A 19. század elején a Libanon-hegy (Cebel-i Lübnan) társadalma és gazdasága már nem az a világ volt, amelyet az oszmán közigazgatás évszázadokon át csupán adóztatási körzetként kezelt. Az előző korszak Az Oszmán Libanon örököseként a hegyvidék és a parti városok sorsát egyidejűleg alakította a helyi földesúri és vallási elitek ereje, a szultáni központ reformtörekvése, a tengerentúli kereskedelem bővülése, valamint a nagyhatalmak beavatkozása. A 19. század Libanon történetében nem csupán a francia mandátum előtörténetét jelenti, hanem azt az időszakot, amikor a selyemgazdaság átmenetileg a keleti Mediterráneum egyik legdinamikusabb exportágazatává tette a hegyi falvakat, a vallási közösségek jogi keretei viszont egyre élesebb politikai törésvonalakká váltak. E fejezet ezért a gazdasági átalakulást, a felekezeti intézményesülést, a belső konfliktusokat és a külső beavatkozást egymással összefüggő folyamatként tárgyalja.
A 19. század első felében a Libanon-hegy gazdaságának motorja a selyemtermelés volt. A selyemhernyó-tenyésztés és a nyersselyem-készítés technikája évszázadok óta ismert volt a térségben, ám a francia forradalmi és napóleoni háborúk után a francia selyemipar nyersanyagigénye új lendületet adott a libanoni termelésnek. A hegyvidéki falvakban a paraszti háztartások – gyakran nők és gyermekek munkájával – eperfalevelet termesztettek, selyemhernyót neveltek, majd a gubókat helyi műhelyekben főzték le. A nyersselymet bejrúti, tripoli és szidoni kereskedők vásárolták fel, és főként Marseille, Lyon és más francia kikötők felé exportálták. A kereskedelem növekedése a hegyvidéki földbirtokosokat – különösen a maronita és drúz muqataadzsi (adóbérlő) családokat – arra ösztönözte, hogy a korábbi vegyes mezőgazdasági termelés rovására a selyemre specializálódjanak.
Ez a gazdasági fellendülés azonban nem egyenletesen oszlott el. A selyemkereskedelemből származó jövedelem elsősorban a nagykereskedők és a földbirtokos elitek kezén halmozódott fel, miközben a paraszti termelők gyakran eladósodtak, és munkájukért csupán a megélhetéshez elegendő részesedést kaptak. A 19. század közepére a Libanon-hegyen kialakult egy olyan társadalmi szerkezet, amelyben a hagyományos földesúri függés a piaci termelés kényszereivel keveredett. A nemzetközi kereslet ingadozása, a selyemhernyó-betegségek és a vetőmagok minőségének romlása ismétlődő válságokat okozott. A század második felében a francia és olasz selyemtermelés fellendülése, valamint a távol-keleti selyem versenye fokozatosan aláásta a libanoni termékek korábbi előnyét. A selyemgazdaság hanyatlása a század végén már érezhető volt, és hozzájárult a hegyvidéki közösségek elszegényedéséhez, ami a későbbi kivándorlási hullámok egyik gazdasági hátterét adta.
A selyemgazdaság mellett a parti városok – mindenekelőtt Bejrút – kereskedelmi központtá váltak. Bejrút a 19. század közepén még nem volt a mai értelemben vett nagyváros, de a gőzhajózás és a levantei kereskedelem bővülése nyomán kikötője, raktárai, bankjai és konzulátusai révén fokozatosan a régió kapujává nőtte ki magát. A városban európai kereskedőházak, misszionárius iskolák és nyomdák telepedtek meg, ami a kulturális és politikai változások egyik csomópontjává tette.
Az oszmán állam a 19. században a tanzimát (Tanzimat, „újjászervezés”) néven ismert reformfolyamatot indította el, amelynek célja a birodalom katonai, pénzügyi és jogi modernizálása volt. A reformok két kulcsfontosságú rendelete, az 1839-es Gülhane Hatt-i Serif és az 1856-os Hatt-i Hümajun elvben egyenlő jogokat ígért minden alattvalónak, vallási hovatartozástól függetlenül. Ez a gyakorlatban a millet (vallási közösség) rendszer átalakítását is jelentette: a korábbi évszázadokban a nem muszlim közösségek – elsősorban a görög ortodox, az örmény és a zsidó közösségek – saját vallási vezetőik alatt viszonylagos autonómiát élveztek, ám a reformok a világi jogegyenlőség elvét hirdették meg.
Libanonban a vallási térkép ennél jóval összetettebb volt. A hegyvidék lakosságának többségét a 19. században a maroniták (a római pápával közösségben lévő keleti katolikus egyház hívei) és a drúzok (a 11. században kialakult, az iszlámból kinőtt, de attól elkülönült vallási közösség) alkották, mellettük jelentős számban éltek görög ortodoxok, görög katolikusok (melkiták), szunnita és síita muszlimok, valamint kisebb számban zsidók és más csoportok. Ez a felekezeti sokszínűség nem önmagában volt konfliktusforrás, hanem akkor vált azzá, amikor a jogi reformok, az adóztatás, a katonai szolgálat és a közigazgatási hatáskörök kérdései közösségi törésvonalak mentén politizálódtak.
Az 1830-as években a rövid életű egyiptomi megszállás – Ibrahim pasa (Muhammad Ali egyiptomi alkirály fia) hadjárata 1831 és 1840 között – felforgatta a térség hatalmi egyensúlyát. Ibrahim pasa a szíriai és libanoni területeken a központosítást és a felekezeti egyenlőséget hirdette, ami egyes keresztény közösségeknek kedvezett, másoknak viszont sértette érdekeit. A drúz elitek egy része fellázadt az egyiptomi adóztatás és sorozás ellen, míg a maronita közösség egyes vezetői együttműködtek az egyiptomi hatóságokkal. Az egyiptomi uralom összeomlása után az oszmán hatalom visszatérése újabb feszültségeket szült, mivel a korábbi együttműködést sokan megtorlással kívánták viszonozni.
A 19. század közepén a Libanon-hegyen több súlyos felekezeti és társadalmi összecsapás zajlott, amelyeket a kortárs európai diplomácia és sajtó gyakran leegyszerűsítve „maronita–drúz háborúként” címkézett. A valóság ennél összetettebb volt: a konfliktusokban a földbirtoklás, az adóterhek, a helyi elitek hatalmi harca és a nagyhatalmi patronázs egyaránt szerepet játszott.
1840 és 1845 között több hullámban robbantak ki erőszakos cselekmények. 1845 tavaszán a hegyvidék több falujában fegyveres csoportok támadtak civil lakosságra, és a becslések szerint több száz embert öltek meg. Az áldozatok között maroniták és drúzok egyaránt voltak, és a támadások hátterében a korábbi egyiptomi időszak sérelmei, a földviták és az oszmán adóztatás elleni elégedetlenség keveredett. Az oszmán hatóságok katonai erővel próbálták helyreállítani a rendet, de a beavatkozás gyakran esetleges volt, és a helyi fegyveres csoportok továbbra is aktívak maradtak.
A nagyhatalmak – elsősorban Franciaország, amely a maroniták hagyományos védelmezőjeként lépett fel, és Nagy-Britannia, amely a drúz közösséggel tartott kapcsolatot – követelték az oszmán kormányzattól a rend helyreállítását és a felekezeti arányos képviseletet. Az 1845-ös események után a szultán egy kettős kajmakámság (két kormányzóság) rendszert hozott létre: a Libanon-hegy északi részét maronita, déli részét drúz kajmakám (kormányzó) irányította, a partvidék pedig közvetlen oszmán fennhatóság alatt maradt. Ez a megoldás azonban nem csillapította a feszültségeket, mert a két körzet közötti határviták, a vegyes lakosságú falvak jogállása és a felekezeti arányosság kérdése továbbra is vita tárgyát képezte.
Az 1850-es években a helyzet tovább romlott. A krími háború (1853–1856) után az oszmán állam megerősítette központosító politikáját, miközben a helyi elitek egyre inkább külső patrónusokra támaszkodtak. 1858-ban a Kiszraván (Keserwan) térségében parasztfelkelés tört ki a maronita földbirtokosok ellen, ami megmutatta, hogy a konfliktus nem csupán felekezeti, hanem osztályjellegű is volt: a felkelők elsősorban a súlyos adókat és a földesúri kizsákmányolást támadták, nem a vallási másságot.
Az 1860-as év azonban a régió egyik legsúlyosabb erőszakhullámát hozta. Tavasszal a hegyvidéken fegyveres drúz csoportok támadtak maronita falvakra, és a harcok hamarosan átterjedtek a környező területekre. A dokumentált beszámolók – európai konzuli jelentések, misszionáriusok levelei, későbbi oszmán vizsgálati jegyzőkönyvek – egybehangzóan arról tanúskodnak, hogy több ezer civil vesztette életét, falvakat égettek fel, és tömegesen menekültek a hegyvidékről a parti városokba. A becslések a halottak számát 7 000 és 20 000 közé teszik, de a pontos szám a források hiányossága miatt vitatott. Ugyancsak vitatott, hogy az erőszak mennyire volt előre szervezett, és milyen mértékben játszott benne szerepet az oszmán helyi hatóságok passzivitása vagy részrehajlása.
A mészárlások híre nyomán a nagyhatalmak katonai beavatkozásra szánták el magukat. 1860 nyarán egy francia expedíciós hadtest szállt partra Bejrút környékén, hivatkozva az 1856-os párizsi békeszerződés keresztényvédelmi záradékaira. A francia csapatok jelenléte rövid ideig tartott, de nyomást gyakorolt az oszmán kormányzatra, hogy rendezze a Libanon-hegy közigazgatását. Az 1861-ben aláírt Règlement Organique (szerves szabályzat) – amelyet a nagyhatalmak és az oszmán állam közösen dolgoztak ki – alapvetően átalakította a térség státuszát.
Az 1861-es szabályzat létrehozta a Libanon-hegyi mutaszarrifijját (Mutasarrifiyya Jabal Lubnan), egy különleges közigazgatási egységet, amelyet egy oszmán alattvaló, de nem a helyi közösségekből származó mutaszarrif (kormányzó) irányított. A kormányzó kinevezéséhez a nagyhatalmak hozzájárulása volt szükséges, ami a térséget nemzetközi felügyelet alá helyezte, bár formálisan az Oszmán Birodalom része maradt. A mutaszarrif mellett egy közigazgatási tanács működött, amelyben a nagyobb vallási közösségek arányos képviseletet kaptak: maroniták, drúzok, görög ortodoxok, görög katolikusok, szunniták és síiták egyaránt delegálhattak tagokat.
A mutaszarrifijja időszaka viszonylagos stabilitást hozott a hegyvidéken. A belső vámok mérséklése, a közbiztonság javulása és a selyemkereskedelem utolsó fellendülése hozzájárult a gazdasági fellendüléshez. Ugyanakkor a rendszer nem szüntette meg a felekezeti alapú politizálást; ellenkezőleg, intézményesítette azt. A tanácsi képviselet arányai, a hivatali kinevezések és az adóterhek elosztása mind megerősítették a közösségi hovatartozás politikai jelentőségét. A 19. század végére a felekezetiesség (taifijja) mint társadalmi szervezőelv egyre inkább meghatározta a közéletet, anélkül, hogy ez a mai értelemben vett „szektarianizmus” letűnt volna: a felekezetek közötti hétköznapi együttműködés és a vegyes házasságok továbbra is léteztek, ám a politikai reprezentáció logikája elkülönítette a csoportokat.
A mutaszarrifijja területi határai nem terjedtek ki a parti városokra, így Bejrút, Tripoli és Szidón külön oszmán közigazgatás alatt maradtak. Ez a kettősség később a modern libanoni állam területi meghatározásának egyik vitapontja lett. A hegyvidék és a partvidék közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok ugyan szorosak voltak, de a politikai intézmények elkülönültek.
A 19. század második felében a levantei arab városokban – Bejrútban, Damaszkuszban, Aleppóban és Kairóban – kibontakozott az arab kulturális reneszánsz, a nahda (al-Nahda, „ébredés”). Ennek a szellemi mozgalomnak a célja az arab nyelv és irodalom megújítása, a modern tudományok és eszmék közvetítése, valamint az arab múlt újraértékelése volt. A mozgalomban kiemelkedő szerepet játszottak a libanoni keresztény értelmiségiek, különösen a bejrúti görög katolikus és maronita szerzők, akik a szíriai protestáns főiskola (a későbbi Amerikai Egyetem) és a jezsuita Szent József Egyetem környezetében dolgoztak.
A nahda újságok, nyomdák, irodalmi társaságok és tudományos folyóiratok révén terjesztette az arab nyelvű modern gondolkodást. Olyan szerzők, mint Boutrosz al-Busztani (Butrus al-Bustani), Naszif al-Jazidzsi (Nasif al-Yaziji) és mások, szótárakat, enciklopédiákat és tankönyveket állítottak össze, és az arab identitás kérdését a nyelv és a közös kultúra felől közelítették meg. Ez a kulturális arabizmus nem feltétlenül jelentett politikai szeparatizmust az Oszmán Birodalommal szemben; sokan inkább a birodalmon belüli reformot és az arab nyelv hivatalos elismerését követelték.
A század végén és a 20. század elején azonban a politikai arab nacionalizmus irányzatai is megjelentek. A fiatal törökök 1908-as hatalomra kerülése után a birodalmi kormányzat centralizáló és törökösítő politikája csalódást keltett sok arab értelmiségiben, és titkos társaságok, klubok alakultak, amelyek nagyobb arab önkormányzatot vagy akár függetlenséget követeltek. Libanonban ez a folyamat sajátos volt: míg a maronita egyház egy része a Franciaországhoz fűződő kapcsolatot hangsúlyozta, és a „libanoni” identitást a hegyvidék és a keresztény többség felől határozta meg, addig a szunnita és görög ortodox értelmiségiek jelentős része a tágabb arab vagy szíriai hazában gondolkodott. Ez az identitásvita a mandátum korában és a független Libanonban is meghatározó maradt.
Az első világháború (1914–1918) kitörésekor az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba, és a nagy-libanoni területek a szíriai front hátországává váltak. A hadiállapot, a mozgósítás, a rekvirálások és a tengeri blokád súlyos csapást mértek a régió gazdaságára és lakosságára. A háború alatt a Libanon-hegyen és a parti városokban katasztrofális éhínség pusztított, amelyet a kortársak és a későbbi történetírás a modern libanoni történelem egyik legnagyobb traumájaként tart számon.
Az éhínség okai összetettek voltak. A brit–francia tengeri blokád megakadályozta az élelmiszerimportot, miközben az oszmán hatóságok a hadsereg ellátása érdekében rekvirálták a gabonát és az állatállományt. 1915-ben ráadásul sáskajárás pusztította el a termés egy részét, és a spekuláció, a rossz termés, valamint a közlekedési hálózat összeomlása tovább súlyosbította a helyzetet. A becslések szerint a Libanon-hegyen a háború alatt a lakosság egynegyede–egyharmada, azaz mintegy 100 000–200 000 ember halt éhen vagy az éhínséggel összefüggő betegségekben. Ezek a számok becslések, és a mai napig vita tárgyát képezik, mivel a pontos demográfiai adatok hiányosak, és a halálozási okok sok esetben nem dokumentáltak. A történészi konszenzus ugyan elismeri a tragédia mértékét, de abban már eltérnek a vélemények, hogy az oszmán hatóságok felelőssége milyen mértékű volt, és mennyiben tekinthető a katasztrófa szándékos politikának vagy a háborús körülmények és a rossz döntések együttes következményének. Az emlékezetpolitikai vitában egyes libanoni narratívák a török állam elleni vádként, mások a háború általános szenvedéseként értelmezik az éhínséget.
A háború alatt az oszmán hatóságok kivégeztek számos arab nacionalista aktivistát, és szigorúan cenzúrázták a sajtót. 1916-ban a szíriai és libanoni arab vezetők egy részét – köztük libanoni értelmiségieket – Damaszkuszban és Bejrútban nyilvánosan kivégezték, ami tovább növelte az oszmán uralommal szembeni ellenállást. Ugyanebben az időszakban a titkos Sykes–Picot-egyezmény (1916) keretében Nagy-Britannia és Franciaország előzetesen felosztotta egymás között a Közel-Kelet befolyási övezeteit, bár ennek részletei csak később kerültek nyilvánosságra.
Az első világháború végén, 1918 októberében a szövetséges erők és az arab felkelés csapatai bevonultak Szíriába és a libanoni területekre. Az oszmán uralom összeomlott, és a térség jövője bizonytalanná vált. Az 1919-es párizsi békekonferencián és az azt követő tárgyalásokon több, egymással versengő elképzelés fogalmazódott meg: egyes arab nacionalisták egy nagy arab királyságot szerettek volna Fájszál emír vezetésével, a cionista mozgalom a Balfour-nyilatkozat (1917) alapján zsidó nemzeti otthont követelt Palesztinában, a maronita egyház és a libanoni keresztény elitek egy része pedig egy Nagy-Libanon létrehozását szorgalmazta francia védelem alatt.
A döntést végül a San Remói konferencia (1920) hozta meg, amely a Népszövetség mandátumrendszere keretében Szíriát és Libanont francia, Palesztinát és Mezopotámiát brit mandátum alá helyezte. 1920 szeptemberében Henri Gouraud francia tábornok, Szíria és Libanon főbiztosa kikiáltotta Nagy-Libanon államot (État du Grand Liban), amely egyesítette a korábbi Libanon-hegyi mutaszarrifijját a parti városokkal, a Bekaa-völggyel és délen a mai libanoni területekkel. Ez a területi bővítés a maronita elitek érdekeit szolgálta, de a lakosság összetétele vegyesebb lett: a szunnita és síita muszlimok, valamint a görög ortodoxok aránya megnőtt, ami hosszú távon feszültségek forrásává vált.
A francia mandátum előkészítése során a helyi politikai erők nem voltak egységesek. A maronita egyház és a libanoni keresztény elitek egy része üdvözölte a francia jelenlétet, és a „Libanon” fogalmát a hegyvidék keresztény öröksége felől határozta meg. Ezzel szemben a szunnita muszlim közösség jelentős része a tágabb Szíriához való tartozást preferálta, és a francia uralmat gyarmati megszállásként élte meg. A drúzok, síiták és más csoportok álláspontja megoszlott, és gyakran a helyi hatalmi viszonyoktól függött. A mandátumrendszer tehát már a kezdetektől magában hordozta a későbbi libanoni belpolitikai viták alapkérdéseit: milyen határok között, milyen felekezeti arányokkal és milyen külkapcsolati orientációval működjön az új állam?
A 19. századi Libanon történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, amelyek eltérő nézőpontokat és adatbizonytalanságokat hordoznak. Az oszmán levéltári források – adóösszeírások, kormányzói jelentések, bírósági jegyzőkönyvek – a birodalmi közigazgatás szemszögéből mutatják az eseményeket, de sok esetben hiányosak vagy utólag átírtak. Az európai konzuli jelentések és misszionárius beszámolók részletes leírásokat adnak a konfliktusokról és a mindennapi életről, ám gyakran felekezeti vagy nagyhatalmi érdekeket tükröznek, és a nyugati olvasóközönség elvárásaihoz igazodnak. A helyi krónikák és családi levéltárak – például maronita kolostori feljegyzések, drúz nemzetségi iratok – értékes belső nézőpontot kínálnak, de elfogultak lehetnek.
A selyemgazdaságra vonatkozó adatok – termelési mennyiségek, exportértékek, árak – többnyire európai kereskedelmi statisztikákból és konzuli jelentésekből származnak, és nem mindig megbízhatók. A hegyvidéki paraszti termelés mértéke csak becsülhető, mivel az oszmán adóösszeírások nem rögzítették a teljes termelést. Hasonlóképpen, a 19. század közepi konfliktusok áldozatainak száma vitatott: a kortárs becslések 7 000 és 20 000 közötti halottról szólnak az 1860-as események kapcsán, de ezek a számok nem ellenőrizhetők független forrásból. A későbbi történetírásban a felekezeti közösségek emlékezete eltérő hangsúlyokat őriz: a maronita narratíva a keresztény lakosság szenvedését, a drúz narratíva a saját közösségét ért támadásokat és a nagyhatalmi beavatkozás igazságtalanságát emeli ki. A tudományos konszenzus e vitákban arra törekszik, hogy a felekezeti szempontokat ne abszolutizálja, hanem a gazdasági, társadalmi és nemzetközi összefüggésekben értelmezze.
Az első világháborús éhínség halálos áldozatainak száma a legnagyobb bizonytalanságok közé tartozik. A korabeli demográfiai adatok hiányosak, és a becslések 100 000 és 200 000 közötti halottról szólnak a Libanon-hegyen, de ezek a számok módszertanilag nehezen igazolhatók. A háborús évek halálozási okait – éhezés, járvány, erőszak – gyakran nem különítik el a források. Emiatt a szakirodalomban is vita folyik arról, hogy az éhínség mekkora részben volt a háborús blokád, a rossz termés, a rekvirálás vagy a helyi spekuláció következménye. Az emlékezetpolitikai vitákban a „nagy éhínség” (al-Majaa) a mai Libanonban is fontos szimbólum, és gyakran kapcsolják össze az oszmán uralom utolsó éveinek általános szenvedéseivel.
A francia mandátum előkészítésének dokumentumai – a Sykes–Picot-egyezmény szövege, a San Remói konferencia határozatai, a francia főbiztos rendeletei – jól dokumentáltak, de értelmezésük vitatott. A mandátumrendszer jogi státusza, a helyi lakosság önrendelkezési jogának kérdése és a határok meghúzásának következményei máig a történészi és politikai viták tárgyát képezik. A források elérhetősége ugyan javult az elmúlt évtizedekben, de az oszmán levéltárak egyes részei még mindig feldolgozatlanok, ami további kutatásokat igényel.