktiválta.
Az izraeli hadvezetés 1967. június 4–5-én döntött a megelőző csapás mellett. Június 5-én reggel az izraeli légierő hadműveleti meglepetést okozva csapást mért az egyiptomi repülőterekre; a nap végére az egyiptomi légierő zömét a földön megsemmisítette. A háború ezt követően több fronton zajlott: a Sínai-félszigeten az izraeli hadsereg gyorsan előrenyomult, és négy nap alatt elfoglalta a félszigetet a csatornáig; Jeruzsálemnél és Ciszjordániában a jordániai erőkkel ütközött meg; a szíriai fronton pedig június 9–10-én elfoglalta a Golán-fennsíkot. A harcok során az izraeli légi és szárazföldi erők emberveszteségei viszonylag alacsonyak voltak, míg az arab hadseregek – különösen az egyiptomi és szíriai erők – súlyos veszteségeket szenvedtek. A háború áldozatainak pontos száma forrásonként eltér; az izraeli katonai veszteség körülbelül 700–800 fő, az arab katonai veszteség becslései pedig több ezertől több tízezerig terjednek. A civil lakosság szenvedése a megszállt területeken és a hátországban ugyancsak hatalmas volt, amit a menekülthullámok és a lakóhelyelhagyás tovább súlyosbított.
A háború katonai következménye Izrael által megszállt területek kérdése lett: a Sínai-félsziget, a Gázai övezet, Ciszjordánia, Kelet-Jeruzsálem és a Golán-fennsík. Izrael ellenőrzése alá került a teljes történelmi Palesztina területe, valamint a Sínai-félsziget és a szíriai Golán. Az izraeli kormányzat a június 7-én elfoglalt Kelet-Jeruzsálemet de facto annektálta, és később hivatalosan is kiterjesztette rá az izraeli joghatóságot. Az ENSZ BT 242. számú határozata (1967. november) a „területek megszállásból való kivonását” és minden állam „biztonságos és elismert határokon belüli békés létezésének” jogát fogalmazta meg; az angol nyelvű szöveg „territories” / „territories from territories” megfogalmazása miatt a mai napig vita tárgya, hogy a határozat az összes megszállt területről vagy azok egy részéről való kivonást követeli-e.
A háború palesztin lakosságot érintő következményei központi jelentőségűek. A háború alatt és közvetlenül utána becslések szerint újabb 250–350 ezer palesztin hagyta el Ciszjordániát és a Gázai övezetet, többségük Jordániába menekült. Ezt a palesztin történeti emlékezet 1967-es Nakbaként emlegeti, párhuzamba állítva az 1948-as meneküléssel. Az izraeli források egy része szerint a lakhelyelhagyás önkéntes vagy a harcok elől való menekülés volt, míg a palesztin források szerint sok esetben izraeli katonai nyomás, kilakoltatások és a háborús körülmények kényszerítették a lakosságot. A pontos okok településről településre eltérőek, és a történészi kutatás ma sem tud egységes képet adni.
A háború hatása Izrael társadalmára és önértelmezésére is óriási volt: a győzelem eufóriát váltott ki, és megerősítette az állam biztonsági doktrínáját, ugyanakkor a megszállt területek hosszú távú ellenőrzése új morális, jogi és politikai dilemmákat nyitott. Az arab világban a háború sokkolta a közvéleményt, és aláásta a szekuláris arab nacionalizmus, különösen Nasszer tekintélyét; hosszabb távon hozzájárult az iszlamista mozgalmak megerősödéséhez is, bár ezt a kapcsolatot a kutatók inkább folyamatként, mintsem közvetlen oksági viszonyként értékelik.
1967 júniusától Izrael katonai kormányzást vezetett be a megszállt Ciszjordániában, a Gázai övezetben, Kelet-Jeruzsálemben, a Sínai-félszigeten és a Golán-fennsíkon. A katonai igazgatás jogalapját a nemzetközi humanitárius jog, különösen a negyedik genfi egyezmény (1949) adta, amely a megszálló hatalom kötelezettségeit szabályozza. Izrael hivatalos álláspontja szerint az egyezmény de facto alkalmazandó, de formálisan vitatta annak de jure alkalmazhatóságát a területekre, mivel azokat nem ismerte el szuverén állam területeiként. A nemzetközi közösség és később az izraeli legfelsőbb bíróság egyes döntései is másképp értelmezték ezt a kérdést. A megszállás jogi megítélése azóta is éles viták tárgya: az ENSZ és számos nemzetközi jogi szakértő a területek többségét megszállt területnek tekinti, míg Izrael hivatalos jogi nyelvezete időnként eltérő fogalmakat használ, különösen Kelet-Jeruzsálem annektálása kapcsán.
A megszállás első éveit három fő folyamat jellemezte. Az első a katonai rendeleteken alapuló igazgatás kiépítése: a katonai kormányzat széles körű jogosítványokat kapott a közrend fenntartására, az ingatlanok és földek kisajátítására, a gyülekezési és mozgásszabadság korlátozására, a közigazgatási őrizetre és a területrendezésre. A palesztin lakosság állampolgárságot nem kapott, hanem megszállt területen élő lakosként különleges jogi rezsim alá tartozott. A Gázai övezetben és Ciszjordániában a palesztinok nem szavazhattak az izraeli parlamenti választásokon, ugyanakkor a helyi választásokat sem engedélyezték szabadon.
A második folyamat a zsidó telepek építésének elindulása. Az izraeli kormány az 1967 utáni években előbb katonai és „biztonsági” célúnak nevezett településeket hozott létre a megszállt területeken, később pedig ideológiai alapon szerveződő polgári telepeket is támogatott. A telepépítést az izraeli kormányzat különböző fórumokon eltérő indokokkal – vallási, történelmi, biztonsági, demográfiai – magyarázta; a nemzetközi jogi álláspont szerint a megszállt területeken a civil lakosság áttelepítése sérti a negyedik genfi egyezményt. Izrael ezt vitatta, különösen Kelet-Jeruzsálem és egyes Ciszjordániában lévő területek esetében. A telepek száma és lakossága az 1970-es évektől, főleg a Likud hatalomra kerülése után gyorsan nőtt.
A harmadik folyamat Kelet-Jeruzsálem annektálása és a város egyesítése volt: Izrael de facto, majd adminisztratív és jogi értelemben is kiterjesztette határait a keleti városrészekre és a környező falvakra. Az ENSZ ezt nem ismerte el, és a nemzetközi közösség nagy része ma is megszállt területnek tekinti Kelet-Jeruzsálemet. A városban lakó palesztinok izraeli állampolgárságot nem kaptak automatikusan, hanem állandó tartózkodási jogosultságot, amelyet bizonyos feltételek mellett meg lehetett vonni.
A megszállás első éveiben az izraeli kormányzat nem alakított ki átfogó álláspontot a területek jövőjéről: a különböző pártok és szakértői testületek között vita volt a területek annektálása, a részleges kivonulás, illetve a palesztin autonómia lehetősége között. A palesztin lakosság politikai és gazdasági helyzete eközben romlott, a munkaerő egy része Izraelben vállalt munkát, ami gazdasági függőséget teremtett, ugyanakkor a megszállt területek termelőeszközeinek és vízkészleteinek hasznosítása is növekvő egyenlőtlenségeket szült. A palesztin ellenállás 1967 után fokozatosan szerveződött újjá: a PFSZ a jordániai bázisokról kiindulva gerillaakciókat hajtott végre, ami a jordániai belpolitikát is destabilizálta, és végül a fekete szeptemberi eseményekhez vezetett, amelyekről a következő fejezetek szólnak.
Az 1948–1967 közötti időszak rekonstrukciójában a források típusa és megbízhatósága jelentősen eltér. Az államközi események – a fegyverszüneti egyezmények, az ENSZ-határozatok, a hivatalos diplomáciai iratok, a katonai parancsok és a nemzetközi szerződések – viszonylag jól dokumentáltak, bár egyes levéltárak (például az arab államoké) részben zárva vagy rendezetlenek. A háborúk katonai adatai, a csapatmozgások és a hadműveleti döntések részben izraeli, brit, francia és amerikai levéltári forrásokból, részben a hadseregek hivatalos publikációiból származnak; az arab források hozzáférhetősége és a szovjet anyagok elérhetősége korlátozottabb.
A palesztin menekültek számára vonatkozó adatok becslések, és forrásonként szórnak. Az ENSZ menekültügyi szervezeteinek nyilvántartásai a regisztrált menekültek számát rögzítik, nem pedig a ténylegesen lakóhelyüket elhagyni kényszerülők pontos számát. A történészi kutatásban az 1948-as menekülthullám okaira három irányzat ismert: az izraeli hivatalos narratívához közel álló „önkéntes távozás” tézise, a palesztin narratívában hangsúlyozott tervszerű kiűzetés tézise, és az a középutas konszenzus, amely szerint a háborús körülmények, a palesztin vezetés összeomlása, a zsidó erők katonai akciói és a félelem együttesen idézték elő a menekülést; a kutatók máig vitatják az egyes tényezők súlyát.
Az 1956-os háború diplomáciai előkészítése a sèvres-i jegyzőkönyv révén dokumentált, de annak egyes példányai elvesztek vagy vitatottak. A háború alatti civil áldozatok száma – különösen a Gázai övezetben – bizonytalan, mert a korabeli források hiányosak, és az izraeli katonai iratok egy részét évtizedekig titkosították. A palesztin emlékezet és a korabeli ENSZ-jelentések eltérő számokat közölnek.
Az 1967-es háború közvetlen előzményeinek értelmezésében a szovjet hírszerzési jelentések, Nasszer szándékai és az izraeli döntéshozatal időzítése vitatott. Az izraeli levéltárak anyagai részben nyilvánosak, az arab levéltárak azonban alig kutathatók; a szovjet dokumentumok egy részének hozzáférhetősége javult, de nem teljes. A háború alatti palesztin menekülthullám számai becslések, a helyi esetek okai pedig településenként eltérően rekonstruálhatók.
A megszállt területek jogi helyzetének megítélése a nemzetközi jogban nem egységes: a nemzetközi bírósági tanácsadó vélemények és az ENSZ-közgyűlési határozatok mellett Izrael jogi érvelése eltérő fogalmakat használ. A telepek, a katonai igazgatás és a palesztin lakosság helyzetének leírásakor ezért mindig jelezni kell, hogy milyen jogi keretben értelmezzük az adott állítást.