A mai Libanon területén az ókorban a Földközi-tenger keleti partvidékének egyik legjelentősebb kereskedelmi és kulturális hálózata alakult ki. A föníciai városok – elsősorban Bublosz (görög Byblos, a mai Dzsubajl), Szidón (arabul Szajdá) és Türosz (arabul Szúr) – nem alkottak egységes államot, hanem önálló városállamokként (görög poliszhosz analógiájára) működtek, amelyeket a tengeri kereskedelem, a közös nyelv és a szomszédos nagybirodalmak nyomása kötött össze. Ez az alfejezet a föníciai városok felemelkedését, az ábécé elterjedését, a tengeri terjeszkedést, majd az asszír, babilóniai, perzsa, hellenisztikus és római uralom időszakát tárgyalja. A téma azért kulcsfontosságú a könyv egésze szempontjából, mert a föníciai korszak alapozta meg a levantei partvidék azon vonásait – a tengeri nyitottságot, a kikötővárosok hálózatát, a többnyelvűséget és a birodalmi függés és helyi autonómia közötti egyensúlyozást –, amelyek később a hellenizmus, a római kor, az iszlám középkor és az oszmán időszak alatt is meghatározóak maradtak. A fejezet nem a mai Libanon határaiból indul ki, hanem a történelmi Fönícia (görög Phoiniké, latin Phoenicia) tágabb régiójából, amely a mai libanoni partvidék mellett Szíria partvidékének déli részét és a mai Izrael északi tengerpartját is magában foglalta.
A föníciai városokról szóló ismereteink forrásai egyenetlenek: a helyi írásos hagyomány nagy része elveszett, mert a papirusz és pergamen anyag a nedves éghajlaton nem maradt fenn. A legtöbb elsődleges forrás ezért külső szereplőktől származik: asszír és babilóniai királyfeliratok, egyiptomi adminisztratív szövegek, görög és római földrajzi és történeti munkák, valamint az Ószövetség egyes szövegei. A régészet – Bublosz, Szidón, Türosz, továbbá az észak-afrikai Karthágó és a föníciai gyarmatvárosok feltárása – azonban jelentős mértékben kiegészíti ezt a képet. A kronológiai adatok egy része régészeti rétegtani és kerámia-tipológiai becslésen alapul, ezért a kora vaskori és a késő bronzkori átmeneteknél évtizedes bizonytalansággal kell számolni.
A „föníciai” kifejezés nem feltétlenül az ott élők önmegnevezése volt. A görögök nevezték így a keleti partvidék kereskedőit, valószínűleg a bíborszínű festékanyag (görög phoinix) vagy a pálmafa alapján, és a név a homéroszi eposzokban már feltűnik. A helyi lakosok magukat elsősorban városuk szerint azonosították: „türosziak”, „szidóniak”, „bublosziak”, illetve tágabb értelemben kánaánitáknak (a kánaáni nyelv és kultúra hordozóinak) nevezték magukat. A kánaáni nyelv északnyugati sémi ágához tartozó föníciai és pun nyelv szoros rokonságban állt a héberrel, az arámival és az ugaritivel. Ezt a megkülönböztetést azért fontos hangsúlyozni, mert a „föníciai” kifejezés visszavetítése gyakran egy homogén etnikai vagy nemzeti csoport képzetét kelti, holott a források inkább városállami lojalitást, kereskedelmi érdekközösséget és nyelvi-kulturális összetartozást mutatnak.
Bublosz a legkorábbi, régészetileg is jól dokumentált föníciai központ. A település a kőrézkor végétől folyamatosan lakott volt, és már az i. e. 3. évezredben kapcsolatban állt Egyiptommal. A város különösen a cédrusfa-kereskedelem révén vált jelentőssé: a libanoni hegyek cédrusfája hajóépítéshez, templomépítéshez és luxuscikkekhez kellett a Nílus menti udvar számára. Az egyiptomi óbirodalmi és középbirodalmi szövegek, például a Szinuhe története vagy az Uni-életrajz, utalnak a levantei partvidékkel folytatott kapcsolatokra. A Bubloszban talált egyiptomi feliratok és királyi ajándéktárgyak arra utalnak, hogy a város elitje szoros diplomáciai kapcsolatot tartott fenn az egyiptomi udvarral. A régészeti leletek, például az egyiptomi stílusú pecséthengerek és az itt talált korai feliratos emlékek azonban nem bizonyítják egyértelműen, hogy Bublosz egyiptomi gyarmat lett volna, inkább kereskedelemre és presztízscserére utalnak.
Szidón és Türosz a késő bronzkorban és a kora vaskorban nőtt a régió vezető tengeri hatalmaivá. Az amarnai levelek (i. e. 14. század) – az egyiptomi fáraó és a levantei városi uralkodók közötti ékírásos diplomáciai levelezés – részletes képet adnak a városok közötti vetélkedésről. A szidóni király, Zimrida, és Türosz uralkodója, Abi-Milku, egyaránt az egyiptomi elismerésért és a regionális hatalmi pozícióért versengett. A levelekből kiderül, hogy a városok közötti konfliktusok nem csupán kereskedelmi versengésből, hanem szárazföldi területek, kikötők és a hegyvidéki nyersanyagok ellenőrzéséből fakadtak. A késő bronzkori hanyatlás, amelyet a tengeri népek bevonulásának és a kelet-mediterrán kereskedelmi hálózatok összeomlásának neveznek, a föníciai városokat kevésbé érintette, mint a környező területeket; ennek okát a kutatók a tengeri kereskedelem rugalmasságában és a városi elit alkalmazkodóképességében látják.
A vaskorban Türosz lett a legbefolyásosabb föníciai város. A Biblia elbeszélése szerint Hiram türoszi király (i. e. 10. század) szövetséget kötött Salamon izraeli királlyal, és cédrusfát, mesterembereket és hajósokat biztosított a jeruzsálemi templom építéséhez (1Kir 5). Ez a bibliai hagyomány elsődleges forrásnak tekinthető a korabeli izraeli és föníciai kapcsolatokra nézve, ugyanakkor értelmezésénél figyelembe kell venni, hogy a bibliai szövegeket jóval később, a jeruzsálemi központú teológiai szempontok érvényesítésével szerkesztették. A Hiram és Salamon közötti szövetség ezért a történészi konszenzus szerint valószínűsíthető történelmi kapcsolatot tükröz, de a részletek – például a szerződés pontos feltételei – rekonstrukciója bizonytalan. Türosz politikai berendezkedésére jellemző volt a királyság, a városi tanács és a papi elit közötti hatalommegosztás; a források utalnak arra, hogy a király hatalmát a kereskedőarisztokrácia és a templomok vagyonának ellenőrzése korlátozta.
A föníciai kultúra legmaradandóbb öröksége az ábécé elterjedése. A mai közel-keleti és európai írásrendszerek többsége – a héber, az arab, a görög, a latin, a cirill – végső soron a föníciai mássalhangzó-írásból származik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a föníciaiak „találták fel” az írást; a korábbi egyiptomi hieroglifáknak és az ékírásnak is voltak fonetikus elemei. A föníciai újítás abban állt, hogy a hangjelölő jeleket erőteljesen leegyszerűsítették, és a rendszert a kereskedelem, a hajózás és a városi adminisztráció igényeihez igazították. A föníciai ábécé körülbelül 22 mássalhangzójelet használt, magánhangzókat nem jelölt, ami a sémi nyelvek szerkezetéből következett: a szógyököket mássalhangzóvázak alkották, a magánhangzók pedig grammatikai és jelentésbeli árnyalatokat hordoztak.
Az ábécé legkorábbi ismert példányai közé tartozik a bubloszi Ahiram-szarkofág felirata (i. e. 10. század körül, de a keltezés vitatott). A szarkofágon olvasható föníciai felirat a büntetést helyezi kilátásba azokkal szemben, akik felnyitják a sírt – ez a korabeli királyi reprezentáció és a feliratok mágikus-jogi funkciójának egyik fontos dokumentuma. A bibliai és egyiptomi párhuzamok arra utalnak, hogy a levantei városokban az i. e. 2. évezred végén már többféle íráshasználat élt egymás mellett: ékírás a diplomáciában, egyiptomi hieroglifák egyes emlékeken, és fokozatosan teret nyert a lineáris ábécé-írás a mindennapi adminisztrációban és a kereskedelemben.
A görög források, különösen Hérodotosz, a föníciaiaknak tulajdonítják az ábécé meghonosítását Görögországban. Hérodotosz (Hisztoriai 5.58) szerint a föníciaiak, akik Kadmosszal érkeztek, hozták magukkal az írást. Ez a hagyomány azonban mítosz és történeti emlékezet keveréke; a görög ábécé föníciai eredete a betűk neve, sorrendje és formája alapján régészetileg és nyelvészetileg valószínű, de a közvetítés időpontja és mechanizmusa vitatott. Egyes kutatók az i. e. 9. századra, mások a 8. századra teszik a görög átvétel első hullámát, a leletek közül a legkorábbi görög feliratok i. e. 8. századiak.
A föníciai városok gazdasági hatalmának alapja a tengeri kereskedelem volt. A kelet-mediterrán partvidék természeti erőforrásai – cédrusfa, bíborfesték, üveg, bor, olívaolaj és fémáruk – biztosították a kiviteli termékek alapját, míg a hajózási ismeretek és a navigációs tapasztalat lehetővé tette a távolsági kereskedelmet. A föníciai hajók a nyílt tengeren is közlekedtek, és a csillagok, a tengeráramlatok és a part menti tájékozódási pontok alapján navigáltak. A Biblia Hezekiel próféta könyvében (Ez 27) részletes leírása Türosz kereskedelméről – bár a szöveg teológiai ítéletet fogalmaz meg a város ellen – a korabeli tengeri kereskedelem termékeinek és útvonalainak egyik leggazdagabb forrása: ezüst, vas, ón, ólom, cédrus, bíbor, rabszolgák, lovak és luxuscikkek szerepelnek benne.
A föníciai városok a Földközi-tenger nyugati medencéjében is kereskedelmi hálózatot építettek ki. A legjelentősebb nyugati település Karthágó (a mai Tunisz mellett) volt, amelyet a hagyomány szerint Türosz alapított i. e. 814 körül. Az alapítási dátum azonban a későbbi görög és római történetírás rekonstrukcióján alapul, és a régészeti leletek egyelőre nem erősítik meg egyértelműen. Karthágó fokozatosan önálló hatalommá vált, és a nyugati föníciai – később pun – városok központja lett. A föníciai jelenlét nyomai Cipruson, Máltán, Szicílián, Szardínián, az Ibériai-félszigeten és Észak-Afrikában régészetileg dokumentáltak; az egyes lelőhelyek alapítási ideje azonban gyakran bizonytalan. A nyugati terjeszkedést a történészek nem egységes „gyarmatosítási” programként, hanem fokozatos, kereskedelmi és telepítési hullámként értelmezik, amelyben az egyes városok – elsősorban Türosz – eltérő szerepet játszottak.
A bíborfesték (görög porphyra) a föníciai kereskedelem egyik legismertebb luxusterméke volt. A festékanyagot a tengeri csigafajokból nyerték; a legértékesebb árnyalat a türoszi bíbor volt, amelynek előállítása rendkívül munkaigényes volt, és a szín az uralkodói reprezentáció jelképévé vált a Földközi-tenger térségében. A régészet feltárta a part menti bíborfeldolgozó műhelyek nyomait, például Szidón és Türosz környékén, de a termelés pontos volumenére és szervezetére vonatkozóan kevés dokumentum áll rendelkezésre.
A kora vaskorban a föníciai városok viszonylagos önállósága a terjeszkedő asszír birodalom nyomása alá került. Az újasszír királyok az i. e. 9. századtól kezdve hadjáratokat vezettek a Levantébe, és adófizetésre kötelezték a tengerparti városokat. III. Salamanasszer (i. e. 858–824) feliratai között szerepel a türoszi és szidóni adók említése, és a híres fekete obeliszk egyik jelenete talán a türoszi király adójának átadását ábrázolja. Az asszír politikában a föníciai városok stratégiai jelentősége abban állt, hogy kikötőik révén hozzáférést biztosítottak a tengeri kereskedelemhez, hajóik pedig az asszír hadsereg logisztikáját szolgálták. Az asszír uralom nem számolta fel a városi királyságokat; az asszír birodalom szokásos gyakorlata szerint a hűséges helyi dinasztiákat meghagyták, ha teljesítették az adó- és katonai kötelezettségeket. A lázadásokat azonban kíméletlenül megtorolták, és a városok területét megcsonkították vagy lakosságát deportálták.
A babilóniai újbabilóni (káldeus) birodalom idején, II. Nabukodonozor (i. e. 605–562) uralkodása alatt érte el az asszír-utóbbi hatalom a levantei partvidék feletti ellenőrzés csúcsát. Türosz hosszabb ostromot állt ki Nabukodonozor ellen, amelynek időtartama a források szerint több évig tartott, bár a pontos kronológia vitatott. Az ostrom és a város elfoglalásának mértéke nem egyértelmű; a bibliai prófétai szövegek túlzó képet festenek a pusztulásról, míg a babilóniai feliratok csak röviden utalnak a hadjáratra. Az viszont dokumentált, hogy a babilóniai korszakban a föníciai városok elveszítették korábbi politikai súlyukat, és a kereskedelemben is a babilóniai adminisztráció ellenőrzése alá kerültek.
A perzsa Achaemenida birodalom (i. e. 6–4. század) idején a föníciai városok a birodalom tengeri hatalmának gerincét alkották. A perzsa királyok nem központosították a tengeri kereskedelmet, hanem a helyi flottákat és hajósokat használták fel, különösen a görög városok elleni háborúkban. Hérodotosz beszámol arról, hogy a perzsa flotta legfontosabb hajói föníciai városokból érkeztek, és a föníciai hajósok tapasztalata a perzsa király, Xerxész görögországi hadjárata során döntőnek bizonyult. A perzsa korban a föníciai városok széles belső autonómiát őriztek meg: saját királyaik, pénzverésük és istentiszteleti intézményeik működtek, miközben adót fizettek és flottát biztosítottak. A pénzverdék – például Szidón és Türosz ezüst-pénzei – a helyi gazdaság és a perzsa érmehálózat összekapcsolódását mutatják.
III. Alexandrosz (Nagy Sándor) i. e. 333-ban az isszoszi csata után a levantei partvidék ellen vonult. A föníciai városok közül a legtöbb harc nélkül behódolt, de Türosz – amely szigeterődítmény volt a parttól mintegy fél kilométerre – megtagadta a makedón uralkodó belépését a városba. Az i. e. 332-es türoszi ostrom az ókori hadtörténet egyik legismertebb eseménye: a makedón hadsereg töltőutat épített a szárazföld és a sziget között, és hónapokig tartó ostrommal foglalta el a várost. Az ostrom lefolyását Arrianosz és Kurtius Rufus műveiből ismerjük; ezek a források a makedón hadvezér dicsőítése és a hellén hősiesség szempontjából írtak, ezért az áldozatok számát és a pusztítás mértékét óvatosan kell kezelni. A régészet megerősíti a töltőút létrejöttét, mivel a földnyelv azóta is része a mai Türosz városának. Az ostrom után Türosz és a többi föníciai város elveszítette politikai önállóságát, de a hellenisztikus korban is megőrizte gazdasági és kulturális jelentőségét.
A hellenisztikus időszakban a föníciai városok fokozatosan hellenizálódtak anélkül, hogy helyi identitásuk teljesen eltűnt volna. A makedón uralmat követően a térség a Ptolemaioszok (Egyiptom) és a Szeleukidák (Szíria és Mezopotámia) közötti vetélkedés ütközőterülete lett. A Ptolemaioszok és Szeleukidák közötti szíriai háborúk (i. e. 3–2. század) során a föníciai kikötők többször cseréltek gazdát, ami a városi elitek pragmatikus alkalmazkodását erősítette. A hellén városi intézmények – gimnázion, törzsi szervezet, színház – megjelentek, de a föníciai nyelv és a helyi istentisztelet fennmaradt, amint azt a föníciai nyelvű feliratok görög feliratokkal párhuzamos használata mutatja. A hellenisztikus föníciai városok – különösen Laodikeia (ma Lattakia) és Szidón – híresek voltak filozófiai és orvosi iskoláikról; a szidóni filozófiai hagyomány a késő antikvitásban is tovább élt.
A római hódítás a hellenisztikus államrend széthullása után érte el a levantei partvidéket. Pompeius i. e. 64-ben Syria provincia részeként szervezte meg a föníciai városokat, és a római uralom alatt a tengeri kereskedelem új lendületet kapott. A római császárkorban a föníciai partvárosok – Berytus (a mai Bejrút), Sidonia, Tyrus és Tripolisz – a keleti provinciák városi hálózatának jelentős tagjaiként működtek. Berytus római colonia lett, és a római jogi oktatás egyik legfontosabb központjává vált a császárkorban; a béritóni jogi iskola hírnevét a késő ókori források, például Justinianus császár kodifikációs munkái is őrzik. A római korszakban a föníciai városok lakossága nyelvileg és kulturálisan is tovább keveredett: a görög köznyelv mellett a latin hivatalos használata, a helyi sémi nyelvek pedig a mindennapi beszélt nyelvben éltek tovább.
A római korban a partvidék gazdasági súlya nem csökkent, de a birodalmi adminisztráció és a szárazföldi kereskedelmi útvonalak erősödésével a föníciai identitás „főníciai” összetevője fokozatosan háttérbe szorult. A hellén és római városi önértelmezés lett a hivatalos keret, míg a föníciai nyelv és kultúra a vidéki és a vallási szférában őrződött meg. A kereszténység megjelenése – amely a 4. században a római birodalom államvallása lett – a levantei partvidéken is átalakította a vallási térképet: a korábbi föníciai istenségek kultuszhelyei részben keresztény templomokká alakultak, részben pedig elnéptelenedtek. Ezzel a folyamattal a következő alfejezet foglalkozik részletesen.
A föníciai korra vonatkozó tudásunk alapvető forrásai három nagy csoportra oszlanak: (1) a helyi régészeti leletek – sírok, városfalak, kikötői építmények, feliratok, kerámia, bíborfeldolgozó műhelyek –, amelyek közvetlenül a városok anyagi kultúráját dokumentálják; (2) a külső írott források – asszír, babilóniai, egyiptomi, görög, római és bibliai szövegek –, amelyek a diplomáciai és katonai eseményekről, a kereskedelemről és a helyi viszonyokról tájékoztatnak; (3) a nyelvészeti és epigráfiai rekonstrukciók, amelyek az ábécé terjedését és a föníciai nyelv történetét világítják meg. Mindhárom forráscsoportnak megvannak a korlátai: a helyi írásos hagyomány nagyrészt elveszett, a külső források a birodalmi vagy vallási szerző szempontjait tükrözik, a régészeti adatok pedig a települések egyenetlen feltártsága miatt nem adnak teljes képet.
A legfontosabb vitatott kérdések közé tartozik a bibliai és a régészeti kronológia összeegyeztethetősége a kora vaskori föníciai-izraeli kapcsolatokban. A hagyományos datálás szerint Hiram türoszi király a 10. században élt, de egyes kutatók – különösen az „új föníciai kronológia” hívei – a régészeti leletek alapján a városok virágkorát későbbre, a 9. századra teszik, és az egységes izraeli királyság képét is vitatják. Ez a vita nem csupán technikai kronológiai kérdés, hanem a bibliai narratíva történeti értékéről és a nemzeti eredetmítoszok régészeti ellenőrizhetőségéről folyó módszertani vita része. A tankönyv ezért minden esetben jelzi, ha egy eseményt a bibliai forrás alapján ismerünk, és ha a régészeti megerősítés hiányos.
A türoszi ostrom (i. e. 332) áldozatairól szóló beszámolók szintén forráskritikai óvatosságot igényelnek. A hellén szerzők gyakran eltúlozták az ellenséges városok pusztulását és a lakosság lemészárlását, hogy ezzel a hadvezér hatalmát és a hellén civilizáció fölényét hangsúlyozzák. A régészeti adatokból a pusztítás kiterjedésére lehet következtetni, de a halálos áldozatok számát a források alapján nem lehet pontosan rekonstruálni. Hasonló bizonytalanság áll fenn a babilóniai Türosz-ostrom (6. század) esetében is, ahol az egymásnak ellentmondó bibliai és babilóniai feliratos források miatt a tudományos konszenzus csak az esemény megtörténtére, nem pedig annak részleteire terjed ki.