A mai Libanon területe az Oszmán Birodalomban hosszú időn át nem alkotott egységes tartományt. A tengerparti városok, a hegyvidéki emírségek és a Bejrút–Damaszkusz közötti kereskedelmi sáv különböző igazgatási pályákon mozogtak. Az oszmán kor hagyatéka mégis döntően meghatározta a későbbi libanoni politikai szerkezetet: a hegyi autonómia, a helyi emírek hatalma, a francia befolyás és a felekezeti alapú intézményi megoldások a 19. században váltak tartós mintázattá. Ez az alfejezet arra a kérdésre keresi a választ, hogyan került a hegyi Libanon az oszmán ellenőrzés alá, milyen viszonyban állt a központi hatalommal, és miként jött létre az 1860-as konfliktus után a nemzetközileg garantált, felekezeti alapú mutaszarrifátus, amely a francia mandátum előtti Libanon kerete lett.
Az Oszmán Birodalom 1516-ban, a Mardzs Dábik-i csata után foglalta el a mamlúk Szíriát, majd 1517-re az egyiptomi területeket is. A libanoni partvidék városai – Tripoli, Bejrút, Szidón és Türosz – így kerültek oszmán fennhatóság alá. A hegyi Libanon azonban nem vált közvetlenül ellenőrzött tartománnyá. A mamlúk korban már működő helyi vezető családok egy része megőrizte adószedő és katonai szerepét, cserébe elismerték az oszmán szultán fennhatóságát, és adót fizettek.
A területet a 16. században a Damaszkuszi vilajethez (eyalet) tartozó szandzsákokra osztották, de a hegyi régióban a helyi emírek a gyakorlatban nagy önállósággal működtek. Az oszmán adóztatási rendszer kulcsszereplője az iltizám (bérleti adószedés) volt: az állam egy-egy körzet adóbevételét előre meghatározott összegért bérbe adta, a bérlő pedig a beszedett összeget és a saját hasznát egyaránt érvényesítette. A hegyi Libanonban a bérlő gyakran maga az emír vagy valamelyik helyi felekezeti vezető volt. Ez a rendszer nem szüntette meg a korábbi falusi közösségi viszonyokat, hanem ráépült azokra: a helyi hatalom az adóztatás, a fegyveres védelem és a patriarchális függés egyszerre volt.
Fontos hangsúlyozni, hogy az oszmán jelenlét a hegyi területeken inkább szuzerenitásként, mint közvetlen igazgatásként értelmezhető. A szultáni tanács csak akkor avatkozott be, ha a helyi emírek nem fizettek adót, vagy ha stratégiai fenyegetés jelent meg. A 16–17. századi oszmán adóösszeírások (tahrir defterleri) szerint a hegyi területeken a birodalmi adóztatás csak időszakosan és gyakran a helyi vezetők közvetítésével érvényesült. A történészi értelmezések között vita van arról, hogy ez az autonómia mennyire volt tervezett, illetve mennyire csupán a központi hatalom gyengeségéből fakadt. A dokumentált tények a városok oszmán kézre kerülésére és az adóösszeírások létére vonatkoznak; a hegyi „autonómia” pontos mértéke viszont a források egyenetlensége miatt becslés és értelmezés kérdése.
A hegyi Libanon leghíresebb korai oszmán kori vezető családja a Maan család volt, amely a súf-hegység és környéke felett rendelkezett befolyással. A család drúz hátterűnek számított, bár a 16–17. századi források gyakran nem felekezeti alanyként, hanem adóközösségként vagy katonai csoportként írják le őket. A legjelentősebb Maan emír, Fahr ad-Dín II (Fakhr al-Din al-Maani) nagyjából 1590 és 1635 között uralkodott. Adót vetett ki a hegyi és partvidéki területekre, selyemtermelést ösztönzött, és szövetségre lépett a maronita pátriárkával, valamint a toszkánai Medici-családdal. Utóbbival kötött kapcsolata arra utal, hogy nem egyszerűen oszmán tartományi vezetőként képzelte el magát, hanem tágabb, a Földközi-tenger keleti medencéjére kiterjedő hatalmi terveket is dédelgetett.
Fahr ad-Dín II terjeszkedése, erődépítései és külföldi kapcsolatai az oszmán központ szemében lázadásként jelentek meg. 1613-ban kénytelen volt Toszkánába menekülni, majd visszatért, és újra megerősítette helyzetét. 1633-ban azonban az oszmán erők, Damaszkuszból kiindulva, végleg megbuktatták; 1635-ben Isztambulban kivégezték. Az oszmán krónikák „lázadó emírként” írják le, míg a későbbi libanoni nemzeti történetírás gyakran az autonóm Libanon előfutáraként hivatkozik rá. A tudományos konszenzus a kettő között helyezkedik el: Fahr ad-Dín II kétségkívül jelentős helyi hatalmat épített, de tevékenysége nem volt független államalapítás, és az oszmán keretektől nem szakadt el.
A 18. század elején a Siháb (Shihab) család vált a hegyi Libanon meghatározó emíri dinasztiájává. A család szunnita muszlim hátterű volt, ám több tagja is szoros kapcsolatban állt a maronita egyházzal, és egy részük – a történészi vita szerint – titokban keresztény hitre tért, miközben nyilvánosan muszlim maradt. A legfontosabb Siháb uralkodó, Besisztrí Siháb II (Bashir Shihab II) 1788-tól 1840-ig, hosszú időn át irányította a hegyi emírséget. Központosította az adószedést, csökkentette a kisebb emírek és falusi vezetők hatalmát, úthálózatot építtetett, és szoros kapcsolatot tartott fenn a francia konzulokkal. Ugyanakkor uralmát a kortársak és a későbbi történetírás is kettősnek láttatja: modernizáló és rendteremtő, de rendkívül kemény adóztató, politikai ellenfeleit kiszorító vezető volt.
Besisztrí Siháb II az 1831–1840 közötti egyiptomi megszállás idején Muhammad Ali egyiptomi uralkodó fiának, Ibráhím pasanak a helyi szövetségese lett. Az egyiptomi megszállás a hegyi Libanonban megkísérelte a központi adóztatás és a fegyveres sorozás bevezetését, ami a helyi közösségek ellenállását váltotta ki. 1840-ben az Oszmán Birodalom, Nagy-Britannia és Ausztria katonai beavatkozása kényszerítette ki az egyiptomi erők kivonását; Besisztrí Siháb II hatalma ezzel összeomlott, és száműzetésbe vonult. Ezt követően az oszmán központ a hegyi Libanont nem bízta egyetlen emír kezére, hanem kísérletet tett a közvetlenebb igazgatásra.
A hegyi Libanon gazdasága a kora újkorban elsősorban a mezőgazdaságra, különösen a selyemtermelésre épült. A francia kereskedők már a 17. századtól rendszeresen vásároltak libanoni selymet, és a francia konzulok a maronita kereskedőkkel szoros üzleti kapcsolatot tartottak fenn. A selyemtermelés a paraszti háztartások női munkájától is függött: a nők a selyemhernyó-tenyésztésben, a fonásban és a feldolgozás korai szakaszában meghatározó szerepet játszottak, noha a kereskedelmi haszonból elsősorban a földesurak és a városi kereskedők részesültek.
A hegyi falvak társadalmi szerkezete hierarchikus volt. A földbirtokok egy része az emíri családok, a másik része a falusi elöljárók és a vallási intézmények kezén volt. A parasztok gyakran bérleti viszonyban művelték a földet, és természetbeni szolgáltatásokkal tartoztak a birtokosnak. A mukátaa (adókörzet) rendszere szerint egy-egy körzet adóbevételét az emír vagy helyi elöljáró kapta meg, cserébe a rend fenntartásáért és a birodalmi adó befizetéséért felelt. Ez a rendszer társadalmi feszültségeket hordozott, mert a bérlők a saját hasznukat és a birodalmi elvárást is a falusi lakosságra terhelték.
A felekezeti közösségek a kora újkorban nem alkottak merev táborokat. A maronita falvak és a drúz falvak gyakran egymás közelében helyezkedtek el, de a mindennapi kapcsolatok a kereskedelem, a házasság és a falusi szolidaritás mentén szerveződtek. A 19. századi forrásokban azonban a felekezeti identitás egyre inkább politikai jelentést kapott, amit a francia és brit konzuli jelenlét, a reformkori oszmán egyenlősítő retorika és a helyi hatalmi harcok együttesen erősítettek. A történészek egy része úgy látja, hogy a maronita–drúz szembenállás nem „ősi gyűlölet” volt, hanem a 19. század sajátos terméke; mások hangsúlyozzák, hogy a korábbi évszázadokban is voltak időszakos felekezeti összecsapások, de ezek nem szerveződtek tartós politikai törésvonalakká.
Az 1839-ben kihirdetett Gülhane-rendelet és az 1856-os Islahat-rendelet az Oszmán Birodalomban a tanzimát reformfolyamat részét képezte. Célja a jogbiztonság, a magántulajdon védelme és az alattvalók egyenlőségének kinyilvánítása volt. A hegyi Libanonban azonban a reformok ellentmondásosan hatottak. A régi adóengedményeket és helyi kiváltságokat a központi bürokrácia megnyirbálta, miközben a paraszti terhek nem csökkentek, a helyi elitek pedig újabb adókat próbáltak beszedni. A vallási egyenlőség elve viszont a keresztény közösségek politikai öntudatát és külföldi védelmi lehetőségeit növelte, ami a drúz és muszlim elöljárók körében félelmet és ellenállást szült.
A feszültségek először társadalmi konfliktusként robbantak ki. 1858-ban Kaszravánban maronita parasztok keltek fel a maronita földesurak ellen. A felkelés nem felekezeti jellegű volt, hiszen mindkét oldal maronitákból állt; elsősorban a földesúri szolgáltatások, az adóterhek és a helyi elöljárók hatalma ellen irányult. A kormányzó nem avatkozott be határozottan, ami tovább erősítette a falusi közösségek önbizalmát, és egyben megrendítette a hagyományos földesúri rendet.
Ezt a társadalmi válságot az 1840-es évektől folyamatosan erősödő felekezeti bizalmatlanság és a nagyhatalmi befolyás is meghatározta. Franciaország a maroniták és általában a katolikus keresztények védelmezőjeként lépett fel, Nagy-Britannia pedig a drúz közösséggel tartott kapcsolatot, bár a brit politika elsősorban az oszmán integritás megőrzését szolgálta. A helyi konfliktusok így nemzetközi vetületet kaptak, és a felekezeti hovatartozás egyre inkább politikai erőforrássá vált. 1860 tavaszán és nyarán a hegyi Libanonban fegyveres csoportok támadtak keresztény falvakra, majd Damaszkuszban is keresztény negyedet ért támadás. A kortárs és későbbi becslések szerint a hegyi Libanonban több ezer ember, főként maroniták vesztették életét; a pontos áldozatszám máig bizonytalan, mert az elsődleges források hiányosak, és a számokat a nagyhatalmak és a helyi közösségek politikai célokra is használták.
A 21. századi történetírás az 1860-as eseményeket nem egyszerűen „felekezeti háborúnak” tekinti. A magyarázatok között szerepel a tanzimati reformok okozta intézményi bizonytalanság, a földesúri rend megrendülése, a paraszti követelések felekezeti keretbe terelődése, az oszmán helyi hatalmi vákuum és a nagyhatalmak beavatkozása. A drúz és maronita közösségeken belül sem volt egységes álláspont: a harcokban részt vevő csoportok mögött eltérő helyi érdekek álltak, a kollektív felelősség tehát nem állapítható meg egyszerűen.
A mészárlások hírére az európai nagyhatalmak beavatkozást követeltek. A konfliktus rendezésére létrehozott nemzetközi bizottságban Franciaország, Nagy-Britannia, Ausztria, Oroszország, Poroszország és az Oszmán Birodalom képviselői vettek részt. Franciaország – hivatkozva a keresztény közösségek védelmére – katonai expedíciót küldött a hegyi Libanonba, de a tényleges katonai jelenlét korlátozott volt, és a rendezés alapját nem a francia intervenció, hanem az oszmán és nagyhatalmi tárgyalások jelentették.
1861-ben született meg a Règlement organique (szervezeti szabályzat), amelyet 1864-ben módosítottak. Ez hozta létre a Libanon-hegyi mutaszarrifátust: a hegyi Libanon külön igazgatási egység lett, amelynek élén az oszmán központ által kinevezett, de a nagyhatalmak által elfogadott, nem libanoni keresztény mutaszarrif (kormányzó) állt. A szabályzat létrehozott egy felekezeti alapon szervezett közigazgatási tanácsot is, amelyben a maroniták, a drúzok, a görögkeletiek, a szunniták, a síiták és más közösségek képviselői kaptak helyet. A felekezeti arányok tükrözték az oszmán és európai becsléseket a hegyi Libanon közösségi megoszlásáról, de ezek az arányok nem pontos népszámláláson alapultak, hanem politikai alkufolyamat eredményei voltak.
A mutaszarrifátus működése nem szüntette meg a helyi feszültségeket, de a hegyi Libanonnak nagyobb belső autonómiát adott, mint a birodalom legtöbb tartományának. A kormányzó mellett a közigazgatási tanács valódi, ha korlátozott szerepet játszott az adóztatás, a közbiztonság és az infrastruktúra kérdéseiben. A hegyi Libanonban ebben az időszakban erősödött a francia nyelvű oktatás, a missziós iskolahálózat és a kereskedelmi közvetítő szerep. A tengerparti Bejrút azonban kívül maradt a mutaszarrifátus területén: Bejrút a Szidóni vilajet része volt, majd később a Bejrúti vilajet központja lett. A hegyi Libanon és Bejrút így párhuzamos, de eltérő pályán fejlődött: a hegyi terület a selyemtermeléstől és a felekezeti intézményektől, Bejrút pedig a nemzetközi kereskedelemtől, a kikötőtől és a gyors városiasodástól függött.
Az oszmán kori Libanonra vonatkozó források egyenetlenek. Az oszmán központi adóösszeírások (tahrir defterleri) a 16. századra nézve viszonylag gazdagok, ám a hegyi területek tényleges adóztatásáról gyakran csak a közvetítők megnevezéséig jutunk. Az emíri udvarok krónikái, a maronita pátriárka levelezése és a ferences vagy jezsuita missziós beszámolók fontos elsődleges források, de szerzőik érdekeltek voltak a felekezeti és politikai viszonyok meghatározott ábrázolásában. A 19. századra a francia és brit konzuli jelentések, a nemzetközi bizottsági jegyzőkönyvek és a Règlement organique szövege rendelkezésre áll, ezért a mutaszarrifátus intézményi felépítése jól dokumentált.
Bizonytalanságok maradtak a hegyi autonómia valós mértékében, a Maan és Siháb emírek hatalmának társadalmi alapjában és az 1860-as konfliktus áldozati számában. Az áldozatszámok a források szerint több ezerre tehetők, de egyes kortárs jelentések ennél nagyobb számokat említenek; a modern szakirodalom ezeket óvatosan, becslésként kezeli. Vita van arról is, hogy a felekezeti identitás mikortól vált elsődleges politikai szervezőerővé a hegyi Libanonban. A korábbi nemzeti történetírás hajlamos volt az 1860-as eseményeket a maronita–drúz „ősi ellentét” keretében értelmezni; a mai történészek többsége ezt a magyarázatot leegyszerűsítőnek tartja, és a társadalmi, gazdasági és nagyhatalmi tényezőket is előtérbe állítja.
A mutaszarrifátus felekezeti arányszámai sem tekinthetők pontos statisztikának. Az oszmán hatóságok és a nagyhatalmak becslései eltértek, és a hegyi Libanon teljes lakosságára vonatkozóan nem létezik megbízható modern értelemben vett népszámlálás a 19. századból. A demográfiai adatokat ezért minden esetben becslésként kell kezelni, és jelezni kell a forrás hiányát.