A 21. század elejére az 1990-es évek békefolyamatának kudarca, a második intifáda erőszakhulláma és a telepesmozgalom terjeszkedése együttesen olyan helyzetet teremtett, amelyben az izraeli–palesztin viszony a legtöbb elemző szerint az úgynevezett „konfliktuskezelés” (konfliktusmegoldás helyett) irányába mozdult el. Ez a fejezet a 21. századi időszakot tekinti át: a szeparációs fal építését mint egyoldalú izraeli intézkedést, a gázai kivonulást és a Gázai övezet irányításának változásait, a Fatah és a Hamasz közötti palesztin megosztottságot, a gázai háborúk sorozatát, az Ábrahám-egyezményeket mint a regionális diplomácia új keretét, valamint a 2023. október 7-i támadást és az azt követő háborút. A fejezet a 2026-ig tartó időszakot az izraeli belpolitika, a palesztin intézmények válsága és a kétállami megoldás perspektívájának tükrében tárgyalja. A hangsúly végig az ellenőrzött eseménytörténet és a vitatott értelmezések elkülönítésén van: ami dokumentált, azt dokumentáltként közöljük, ahol pedig a szereplők egymással élesen szemben álló narratívái dominálnak, ott ezt jelöljük.
A második intifáda (2000–2005) alatt Izraelben és a palesztin területeken több ezer ember vesztette életét. Az izraeli áldozatok jelentős része öngyilkos merényletekben halt meg buszokon, éttermekben és más polgári helyszíneken; a palesztin áldozatok nagy része izraeli katonai műveletek, célzott csapások és összecsapások során esett el. A B’Tselem izraeli emberi jogi szervezet adatbázisa szerint 2000. szeptember 29. és 2005. december 31. között körülbelül 3 300 palesztin és mintegy 1 000 izraeli halt meg; a becslések forrásonként eltérnek, de a korszak erőszakhullámának nagyságrendje nem vitatott.
Az intifáda egyik legfontosabb izraeli válasza a szeparációs fal (héberül: gader ha-hafrada, angol elnevezéssel „security barrier” vagy „separation barrier”) építése volt. A döntést 2002-ben hozta meg Izrael, hivatalos indoklása szerint a terrorizmus megelőzése érdekében. A hivatalos izraeli álláspont szerint a fal csökkentette a merényletek számát; az izraeli biztonsági szervek által hivatkozott adatok szerint a 2003-as és 2004-es merényletek visszaesése részben a fal építésének volt köszönhető. A palesztin oldal és több emberi jogi szervezet ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a fal nyomvonala – különösen a Zöld vonaltól keletre eső szakaszokon – palesztin földeket szelt ketté, elválasztotta a palesztin városokat a mezőgazdasági területeiktől, és a mindennapi életet súlyosan korlátozta. A hágai Nemzetközi Bíróság 2004-ben tanácsadó véleményben megállapította, hogy a fal nyomvonala a megszállt palesztin területen sérti a nemzetközi jogot, és felszólított az építkezés leállítására; Izrael ezt a döntést nem ismerte el jogilag kötelezőként, az izraeli legfelsőbb bíróság pedig több szakaszon a nyomvonal módosítását rendelte el a palesztin lakosság aránytalan sérelme miatt. A fal tehát egyszerre dokumentált tény, élő jogi vita és emlékezetpolitikai szimbólum: az izraeli narratívában biztonsági intézkedés, a palesztin narratívában a megszállás és a területfoglalás eszköze.
2005 augusztusában Izrael Ariel Sárón kormánya alatt egyoldalúan kivonult a Gázai övezetből: kitelepítették a mintegy 8 000 izraeli telepest, és felszámolták a ciszjordániai Szamária északi részén lévő négy kisebb települést is. A kivonulást Izrael saját döntéseként hajtotta végre, nem a palesztin vezetéssel való tárgyalásos megállapodás részeként. A lépést a palesztin oldal egy része üdvözölte, mások azt hangsúlyozták, hogy Izrael a kivonulás után is ellenőrzése alatt tartotta a Gázai övezet határát, légterét és tengeri hozzáférését, így a terület nemzetközi jogi értelemben továbbra is megszállás alatt állónak minősül.
A kivonulás után a palesztin belpolitika radikálisan átrendeződött. A 2006-os palesztin törvényhozási választáson a Hamász (az Iszlám Ellenállási Mozgalom, arabul: Harakat al-Muqāwama al-Islāmiyya) elsöprő győzelmet aratott a Fatah mozgalommal szemben. A választási eredmény hitelessége nem vitatott; értelmezése viszont erősen vitatott. Egyes elemzők szerint a Hamasz győzelme a Fatah korrupciójával és az Oslo-folyamat kudarcával szembeni tiltakozás volt, míg mások szerint az iszlámista szervezet társadalmi és jótékonysági hálózatának, valamint erőszakos ellenállás-narratívájának politikai sikerét mutatta. A Hamaszt Izrael, az Egyesült Államok, az Európai Unió és több más állam terrorszervezetként tartja nyilván; a palesztin társadalom egy részében azonban legitim ellenállási szervezetként van jelen.
A Fatah és a Hamasz közötti feszültség 2007-ben nyílt fegyveres konfliktussá eszkalálódott. A Hamasz fegyveres erői júniusban átvették az irányítást a Gázai övezet felett, a palesztin hatóság erői pedig Ciszjordániában tartották meg a hatalmat. A palesztin intézményrendszer kettészakadt: Ciszjordániában a Mahmúd Abbász vezette Palesztin Hatóság kormányzott, Gázában pedig a Hamasz alakított ki de facto adminisztrációt. Ezt a megosztottságot a palesztin politikai elemzők egy része a nemzeti felszabadítási mozgalom belső válságaként írja le, mások a külső beavatkozás és az izraeli politika által mélyített strukturális törésként.
A Hamasz hatalomátvételét követően Izrael és Egyiptom szigorú blokád alá vette a Gázai övezetet. A blokád célja a hivatalos izraeli álláspont szerint a Hamasz fegyverkezésének és a terrortámadásoknak a megakadályozása volt; a palesztin oldal és a nemzetközi segélyszervezetek szerint a blokád kollektív büntetésként sújtotta a teljes gázai lakosságot. Azóta a Gázai övezetben a lakosság nagy része humanitárius segélyre szorul, az életkörülmények pedig a nemzetközi szervezetek jelentései szerint folyamatosan romlottak.
A 21. században több nagy fegyveres összecsapás zajlott a Gázai övezetben. A 2008–2009-es gázai háborút (Izraelben „Öntött ólom” hadművelet, arabul a palesztin oldal „Gázai mészárlásként” is emlegeti) izraeli légicsapások és szárazföldi hadművelet jellemezte. A halálos áldozatok száma vitatott: az ENSZ által hivatkozott palesztin adatok szerint több mint 1 400 palesztin halt meg, köztük nagyszámú civil; az izraeli kormány szerint a többség harcos volt. A pontos arányok vitatottak, mivel a harctéri azonosítás módszere és a „civil” kategória meghatározása semleges források hiányában is eltérő. A 2012-es hadművelet (Izraelben „Felhőoszlop”, Gázában a palesztin közösség által használt elnevezés „Hidzsára” / „Kőharc”) viszonylag rövid volt, de 2014-ben újabb hétéves ciklus indult: a 2014-es háború (Izraelben „Erős szikla”, Gázában sok palesztin által „A 2014-es gázai háború”) mintegy 50 napig tartott, és a palesztin egészségügyi minisztérium adatai szerint több mint 2 200 palesztin halt meg, köztük sok civil; izraeli oldalon 66 katona és 6 civil vesztette életét. Az ENSZ vizsgálóbizottságai mindkét oldalon dokumentáltak lehetséges háborús bűncselekményeket, de a jogi minősítések vitatottak maradtak. Ezeket a háborúkat a könyv nem „egyetlen háborúként”, hanem a blokád, a rakétatámadások, az izraeli légicsapások és szárazföldi műveletek visszatérő ciklusaként tárgyalja, amelyben mindkét oldal áldozatokat szenvedett, és ahol az áldozati arányok értelmezése erősen politizált.
Ciszjordániában a 21. század első két évtizedében folyamatosan nőtt a zsidó telepesek száma. Az izraeli Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a ciszjordániai (Kelet-Jeruzsálem nélküli) telepesek száma 2000-ben körülbelül 200 000 volt, 2020-ra pedig elérte a 450 000-et; Kelet-Jeruzsálemben további több mint 200 000 izraeli állampolgár él. A nemzetközi jogi konszenzus – amelyet az ENSZ Biztonsági Tanácsa több határozatban kifejezetten megerősített – szerint a megszállt területeken létesített telepek jogellenesek; Izrael ezt vitatja, és a bibliai Júdea és Szamária zsidó történelmi és biztonsági jelentőségére hivatkozik. A telepespolitika az egyik legnagyobb akadálya a kétállami megoldásnak: a palesztin oldal szerint a telepek, a rájuk épülő úthálózat és a katonai ellenőrzés szétaprózza a leendő palesztin állam területét. Az izraeli politikai spektrum egy része hivatalosan támogatja a telepesmozgalmat, más része biztonsági vagy demográfiai okokból ellenzi a további terjeszkedést.
A ciszjordániai palesztin lakosság mozgását az izraeli ellenőrzőpontok, a fal, a külön engedélyek és a katonai igazgatás határozzák meg. A Palesztin Hatóság formálisan önkormányzati jogköröket gyakorol, de a terület több mint 60%-án (az Oslo-megállapodás szerinti „C területen”) az izraeli katonai és polgári adminisztráció az elsődleges hatalom. Az emberi jogi szervezetek – köztük az izraeli Jesh Din, a palesztin Al-Haq és a nemzetközi Amnesty International – jelentései dokumentálták a palesztin lakosok elleni erőszakos cselekményeket, földfoglalásokat és adminisztratív korlátozásokat; e jelentésekben azonban a felelősség pontos hozzárendelése és a szándékosság megítélése vitatott.
A palesztin politikai tér 2007 óta alapvetően kettős: Ciszjordániában a Fatah által dominált Palesztin Hatóság működik, Gázában a Hamasz adminisztrál. A két erő között több megbékélési kísérlet volt (Kairó, Doha, Moszkva közvetítésével), de egyik sem hozott tartós egységkormányt. A palesztin törvényhozó tanács (PLC) 2006 óta nem működik rendes jogalkotó testületként, a választásokat többször elhalasztották, és a Palesztin Hatóság elnöke, Mahmúd Abbász – akit 2005-ben választottak meg – a 2020-as években is hivatalban volt, noha mandátumának lejárta óta a legitimitása erősen vitatott a palesztin közvélemény egy részében.
A palesztin közvélemény-kutatások (például a Palesztin Politikai és Társadalomkutatási Központ, PCPSR, rendszeres felmérései) a 2010-es években és a 2020-as évek elején azt mutatták, hogy a palesztin társadalom erősen megosztott a politikai megoldásról: a támogatottság a kétállami megoldás, az egyállami megoldás és a fegyveres ellenállás stratégiája között hullámzott, és a Hamasz, illetve a Fatah támogatottsága is időszakonként változott. A közvélemény-kutatások módszertani korlátai miatt ezek az adatok irányjelzők, nem pontos választási eredmények.
A 2010-es években a kétállami megoldás – azaz egy önálló, életképes palesztin állam létrehozása Ciszjordániában és a Gázai övezetben Kelet-Jeruzsálem fővárossal – kilátásai a legtöbb elemző szerint romlottak. A folyamatos telepesbővítés, a palesztin politikai megosztottság, a jeruzsálemi státusz körüli viták, valamint a bizalmatlanság mélyülése miatt az izraeli–palesztin tárgyalások érdemben leálltak. Az utolsó jelentős amerikai közvetítési kísérlet, John Kerry 2013–2014-es erőfeszítései, nem vezettek keretmegállapodáshoz. A palesztin vezetés ezzel párhuzamosan nemzetközi fórumokon próbált lépéseket tenni: 2011-ben az UNESCO, 2012-ben az ENSZ Közgyűlése nem tagállami megfigyelői státuszt adott Palesztinának. Ez a státus nem tette Palesztinát az ENSZ teljes jogú tagjává, de megerősítette a palesztin diplomáciai mozgásteret. Izrael és az Egyesült Államok ezt egyoldalú lépésként bírálta, mondván, hogy a kétoldalú tárgyalások elvét gyengíti.
A jeruzsálemi kérdés 2017-ben éles nemzetközi vita tárgyává vált, amikor az Egyesült Államok elismerte Jeruzsálemet Izrael fővárosaként, és 2018-ban a nagykövetségét Tel-Avivból Jeruzsálembe költöztette. A lépés izraeli részről üdvözlésre talált, a palesztin vezetés szerint viszont megsértette a nemzetközi jogot és a jeruzsálemi státuszról szóló korábbi konszenzust. 2020-ban az Egyesült Államok úgynevezett „Évszázad üzlete” (Peace to Prosperity) terve bemutatta a Washington által javasolt térképet és politikai keretet. A terv Izraelben a jobboldali kormányzat által kedvezően fogadott elgondolás volt, a palesztin oldal azonban elutasította, mert szerintük a terv nem biztosított volna tényleges szuverenitást, és a zsidó telepek nagy részét izraeli fennhatóság alatt hagyta volna. A terv nem vezetett tárgyalásokhoz, így a 2010-es évek végére a hivatalos kétállami folyamat formailag is megrekedt.
2020 augusztusa és októbere között az Egyesült Államok közvetítésével Izrael normalizálta kapcsolatait az Egyesült Arab Emírségekkel, Bahreinnel, Szudánnal és Marokkóval. Ezeket a megállapodásokat összefoglalóan Ábrahám-egyezményeknek (Abraham Accords) nevezik. Az egyezmények hivatalos izraeli és amerikai narratívája szerint a normalizáció a biztonsági együttműködés, a gazdasági kapcsolatok és a vallásközi párbeszéd új korszakát nyitotta meg, és bebizonyította, hogy a régió államai a palesztin kérdéstől függetlenül is hajlandóak elismerni Izraelt. A palesztin vezetés ezzel szemben „hátbaszúrásként” értékelte a lépést, mert szerintük az arab államok normalizációja feladta azt a korábbi arab ligás konszenzust, hogy a teljes rendezés a palesztin államiság eléréséhez kötött. Az Ábrahám-egyezmények hatása a palesztin kérdésre vitatott: egyes elemzők szerint a normalizáció Izraelt erősíti, és a palesztin oldal alkupozícióját gyengíti, mások szerint viszont a megállapodások a regionális stabilitás és a gazdasági együttműködés előnyeit hozhatják el hosszabb távon, ami esetleg a palesztin rendezést is elősegítheti. A 2023-as háború azonban ezt a folyamatot részben megtörte, illetve más dinamikát adott neki.
Izraelben a 2019–2022 közötti időszakot ismételt választások és kormányalakítási nehézségek jellemezték. A Benjamin Netanjahu vezette Likud, a jobboldali-vallásos blokk, valamint a centrista és baloldali-középső erők között nem alakult ki hosszú távú parlamenti többség. 2021-ben hosszú tárgyalások után alakult meg egy széles koalíció, amely Naftali Bennettet és Jaír Lapidot állította a kormány élére; ebben a kormányban először vettek részt arab pártok is. A kormány nem a palesztin kérdés békefolyamatát helyezte előtérbe, hanem a belpolitikai stabilitást és a gazdaságot, és a ciszjordániai telepespolitikát kisebb-nagyobb intenzitással folytatta. 2022 végén Netanjahu ismét miniszterelnök lett, és olyan koalíciót alakított, amelyben szélsőjobboldali és vallásos cionista pártok is jelentős szerephez jutottak. A kormány programjában a ciszjordániai zsidó jelenlét bővítése, az izraeli szuverenitás kérdésének napirenden tartása és a palesztin hatóság további korlátozása szerepelt. A palesztin oldal ezt a kétállami megoldás szándékos felszámolásaként értékelte, míg az izraeli kormány hivatalosan a biztonságot és a zsidó történelmi jogokat hangsúlyozta.
Az izraeli katonai válasz, amelyet a kormány a Hamasz felszámolásának céljával indított, a Gázai övezet addigi legsúlyosabb pusztításához vezetett. A Gázai egészségügyi minisztérium (amely a Hamasz adminisztráció alatt működik, ezért adatait függetlenül nehéz ellenőrizni) 2024–2025 folyamán több tízezer halálos áldozatról számolt be. Az ENSZ humanitárius szervezetei és számos nemzetközi civil szervezet a gázai civil lakosság katasztrofális életkörülményeit, a lakóépületek, kórházak, iskolák és vallási épületek nagyarányú lerombolását dokumentálta. Izrael a civil áldozatok nagy számát a Hamasz azon gyakorlatával magyarázza, hogy a harcosait és fegyvereit sűrűn lakott civil épületek, iskolák és kórházak alatt, alagútrendszerben működteti, így a támadásokat a harctéri logika szükséges következményeként állítja be. A palesztin oldal szerint az izraeli hadművelet aránytalan, a civil lakosság elleni kollektív büntetés, és egyes humanitárius jogászok szerint a hadviselés módja felveti a népirtás vádját. 2024-ben Dél-Afrika keresetet nyújtott be a Nemzetközi Bírósághoz, azt kérve, hogy a bíróság állapítsa meg, Izrael megsérti a Népirtás elleni egyezményt Gázában. A bíróság 2024. január 26-án ideiglenes intézkedéseket rendelt el, amelyben többek között felszólította Izraelt a civil lakosság védelmére, de a népirtás vádját érdemben, jogerősen nem bírálta el a 2026-os lezárás időpontjáig. A vád és a védelem egyaránt erősen vitatott: a kritikusok szerint a „népirtás” kifejezés használata a konfliktusban politikai vádaskodássá vált, míg a felvetők szerint a dokumentált pusztítás és a kijelentések elegendő alapot adnak a nemzetközi jogi vizsgálatra.
A háború során a Gázai övezet lakosságának túlnyomó része belső menekültté vált, a humanitárius segélyek bejutása pedig súlyosan korlátozott volt. Több nemzetközi segélyszervezet (például az Oxfam, az MSF, az ENSZ OCHA) katasztrófális élelmezési helyzetről számolt be; 2024-ben egyes elemzők szerint a Gázai övezet északi részén a lakosság egy része éhezésnek volt kitéve. Izrael szerint a segélyszállítmányok korlátozását a Hamasz fegyveres csempészése és a biztonsági kockázatok indokolták, míg a segélyszervezetek szerint a blokád szándékosan akadályozta a civilek túlélését. A halotti statisztikák és az éhezés mértékét illetően a független, nemzetközileg ellenőrzött adatgyűjtés rendkívül korlátozott volt, ezért a számok becslések, és a két oldal eltérően közli őket.
2024 végén és 2025 elején több közvetítő (Katar, Egyiptom, Egyesült Államok) tett erőfeszítést tűzszünet elérésére. 2025 elején ideiglenes tűzszünet lépett életbe, amelynek keretében túszok és palesztin foglyok cseréjére került sor, de a tartós rendezés nem jött létre. A tűzszünetek időszakosan megszakadtak, és a 2026-os állapot szerint a Gázai övezet humanitárius helyzete továbbra is súlyos volt, az újjáépítés kérdése pedig rendezetlen. Az izraeli kormány részéről a háború céljaként megfogalmazott „Hamasz felszámolása” nem valósult meg, és a háború alatt a Hamasz katonai infrastruktúrájának nagy részét sem sikerült teljesen megsemmisíteni; a szervezet 2026-ig is megőrizte jelenlétét Gázában. A palesztin hatóság Ciszjordániában továbbra is működött, de legitimitása tovább erodálódott, és a ciszjordániai erőszak is nőtt a háború alatt: izraeli katonai razziák, telepes támadások, valamint palesztin fegyveres akciók egyaránt előfordultak.
A 2023-as háborúnak regionális következményei is voltak. A libanoni Hezbollah, amely Irán támogatását élvezi, a háború elején szolidaritásból rakétatámadásokat indított Észak-Izrael ellen, ami több tízezer izraeli lakos evakuálásához vezetett; Izrael válaszul katonai műveleteket folytatott Libanonban, és 2024-ben több Hezbollah-vezetőt is likvidált. Jemenből a húti mozgalom (amelyet Irán támogat) rakétákat és drónokat indított Izrael felé, valamint támadta a Vörös-tengeren a hajóforgalmat. Szíria a háború alatt újra belpolitikai válságba került, és 2024 decemberében Bassár al-Aszad rezsimje megbukott; ennek a háborúhoz való kapcsolódása közvetett és vitatott, mivel a szíriai eseményeket saját belső dinamikájuk is alakította. A regionális elemzők szerint a 2023-as háború az Irán által támogatott úgynevezett „ellenállási tengely” és az izraeli biztonsági doktrína között fennálló hosszú távú küzdelem új szakaszát nyitotta meg, de az ok-okozati láncolatok és a szereplők felelőssége erősen vitatott.
A 2020-as évek közepére a kétállami megoldás támogatottsága a nemzetközi szervezetek és számos állam hivatalos álláspontja szerint továbbra is a nemzetközi konszenzust képezi, a gyakorlati megvalósíthatósága azonban a legtöbb elemző szerint romlott. Ciszjordániában a telepképződmények, utak és a katonai infrastruktúra olyan mértékben szabdalták fel a területet, hogy egy összefüggő palesztin állam kialakítása technikai és politikai értelemben is nehezebb lett, mint az 1990-es években. A palesztin oldalon a palesztin hatóság legitimitása gyenge, a Hamasz pedig nem fogadja el Izrael létét, illetve a kétállami megoldást a hagyományos formájában elutasítja. Az izraeli politikai spektrum jobboldalán a palesztin állam elutasítása programmá vált, a baloldali és centrista erők pedig kisebbségben vannak.
Mindez nem jelenti, hogy a kétállami megoldás hivatalosan lekerült volna a napirendről. Az ENSZ, az Európai Unió, az Arab Liga és az Egyesült Államok 2026-ig is a kétállami megoldást nevezte a hivatalos nemzetközi álláspontnak. A gyakorlati politika azonban a kérdés kezelésében egyre inkább a rövid távú tűzszünetekre, a humanitárius segélyekre és a regionális normalizáció elmélyítésére irányult.Learn more
A fejezet fő forrásai: izraeli kormányzati nyilatkozatok és statisztikai adatok (Izraeli Központi Statisztikai Hivatal, Izraeli Védelmi Erők), palesztin intézményi közlemények (Palesztin Központi Statisztikai Hivatal, Gázai Egészségügyi Minisztérium), ENSZ-jelentések (OCHA, UNRWA, ENSZ vizsgálóbizottságok), nemzetközi jogi dokumentumok (ICJ-tanácsadó vélemény, 2024-es ideiglenes intézkedések), valamint akadémiai és emberi jogi szervezetek elemzései (B’Tselem, Jesh Din, Al-Haq, PCPSR, ICG). Az adatok ellenőrzése különösen nehéz a Gázai övezetben: a helyszíni független megfigyelés korlátozott, a meghalt személyek hovatartozásának megállapítása vitatott, és a felek közötti információs háború a statisztikákat is áthatja. A halotti adatoknál ezért mindig meg kell adni a forrást és a módszertani bizonytalanságot. A palesztin egészségügyi minisztérium adatait például a Hamasz-adminisztráció alatt rögzítik, ugyanakkor az ENSZ és több nemzetközi szervezet ezeket általában irányadóként használja, mert független helyszíni adatbázis nem áll rendelkezésre. A háborús bűnök megítélése folyamatos jogi vita tárgya, és a 2026-os lezárásig a nemzetközi bírósági eljárások nem zárultak le. A „népirtás”, „terrorizmus”, „megszállás”, „ellenállás” kifejezések használatát a fejezet mindig az adott szereplőhöz vagy intézményhez köti.