Az előző alfejezetben (Az Oszmán kor) láttuk, hogy a mai Jordánia területe a 19. században az Oszmán Birodalom peremvidékéhez tartozott, ahol a törzsi hatalom, a városi elit és a távoli isztambuli adminisztráció együtt formálta a mindennapokat. Az első világháború kitörése ezt a labilis egyensúlyt borította fel: a birodalom 1914 novemberi hadba lépése a központi hatalmak oldalán a régiót nemzetközi konfliktuszónává tette, az arab nacionalista mozgalom pedig brit támogatással új politikai keretet keresett. Ez az alfejezet azt a folyamatot tárgyalja, amelynek során a mai Jordánia területe az oszmán uralom alól a brit mandátumrendszerbe, majd a Transzjordánia Emírség 1921-es létrehozásához vezetett. A hangsúly az arab felkelés, a Sykes–Picot-egyezmény, Fejszál damaszkuszi uralma és Abdullah bin Huszein ammáni berendezkedésének összefüggésein van – mindezt a dokumentált tények, a becslések és a történészi viták elkülönítésével.
Az Oszmán Birodalom 1914. november 11-én lépett be az első világháborúba a központi hatalmak oldalán. A hadba lépés a birodalom arab tartományait is érintette: a szíriai és mezopotámiai frontokon brit, francia és orosz erők támadták az oszmán állásokat. A mai Jordánia területén a háború közvetlen katonai hadműveletei később, 1917–1918-ban érkeztek el, amikor a brit egyiptomi expedíciós haderő előrenyomult Palesztinába, majd a hedjaz vasút mentén észak felé. A transzjordániai terület stratégiai jelentősége a Hedzsáz vasút miatt nőtt meg: ez a Damaszkuszt Medinával összekötő vasútvonal az oszmán hadsereg utánpótlásának fontos vonala volt, és az arab felkelés gerillatámadásainak célpontjává vált.
A háború alatt a mai Jordánia lakosságának egy része törzsi milíciákban vett részt, mások az oszmán hadseregben szolgáltak, ismét mások a brit támogatású arab felkeléshez csatlakoztak. A helyi lojalitást nem a modern nemzeti hovatartozás, hanem a törzsi, vallási és városi kötődések határozták meg; a háború évei azonban új politikai nyelvezetet hoztak be: az arab önállóság ígérete és a brit katonai jelenlét fokozatosan átalakította a közösségek jövőképét.
Az arab felkelés (al-Thawra al-Arabiyya al-Kubra, 1916–1918) közvetlen politikai háttere a brit Egyiptom főbiztosa, Sir Henry McMahon és Huszein bin Ali mekkai serif közötti levelezés volt 1915 júliusától 1916 márciusáig. McMahon brit részről azt ígérte, hogy Nagy-Britannia támogatja egy független arab állam létrehozását a háború után, amennyiben az arabok fellázadnak az oszmán uralom ellen. A levelezés azonban kétértelmű kivételeket tartalmazott: McMahon kizárta a francia érdekeltségű szíriai partvidéket, és a palesztinai részekről is homályosan fogalmazott. Az arab értelmezés szerint az ígéret kiterjedt Palesztinára is; a későbbi brit hivatalos álláspont szerint nem. Ez az értelmezési vita a mai napig feszültséget generál a történeti emlékezetben, és a dokumentált szöveg kétértelműsége miatt nem dönthető el egyértelműen.
Huszein bin Ali 1916. június 10-én hirdette meg a felkelést Mekkában. A felkelés katonai jelentősége elsősorban a hedjaz vasút szabotálásában, a törzsi lovas és gyalogos erők mozgósításában, valamint a brit erőkkel való együttműködésben rejlett. A felkelésben részt vettek a mai Jordánia déli területeinek törzsei is, köztük a howeitatok és a beni szakhr csoportjai. A legismertebb hadművelet az 1917. júliusi akabai rajtaütés volt, amelyben T. E. Lawrence brit tiszt és Auda Abu Tayi törzsi vezető közösen foglalta el a Vörös-tengeri kikötőt. Ez a siker megnyitotta a déli utánpótlási utat a brit erők számára, és a transzjordániai törzsek egy részét a Hasemita ügy mellé állította.
Fontos azonban jelezni: az arab felkelés nem volt egységes nemzeti mozgalom. A törzsi vezetők részvételét gyakran helyi érdekek, zsákmányszerzés, brit fizetség vagy éppen a Hasemita család vallási tekintélye motiválta. A városi arab nacionalista aktivisták, akik titkos társaságokban (például az al-Fatat és az al-Ahd) tevékenykedtek, részben támogatták a felkelést, de sokan közülük inkább az oszmán hadseregben szolgáló arab tisztekként próbálták belülről reformálni a birodalmat. Ezt a belső megosztottságot a későbbi nemzeti történetírás gyakran elsimította, és a felkelést utólag egységes arab nemzeti hőstettként ábrázolta.
Miközben a brit kormány Huszein bin Alinak független arab államot ígért, 1916. május 16-án titkos egyezményt kötött Franciaországgal, amely a Közel-Kelet háború utáni felosztását vázolta fel. A Sykes–Picot-egyezmény a mai Jordánia területét két zónára osztotta: a keleti, sivatagos részek a brit befolyási övezetbe, a nyugati, a Jordán folyóhoz közeli sáv pedig a nemzetközi közigazgatású Palesztina zónájába került volna. Az egyezmény soha nem valósult meg teljes formájában, de később a brit és francia mandátumhatárok alapjául szolgált, és az arab emlékezetben a brit árulás szimbólumává vált.
A hármas ígéret harmadik elemét az 1917. november 2-i Balfour-nyilatkozat jelentette, amelyben a brit kormány kifejezte támogatását egy „zsidó nemzeti otthon” létrehozásához Palesztinában, a nem zsidó közösségek jogainak fenntartása mellett. A nyilatkozat Palesztinára vonatkozott, amelyet akkoriban sokan a Jordán folyó mindkét partját magában foglaló területként értettek; a későbbi brit adminisztráció azonban 1922-től kezdve a zsidó nemzeti otthon területét a Jordán folyó nyugati partjára korlátozta. A három dokumentum – a McMahon-levelek, a Sykes–Picot-egyezmény és a Balfour-nyilatkozat – egymásnak ellentmondó ígéreteket tartalmazott; ezt a brit kormányzat maga is tudta, de a háború alatti diplomáciai és katonai kényszerek miatt mindhárom vonalat párhuzamosan vitte.
A történészi vita itt nem arról szól, hogy léteztek-e az ellentmondások – ezek dokumentált tények –, hanem arról, hogy mennyire tekinthetők a későbbi konfliktusok közvetlen okának. Egyes kutatók szerint a mai közel-keleti határok és konfliktusok egyenesen levezethetők a háborús ígéretekből; mások hangsúlyozzák, hogy a mandátumrendszer, a helyi nacionalizmusok és a törzsi politika legalább ennyire meghatározóak voltak. A könyv álláspontja nem foglal állást ebben a vitában, de bemutatja, hogy mindhárom dokumentum valós, ellenőrzött elsődleges forrás, és mindháromnak van hivatalos és emlékezetpolitikai olvasata.
A háború utolsó szakaszában a brit–arab erők 1918. október 1-jén bevonultak Damaszkuszba. Fejszál bin Huszein, Huszein serif harmadik fia, aki az arab északi hadsereg parancsnoka volt, de facto kormányt alakított. Ez a damaszkuszi arab kormány 1918–1920 között a szíriai belső területek mellett a mai Jordánia jelentős részét is igazgatni próbálta. Az arab kormányzat helyi katonai és közigazgatási intézményei Transzjordániában gyengék voltak; a törzsi vezetők részben együttműködtek, részben fenntartották autonómiájukat. A damaszkuszi kormány a szíriai arab nacionalizmus első modern intézményes kísérlete volt, és a mai Jordánia városi elitjének egy része is ehhez a politikai hálózathoz kapcsolódott.
A mai Jordánia szempontjából Fejszál bukása fontos fordulópont volt: a transzjordániai nacionalista aktivisták, akik a damaszkuszi központból kaptak támogatást, elvesztették politikai hátországukat. A francia hatalomátvétel után a brit erők és a helyi törzsi vezetők vetélkedése került előtérbe. A damaszkuszi kormány dokumentált tevékenysége ma elsődleges forrásokból – kongresszusi jegyzőkönyvekből, rendeletekből, levelezésekből – rekonstruálható, de a vidéki Transzjordániára gyakorolt tényleges befolyásának mértéke vitatott: a törzsi területeken a damaszkuszi adminisztráció inkább a törzsi vezetők közvetítésén keresztül működött, mint közvetlen hatalomként.
A San Remo-i konferencia 1920. április 25-én a palesztinai és mezopotámiai mandátumokat Nagy-Britanniának, a szíriai és libanoni mandátumokat Franciaországnak ítélte. A palesztinai mandátum ekkor a mai állam területét és a mai Jordánia területét egyaránt magában foglalta, mert a brit adminisztráció a mandátumot a Jordán folyó mindkét partjára kiterjedőnek tekintette. A palesztinai brit főbiztos, Sir Herbert Samuel 1920. júliusi kinevezése után a területet rövid időre egységesen kormányozták, de a keleti parton a brit jelenlét minimális volt: a helyi törzsi vezetők, a városi notabilitások és a volt damaszkuszi aktivisták saját hatalmukat építették.
A Transzjordánia-kérdés a brit politikában 1920 őszén vált sürgőssé. A francia mandátum bevezetése után a szíriai nacionalista harcosok egy része a mai Jordánia területére menekült, és a brit hatóságok tartottak attól, hogy a damaszkuszi arab mozgalom aktivistái innen szerveznek fegyveres akciókat a franciák ellen. Emellett a palesztinai mandátum keleti részén a brit közigazgatás kiépítése költséges és politikailag terhelt volt: a zsidó nemzeti otthonra vonatkozó rendelkezéseket a helyi arab lakosság elutasította, a keleti parton pedig a cionista szervezetek is kevés gyakorlati érdekeltséget mutattak. A brit megoldás a terület leválasztása lett.
Abdullah bin Huszein, Huszein serif második fia, 1920 novemberében kisebb kísérettel érkezett a mai Jordánia déli részén fekvő Maanba. Abdullah saját elmondása szerint azért jött, hogy a damaszkuszi francia hatalomátvétel után testvérét, Fejszált támogassa, és hogy a Hedzsázból kiinduló arab mozgalmat észak felé terjessze. A brit hatóságok Abdullah érkezését vegyesen fogadták: egyes tisztek tárgyalásra késznek mutatkoztak, mások veszélyt láttak benne a palesztinai brit mandátumra és a francia mandátummal való viszonyra.
A döntő lépést az 1921. márciusi kairói konferencia hozta meg, amelyet Winston Churchill, akkori brit gyarmatügyi miniszter vezetett. A konferencia résztvevői – köztük T. E. Lawrence, Herbert Samuel palesztinai főbiztos és Percy Cox mezopotámiai főbiztos – megegyeztek abban, hogy a palesztinai mandátum keleti részét Transzjordánia néven különálló emírséggé szervezik Abdullah bin Huszein vezetésével, brit mandátum alatt. A konferencia jegyzőkönyvei elsődleges forrásnak tekinthetők, és dokumentálják a döntés katonai, pénzügyi és diplomáciai indokait. A döntés részben kompromisszum volt: a brit kormány elkerülte a közvetlen közigazgatás költségeit, Abdullah számára pedig legitim politikai pozíciót teremtett.
Abdullah 1921 márciusában érkezett Ammánba, és 1921. április 11-én megállapodott a brit főbiztossal a Transzjordánia Emírség ideiglenes kormányzásáról. A megállapodás szerint Abdullah emír lett, de a brit kormányzat ellenőrizte a külügyeket, a pénzügyeket és a biztonságpolitikát; brit tanácsadók, valamint a Brit Királyi Légierő egységei biztosították a belső rendet. Az emírség területi határait fokozatosan rögzítették, részben a palesztinai mandátummal, a szíriai francia mandátummal és a Nedzsd királyságával (a későbbi Szaúd-Arábia) való tárgyalások során.
A Transzjordánia Emírség létrehozása jogilag a palesztinai brit mandátum módosításával történt. 1922. szeptember 16-án a Népszövetség hivatalosan jóváhagyta a Transjordan Memorandumot, amely a palesztinai mandátum szövegét úgy egészítette ki, hogy a zsidó nemzeti otthonra vonatkozó cikkelyek nem alkalmazhatók Transzjordániában. Ez azt jelentette, hogy a brit kormány a Jordán folyó keleti partját kizárta a cionista program földrajzi keretéből. A dokumentum egyértelműen kimondta, hogy a brit kormány „a Transzjordánia területén a zsidó nemzeti otthonra vonatkozó rendelkezések alkalmazását felfüggeszti vagy elhalasztja”. Ez a megfogalmazás a későbbi izraeli–palesztin történeti viták egyik kulcspontja lett, mert a cionista mozgalom egy része szerint Transzjordánia leválasztása sértette a Balfour-nyilatkozat eredeti szándékát, míg az arab és palesztin értelmezés szerint éppen ez a leválasztás ismerte el a Jordán folyó keleti partjának arab jellegét.
Az emírség belső politikájában Abdullah hatalma kezdetben törékeny volt. A törzsi vezetők támogatását adókedvezményekkel, földhasználati jogokkal és katonai patronázs révén nyerte meg; a városi notabilitások közül sokan a damaszkuszi arab nacionalizmus híveiként gyanakvással figyelték a brit mandátum kereteit. Az 1920-as évek elején a lakosság számát a történészek 200 000 és 300 000 fő közé becsülik, de ez a számítás nagyon bizonytalan: a törzsi nomád csoportok mozgása, a menekülthullámok és a közigazgatási adatgyűjtés hiányosságai miatt a becslés nagy szórást mutat. A lakosság túlnyomó többsége muszlim volt, kisebb keresztény közösségek éltek a városi központokban, valamint cserkesz és csecsen telepesek, akik a 19. századi oszmán telepítéspolitika nyomán kerültek a régióba.
Az alfejezet elsődleges forrásai közé tartoznak a brit diplomáciai és gyarmati levéltárak, amelyek a McMahon–Huszein levelezést, a Sykes–Picot-egyezmény szövegét, a Balfour-nyilatkozatot, a kairói konferencia jegyzőkönyveit és a Népszövetség mandátumdokumentumait tartalmazzák. Ezek a dokumentumok hiteles, ellenőrzött elsődleges források, bár egyes arab nyelvű változatok és fordítások eltérhetnek. A Hasemita oldalról Abdullah emlékiratai és a korabeli arab sajtó szolgáltatnak fontos adalékot, de ezek erősen önigazoló jellegűek, és kritikával kezelendők.
A fő bizonytalanságok a következők: