A mai Jordánia területe az oszmán évszázadok alatt ritkán állt a birodalmi politika középpontjában, mégis a térség története szorosan összefonódott három olyan folyamattal, amelyek nélkül az oszmán Közel-Kelet működése nem érthető meg: a szíriai tartományi igazgatással, a mekkai zarándoklat biztonságának megszervezésével és a beduin törzsek mozgásterének állami szabályozásával. A mai Jordánia területe nem alkotott önálló közigazgatási egységet; a térség a Damaszkusz köré szerveződő Szíria tartomány része volt, déli területei pedig a Hédzsáz felé vezető zarándokút mentén helyezkedtek el. A 19. században a tanzimat reformjai, a cserkesz és más kaukázusi menekültek letelepítése, valamint a mezőgazdasági és kereskedelmi viszonyok lassú átalakulása új helyi eliteket és új településhálózatot hozott létre. Ez az időszak ezért nem csupán az „oszmán előzmény” passzív fejezete, hanem a későbbi transzjordániai állam társadalmi és gazdasági alapjainak kialakulásához vezető, konfliktusokkal terhelt átmenet.
A mai Jordánia oszmán kori történetét a 16. századtól elsősorban a damaszkuszi központú Szíria tartomány (Vilâyet-i Şam) igazgatási rendszerén keresztül lehet leírni. Az Oszmán Birodalom 1516-ban, a mardzs Dábiki csata után foglalta el a levantei területeket, Miután a mamlúk hadsereg vereséget szenvedett, a szultáni csapatok ellenőrzésük alá vonták Damaszkuszt, majd a zarándokút mentén dél felé haladva a Hédzsázt is. A hódítás ténye dokumentált, a helyi közigazgatás kiépítésének üteme azonban fokozatos volt, és a források meglehetősen egyenetlenül világítják meg a vidéki területeket.
Az oszmán állam a térséget elsősorban két szempontból értékelte: Damaszkusz és a szíriai belső területek ellenőrzése, valamint a szíriai zarándokút (Darb al-Hadzs as-Sámi) biztosítása szempontjából. A zarándokút Damaszkuszból délkelet felé haladt a mai Jordánia területén át, olyan állomásokkal, mint Muzérib, Maán vagy Karak, majd a sivatagon át Mekkába és Medinába vezetett. Ez az útvonal nem csupán vallási jelentőségű volt: a zarándokkaravánok ellátása, védelme és megadóztatása jövedelmet és presztízst biztosított az államnak, miközben a beduin törzsekkel való folyamatos alkudozást is szükségessé tette. A zarándoklat biztonsága az oszmán legitimáció egyik központi eleme volt, mivel a szultán a szent városok őrzőjeként is bemutatta magát.
A mai Jordánia területén a 16. században az oszmán közigazgatás különböző szandzsákokra oszlott: északon a Haurán és az Adzslún körzete, középen a Balká térsége, délen pedig al-Karak és Maán vidéke. A tartományi felosztás időben változott, és az oszmán adóösszeírások (tahrir defterleri) alapján csak hozzávetőlegesen rekonstruálható. A 16. századi adóösszeírások töredékesek, és a vidéki lakosság egy része – különösen a nomád és félnomád közösségek – gyakran kívül maradt a regisztrálható lakosság körén. A történészek ezért a lakosságszámra vonatkozó becsléseket általában minimális értékként kezelik, jelezve, hogy a tényleges népesség ennél nagyobb lehetett.
A közigazgatási jelenlét sűrűsége északról dél felé csökkent. A termékenyebb, esősebb északi és északnyugati területeken – a mai Adzslún, Irbid és a Jordán-völgy felső szakaszán – falusias, mezőgazdaságból élő lakosság élt, és az oszmán adóztatás is viszonylag rendszeresebben működött. A Jordán folyótól keletre fekvő sávban, a Balká régiójában és délebbre a mezőgazdasági művelés kockázata nagyobb volt, a lakosság mobilabb, a törzsi szerveződés pedig erősebb. A központi hatalom itt gyakran közvetítőkön – törzsi vezetőkön, helyi uradalmi birtokosokon, zarándokút-parancsnokokon – keresztül érvényesült.
A 18. században a Damaszkusz és a zarándokút közötti területen a központi ellenőrzés ismétlődően meggyengült. Az adóztatást és a zarándokút védelmét részben helyi hatalmi vállalkozók – köztük a damaszkuszi Azm család tagjai – szervezték. A 18. század végi és a 19. század eleji forrásokban gyakran érték támadások a zarándokkaravánokat; ezeket a támadásokat az oszmán krónikák többnyire beduin rablásokként írták le, míg a helyi törzsi elbeszélések szerint sok esetben az állam által meg nem fizetett védelmi pénzek és a karavánokkal szembeni adósságok álltak a háttérben. A források eltérése itt nem egyszerűen ténybeli bizonytalanság, hanem a szereplők eltérő helyzetéből fakadó értelmezési különbség.
A 19. század első felében az Oszmán Birodalom a belső válságokra és az európai katonai nyomásra a birodalmi közigazgatás központosításával válaszolt. A tanzimat (1839-től, illetve a reformfolyamat korábbi szakaszait is beleszámítva a II. Mahmud-kori intézkedésekkel) a mai Jordánia területén csak fokozatosan és akadozva éreztette hatását. A reformok célja az adók rendszeresítése, a katonaság kiegészítése és a helyi hatalmasságok ellenőrzése volt; a gyakorlatban azonban a szíriai tartományokban ezek az intézkedések is konfliktusokkal jártak.
A mai Jordánia szempontjából a legfontosabb változás az 1850-es és 1860-as években az állam katonai és közigazgatási jelenlétének erősödése volt. Az oszmán hadsereg nagyobb helyőrségeket hozott létre a zarándokút mentén, és az adóbehajtást igyekezett közvetlenebbé tenni. A vilajet-törvény (1864) utáni átszervezés nyomán a mai Jordánia északi része a Szíria vilajethez, déli része pedig időszakosan a Hédzsáz igazgatási egységhez vagy a környező szandzsákokhoz tartozott. A határok ebben az időszakban is rugalmasak voltak, és a sivatagi területeken a törzsi területekhez való tartozás gyakran fontosabb volt a térképre rajzolt közigazgatási határoknál.
A tanzimat egyik kiemelt célja a zarándokút és a kereskedelmi útvonalak biztosítása volt. Az oszmán állam a 19. században a damaszkuszi zarándoklatot a hédzsázi vasút megépítésével próbálta modernizálni. A vasút tervezése és építése az 1900-as években indult, és 1908-ban érte el Medinát. A vasút a mai Jordánián haladt át, érintve többek között Ammánt, Katránát és Maánt. A vasút megépítése dokumentált módon csökkentette a zarándoklat idejét és költségét, ugyanakkor növelte az állam ellenőrző képességét, és új települések kialakulását ösztönözte a vasútállomások mellett. A mai Ammán városának későbbi fejlődését részben ez a vasúti kapcsolat indította el, bár a város nagyvárossá válása csak a 20. században következett be.
A reformok másik eleme a földtulajdon és a magántulajdon nyilvántartásának rendezése volt. A 1858-as oszmán földtörvény célja az volt, hogy a földekre egyértelmű tulajdoni igazolványokat állítsanak ki, és ezzel növeljék az adóbevételeket. A gyakorlatban a törvény gyakran oda vezetett, hogy a falusi lakosság egy része nem tudta vagy nem merte a nevén regisztráltatni a ténylegesen megművelt földet, míg a helyi elit tagjai és a városi befektetők nagyobb területekre szereztek bejegyzett tulajdont. Ez a folyamat a mai Jordánia északi, mezőgazdaságilag értékesebb területein a birtokviszonyok lassú átrendeződését hozta; a délebbi területeken a törzsi területhasználat és a legelőváltó gazdálkodás továbbra is meghatározó maradt.
A 19. század utolsó harmadában a mai Jordánia demográfiai arculatát jelentősen átalakította a Kaukázusból érkező, főként cserkesz és kisebb számban csecsen, avar és más muszlim menekültek letelepítése. A cserkesz közösségek az orosz–kaukázusi háborúk után, az orosz hódítás előrehaladtával hagyták el szülőföldjüket. Az oszmán állam a menekülteket tudatosan telepítette le a birodalom különböző, stratégiailag vagy mezőgazdaságilag értékes pontjain, így a mai Jordánia területén is. A betelepítés ténye jól dokumentált, a számok azonban becslések, és a családi elbeszélésekből rekonstruált adatok gyakran eltérnek a hivatalos oszmán nyilvántartásoktól.
A cserkesz telepesek Ammán környékén és más, a zarándokút vagy a vízlelőhelyek mentén fekvő pontokon hoztak létre falvakat. A 19. század végére Ammán kis településből fokozatosan lakott, mezőgazdasági és kereskedelmi központtá kezdett válni. A cserkesz közösségek kezdetben saját nyelvüket és társadalmi szerveződésüket őrizték, ugyanakkor a helyi oszmán igazgatással és a környező beduin törzsekkel való kapcsolatuk is formálta őket. A cserkesz betelepítés emléke a későbbi jordániai nemzeti történetben fontos szerepet kapott, de ezt az emlékezetpolitikai hangsúlyt meg kell különböztetni a 19. századi demográfiai folyamatok dokumentálható tényeitől: a cserkesz közösség a mai Jordánia lakosságának egy kisebbségi csoportja volt, és a transzjordániai társadalom egészét továbbra is a beduin és a falusi arab lakosság alkotta.
A betelepítés rámutat az oszmán állam azon szándékára is, hogy a sivatagperemi területeket ellenőrzött, letelepedett falvakkal stabilizálja. A cserkesz telepeseknek az állam földet és adókedvezményt biztosított, cserébe viszont elvárta tőlük a zarándokút és az állami létesítmények védelmében való részvételt. Ez a minta a birodalmi peremterületek más részein is megfigyelhető. A helyi beduin törzsek és a cserkesz telepesek között időnként érdekellentétek, legelőviták és erőszakos összecsapások is kialakultak; ezeket a konfliktusokat a források eltérő hangsúlyokkal írják le, és nem szabad azokat a későbbi etnikai vagy nemzeti ellentétek közvetlen előzményeként kezelni.
A mai Jordánia oszmán kori gazdasága egyszerre épült a mezőgazdaságra, a állattartásra, a kereskedelemre és a zarándokút forgalmára. A gazdasági élet súlya északról dél felé csökkent, és a településtípusok eltérő mintázatot követtek. A Jordán-völgyben és a folyótól keletre fekvő, csapadékosabb magaslatokon búzát, árpát, olívát és zöldségféléket termesztettek. A sivatagperemi területeken a nomád és félnomád közösségek tevéket, juhot és kecskét tartottak, és a legelőváltás rendjét követték. A két gazdálkodási rendszer nem különült el élesen: a falusi közösségek és a törzsek közötti csere, házasság és szövetségkötés gyakori volt.
A 19. században a térség gazdasága fokozatosan kapcsolódott be a növekvő levantei kereskedelembe. A Náblusz és Damaszkusz felé irányuló gabona- és állatkereskedelem, valamint a Haifából és Bejrútból kiinduló belső-ázsiai és európai áramlatok a mai Jordánia területén is éreztették hatásukat. A sivatagi karavánkereskedelem a 19. század végére a vasút és a gőzhajózás terjedésével veszített korábbi jelentőségéből, de a belső területeken továbbra is fontos maradt. A kereskedelmi forgalom statisztikai adatai azonban hiányosak, és a források gyakran csak a nagyobb városok vám- és adóbevételeit rögzítik, nem a vidéki cserét.
Az oszmán adórendszer a vidéki lakosság számára a 19. században is súlyos terhet jelentett. A tanzimat adóreformjai a korábbi adóbérleti rendszer visszaéléseit próbálták csökkenteni, de a helyi végrehajtás erősen függött a kormányzók és az adóbérlők érdekeitől. A paraszti panaszok, a törzsi ellenállás és az állami erőszak időszakosan ismétlődő jelenségek voltak. A források gyakran a falusi lakosságot passzív elszenvedőként ábrázolják, de a bírósági jegyzőkönyvek és a helyi elbeszélések arra utalnak, hogy a falusiak és a törzsi közösségek aktívan alkudoztak, eltitkolták terményeiket, vagy éppen a hivatalos csatornákon keresztül próbáltak mentességet szerezni.
A 19. század második felében a mai Jordánia területén a városiasodás még mérsékelt maradt. A nagyobb központok közé tartozott Karak, Szalt, Maán és a zarándokút menti erődök környéke. Szalt a 19. század végén Náblusz és a keleti part közötti kereskedelem egyik fontos állomása volt, és lakossága gyorsan növekedett. A város kereskedőrétege részben nabluszi családokból származott, és a város a 20. század elején a transzjordániai elit egyik bázisává vált. Ammán ekkor még Szaltnál kisebb település volt, de a vasút megépülte és a cserkesz telepesek jelenléte fokozatosan növelte vonzerejét. A 20. század eleji városiasodás azonban nem mérhető a későbbi fővárosi fejlődéshez; a régió társadalma továbbra is túlnyomórészt vidéki és törzsi keretekben szerveződött.
A beduin törzsek szerepe az oszmán korban nem írható le sem a „rabló” sem a későbbi „nemzeti őshonos” ideáltípus felől. A törzsek – amelyek a mai Jordánia területén elsősorban a Bani Szakhr, az Aniza csoportjai, a Huwaytat és délen más törzsi szövetségekhez tartoztak – a legelőváltás, a kereskedelem és a zarándokút védelme révén egyszerre voltak az állami rend fenyegetői és fenntartói. Az oszmán állam évente fizetett védelmi pénzt egyes törzseknek, hogy a zarándokkaravánokat ne támadják; ezt az állam „adománynak”, a törzsek gyakran jogszerű bevételnek tekintették. A zarándokút biztosítása így folyamatos, újratárgyalt alkuk sorozata volt, nem pedig egyszeri katonai feladat.
A 19. század közepétől az oszmán állam igyekezett a törzseket erősebben ellenőrizni. A tanzimat központosító politikája, a modern hadsereg felállítása és a távíró, majd a vasút megjelenése csökkentette a távolsági mobilitás előnyeit. A század végén és a 20. század elején az oszmán hatóságok a törzsi vezetőket igyekeztek beépíteni a közigazgatásba: címeket, zsoldot, földhasznosítási jogokat adtak nekik, cserébe elvárták a rend fenntartását. Ez a gyakorlat előzménye volt annak, amit a brit mandátum és a jordániai állam később törzsi politikaként fejlesztett tovább.
A törzsi társadalom belső tagoltságát a források gyakran leegyszerűsítik. A törzsek nem homogén csoportok voltak; közös származási narratívákat őriztek, de a tényleges szövetségi viszonyok, a szegényebb és gazdagabb háztartások közötti különbségek és a területi viták folyamatosan alakították a csoporthatárokat. A nők a törzsi gazdaságban a sátorállításban, a szőnyegkészítésben, a kisállat-tartásban és a vízellátásban vettek részt; szerepük a forrásokban ritkán jelenik meg, mert az oszmán hivatalos iratok elsősorban a férfi családfőket rögzítették. A nők és a gyermekek tehát statisztikai értelemben alulreprezentáltak a korszak írott forrásaiban.
A beduin törzsek és az oszmán állam kapcsolata az első világháború előestéjén is feszült maradt. A vasút megépítése, a legelőterületek csökkenése és az állami ellenőrzés kiterjedése egyes törzseket, másokat viszont az állammal való együttműködés irányába mozdított. Az 1910-es évek elején a törzsi vezetők egy része már az oszmán hadseregben vagy a helyi adminisztrációban viselt tisztséget, más törzsi csoportok viszont nyílt lázadásban álltak. Ez a megosztottság az első világháború idején, az arab felkelés kirobbanásakor vált döntővé, amikor a mai Jordánia területén is meghatározó szerepet játszó törzsi csoportok a hasemita felkelés oldalára álltak. A háborús átállást nem szabad a törzsek egységes „nemzeti fordulataként” bemutatni: az egyes törzsek a saját túlélési és hatalmi érdekeik mentén választottak oldalt.
Az oszmán kori Jordánia történetére vonatkozó ismeretek erősen egyenetlenek. A 16. századi adóösszeírások és szultáni rendeletek bizonyos északi kerületekre viszonylag részletes adatokat adnak, de a délebbi területekről és a nomád lakosságról alig tartalmaznak közvetlen feljegyzéseket. A 17–18. századból származó helyi források különösen ritkák; a történészek ezért Damaszkusz krónikáira, a zarándoklatról szóló beszámolókra és európai utazók leírásaira támaszkodnak. Ezek a források azonban a vidéki társadalmat gyakran felületesen, a városi vagy utazói perspektívából mutatják be.
A 19. századra vonatkozó forrásbőség növekszik: oszmán tartományi évkönyvek (szalname), bírósági jegyzőkönyvek, távirati iratok és a későbbi brit konzuli jelentések is rendelkezésre állnak. A statisztikai adatok – például a lakosságszám, az adóbevétel vagy a cserkesz telepesek számára vonatkozó adatok – többnyire becslések, és a különböző források között jelentős eltérések vannak. A lakosságszám esetében a 19. század végi és 20. század eleji becslések általában a mai Jordánia területére 200 000 és 400 000 közötti értéket adnak meg, de ez a szám nem tekinthető mérésnek, mivel a nomád populációt a hivatalos összeírások csak esetlegesen tartalmazták. A 20. század eleji jordániai lakosság becsült, nem mért adat.
A beduin törzsek és az oszmán állam kapcsolatának értelmezése is vitatott. A régebbi államközpontú történetírás a törzseket a központi hatalommal szembeni anarchia tényezőjeként írta le; a populáris törzsi történetek ellenben a bátor ellenállást hangsúlyozzák. A mai történészi konszenzus szerint a törzsek és az állam viszonya kölcsönös függőségen alapult, és a határ a „legitim védelem” és a „rablás” között a szereplők szempontjából eltérően húzódott. Az oszmán kori törzsi társadalom belső forrásai – költészet, szóbeli elbeszélések, genealógiák – csak részben állnak rendelkezésre írásos formában, és ezeket a szóbeli hagyományokat későbbi lejegyzések közvetítik, ami növeli az értelmezési bizonytalanságot.
A cserkesz telepesek története körül szintén emlékezetpolitikai vita folyik. A jordániai nemzeti elbeszélés a cserkesz közösséget az államalapítás egyik hűséges alkotóelemeként mutatja be, a cserkesz diaszpóra emlékezete pedig a kaukázusi kitelepítést hangsúlyozza. A két perspektíva nem zárja ki egymást, de a 19. századi letelepítés pontos demográfiai és gazdasági hatásaihoz további kutatások szükségesek. A források alapján bizonyos, hogy a cserkesz falvak új településmintát hoztak, és Ammán fejlődésében szerepet játszottak, de a modern fővároshoz vezető út hosszú, és csak a 20. században teljesedett ki.
A zarándokút története kapcsán a leggyakrabban idézett források az oszmán állami iratok és az európai utazók beszámolói. Utóbbiak gyakran egzotizáló vagy orientalista keretben írták le a zarándoklatot és a beduinokat, ezért azokat forráskritikával kell kezelni. A helyi zarándok- és törzsi elbeszélések ritkábban maradtak fenn, de ahol elérhetők, ott az állami iratoktól eltérő képet adnak a zarándokút mindennapjairól: az ellátási láncokról, az alkudozásokról, a járványokról és az erőszakról.