A libanoni polgárháború a független Libanon politikai és társadalmi törésvonalainak erőszakos összeomlása volt. Az előző alfejezetben A francia mandátum és a libanoni függetlenség bemutatta, hogy az 1943-as Nemzeti Paktum a felekezetek közötti hatalommegosztásra épült, de a demográfiai változások, a palesztin menekültek jelenléte és a regionális konfliktusok fokozatosan aláásták ezt a kompromisszumot. Az 1975 és 1990 közötti háború nem csupán „keresztények és muszlimok” összecsapása volt, hanem egymásra rakódó belső és külső konfliktusok sorozata: osztály- és felekezeti feszültségek, a palesztin fegyveres jelenlét kérdése, a hidegháborús szembenállás, valamint Szíria, Izrael és más államok beavatkozása. A háború a libanoni államot gyakorlatilag szétzilálta, a milíciák kiskirályságokat építettek ki, és a főváros, Bejrút a „zöld vonal” mentén kettészakadt. A Taif-egyezmény 1989-ben új politikai keretet adott, de a szíriai katonai jelenlét és a milíciák leszerelésének kudarca hosszú távra konzerválta a válságot.
A libanoni polgárháború okait a történészek több rétegben tárgyalják, és a hangsúlyok eltérőek attól függően, hogy a belső társadalmi feszültségeket, a regionális beavatkozást vagy a felekezeti rendszer merevségét tekintik meghatározónak. Dokumentált tény, hogy az 1943-as Nemzeti Paktum (al-Mithaq al-Watani) a hatalmi pozíciókat felekezeti alapon osztotta el: a köztársasági elnök maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a parlament elnöke síita muszlim lett, a parlamenti mandátumok pedig 6:5 arányban a keresztények javára oszlottak meg. Ez a rendszer az 1932-es népszámlálás adataira épült, amelyet azóta sem ismételtek meg, így a demográfiai arányok megváltozása – a muszlim, különösen a síita közösség gyorsabb növekedése – egyre inkább elszakadt a befagyasztott politikai reprezentációtól.
A gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek is hozzájárultak a feszültséghez. A szolgáltató- és bankszektorban, valamint a kereskedelemben meggazdagodott, gyakran keresztény elit Bejrútban és a hegyvidéki központokban összpontosult, míg a síita közösség nagy része a déli vidékeken és Bejrút déli külvárosaiban élt, kiszorulva a politikai és gazdasági hatalomból. A baloldali és pánarab mozgalmak – mint a Libanoni Nemzeti Mozgalom (LNM) – ezeket a társadalmi sérelmeket igyekeztek politikai programmá formálni, gyakran a felekezeti hatalommegosztás felszámolását követelve. Ugyanakkor a keresztény elitek egy része a fennálló rendszert védte, tartva attól, hogy a demográfiai és politikai változások marginalizálják a maronita közösséget.
A palesztin menekültek jelenléte különösen éles törésvonalat jelentett. Az 1948-as és 1967-es háborúk nyomán több százezer palesztin menekült élt Libanonban, többségük táborokban, állampolgárság nélkül. Az 1969-es Kairói megállapodás a libanoni állam és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ; angolul Palestine Liberation Organization, PLO) között szabályozta a palesztin fegyveres jelenlétet Dél-Libanonban, gyakorlatilag a PFSZ számára önálló katonai működési teret biztosítva. A PFSZ Dél-Libanont az Izrael elleni támadások bázisaként használta, ami izraeli megtorló csapásokat vont maga után, és a libanoni állam szuverenitásának erózióját jelezte. A maronita elit egy része a palesztin fegyveres jelenlétet fenyegetésként élte meg, míg a muszlim és baloldali erők nagyrészt szövetségesként tekintettek a PFSZ-re.
A hidegháborús kontextus tovább élezte a helyzetet. A Szovjetunió a baloldali és palesztin erőket támogatta, míg az Egyesült Államok és Franciaország a status quo fenntartásában volt érdekelt, Izrael pedig a PFSZ felszámolását tekintette stratégiai célnak. A regionális szereplők – Szíria, Izrael, Egyiptom, Szaúd-Arábia, később Irán – mind saját érdekeik szerint avatkoztak be, ami a libanoni konfliktust nemzetközi vetélkedések színterévé tette. A háború kitöréséhez vezető okok tehát nem egyetlen tényezőre, hanem a felekezeti rendszer, a társadalmi egyenlőtlenségek, a palesztin jelenlét és a külső beavatkozás összekapcsolódására vezethetők vissza; ezek arányáról a történészi vita ma is él.
A közvetlen kiváltó esemény 1975. április 13-án történt: Bejrút keleti, keresztény többségű Ain ar-Rummaneh negyedében fegyveresek megtámadtak egy palesztinokat szállító buszt, és a támadásban mintegy 27 utas meghalt. A felelősség kérdése vitatott, de az esemény lavinát indított el: a Kataeb Párt (Falanges Libanaises) milíciái és a palesztin fegyveres csoportok, valamint a baloldali milíciák között utcai harcok törtek ki. Néhány napon belül a konfliktus átterjedt Bejrútra és az ország más részeire.
Az első szakaszban (1975–1976) két laza koalíció alakult ki. A keresztény oldalt a Libanoni Front (al-Jabha al-Lubnaniyya) foglalta össze, amelyet a Kataeb Párt, a Nemzeti Liberális Párt és más maronita csoportok alkottak, és amely a fennálló felekezeti rendszer védelmét, valamint a palesztin fegyveres jelenlét korlátozását követelte. A másik oldalon a Libanoni Nemzeti Mozgalom (LNM) szervezte a baloldali, pánarab és muszlim erőket, szövetségben a PFSZ-szel. Az LNM programja a felekezeti hatalommegosztás lebontását és a politikai rendszer szekularizálását tűzte ki célul. A harcok kezdetben a „két év háborúja” (harb asz-szanatayn) néven váltak ismertté, és gyorsan brutálissá váltak: falvakat ürítettek ki, civileket gyilkoltak, és a felekezeti alapú etnikai tisztogatás jelei mutatkoztak. A zöld vonal (Green Line) Bejrútban a keresztény keleti és a muszlim nyugati városrész közötti demarkációs vonallá vált, amely a háború végéig megmaradt.
A szíriai beavatkozás 1976 tavaszán kezdődött. Szíria – Hafez al-Asszad elnök vezetésével – eleinte a keresztény erők oldalán avatkozott be, hogy megakadályozza a palesztin és baloldali erők győzelmét, amely egy radikális, Szíria számára kiszámíthatatlan libanoni kormányt hozhatott volna létre. 1976. június 1-jén a szíriai hadsereg átlépte a határt, és az Arab Elrettentő Erő (Arab Deterrent Force) nevű, az Arab Liga által jóváhagyott, de gyakorlatilag szíriai dominanciájú kontingens részeként beavatkozott. A szíriai csapatok megszállták Bejrút nagy részét, a Bejrút–Damaskus út menti területeket és az északi régiókat. A beavatkozás célja nem a háború lezárása, hanem a szíriai érdekszférába tartozó status quo fenntartása volt, amit a szíriai vezetés a libanoni állam védelmeként kommunikált. A szíriai jelenlét a következő évtizedekben állandósult, és a szíriai hadsereg a libanoni politika meghatározó szereplőjévé vált.
A szíriai beavatkozás megmerevítette a frontvonalakat, de nem hozott békét. Az 1976 utáni időszak a milíciák konszolidációjának és a felekezeti kiskirályságok kialakulásának kora volt. A keresztény milíciák – elsősorban a Kataeb Párt katonai szárnya, amelyből később a Libanoni Erők (al-Quwwat al-Lubnaniyya) nevű ernyőszervezet alakult – ellenőrizték Kelet-Bejrútot és a hegyvidék egyes részeit. A síita közösségben az Amal Mozgalom (Harakat Amal) vált meghatározóvá, míg a palesztin táborokban a PFSZ frakciói, különösen a Fatah, a Népi Front és a Demokratikus Front működtek. A drúz közösség saját milíciát szervezett, a Progresszív Szocialista Párt (PSP) vezetésével, elsősorban a Súf-hegységben.
A szíriai hadsereg katonai jelenléte ellenére a szíriai politika nem volt következetes: Damaszkusz hol az egyik, hol a másik milíciát támogatta, attól függően, hogy miként tudta egyensúlyban tartani a libanoni erőket és megakadályozni bármelyik oldal dominanciáját. Ez a „megosztva uralkodni” stratégia a szíriai befolyást növelte, ugyanakkor a háborút elhúzódóvá tette. A szíriai jelenlétet a legtöbb libanoni szereplő kényszerként élte meg, bár egyes keresztény csoportok kezdetben üdvözölték.
A déli országrészben a PFSZ és az izraeli hadsereg közötti határháború folyamatos volt. A PFSZ rakétákat és gerillatámadásokat indított Észak-Izrael ellen, Izrael pedig légicsapásokkal és szárazföldi műveletekkel válaszolt. 1978-ban Izrael Litani hadművelet néven elfoglalta Dél-Libanont a Litani folyóig, hogy felszámolja a PFSZ bázisait. A nemzetközi nyomásra Izrael kivonult, de az ENSZ UNIFIL (United Nations Interim Force in Lebanon) békefenntartó erői települtek a térségbe. A PFSZ azonban visszatért, és az izraeli–palesztin konfliktus továbbra is Libanon területére vetült.
A Bejrút ostroma 1982 nyarán több ezer civil életét követelte, és a város infrastruktúráját súlyosan megrongálta. Az amerikai, francia és olasz közvetítéssel létrejött megállapodás értelmében a PFSZ fegyveresei 1982 augusztusa és szeptembere között távoztak Bejrútból, főként Tunéziába és más arab országokba. A kivonulás nem érintette a palesztin menekülttáborok civil lakosságát, akik továbbra is Libanonban maradtak.
A kivonulás után, 1982. szeptember 16–18. között a Bejrút déli részén fekvő Sabra és Satila menekülttáborokban tömegmészárlás történt. A gyilkosságokat a keresztény falangista milícia követte el, miközben az izraeli hadsereg a táborok környékét ellenőrizte. Az áldozatok számát a hivatalos izraeli vizsgálóbizottság, a Kahan-bizottság 1983-ban 700–800 főre becsülte, de más becslések 2 000–3 000 fölé teszik; a pontos szám a mai napig vitatott. A bizottság megállapította, hogy az izraeli vezetés – különösen Ariel Saron – közvetett felelősséget visel, mert lehetővé tette a falangisták bejutását a táborokba, és nem tett eleget a civilek védelmének. Saron lemondásra kényszerült védelmi miniszteri posztjáról. A mészárlás hatalmas nemzetközi felháborodást váltott ki, és hozzájárult az izraeli társadalom belső megosztottságához.
Az 1982-es invázió további következménye volt a Hezbollah (Isten Pártja) megjelenése. A síita közösségben, amely korábban az Amal mozgalom bázisa volt, az izraeli megszállás és a szíriai jelenlét ellenére új, Irán támogatásával szerveződő iszlamista milícia alakult. A Hezbollah első nyilvános akciói az 1980-as évek közepén jelentek meg, és a szervezet az izraeli megszállás elleni fegyveres ellenállást tűzte zászlajára. A Hezbollah felemelkedése a libanoni polgárháború egyik legfontosabb hosszú távú következménye lett, és a későbbi évtizedekben átalakította Libanon politikai és katonai egyensúlyát.
Az izraeli invázió után Libanon még évekig polgárháborús állapotban maradt. Az izraeli hadsereg Dél-Libanont megszállva tartotta, és biztonsági zónát alakított ki. A síita és más közösségek ellenállása, valamint a belső milícia-harcok tovább folytatódtak. 1983-ban a hegyi háború (Harb al-Jabal) a drúz PSP és a keresztény Libanoni Erők között zajlott a Súf-hegységben, amelynek során több ezer keresztény és drúz civil vesztette életét vagy kényszerült lakóhelye elhagyására. A palesztin táborokban az Amal és a PFSZ közötti harcok 1985–1988 között a palesztin közösség további tragédiáját okozták.
A politikai válság 1988-ban mélyült el, amikor Amine Gemayel köztársasági elnök mandátuma lejárt, és a parlament nem tudott utódot választani. Gemayel távozóban Michel Aoun tábornokot, a hadsereg parancsnokát nevezte ki ügyvivő miniszterelnöknek, ami alkotmányos válsághoz vezetett, mert a poszt hagyományosan szunnita muszlimot illetett. Az ország két kormánnyal rendelkezett: Aoun keresztény kormányával Kelet-Bejrútban és a szíriaiak által támogatott, muszlim vezetésű kormánnyal Nyugat-Bejrútban. Aoun „felszabadító háborút” hirdetett a szíriai megszállás ellen, ami 1989-ben és 1990-ben újabb heves harcokhoz vezetett.
A politikai megoldást az 1989. október 22-én aláírt Taif-egyezmény (Ittifaq at-Taif) jelentette, amelyet a libanoni parlament túlélő képviselői Taifban, Szaúd-Arábiában fogadtak el. A megállapodás a felekezeti hatalommegosztást nem szüntette meg, de jelentősen módosította: a parlamenti mandátumokat 50:50 arányban osztotta meg keresztények és muszlimok között, csökkentve a korábbi keresztény többséget; a miniszterelnök jogköreit bővítette a köztársasági elnök rovására; a síita házelnök pozíciója megmaradt. A Taif-egyezmény a szíriai katonai jelenlétet legitimálta, és előírta a fegyveres milíciák leszerelését. A Hezbollah azonban nem tette le a fegyvert, arra hivatkozva, hogy az izraeli megszállás elleni ellenálláshoz szüksége van fegyveres erejére; ezt a kivételt később a libanoni politika egyik legvitatottabb pontja lett.
Aoun tábornok elutasította a Taif-egyezményt, mivel az nem tartalmazott a szíriai csapatok azonnali kivonására vonatkozó ütemtervet. 1990. október 13-án a szíriai hadsereg szárazföldi offenzívát indított Aoun erői ellen, és kiszorította őket Bejrútból. Aoun franciaországi száműzetésbe vonult. Ez az esemény gyakorlatilag lezárta a polgárháborút, bár a szíriai katonai jelenlét a következő másfél évtizedben fennmaradt. 1991-ben Libanon és Szíria testvéri együttműködési szerződést írt alá, amely intézményesítette a szíriai befolyást a libanoni belpolitikában és biztonságpolitikában. A szerződés értelmében a szíriai hadsereg Libanonban maradt, és a milíciák – a Hezbollah kivételével – formálisan leszereltek, bár a felekezeti fegyveres csoportok befolyása tovább élt a politikai pártokon keresztül.
A libanoni polgárháború történetének forrásbázisa egyenetlen. Az események kronológiája jórészt dokumentált, kortárs újságcikkek, diplomáciai iratok, emlékiratok és későbbi bírósági vizsgálatok alapján rekonstruálható, de a fegyveres összecsapások részletei, a milíciák belső döntései és a civilek elleni erőszak számos epizódja nem maradt fenn megbízható írásos forrásban. A háború áldozatainak összlétszáma becslés, a szakirodalomban leggyakrabban 120 000 és 150 000 közötti halottról beszélnek, de egyes becslések 100 000 alatti vagy 200 000 feletti számokat is említenek; a pontos adat a regisztráció hiánya és a menekültek, eltűntek nagy száma miatt nem ismert. A belső menekültek száma több százezerre, a külföldre távozók száma szintén több százezerre tehető, de ezek az adatok is széles sávban mozognak.
A „polgárháború” elnevezés maga is vitatott. Egyes libanoni szereplők és történészek „libanoni háborúnak” vagy „mások háborújának” (harb al-akharin) nevezik az időszakot, hangsúlyozva a külső beavatkozás – különösen a szíriai és izraeli – súlyát. Mások „polgárháborúként” írják le, mivel a belső felekezeti és politikai törésvonalak önálló dinamikát hordoztak. A két értelmezés nem zárja ki egymást, de a hangsúlyeltolódás befolyásolja a felelősség megítélését: a külső beavatkozást hangsúlyozó narratíva a libanoni szereplők felelősségét relativizálhatja, míg a belső törésvonalakat hangsúlyozó elbeszélés a regionális hatalmi játszmákat teheti másodlagossá.
A Sabra és Satila mészárlás részletei továbbra is vitatottak. A Kahan-bizottság izraeli vizsgálata a dokumentált tényeket és a felelősségi láncot rögzítette, de a falangista milícia tagjainak büntetőjogi felelősségre vonása nem történt meg, és a libanoni igazságszolgáltatás sem tudott eljárást lefolytatni. A mészárlás áldozatainak pontos száma, az elkövetők parancsnoki lánca és az izraeli hadsereg tudomásának mértéke továbbra is vita tárgya a történészek és a jogászok körében.
A Taif-egyezmény értékelése is megosztott. A megállapodás támogatói szerint lezárta a háborút és keretet adott a politikai újjáépítéshez, bírálói szerint viszont a szíriai hegemóniát intézményesítette, és a felekezeti rendszer reformja helyett annak konzerválását hozta. A szíriai katonai jelenlét 2005-ig tartó legitimációja és a Hezbollah fegyveres kivételezettsége a későbbi libanoni válságok gyökerévé vált, de ezek a következmények a háború lezárásakor még nem voltak előre láthatók.