A Libanonról szóló fejezet előző, oszmán korszakot tárgyaló alfejezete A 19. század és a francia mandátum előkészítése bemutatta, hogy a maronita közösség, a francia katolikus missziók és a helyi kereskedő elitek kapcsolatai miként készítették elő a francia nagyhatalmi érdeklődést a Levante iránt. Az ott elemzett folyamatok itt csúcsosodnak ki: az első világháború utáni rendezésben Franciaország népszövetségi mandátumot kapott Szíriára és Libanonra, és ebből a keretből nőtt ki a mai Libanon állami szerkezete. Ez az alfejezet a francia mandátum időszakának politikatörténetét, a Nagy-Libanon (franciául État du Grand Liban) létrehozását, az 1926-os alkotmányt, az 1943-as függetlenségi válságot és az úgynevezett Nemzeti Paktum (arabul al-Mithaq al-Watani) kialakulását tárgyalja. Az anyag középpontjában az a kérdés áll, hogy egy sokvallású, több régióból összeillesztett területen milyen intézményes megoldással lehetett államot szervezni, és miért lett ez a megoldás egyszerre teherbíró alap és hosszú távú konfliktusforrás.
Az első világháború végén az Oszmán Birodalom levantei területei francia és brit katonai megszállás alá kerültek. A háború alatt kötött titkos egyezmények, mindenekelőtt az 1916-os Sykes–Picot-megállapodás, Franciaországnak ígérték a szíriai partvidéket és Kilikiát, míg Palesztinát nemzetközi igazgatás alá helyezték volna. A háború utáni tárgyalásokon a brit és francia érdekek ütköztek, és a győztes hatalmak kompromisszumaként 1920 áprilisában a San Remó-i konferencián Franciaország kapta meg a mandátumot Szíriára és Libanonra, Nagy-Britannia pedig Palesztinára és Irakra. A mandátumrendszer a Népszövetség alapokmányának 22. cikkelyére épült: a győztes hatalmak a volt oszmán területeket „fejlett nemzetek gyámsága” alá helyezték, átmeneti jelleggel, amíg azok képessé nem válnak az önálló állami létre. A libanoni és szíriai területekre ezt az „A” típusú mandátumként alkalmazták, ami elvileg a gyorsabb önállósodás lehetőségét ígérte, a gyakorlatban azonban francia gyarmati igazgatást jelentett.
A mai Libanon területi kerete nem történelmi előzmény nélkül való, de 1920-ban új államként jött létre. Az oszmán rendszerben a Libanon-hegyi mutaszarrifijja (Cebel-i Lübnan) autonóm tartomány volt, amelyet 1861-ben az európai nagyhatalmak nyomására hoztak létre, és amelynek túlnyomórészt maronita és drúz lakossága volt. Ehhez az autonóm magterülethez a francia hatóságok 1920. augusztus 31-én, Henri Gouraud tábornok, a levantei francia főbiztos rendeletével hozzácsatolták a part menti városokat – Bejrútot, Tripolit, Szidónt és Türoszt –, a Bekaa-völgyet, valamint a déli, főként síiták lakta Dzsebel Amel térségét. Az így létrejött egység a „Nagy-Libanon” nevet kapta. A döntés hivatalos indoklása szerint a kiterjesztés gazdasági életképességet és természetes határokat biztosított: a hegyvidéknek szüksége volt a tengeri kijáratra és a mezőgazdasági síkságra, a kikötővárosoknak pedig a hegyvidékre mint hátországra. A francia érvelés a „természetes Libanon” képét hangsúlyozta, amely a tenger, a Libanon-hegység és az Antilibanon közötti területet foglalja magában.
A valóságban a döntést erőteljesen befolyásolták a francia stratégiai és a maronita elit preferenciái. A maronita egyházi és világi vezetők egy része, köztük az 1920-as évek elején meghatározó pátriárka, Ilyas Huwayyik, már a háború alatt és a békekonferencián is egy nagyobb, francia védnökség alatt álló libanoni állam létrehozását szorgalmazta. A maronita nacionalista narratíva szerint a Nagy-Libanon a történelmi föníciai örökség és a keresztény hegyi menedék természetes kerete, amelynek fennmaradásához a francia támogatás nélkülözhetetlen. Ezzel szemben a bejrúti és tripoli szunnita kereskedő elitek, valamint a damaszkuszi arab nacionalista körök jelentős része a területi kiterjesztést mesterséges francia beavatkozásként értékelte, amely elszakította a partvidéket Szíria természetes hátországától. A síita közösség vezetői kezdetben egyáltalán nem kaptak érdemi szerepet a döntésben, és a déli területek hozzácsatolása a helyi elit ellenállásába ütközött. A görög ortodox közösség egy része is fenntartásokkal viszonyult a maronita dominanciájú államtervhez. A területi vita tehát nem egyszerűen „keresztények” és „muszlimok” közötti ellentét volt, hanem regionális, gazdasági és közösségi érdekek összetett ütközése.
A mandátumrendszer jogi és gyakorlati keretét a Népszövetség 1922-ben hagyta jóvá. Franciaország kötelezettséget vállalt arra, hogy a helyi lakosságot felkészíti az önkormányzatra, tiszteletben tartja a vallási közösségek jogait, és fejleszti a közoktatást, az infrastruktúrát és a gazdaságot. A gyakorlat azonban erősen centralizált, francia tisztviselők által irányított igazgatást hozott létre. A főbiztos – a mandátum időszakának kulcsfigurája – széles jogkörrel rendelkezett: rendeleteket bocsáthatott ki, ellenőrizte a közigazgatást, és vétójoggal bírt a helyi intézmények döntéseivel szemben. A francia hatóságok a „divide et impera” elvét alkalmazták a vallási közösségek közötti különbségek intézményesítésére, ami a helyi politikai életet tartósan a felekezeti logikához kötötte.
A Nagy-Libanon létrehozása után a francia igazgatás fokozatosan kiépítette az állam intézményeit. 1922-ben a főbiztos kinevezett egy képviselőtanácsot, amelynek tagjai a vallási közösségek arányai szerint oszlottak meg, de a testület csak tanácsadói jogkörrel rendelkezett. A francia prioritások elsősorban a stratégiai ellenőrzésre, a rend fenntartására és a gazdasági érdekekre irányultak: fejlesztették a bejrúti kikötőt, utakat építettek, és támogatták a selyemtermelést, amely a mandátum első évtizedében még jelentős bevételi forrás volt. A francia nyelv és kultúra terjesztése az oktatáspolitika központi eleme volt: a katolikus missziós iskolák és a francia állami iskolák párhuzamosan működtek, és a libanoni elit egy része francia nyelvű képzésben részesült. Ez a politika hosszú távon megerősítette a francia kulturális befolyást, és hozzájárult ahhoz, hogy a libanoni politikai és gazdasági elit egy része francia nyelvű, frankofón identitást is magáénak vallott.
Az 1925–1926-os szíriai nagy felkelés – amely a francia mandátum ellen irányult, és Szíriában több városra is kiterjedt – közvetve felgyorsította a libanoni alkotmányos rendezést. A francia hatóságok, hogy stabilizálják a helyzetet és eleget tegyenek a mandátum formális követelményeinek, 1926 májusában alkotmányt adtak ki Libanonnak. Az alkotmány létrehozta a Libanoni Köztársaságot, amelynek élén köztársasági elnök állt, emellett egykamarás parlamentet (később, 1927-től kétkamarás rendszert, majd 1929-től ismét egykamarás) és minisztertanácsot hoztak létre. Az 1926-os alkotmány liberális alapelveket rögzített: törvény előtti egyenlőség, a személyes szabadság védelme, a tulajdon tiszteletben tartása és a sajtószabadság. A gyakorlatban azonban a főbiztos fenntartotta a jogot a parlament feloszlatására, a törvények felfüggesztésére és a rendeleti kormányzásra, így a demokratikus intézmények hatásköre korlátozott maradt. Az alkotmány nem határozta meg a vallási közösségek közötti hatalommegosztást – ezt a kérdést a politikai gyakorlat, nem pedig a jogszabály rendezte –, de a választási rendszer és a közösségi reprezentáció a felekezeti arányokhoz igazodott.
Az 1930-as években a libanoni politikai életet a francia hatóságokkal való együttműködés és a függetlenségi törekvések közötti feszültség jellemezte. A helyi politikai elitek – maronita üzletemberek, szunnita kereskedők, drúz földbirtokosok, síita vallási vezetők – egymással is versengtek a mandátum által kínált pozíciókért, és eközben eltérő módon viszonyultak a francia jelenléthez. A maronita politikusok egy része a francia védernyő fenntartását szorgalmazta, mert attól tartott, hogy egy teljesen független, szíriai orientációjú államban a keresztény közösség elveszíti befolyását. A szunnita elit jelentős része ezzel szemben a szíriai arab egység híve volt, és a Nagy-Libanon területi kiterjesztését mesterségesnek tekintette. A síita közösség politikai vezetői a déli területek elhanyagolását és a felekezeti arányok igazságtalanságát panaszolták. A drúzok, akik a Libanon-hegyi autonóm tartomány korábbi rendszerében fontos szerepet játszottak, a Nagy-Libanon keretei között háttérbe szorultak.
A második világháború kitörése és Franciaország 1940-es összeomlása új helyzetet teremtett a levantei francia mandátumterületeken. A Vichy-kormányhoz hű hatóságok ellenőrzése alá került Szíria és Libanon rövid időre, míg 1941 nyarán a britek és a szabad francia erők – Charles de Gaulle vezetésével – katonai hadművelettel foglalták el a térséget. A hadművelet során a szabad francia hatóságok ígéretet tettek a mandátum megszüntetésére és a függetlenség megadására. 1941. november 26-án Georges Catroux tábornok, a szabad francia erők főmegbízottja kinyilvánította Libanon függetlenségét, de a tényleges hatalomátadás elhúzódott, mert a francia hatóságok továbbra is ellenőrzésük alatt tartották a közigazgatást, a hadsereget és a külügyeket.
A háború alatt a libanoni politikai életben megerősödött a függetlenségi mozgalom. Az 1943-as parlamenti választásokon a függetlenség hívei győztek, és az új parlament elnöke a maronita Bishara al-Khuri lett, míg a kormányfői posztot a szunnita Riad as-Szolh töltötte be. A két politikus – az egyik a maronita establishment, a másik a bejrúti szunnita kereskedő elit képviselője – szoros együttműködése tette lehetővé azt a kompromisszumot, amelyet később Nemzeti Paktumként emlegettek. A megállapodás lényegét nem foglalták írásba, hanem szóbeli egyezségként, a két vezető közötti levélváltás és nyilvános beszédek formájában rögzítették. Emiatt a paktum pontos tartalma a mai napig vitatott, és a történészek általában a résztvevők visszaemlékezései és korabeli sajtóbeszámolók alapján rekonstruálják.
A Nemzeti Paktum két alapelvre épült. Egyrészt rögzítette, hogy Libanon nem csatlakozik a szíriai arab egységtörekvésekhez, és megőrzi független államiságát. Ennek fejében a keresztény közösségek – elsősorban a maroniták – elismerték Libanon arab jellegét, és lemondtak arról, hogy a francia védnökséget kérjék a jövőben. Másrészt a paktum a vallási közösségek közötti hatalommegosztás képletét rögzítette: a köztársasági elnök maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke síita muszlim. A parlamenti helyek elosztását a felekezeti arányok alapján határozták meg, a keresztények és muszlimok közötti 6:5-ös arányban. Ez a képlet az 1932-es – erősen vitatott és módszertanilag bizonytalan – népszámlálás adataira támaszkodott, amely a keresztény közösségek enyhe többségét mutatta. A paktum tehát intézményesítette a konfesszionális rendszert (angolul confessionalism), vagyis azt az elvet, hogy a politikai hatalom megosztása a vallási közösségek szerint történik, és minden közösség számarányának megfelelő képviseletet kap az állami intézményekben.
Az 1943-as függetlenségi válság akkor robbant ki, amikor az új libanoni parlament – a Nemzeti Paktum szellemében – 1943 novemberében módosította az alkotmányt, és eltörölte azokat a cikkelyeket, amelyek a francia mandátum hatalmát rögzítették. Erre válaszul a francia hatóságok november 11-én letartóztatták Bishara al-Khurit, Riad asz-Szolhot és több más vezető politikust, és a libanoni hegyekben található Rásaja erődjébe zárták őket. A letartóztatás hírére Libanonban általános sztrájk és tömegtüntetések robbantak ki, és a helyzet nemzetközi válsággá szélesedett. A brit kormány – amelynek csapatai a térségben állomásoztak, és amely a háború miatt nem akart újabb konfliktust a francia szövetségessel – nyomást gyakorolt a francia hatóságokra, hogy engedjék szabadon a foglyokat és ismerjék el a libanoni függetlenséget. A szabad francia erők vezetői végül engedtek a nyomásnak, és november 22-én szabadon engedték a politikusokat. Ezt a napot a libanoni állami emlékezet a függetlenség napjaként tartja számon; a dátum azonban nemzeti szimbólum, mert a tényleges francia katonai kivonulás csak 1946-ban fejeződött be.
Az 1943-as rendezés nyomán Libanon alkotmányos monarchia helyett köztársaság lett, de a hatalmi képlet valójában a vallási közösségek elitjei közötti alku volt, nem pedig a polgárok egyenlőségén alapuló demokrácia. A konfesszionális rendszer a közösségek politikai reprezentációját garantálta, ami rövid távon stabilitást hozott, mert a főbb vallási csoportok vezetői részesedtek a hatalomból. Ugyanakkor a rendszer hátrányai már az 1940-es években látszottak: a felekezeti kvóták szerint szervezett választások a közösségi identitást tették a politika alapjává, és a pártok, a parlament és a kormányzati pozíciók is a vallási hovatartozás szerint oszlottak meg. A politikai döntések gyakran a közösségi érdekek egyensúlyozásáról szóltak, nem pedig az állampolgári jogokról vagy a gazdasági fejlődésről.
A rendszer egyik legsúlyosabb problémája az 1932-es népszámlálás óta eltelt demográfiai változások figyelmen kívül hagyása volt. A paktum a keresztények és muszlimok 6:5-ös arányát rögzítette, de a termékenységi különbségek, a bevándorlás és a belső migráció miatt a muszlim közösségek – különösen a síiták és a szunniták – aránya a 20. század második felében növekedett. Ezt a tényt nem lehetett hivatalos népszámlálással alátámasztani, mert a konfesszionális rendszer fenntartása érdekében a libanoni állam 1932 óta nem tartott újabb vallási alapú népszámlálást. A demográfiai arányok ezért becslések, és a különböző közösségi narratívák eltérő adatokat hangsúlyoznak. A rendszer kritikusai szerint az elavult kvóták a keresztény közösségek túlreprezentáltságát konzerválták, míg a síita közösség – különösen a déli és a bekaai területeken – intézményes hátrányba került. A kritika nem a keresztény közösség kollektív bűnösségét állítja, hanem a hatalommegosztás merev képletének igazságtalanságát.
A francia mandátum öröksége kettős: egyrészt létrehozott egy modern adminisztratív államot, fejlesztette az infrastruktúrát, és bevezette a liberális alkotmányos kereteket. Másrészt a konfesszionális logika intézményesítésével bebetonozta a vallási közösségek közötti politikai megosztottságot, és a francia érdekek alá rendelte a helyi önrendelkezést. Az 1943-as függetlenség után a libanoni elitek magukévá tették ezt a keretet, ami azt mutatja, hogy a konfesszionális rendszer nem kizárólag francia rákényszerítés volt, hanem a helyi elit kompromisszuma is – olyan kompromisszum, amely rövid távon stabilizálta az államot, de hosszú távon a polgárháborúhoz vezető feszültségek forrása lett. A későbbi fejezet A polgárháború és a Taif-egyezmény elemzi majd, hogyan omlott össze ez a rendszer az 1970-es években, és milyen reformokat hozott az 1989-es Taif-megállapodás.
A francia mandátum történetének rekonstrukciója viszonylag jól dokumentált, mivel a francia gyarmati levéltárak, a Népszövetség mandátumbizottságának jegyzőkönyvei, a brit külügyi iratok és a korabeli sajtó bőséges forrásanyagot kínálnak. Az 1920-as területi döntések hátterét a francia főbiztosi rendeletek és a sanremói konferencia dokumentumai alapján lehet pontosan rekonstruálni. Ugyanakkor az 1920-as döntés helyi fogadtatását illetően a források elfogultak: a maronita egyházi források a nagy államterv támogatását emelik ki, míg a szunnita arab sajtó és a szíriai nacionalista iratok mesterséges feldarabolásról beszélnek. A történészek főként ezen források összevetéséből következtetnek arra, hogy a lakosság egésze nem foglalhatott állást, mert a döntést a francia hatóságok és a helyi elitek hozták, a lakosság széles rétegei pedig nem vettek részt semmilyen népszavazáson vagy szabad választáson.
Az 1932-es népszámlálás adatai bizonytalanok, mert a felekezeti hovatartozást politikai okokból rögzítették, és a módszertan nem felelt meg a mai statisztikai követelményeknek. A demográfiai arányok minden későbbi becslése erre a bizonytalan alapra épül, ezért a keresztények és muszlimok arányáról szóló állításoknál mindig jelölni kell, hogy becslésről és politikai vitáról van szó. A Nemzeti Paktum esetében a fő bizonytalanság abból fakad, hogy nem létezik hivatalos írott szöveg; a megállapodás tartalmát a résztvevők későbbi visszaemlékezései és a korabeli sajtóbeszámolók alapján rekonstruálják, amelyek értelemszerűen elfogultak. A történészi szakirodalom egyetért abban, hogy a paktum megszületett és meghatározta a libanoni politikai rendszert, de vitatják, hogy pontosan milyen részletességgel rögzítette a felekezeti kvótákat, és mennyire volt valódi egyensúly a felek között.
Az 1943-as válság eseményei jól dokumentáltak, de az okok értelmezése vitatott. A francia hatóságok a letartóztatásokat a mandátum tekintélyének védelmével indokolták, míg a libanoni függetlenségi mozgalom vezetői a francia gyarmati önkény megnyilvánulásának tekintették. A brit nyomás szerepét a források egyértelműen alátámasztják, de a brit motivációkban a háborús stratégia és a francia befolyás visszaszorításának szándéka egyaránt jelen volt. A függetlenség napjának november 22-i dátuma emlékezetpolitikai konstrukció: a tényleges szuverenitás fokozatosan, a francia csapatok 1946-os kivonulásával valósult meg, és a külügyi, katonai és gazdasági függőség további évtizedekig fennmaradt.