A mai Libanon területe az i. sz. 7. század elején a Bizánci Birodalom keleti, szíriai tartományának része volt. A tengerparti városok – Türosz, Szidón, Büblosz, Tripoli – a késő ókorban is fontos kereskedelmi és egyházi központok maradtak, a hegyvidék pedig részben keresztény falvak, részben nehezen ellenőrizhető, adózás alól gyakran kivonuló közösségek otthona volt. A Libanoni-hegység és a keletebbre húzódó Antilibanon közötti Bekaa-völgy mezőgazdasági termelése és átmenő kereskedelme miatt stratégiai jelentőséggel bírt. A késő római és bizánci közigazgatás a térséget Phoenice Libanensis és Phoenice Maritima néven szervezte; a „Libanon” elnevezés tehát közigazgatási és földrajzi kategóriaként már az iszlám hódítás előtt is létezett, de nem jelölt önálló politikai egységet.
A 6–7. század fordulóján a Bizánci Birodalom és a Szászánida Birodalom között zajló háborúk súlyosan érintették a levantei partvidéket. A perzsa seregek 611–614 körül elfoglalták a szíriai és palesztinai városokat, és a források szerint a keresztény lakosság egy részét elhurcolták. Hérakleiosz császár a 620-as években visszafoglalta a térséget, de a két nagyhatalom háborúja kimerítette a városi önkormányzatokat, az egyházi intézményeket és a helyi védelmi rendszert. Ez a körülmény fontos háttere a 630-as évek arab hódításának, mert a bizánci visszarendeződés nem tudta teljesen helyreállítani a korábbi adminisztratív és katonai ellenőrzést.
Az arab hódítás előtt a lakosság túlnyomórészt keresztény volt, de nem egységes felekezetű. A bizánci államegyház, a khalkedóni irányzat mellett jelentős szír ortodox (antiokhiai, gyakran pontatlanul „monofizita” néven emlegetett) és maronita közösségek éltek a hegyvidéken és a tengerparti sávban. A vallási megosztottság nem feltétlenül jelentett állandó konfliktust, de a bizánci központ időnként üldözte a khalkedóni zsinattól eltérő irányzatokat, ami a szíriai és libanoni keresztények egy részénél bizalmatlanságot alakított ki a konstantinápolyi hatalommal szemben. Ezt a bizalmatlanságot a későbbi arab források és egyes szír keresztény krónikák is rögzítik.
Az iszlám hódítás levantei szakasza i. sz. 634 és 640 között zajlott. A jarmúki csata (636) után a bizánci hadsereg kivonult a térségből, és az arab–muszlim csapatok fokozatosan ellenőrzésük alá vonták Damaszkuszt, majd a tengerparti városokat. A mai Libanon területén a hódítás nem egyetlen nagy ütközetben történt; a part menti városok egy része megadással, szerződéssel került az új hatalom alá, mások heves ellenállást tanúsítottak. A részletek forrásszegények, mert a kora iszlám arab elbeszélő hagyomány sok eseményt utólag, a 8–9. századi gyűjteményekben rögzített, és a szír, görög vagy örmény krónikák sem mindig adnak helyi szintű leírást.
A hódítás első szakaszában az új uralom gyakorlati szempontból nem számolta fel a meglévő közigazgatást. A városok szerződéses feltételekkel – szulh megállapodásokkal – kerülhettek a kalifátus alá, ami rendszerint adófizetést, engedelmességet és bizonyos jogok megtartását jelentette. A keresztények és más nem muszlim közösségek a dhimma intézményén keresztül vallási és jogi autonómiát kaptak, cserébe a dzsizja nevű fejadóért. Ez a késő antik és korai iszlám joggyakorlatban fokozatosan alakult ki, és a helyi közösségek számára a bizánci valláspolitikához képest időnként nagyobb, időnként korlátozottabb mozgásteret jelentett.
A kalifátus központja 661-ben Damaszkuszba került, amikor Muávija (Muawiya) megalapította az Umajjád-dinasztiát (661–750). Ezzel a mai Libanon és Szíria térsége a birodalom politikai magterületévé vált. A tengerparti városok, különösen Türosz és Szidón, az umajjád flotta építésében és a bizánci tengeri háborúkban játszottak szerepet. A hegyvidék azonban sokáig peremterület maradt: az umajjád állam érdeklődése elsősorban a partra, a Bekaa-völgy mezőgazdaságára és a Damaszkuszba vezető utakra irányult.
A mai Libanon területén az umajjád korszakban a maronita közösség külön utat járt. A maronita egyház a khalkedóni irányzattól és a szír ortodox egyháztól is elkülönült, és a 7–8. században egyre inkább a Libanoni-hegység északi részén szerveződött. A maronita hagyomány a Szent Maron kolostori örökségéből vezeti le magát, és a források szerint a 7. század végétől önálló pátriárkátust működtetett. A maroniták és a bizánci császári egyház viszonya feszült volt, és ez egyes szír források szerint hozzájárult ahhoz, hogy a maronita hegyvidék megőrizte távolságtartását a bizánci hatalommal szemben. Ugyanakkor az umajjád államhoz fűződő kapcsolatokról csak szórványos adatok vannak; a későbbi maronita történetírás ebben az időszakban gyakran saját egyházi és népi folytonosságát hangsúlyozta.
A hegyvidéki területek demográfiai arculata az umajjád korban fokozatosan változott. A part menti városokban arab helyőrségek és muszlim hivatalnokok telepedtek le, a hegyi völgyekben pedig a korábbi keresztény közösségek mellett kisebb muszlim és vegyes lakosságú települések jöttek létre. A betelepülés nem volt egységes állami telepítéspolitika eredménye; törzsi mozgások, katonai szolgálat és földvásárlás egyaránt szerepet játszott. A demográfiai folyamatokat a források hiánya miatt a történettudomány csak hozzávetőlegesen tudja rekonstruálni.
Az Abbászida-dinasztia 750-ben megdöntötte az umajjád hatalmat, és a birodalom központja Irakba, Bagdadba került. A mai Libanon térsége ezzel távoli tartománnyá vált, amelyet Damaszkuszon keresztül vagy közvetlenül bagdadi kormányzók felügyeltek. Az abbászida korszakban a tengerparti városok gazdasági szerepe fennmaradt, de a korábbi udvari közelség megszűnt. A 8–10. században a Földközi-tenger keleti medencéjében a bizánci flotta és az arab–muszlim flották között ismétlődő tengeri összecsapások voltak, amelyek a part menti településeket sebezhetővé tették.
Az abbászida közigazgatás a mezőgazdasági termelést és a kereskedelmi útvonalakat adóztatta. A Bekaa-völgy és a part menti sáv gabonája, olívaolaja, bortermelése és textilipara regionális jelentőséggel bírt. A 9–10. századi arab geográfusok – például Ibn Haukal és al-Mukaddaszi – leírásaiból ismert, hogy a térség városai erődített kikötőkkel és hetipiaci központokkal rendelkeztek. Ezek a leírások azonban gyakran inkább a városok általános jellegét, nem pedig a hegyvidéki hátország viszonyait hangsúlyozzák.
A Libanoni-hegyek térsége az abbászida korban fokozatosan kivonta magát a központi adóztatás alól. A hegyvidéki közösségek, elsősorban a maroniták, de más paraszti csoportok is, a nehezen megközelíthető völgyekben olyan lokális hatalomra tettek szert, amelyet a bagdadi kalifátus nem tudott vagy nem akart felszámolni. A 9–11. századból származó mozaikos források alapján az is látszik, hogy a hegyi falvakban a kolostorokhoz kötődő írásbeliség és a helyi pátriárkai hálózat működött. A maronita pátriárka székhelye a források szerint idővel a hegyvidékre került, ami a közösség önszerveződésének intézményesülését jelzi.
A 10. században a levantei térség az abbászida központi hatalom gyengülésével párhuzamosan több helyi dinasztia befolyása alá került. A mai Libanon partvidékét időnként az egyiptomi Túlúnidák, majd az Ihsídidák és a Fátimidák ellenőrizték, míg a belső területeken törzsi és városi elitek vetélkedtek. A fátimida kalifátus (909–1171) az Egyiptomból kiinduló síita iszmáilita hatalom volt, amely a 10. század végétől hosszabb időre megszilárdította befolyását a szíriai és libanoni partvidéken. A fátimida uralom alatt a tengerparti városokban élénk kereskedelmi és építkezési tevékenység zajlott, a hegyvidék azonban továbbra is önállóan működött.
A 11. században a mai Libanon déli része, különösen a drúz közösséghez köthető hegyvidék, a fátimida állam és a helyi törzsi vezetők közötti politikai térben szerveződött. A drúz vallás a 11. század elején, a fátimida Kairó vallási-politikai vitái nyomán alakult ki az iszmáilita hagyományból, és hívei a Libanoni-hegység déli felén, a mai Szíria délnyugati részén és más térségekben telepedtek le. A drúz közösség kialakulásának pontos története vitatott, mivel a korai források töredékesek, és a közösség belső tanításait sokáig nem foglalták nyilvános írásba. A mai történetírás annyit tekint tudományos konszenzusnak, hogy a drúz identitás a fátimida korszakban, a 11. században vált önálló vallási és társadalmi kategóriává.
A 11. század második felében a szeldzsuk hódítás elérte a szíriai térséget. A szeldzsukok szunnita iszlámot támogató, török nyelvű katonai elitek voltak, akik az abbászida kalifa nevében igyekeztek egységesíteni a régió muszlim hatalmi viszonyait. A mai Libanon területe nem vált a szeldzsuk birodalom központjává, de a part menti városok időnként szeldzsuk kormányzók vagy helyi emírek ellenőrzése alá kerültek. Ezzel párhuzamosan a bizánci hatalom is megpróbálta visszaszerezni befolyását a keleti Mediterráneumban, ami a tengerpartot ismét ütközőzónává tette.
A keresztes háborúk (1096–1291) döntő fordulatot hoztak a mai Libanon térségének történetében. Az első keresztes hadjárat során a nyugat-európai seregek 1098–1099-ben átvonultak a szíriai térségen, és elfoglalták Jeruzsálemet. A mai Libanon partvidékén a keresztesek Tripoli és Türosz környékén vetették meg lábukat, és hosszabb harcok után létrehozták a Tripoli Grófságot (Comitatus Tripolitanus), valamint a Jeruzsálemi Királysághoz kötődő tengerparti uradalmakat.
A keresztes államok a levantei part mentén húzódtak, és gazdasági alapjukat a kikötővárosok kereskedelme, valamint a mezőgazdasági uradalmak jövedelme adta. A helyi lakosság túlnyomórészt keresztény és muszlim paraszti közösségekből állt, akik a korábbi adózási és jogi viszonyokhoz képest új, nyugat-európai hűbéri intézmények alatt éltek. A keresztes uralom nem vezetett a helyi lakosság teljes kicseréléséhez; a források szerint a tengerparti városokban latin, itáliai és francia kereskedő- és katonai elitek telepedtek le, a vidéki hátországban pedig a korábbi falusi hálózat működött tovább.
A libanoni hegyvidék a keresztes államok és a muszlim belső területek közötti határzónává vált. A maronita hegyvidék és a drúz hegyvidék egyes vezetői hol a keresztesekkel, hol a muszlim uralkodókkal kerestek alkalmi szövetséget. A maronita egyház egy része a 12–13. században közeledett a római egyházhoz, és a keresztes jelenlét időszakában kapcsolatba került a latin püspöki hálózattal. Ezt a viszonyt a későbbi maronita történetírás gyakran hosszú és állandó kapcsolatként ábrázolta, a történészi kutatás azonban rámutat, hogy a maronita–latin viszony fokozatosan, helyi és egyházi érdekek mentén alakult, nem pedig egyetlen korai unióként.
A keresztes uralom alatt a tengerparti városokban virágzott az itáliai tengeri köztársaságok – Genova, Pisa, Velence – kereskedelme. A levantei kikötők a keleti fűszerek, textíliák és luxustermékek nyugati elosztóhelyeivé váltak. Ennek a kereskedelemnek a haszna azonban elsősorban az itáliai és latin eliteknél, valamint a városi muszlim és keresztény kereskedőrétegeknél jelentkezett; a vidéki lakosság számára a háborúk és az adóterhek ismétlődő bizonytalanságot hoztak.
A muszlim visszafoglalás kulcsfigurája Szaladin (Saláh ad-Dín), az egyiptomi központú Ajjúbida-dinasztia alapítója volt. A hattíni csata (1187) után Szaladin visszafoglalta Jeruzsálemet és a palesztinai, szíriai várövezetek nagy részét, de a tengerparti keresztes városok egy része, köztük Türosz és Tripoli, továbbra is latin kézen maradt. A libanoni partvidék így a későbbi keresztes hadjáratok és a muszlim ellencsapások időszakában is hadszíntér maradt.
A 13. század elején a keresztes államok területe összezsugorodott, és a latin hatalom a part menti erődökre és kikötőkre korlátozódott. A mamlúk uralom felemelkedése Egyiptomban és Szíriában fokozatosan megpecsételte a keresztes jelenlét sorsát. A mamlúk seregek 1265 és 1291 között sorra foglalták vissza a levantei partvidéket; Akkó eleste 1291-ben az utolsó jelentős latin erősség bukását jelentette. A mai Libanon térségében a keresztes hatalom megszűnése nem egyetlen hadjárat, hanem hosszú, ostromokkal és bizonytalansággal teli folyamat volt.
A mamlúk szultánság (1250–1517) a mai Libanon területét a szíriai tartományok részeként kormányozta. A mamlúk állam katonai rabszolga-eliten alapult, amelynek központja Egyiptomban volt; Szíriát és a levantei partot damaszkuszi és tartományi helytartókon keresztül ellenőrizte. A mamlúk uralom a tengerparti városokat katonai és adózási szempontból szorosabban felügyelte, mert félt a keresztes hatalom esetleges visszatérésétől. A part menti erődítmények egy részét lerombolták vagy jelentősen átépítették, hogy ne szolgálhassanak idegen flották támaszpontjául.
Ez a politika hosszú távon hozzájárult a tengerparti városok gazdasági és demográfiai visszaeséséhez. A korábbi keresztes korszakban virágzó kikötők egy része a 14–15. században kisebb, belső kapcsolatokra támaszkodó településsé vált. Ugyanakkor a mamlúk korban a Bekaa-völgy és a hegyvidék lába továbbra is fontos mezőgazdasági terület maradt, és a damaszkuszi piac számára gabonát, gyümölcsöt és kézműves termékeket termelt.
A mamlúk állam valláspolitikája szunnita iszlám jogi és oktatási intézményeket támogatott. A városokban madraszákat (jogi iskolákat) és vakfokat (jótékonysági alapítványokat) hoztak létre, amelyek a szunnita jogtudomány és a kereskedelmi elit hatalmát erősítették. A mai Libanon területén a mamlúk építészet emlékei elsősorban a tengerparti városokban – Tripoliban, Szidónban, Türoszban – maradtak fenn. A hegyvidék keresztény és drúz közösségei továbbra is saját belső ügyeiket szervezték, adót pedig az állammal való időszakos tárgyalások vagy katonai nyomásgyakorlás keretében fizettek.
A mamlúk korban a Libanoni-hegység északi részén a maronita pátriárka és a helyi falusi vezetők olyan autonómiát őriztek meg, amely a szultáni központból nézve adóengedmények és alkalmi katonai szolgálat formájában jelentkezett. A déli hegyvidéken a drúz közösséghez tartozó emírek és törzsi vezetők szintén lokális hatalommal bírtak. A mamlúk források ezeket a hegyi vezetőket gyakran lázadó adófizetőkként vagy katonai segédcsapatokként említik, ami arra utal, hogy a hegyvidék nem volt egységesen sem engedelmes, sem ellenséges terület. A viszony időszakonként változott, és a források hiánya miatt a helyi politika részletei gyakran rekonstruálhatatlanok.
A 14–15. századi levantei térségben a mamlúk hatalom számos külső fenyegetéssel nézett szembe. A mongol betörések, a ciprusi Európa támadásai és a timurida hadjáratok a tengerparti sávot is érintették. A mai Libanon területe többször átvonuló seregek útvonalába esett, ami a lakosság időszakos meneküléséhez, a mezőgazdasági termelés visszaeséséhez és a városi infrastruktúra károsodásához vezetett. A mamlúk állam ezekre a válságokra gyakran a partvédelem megerősítésével válaszolt, ami növelte a helyi adóterheket.
A tengerparti városok muszlim lakossága a mamlúk korban nagyrészt szunnita volt, de keresztény és zsidó közösségek is éltek a városokban. A források szerint a városi keresztény egyházak működése folytatódott, igaz, korlátozott keretek között. A hegyvidéki maronita közösség a mamlúk korban egyre inkább különálló, a parttól és a damaszkuszi központtól is távoli társadalomként működött; nyelvében és liturgiájában szír hagyományt őrzött, de a mindennapi életben arab nyelvű hivatali és kereskedelmi gyakorlathoz is alkalmazkodott.
A mamlúk korszak végére, a 15–16. század fordulójára a mai Libanon térsége tehát három, egymástól eltérő jellegű zónából állt: a mamlúk állam által ellenőrzött, szunnita városi központokból a tengerparton; a maronita és drúz hegyvidéki közösségek viszonylag autonóm falusi világából; és a Bekaa-völgy mezőgazdasági sávjából, amely a damaszkuszi hátországhoz kötődött. Ez a hármas tagoltság meghatározta a későbbi oszmán korszak társadalmi és politikai viszonyait is.
A 7–15. századi Libanon történetének rekonstrukciója számos forrástípusra támaszkodik, de a forrásadottságok egyenetlenek. A hódítás korából arab elbeszélő hagyományok, szír és görög krónikák, valamint későbbi iszlám történetírói összeállítások állnak rendelkezésre; ezek gyakran ellentmondásosak, és a helyi részleteket utólag, politikai célok mentén alakíthatták. A tengerparti hódítás szerződéses jellegéről szóló állítások tehát részben dokumentált szövegeken, részben későbbi jogi és történetírói hagyományokon alapulnak.
Az umajjád és abbászida korszak demográfiai viszonyai régészeti leletekkel és szórványos szövegekkel csak hozzávetőlegesen rekonstruálhatók. A maronita közösség korai történetére vonatkozó legfontosabb elbeszélések egyházi krónikákból származnak, amelyek a közösség folytonosságát és önállóságát hangsúlyozzák; a történészi értelmezés ezeket kritikailag használja. A drúz vallás kialakulásának belső tanítási folyamatait a források szándékosan nem rögzítették, ezért a korszak drúz közösségi történetéről a külső megfigyelők és a későbbi hagyományok alapján lehet csak nyilatkozni.
A keresztes korszakra vonatkozóan latin, arab, szír és héber források egyaránt rendelkezésre állnak, de ezek érdekei erősen eltérnek. A keresztes államok közigazgatási iratai nagy számban fennmaradtak, ami lehetővé teszi a birtokviszonyok és a városi kereskedelem elemzését, de a vidéki lakosság mindennapjairól keveset mondanak. A mamlúk időszak levéltári anyaga részben fennmaradt Egyiptomban és Damaszkuszban, de a mai Libanon hegyvidéki viszonyairól szóló dokumentumok szórványosak. Ezért az itteni mamlúk kori állítások gyakran a szomszédos tartományokból származó analógiákra és későbbi oszmán tájleírásokra támaszkodnak.
Különösen bizonytalanok a lakosságszámra, az adóterhekre és a vallási megoszlásra vonatkozó adatok. A 15. századi oszmán adóösszeírások már részletesebb támpontot adnak, de ezek a mamlúk korszak végét is utólag értelmezik. Ezért a fejezetben a demográfiai állításokat tudatosan általánosan, konkrét becsült számok nélkül fogalmazzuk meg.