Az Államépítés, háborúk és a megszállás alfejezetben tárgyalt 1967-es háború és az azt követő területi megszállás alapvetően átalakította a konfliktus szerkezetét: Izrael a Gázai övezetet, Ciszjordániát, Kelet-Jeruzsálemet, a szíriai Golán-fennsíkot és a Sínai-félszigetet ellenőrzése alá vonta, miközben az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242. számú határozata a „területek visszavonulás” elvét és a térség összes államának biztonságos határok közötti elismerését kapcsolta össze. Az 1973-as háború ebből a feszült, befagyott status quóból robbant ki, és éppen a katonai patthelyzet kényszerítette ki később az első izraeli–arab békeszerződést, amely a kétállami elképzeléshez is új keretet adott – noha a palesztin kérdést nem oldotta meg.
Az Egyiptom és Szíria által 1973. október 6-án, a zsidó jom kippur ünnepén és a ramadán havában indított koordinált támadás dokumentált katonai tény. A háború megnevezése maga is nézőpontfüggő: izraeli kontextusban jom kippuri háborúként, arab kontextusban ramadán vagy októberi háborúként szerepel. Az egyiptomi haderő átkelt a Szuezi-csatornán, áttörte a Bar-Lev-vonalat, míg a szíriai erők a Golán-fennsíkon nyomultak előre. Az izraeli hadsereg a kezdeti sokk után mozgósított, visszafoglalta a Golán-fennsíkot, majd átkelt a csatornán és bekerítette az egyiptomi harmadik hadsereget. A tűzszünetet az ENSZ BT 338. számú határozata sürgette, amely a 242. határozat végrehajtására és tárgyalásos rendezésre szólított fel.
A háború embervesztesége jelentős volt, de a pontos számok forrásonként eltérnek. Izraeli közlések szerint az izraeli halottak száma meghaladta a 2 500-at; az egyiptomi és szíriai veszteségek becslései széles sávban mozognak, jellemzően 10 000–20 000 fő között, a hadifogság és a logisztikai nehézségek következtében. Ezeket az adatokat nem tekinthetjük véglegesnek: a részt vevő államok katonai archívumai részben zártak, részben utólagosan módosítottak, így a hadtörténeti irodalom is eltérő számokat közöl.
A háború politikai következménye kettős volt. Egyiptom a hadműveletek részleges sikere révén visszanyerte presztízsét, ami lehetővé tette Anvar Szádát (Anwar Sadat) számára, hogy a békefolyamat felé mozduljon. Izraelben a katonai győzelmet beárnyékolta a kezdeti hírszerzési kudarc és a magas veszteség, ami aláásta a vezetésbe vetett bizalmat. A háborúval párhuzamosan az arab olajtermelő államok embargót hirdettek, ami az 1973–74-es olajárrobbanást idézte elő, és világgazdasági következményekkel járt – ez a fejlemény a [Olaj, víz és a rentier állam] (#hch37) fejezetben elemzett rentier logika szempontjából is kulcsfontosságú.
A háborút követően Henry Kissinger amerikai külügyminiszter ingázó diplomáciája (a „shuttle diplomacy”) tűzszüneti és csapatvisszafogó megállapodásokat ért el Izrael, Egyiptom és Szíria között. Ezt követte az a fordulat, amelyet Anvar Szádát 1977-es jeruzsálemi látogatása jelzett: az arab állam vezetője elsőként ismerte el nyilvánosan Izrael létjogosultságát. A Jimmy Carter amerikai elnök által közvetített, 1978. szeptemberi Camp David-i csúcstalálkozón Szádát és Menáhém Begin (Menachem Begin) izraeli miniszterelnök két keretdokumentumot írt alá. Az egyik a Sinai-félsziget visszaadásáról és a teljes izraeli–egyiptomi békeszerződésről rendelkezett, a másik a palesztin autonómia ötéves átmeneti időszakát vázolta fel, és utalt a palesztin lakosság „törvényes jogainak” elismerésére.
Az 1979. márciusi izraeli–egyiptomi békeszerződés dokumentált tény; ez volt az első izraeli–arab béke. Egyiptom visszakapta a Sínai-félszigetet, Izrael hajózási garanciákat és demilitarizált övezetet kapott, valamint megszűnt a legnagyobb arab állam katonai fenyegetése. A palesztin autonómia terve azonban soha nem valósult meg: a tárgyalások elakadtak, a palesztin vezetés és a legtöbb arab állam elutasította a kereteket, mert azok nem rögzítették a palesztin államiságot, a menekültek visszatérési jogát és a kelet-jeruzsálemi főváros ügyét. Az Arab Liga felfüggesztette Egyiptom tagságát, és a szervezet székhelyét Kairóból Tuniszba helyezte át – ez is azt mutatta, hogy az izraeli–arab béke és a palesztin nemzeti törekvés elismerése nem haladt párhuzamosan.
A Camp David-i folyamat a kétállami megoldás szempontjából azért válságos fejlemény, mert a béke Izrael és Egyiptom között megszüntette a hagyományos államközi háború legfőbb fenyegetését, miközben a palesztin területek megszállása fennmaradt, és a palesztin nacionalizmus a PLO-n keresztül egyre inkább önálló politikai szereplővé vált. A „területek békéért” elv az egyiptomi fronton működött, de a palesztin kérdésben az autonómia ígérete inkább a konfliktus elhalasztását szolgálta, mintsem a rendezést.
Az izraeli hadsereg 1982. június 6-án indította meg a „Béke Galileáért” hadműveletet Libanonban. Az izraeli kormány hivatalos indoklása szerint a cél a libanoni területről indított, Izrael elleni palesztin támadások megállítása és a PLO katonai infrastruktúrájának felszámolása volt. A kritikusok – köztük izraeli békemozgalmi csoportok és számos nemzetközi elemző – a háborút aránytalan inváziónak nevezték, amely túlmutatott a biztonsági célokon, és a libanoni színtér átrajzolását, valamint a szíriai befolyás visszaszorítását célozta. A két megnevezés – „hadművelet” vagy „invázió” – maga is a háború értelmezésének vitatott terepe.
A hadművelet során az izraeli erők elérték Bejrútot, és ostrom alá vették a PLO ottani főhadiszállását. Amerikai közvetítéssel megállapodás született: a PLO fegyvereseit tengeri úton evakuálták Tuniszba, Jasszer Arafat (Yasser Arafat) vezetésével. Bár az izraeli kormány fő célját katonai értelemben elérte – a PLO libanoni bázisát felszámolta –, a háború nem hozta el a remélt politikai rendezést, sőt új konfliktusszálat nyitott.
1982 szeptemberében, a PLO evakuálása után, a Bejrút nyugati részén fekvő Szabra és Satila palesztin menekülttáborban tömeggyilkosságot követtek el libanoni keresztény milicista erők, amelyekkel az izraeli hadsereg szövetségesi viszonyban állt, és amelyek a térséget izraeli katonai ellenőrzés alatt tartották. A mészárlás ténye dokumentált; az áldozatok számát illetően azonban nincs egyetértés. A különböző források 700 és 3 500 közötti halálos áldozatot említenek, és az izraeli állami vizsgálóbizottság, a Kahan-bizottság is megállapította, hogy az izraeli döntéshozók nem látták előre, de nem is akadályozták meg a tömeggyilkosságot. A bizottság Ariel Sáron (Ariel Sharon) akkori védelmi minisztert közvetett felelősséggel terhelte, és lemondását javasolta; Sáron távozott a védelmi tárcától, de politikai pályafutása később folytatódott.
A Szabra és Satila-i események a palesztin emlékezetben a Nakba és az 1967-es háború mellett a palesztin társadalom kollektív traumáinak egyik központi elemévé váltak. Izraelben a háború és a menekülttáborokban történtek erős tiltakozást váltottak ki: 1982 szeptemberében több százezres izraeli tömegtüntetés követelte a felelősségre vonást, ami jelezte, hogy a háború nem élvezett egyöntetű társadalmi támogatást.
A libanoni háború hosszú távú következménye volt a síita közösség radikalizálódása és a Hezbollah („Isten Pártja”) megerősödése. A szervezet az 1980-as évek elején, részben az iráni forradalom inspirációjára, az izraeli megszállás elleni fegyveres ellenállás jegyében jött létre. Izrael, az Egyesült Államok és az Európai Unió a Hezbollahot terroristaszervezetnek minősíti, míg a szervezet önmagát ellenállási mozgalomként és libanoni politikai pártként határozza meg. Ez a minősítésbeli eltérés a nemzetközi viták egyik tartós eleme maradt. Az izraeli hadsereg 1985-ben részlegesen kivonult Libanonból, de egy biztonsági övezetet fenntartott Dél-Libanonban, amelynek felszámolása csak 2000-ben következett be. A libanoni háború tehát nemhogy nem hozott békét, hanem évtizedes izraeli–libanoni konfliktust és a Hezbollah felemelkedését eredményezte, amely a Libanon a 20. században és ma fejezetben részletesen tárgyalt polgárháborúba is beleszólt.
Az 1967 utáni megszállás alatt a palesztin lakosság mindennapjait a katonai igazgatás, a telepek terjeszkedése és a gazdasági függőség alakította. A palesztin politikai vezetés Tuniszban, száműzetésben működött, a nemzetközi figyelem pedig az államközi tárgyalásokra összpontosult. Ebben a helyzetben robbant ki 1987 decemberében az első intifáda (arabul „felrázás”), amely a palesztin társadalom széles körű, a megszállással szembeni felkelése volt.
A felkelés a Gázai övezetben kezdődött, és gyorsan átterjedt Ciszjordániára és Kelet-Jeruzsálemre. Az intifáda nem egyetlen szervezet irányítása alatt állt, hanem helyi bizottságok hálózata szervezte, és tömegtüntetéseket, sztrájkokat, boltbezárásokat, adómegtagadást, valamint kövekkel és Molotov-koktélokkal végrehajtott támadásokat foglalt magában az izraeli katonai jelenlét ellen. Fontos hangsúlyozni, hogy bár a felkelésnek számos erőszakmentes eleme volt, nem volt kizárólagosan erőszakmentes: palesztin fiatalok kövekkel támadtak izraeli katonákra, és palesztin fegyveres csoportok is hajtottak végre támadásokat izraeli célpontok ellen. Ugyanakkor a képhez hozzátartozik, hogy az izraeli hadsereg tömeges letartóztatásokat, kijárási tilalmakat és éles lőszer használatát alkalmazta.
A halálos áldozatok számát a különböző források eltérően közlik. Az izraeli emberi jogi szervezet, a B’Tselem adatai szerint 1987 és 1993 között több mint 1 200 palesztin halt meg, izraeli oldalon pedig mintegy 170 halálos áldozatot tartanak nyilván; ezek a számok nagyságrendileg általánosan elfogadottak, de a pontos besorolás (civil, harcos, gyermek) vitatott. A katonai bíróságok, adminisztratív őrizetek és a telepek bővülése az intifáda alatt is folytatódtak.
Az intifáda politikai hatása jelentős volt. A palesztin nacionalizmus újra a nemzetközi napirendre került, és 1988 novemberében a Palesztinai Nemzeti Tanács Algírban kikiáltotta Palesztina államot, elismerve a 242. és 338. számú ENSZ-határozatokat, és hallgatólagosan elfogadva a kétállami keretet. Az Egyesült Államok ezt követően nyitott párbeszédet a PLO-val, ami diplomáciai áttörést jelentett. Mindez megalapozta a későbbi, titkos és hivatalos tárgyalásokat.
A norvég közvetítéssel folytatott titkos tárgyalások 1993-ban vezettek el az izraeli kormány és a PLO közötti elvi megállapodáshoz (Oslói Megállapodás, hivatalosan: Elvi Nyilatkozat az átmeneti önkormányzati rendszerről). A dokumentumot 1993. szeptember 13-án Washingtonban írta alá Jasszer Arafat és Jichák Rabin (Yitzhak Rabin) izraeli miniszterelnök, és tartalmazta a kölcsönös elismerést: a PLO elismerte Izrael állam létjogosultságát és lemondott a terrorizmusról, Izrael pedig elismerte a PLO-t a palesztin nép legitim képviselőjeként. Az 1995-ös Osló II megállapodás létrehozta a Palesztin Hatóságot, és Ciszjordániát három zónára osztotta: A zóna (teljes palesztin ellenőrzés), B zóna (palesztin polgári ellenőrzés, izraeli biztonsági ellenőrzés) és C zóna (teljes izraeli ellenőrzés). A végleges státusz kérdéseit – határok, Jeruzsálem, menekültek, telepek, víz – öt éven belülre halasztották.
Az oslói folyamatot kezdettől fogva széleskörű kritika kísérte mindkét oldalon. Az izraeli jobboldal és a telepesmozgalom szerint a PLO-nak tett engedmények gyengítették Izrael biztonságát és a „Júdea és Szamária” feletti zsidó igényt; a palesztin oldalon a Hamász és az Iszlám Dzsihád elutasította a PLO kompromisszumát, mert az nem biztosította a menekültek visszatérését, és elfogadta az 1967-es határok alatti területi korlátokat. A „terrorizmus” és „ellenállás” minősítések itt is ütköztek: amit az izraeli kormány a biztonsági megállapodás megszegésének tekintett, azt a palesztin fegyveres csoportok gyakran a megszállás elleni legitim harcnak nevezték. Az 1994-es hebroni mészárlás, amelyben egy izraeli telepes 29 palesztin imádkozót gyilkolt meg a pátriárkák sírjánál, tovább mélyítette a bizalmi válságot; az 1995. novemberi Rabin-gyilkosság pedig, amelyet egy izraeli szélsőséges követett el, a békefolyamat egyik legnagyobb politikai csapása volt.
Az oslói korszak alatt a telepek száma és lakossága tovább nőtt, a palesztin lakosság mozgását ellenőrzőpontok és lezárások korlátozták, a Palesztin Hatóság pedig korlátozott jogkörrel, külső pénzügyi támogatással működött. A folyamat így nem a függetlenség felé haladt, hanem egy aszimmetrikus, töredezett joghatósági rendszert hozott létre. A békefolyamat „válsága” ebben az időszakban nem egyszerűen a végső megállapodás hiánya volt, hanem az a jelenség, hogy az átmeneti intézmények állandósultak, miközben a végső státusz tárgyalásai el sem kezdődtek.
A 2000. júliusi Camp David-i csúcstalálkozó Bill Clinton amerikai elnök, Ehud Barak izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat között a végső státusz kérdéseit volt hivatott rendezni. A tárgyalás kudarcot vallott, és a kudarc okairól éles vita alakult ki. Az izraeli és amerikai résztvevők egy része szerint Barak nagyvonalú ajánlatot tett – például Ciszjordánia és Gáza jelentős részének palesztin fennhatóság alá adását, Kelet-Jeruzsálem egyes negyedeinek palesztin fővárosi státuszát –, de Arafat nem tett ellenjavaslatot, és elutasította a menekültek visszatérési jogáról való lemondást. A palesztin narratíva szerint az ajánlat nem biztosított életképes, összefüggő államterületet, nem adott egyértelmű megoldást a menekültkérdésre, és Jeruzsálemben sem garantálta a palesztin szuverenitást a Haram al-Saríf (Templom-hegy) felett. A probléma forráskritikai szempontból az, hogy a „Barak-ajánlat” paraméterei nem léteznek egyetlen aláírt dokumentumban; a résztvevők emlékiratai, interjúi és a kiszivárogtatott térképek eltérő képet adnak. Ezért a 2000-es Camp David-i tárgyalás pontos tartalma és a kudarc felelőssége tudományosan vitatott, nem lezárt kérdés.
A második intifáda emberi és társadalmi költsége súlyos volt. A halálos áldozatok számát a különböző források 3 000–4 000 palesztin és 1 000–1 200 izraeli közé teszik, a civil áldozatok aránya vitatott. Az izraeli kormány 2002-től kezdve biztonsági okokra hivatkozva építette a ciszjordániai akadályrendszert (izraeli megnevezéssel biztonsági kerítés, palesztin és nemzetközi bírálók szerint „fal” vagy „apartheidfal”). A Nemzetközi Bíróság 2004-es tanácsadó véleménye szerint a kerítés megépítése a megszállt területen jogellenes, mert sérti a palesztin lakosság mozgásszabadságát és a nemzetközi humanitárius jogot; Izrael a véleményt elutasította, és a biztonsági szükséghelyzetre hivatkozott. Ez a jogvita jól mutatja a konfliktus nemzetközi jogi dimenziójának vitatott jellegét.
2005 augusztusában Ariel Sáron – immár miniszterelnökként – egyoldalú kivonulási tervet hajtott végre: az izraeli hadsereg és körülbelül 8 000–9 000 izraeli telepes elhagyta a Gázai övezetet, és felszámolták az ottani telepeket. A kivonulás ténye dokumentált; indoklása vitatott. Az izraeli kormány hivatalos érvelése szerint a lépés biztonsági racionalizálás volt: a Gázai övezet megtartása több kockázatot jelentett, mint amennyi stratégiai előnyt, és a kivonulás jobb demográfiai és diplomáciai helyzetet teremtett. A bírálók – izraeli jobboldali csoportok és telepesek – a lépést a zsidó állam szempontjából káros területi engedménynek tekintették, amely a kétállami megoldást gyengítette. A palesztin oldalon sokan a kivonulást nem valódi függetlenségi lépésnek, hanem a Gázai övezet elszigetelésének és a Palesztin Hatóság meggyengítésének látták.
A kivonulás után a Gázai övezet feletti palesztin ellenőrzés nem vezetett stabil önkormányzáshoz. A 2006. januári palesztin parlamenti választásokon a Hamász többséget szerzett, és megalakította kormányát. Izrael, az Egyesült Államok és az EU a Hamászt terrorszervezetnek minősítette, és megtagadta a diplomáciai és pénzügyi együttműködést; a Palesztin Hatóságon belül a Fatah és a Hamász közötti feszültség 2007-ben Gázában fegyveres konfliktushoz vezetett, amelynek nyomán a Hamász átvette az ellenőrzést az övezet felett, míg Ciszjordániában a Fatah-vezette Palesztin Hatóság maradt hatalmon. Ez a palesztin politikai megosztottság a kétállami megoldás egyik legsúlyosabb akadályává vált, mert a palesztin tárgyalófél legitimitása kérdőjeleződött meg, és a Gázai övezetre később blokádot vezettek be.
A 2005-ös gázai kivonulás tehát nem hozta el a békefolyamat újraindulását, hanem inkább a kétállami megoldás strukturális válságát mélyítette el: a palesztin politikai tér kettészakadt, a ciszjordániai telepek és katonai ellenőrzés fennmaradtak, a Gázai övezet pedig fokozatosan humanitárius és biztonsági válságövezetté vált. E fejlemények a következő alfejezetben, a Izrael és Palesztina a 21. században tárgyalt események közvetlen előzményeit képezik.
A Béke, intifádák és a kétállami megoldás válsága alfejezet eseményeinek kronológiája – a háborúk kezdőnapjai, a Camp David-i és oslói aláírások dátumai, az ENSZ BT 242., 338. számú határozatai, a 2005-ös kivonulás lebonyolítása – dokumentált tényeken alapul, elsősorban az izraeli és arab állami levéltárak, ENSZ-dokumentumok, kormányközi megállapodások és korabeli sajtóforrások révén. Ugyanakkor a statisztikai adatok – a halálos áldozatok, a menekültek és a telepesek létszámai – becslések, és a különböző források gyakran eltérő számokat közölnek. A palesztin áldozatokra vonatkozó adatokat az izraeli B’Tselem, a palesztin egészségügyi intézmények és az ENSZ jelentései gyűjtik, de az eltérő besorolási kritériumok miatt a hivatalos és a civil adatok nem mindig egyeznek. A katonai műveletek belső döntési folyamatai sok esetben titkosított dokumentumokban rejlenek, így a politikai döntéshozatal pontos rekonstrukciója továbbra is részleges.
A vitatott értelmezések közül kiemelendő:
Az alfejezetben közölt számok – így az áldozati, telepes és menekültadatok – ellenőrzést igényelnek: ahol a források eltérnek, ott ezt az eltérést kell bemutatni, nem pedig egyetlen számot kijelentő ténnyé tenni. A szöveg ezért hangsúlyozta a becslések sávjait, és kerülte a véglegesnek tűnő statisztikai állításokat.