Az első világháború utáni közel-keleti rendezés egyik legkevésbé valószínű államkezdeménye a kelet-jordániai fennsíkon született meg. Ahogy az előző alfejezetben A nagy háború és a Hasemita Emírség előkészítése láttuk, a hásimita család tagjai a brit és francia nagyhatalmi játszmák kereszttüzében keresték a hatalom megszerzésének lehetőségeit. Abdullah bin al-Husayn 1921 tavaszán érkezett Ammánba, és néhány hónap alatt létrejött az a politikai keret, amelyet a kortársak és a utókor is Transzjordánia Emírségeként (Imarat Sharq al-Urdunn) ismert meg. A korszak központi kérdése nem csupán az, hogy milyen intézményeket hoztak létre a mandátumterületen, hanem az is, hogy a brit gyarmati igazgatás, a hásimita uralkodói ambíció és a helyi törzsi-vallási közösségek miként alkottak egy – sokáig feloldatlan – kompromisszumot. A mandátumrendszer, amely a Népszövetség felügyelete alatt formálisan a „fejlett országok” útmutatását írta elő a volt oszmán területek számára, a gyakorlatban a brit befolyás intézményesítését jelentette. Transzjordánia ebben a keretben egyszerre volt a palesztinai mandátum keleti, politikailag elkülönített része, a hásimita dinasztia menedékhelye és a brit közel-keleti katonai jelenlét egyik pillére.
A kelet-jordániai emírség létrejöttét közvetlenül az első világháború utáni arab államprojektek összeomlása kényszerítette ki. Abdullah bátyja, Fajszál 1920-ban elvesztette a damaszkuszi trónt, amikor a francia hadsereg a San Remó-i konferencia felhatalmazására hivatkozva szétzúzta az Arab Királyságot. Abdullah 1920 novemberében kisebb fegyveres kísérettel érkezett a dél-jordániai Maánba, és bejelentette, hogy Damaszkusz felszabadítására készül. A brit kormány számára ez a lépés veszélyes volt: egy hásimita hadjárat megzavarhatta volna a francia–brit viszonyt, és alááshatta volna a palesztinai mandátum megszilárdítását. A kairói konferencia (Cairo Conference) 1921 márciusában, Winston Churchill gyarmatügyi miniszter elnökletével azzal a javaslattal oldotta meg a helyzetet, hogy Abdullahot bízzák meg a Palesztina-mandátum keleti részének, vagyis a Jordántól keletre eső területek igazgatásával.
A megállapodás jogi formáját a Népszövetség 1922 júliusában hagyta jóvá. A Palesztina-mandátum (Mandate for Palestine) 25. cikke lehetővé tette a mandátumterület keleti részén a zsidó nemzeti otthonra vonatkozó rendelkezések felfüggesztését, ami a gyakorlatban Transzjordánia elkülönítését jelentette. A brit kormány 1923-tól önálló közigazgatási egységként kezelte a keleti részt, de a terület formálisan továbbra is a Palesztina-mandátum része maradt. Abdullah emír 1921. március 30-án Ammánban találkozott a jeruzsálemi brit főmegbízottal, Sir Herbert Samuel-lel, és egy olyan ideiglenes megállapodásban állapodtak meg, amely az emír kezébe adta a belső közigazgatást, a britek számára pedig fenntartotta a pénzügyi, külügyi és katonai ellenőrzést. A brit kincstár éves szubvenciót folyósított, amely az emírség költségvetésének meghatározó részét tette ki; az 1920-as években ez az összeg – a rendelkezésre álló mandátumi jelentések szerint – a teljes bevétel több mint felét is kitehette, de pontos aránya a korabeli elszámolások hiányosságai miatt bizonytalan.
A hatalmi szerkezetet a brit főmegbízott – aki Jeruzsálemben székelt – és a Transzjordániában állomásozó brit rezidens (British Resident) felügyelte. A rezidens nem egyszerű tanácsadó volt, hanem a mandátumi adminisztráció képviselője, aki a jelentések szerint gyakran beavatkozott a törzsi vitákba, a közigazgatási vitákba és a költségvetés elosztásába. Abdullah emír St. John Philby (a későbbi hírszerző, Harry St. John Bridger Philby) támogatásával alakította ki az első kormányzati struktúrákat. Az emír elsősorban olyan szíriai és palesztinai arab hivatalnokokra támaszkodott, akik a hásimita ügy mellé álltak, mert a helyi lakosság körében kevés volt a modern közigazgatási tapasztalattal rendelkező személy. Ez a döntés hosszú távon feszültséget szült: a helyi törzsi és falusi vezetők gyakran idegenként tekintettek a bevándorolt elitre, miközben a britek nem engedték, hogy az emír széles körű helyi legitimációt építsen.
A Transzjordánia Emírség intézményei a 20. század eleji közel-keleti mércével is szerények voltak. Az ammáni kormányzat a belső rend fenntartására, az adóbehajtásra és a törzsi viták békés rendezésére összpontosított. Az 1928-ban kihirdetett Alaptörvény (al-Qanun al-Asasi) megszilárdította az alkotmányos monarchia formai kereteit: létrehozta a törvényhozó tanácsot, rögzítette az emír végrehajtó hatalmát, és megerősítette a brit főmegbízott ellenőrzési jogait. A törvényhozó tanács tagjainak egy részét választották, de a választójog erősen korlátozott volt: a dokumentált választási jegyzőkönyvek tanúsága szerint csak a férfi adófizetők szűk csoportja szavazhatott, a nők és a nomádok kizárásával. A tanács jogköre elsősorban tanácsadói jellegű volt, és a brit rezidens vétójoggal rendelkezett a törvényhozás felett. A politikai pártok működését nem tiltották ugyan, de az 1920-as és 1930-as években komoly választási verseny nem alakult ki; a törzsi vezetők és a városi notabilitások informális alkuk révén jutottak képviselethez.
A jogrendszer kettős jellegű volt. Az oszmán jog örökségeként a városi polgári ügyekben és a büntetőjog egyes területein a korábbi oszmán törvénykönyveket alkalmazták, de a vidéki térségekben a törzsi szokásjog (ʿurf) és a saría bíróságai működtek párhuzamosan. A mandátumi adminisztráció tudatosan elismerte a törzsi békéltetési mechanizmusokat, mert nem rendelkezett elegendő rendfenntartó erővel a sivatagi területek ellenőrzésére. Ez a választás azonban hosszú távon intézményesítette a törzsi tekintélyek kiváltságait. A törzsi vezetők és a központi kormányzat kapcsolatát írásos megállapodások szabályozták, amelyek adókedvezményeket és rendszeres juttatásokat biztosítottak a lojalitásért cserébe. Az ilyen kompromisszumok stabilizálták a vidéket, de hátráltatták egy egységes, területi alapon szervezett állampolgári tudat kialakulását.
A gazdaság alapja a szűkös mezőgazdaság, az állattenyésztés és a kereskedelem volt. A földművelés a Jordán folyó völgyében és a csapadékosabb északi fennsíkon összpontosult, míg a délkeleti sivatagi zónákban a nomád pásztorkodás dominált. A brit mandátumi adminisztráció kisebb infrastrukturális beruházásokat hajtott végre: utak, hidak, telefonvonalak és néhány egészségügyi állomás épült, de ezek a fejlesztések a brit katonai és közigazgatási igényeket szolgálták. A városi központok – Ammán, Szalt, Irbid, Karak – növekedésnek indultak, de a lakosság döntő része továbbra is falvakban és nomád táborokban élt. Az írástudatlanság aránya rendkívül magas volt; az első világi iskolák csak lassan terjedtek, és az oktatásban a brit mandátumi hatóságok a vallási és törzsi vezetők befolyásától tartva korlátozott célokat tűztek ki.
A társadalomszerkezetet életmódbeli, etnikai és vallási törésvonalak tagolták. A lakosság többsége szunnita muszlim volt, de a városokban és néhány vidéki körzetben keresztény arab közösségek is éltek, akik elsősorban a kereskedelemben és a kézműiparban játszottak szerepet. A 19. század végi oszmán migrációk következtében cserkesz és csecsen telepesek érkeztek a térségbe; Ammán korai városiasodásában az ő szerepük meghatározó volt, és a britek szívesen alkalmazták őket a rendőrségben és a közigazgatásban. Az első világháború alatt és után kisebb örmény közösségek is letelepedtek, akik a menekülthullámok emlékezetét hozták magukkal. A transzjordániai államépítés korai szakaszában ezek a kisebbségek nem mint „vallási kisebbségek” kaptak jogokat, hanem egyéni lojalitás és a brit preferenciák szerint jutottak pozíciókhoz. A közigazgatási iratokból kivehető, hogy a cserkeszek felülértékelése a rendfenntartó erőkben a helyi arab törzsek részéről időnként neheztelést váltott ki, ami a későbbi állampolgársági viták egyik előzménye lett.
A Transzjordánia Emírség legfontosabb intézménye a Arab Légió (al-Jaysh al-Arabi) lett, amelyet 1921-ben hoztak létre brit tisztek irányításával. A Légió kezdetben néhány száz fős, lóháton mozgó csendőrség volt, amely a falvak közötti portyázások, a törzsi összecsapások és a sivatagi útvonalak biztonságát hivatott ellenőrizni. 1930-ban az expedíciós csapatok híres parancsnoka, John Bagot Glubb – a későbbi Glubb pasa – vette át a sivatagi járőrszolgálat szervezését. Glubb a beduinok köréből toborzott, és olyan alakulatokat hozott létre, amelyek tevékkel és páncélozott járművekkel járőröztek a sivatagi határok mentén. Az Arab Légió fő feladata a rend fenntartása volt, nem pedig külső támadás elhárítása; a brit katonai doktrína szerint a légió a mandátum keleti határán a beduinok megbékítését és a központi hatalom elfogadtatását szolgálta.
A beduin társadalom integrációja többrétű folyamat volt. A rendszeres zsold, a fegyverviselés engedélyezése és a katonai hierarchiában való előrelépés lehetősége sok beduin család számára vonzóvá tette a légió szolgálatot. A kormányzat ezzel párhuzamosan korlátozta a törzsek hagyományos fegyveres fellépését, és a belső vitákat a központi bíróságok vagy a törzsi békéltetési fórumok elé terelte. A nomád pásztorkodás megadóztatása és a legelőterületek használatának szabályozása azonban feszültségeket okozott: a törzsi vezetők egy része az új rendszerben a hagyományos autonómia elvesztését látta. Az 1920-as és 1930-as években több kisebb lázadás és elégedetlenségi mozgalom bontakozott ki, amelyeket a britek és az Arab Légió katonai erővel, illetve tárgyalásos úton fojtott el. A mandátumi jelentések szerint ezek a konfliktusok ritkán öltöttek tömeges erőszakos formát, de a törzsi számonkérés és a kollektív büntetés esetei dokumentálhatók.
A törzsi struktúrák állami integrálása nem jelentette a törzsi identitás felszámolását. Éppen ellenkezőleg: az emírség kormányzata és a brit adminisztráció tudatosan épített a törzsi vezetők lojalitására, és a választott tanácsokban, a helyi közigazgatásban és a légió tisztikarában képviseletet biztosított számukra. Az 1930-as években kiépülő közigazgatási beosztások – kerületi kormányzók, bírák, adószedők – részben a törzsi elit tagjaiból kerültek ki. Ez a rendszer a belső béke fenntartásának hatékony eszköze volt, de egyben bebetonozta a társadalmi egyenlőtlenségeket: a beduin törzsi elit kiváltságai a földtulajdon és az adókedvezmények terén rögzültek, míg a falusi földművesek és a városi szegények politikai részvétele minimális maradt. A nők helyzete a törzsi és vallási normák szerint szigorúan korlátozott volt; az oktatáshoz és a fizetett munkához való hozzáférésük a városi felső rétegek szűk körére korlátozódott, és az állami politika nem tűzött ki emancipációs célokat.
A Légió szerepe a beduin közösségek letelepítésében is megjelent. A kormányzat által támogatott kútépítések, iskolák és egészségügyi állomások a sivatagi zónában is létrejöttek, de ezek elsősorban a katonai járőrök ellátását szolgálták. A nomád gyermekek oktatása rendkívül alacsony szintű maradt, és a törzsi közösségek nagy része továbbra is kívül esett a formális állampolgári nyilvántartáson. A brit mandátumi adminisztráció nem készített megbízható népszámlálást, ezért a transzjordániai lakosság létszámára vonatkozó adatok – a különböző történeti becslések szerint – a 1920-as években nagyjából 200–300 ezer fő között mozogtak, de a pontos szám meghatározhatatlan. A bizonytalanság nem pusztán statisztikai kérdés: a törzsi tagság, a letelepedettség és a szezonális migráció kategóriái miatt a lakosság számbavétele a mandátum egész időszakában hiányos maradt.
A második világháború új helyzetet teremtett a kelet-jordániai emírség számára. A brit hadvezetés részéről az Arab Légió katonai szerepe felértékelődött, mert a közel-keleti olajvezetékek, a szuezi csatorna és a palesztinai hátország védelme prioritássá vált. 1941-ben az iraki Rasíd Ali al-Gajlani németbarát puccsa után az Arab Légió brit parancsnokság alatt részt vett az iraki hadjáratban, majd a szíriai francia Vichy-erők elleni hadműveletben is. A légió hivatalosan nem volt a brit hadsereg része, de a gyakorlatban a brit közel-keleti parancsnokság irányította. Abdullah emír hű maradt a britekhez, és a háborús évek alatt többször is kinyilvánította, hogy a hásimita család a brit fél oldalán áll. A britek cserébe növelték a pénzügyi támogatást és bővítették az Arab Légió felszerelését.
A háborús időszakban Abdullah emír figyelme a palesztinai kérdés felé fordult. Az 1936–1939-es palesztinai arab felkelés és a brit Fehér Könyv vitája idején az emír olyan terveket fontolgatott, amelyek a kelet-jordániai emírség és a Palesztina-mandátum arab többségű területeinek valamilyen szövetségi vagy monarchikus egyesítésére irányultak. Ezek a tervek a brit kormányzat és a cionista mozgalom egyes köreiben is elutasításra találtak. A transzjordániai belpolitikában a háború alatt nem került sor nyílt törésre, de a háborús gazdasági nehézségek – élelmiszerhiány, áremelkedések – a városi szegények körében elégedetlenséget szítottak. A mandátumi rendőrségi jelentések szerint kisebb sztrájkok és tüntetések is előfordultak, de ezek nem veszélyeztették a rendszer stabilitását.
A függetlenség felé vezető út formális lépése az 1946. március 22-én aláírt londoni szerződés (Anglo-Transjordanian Treaty) volt. A szerződés megszüntette a mandátumi jogállást, Transzjordániát független királyságként ismerte el, és Abdullahot királlyá (malik) nyilvánította. 1946. május 25-én az emírség törvényhozó tanácsa kikiáltotta a függetlenséget. A szerződés azonban – ahogy a korabeli szövegéből is kitűnik – nem számolta fel a brit befolyást. A brit kormány fenntartotta a katonai támaszpontok használatának jogát, a légió brit tisztjei továbbra is szolgálatban maradtak, és a brit kincstár éves támogatása fennmaradt. Emiatt sok történész ezt a függetlenséget formálisnak tekinti: a gyakorlati katonai és pénzügyi függés alig csökkent. A jordániai hivatalos állami narratíva ugyanakkor 1946-ot a nemzeti államiság kezdeteként ünnepli, és Abdullahot az első királyként emeli ki. Ez az értelmezési különbség a későbbi emlékezetpolitikai viták alapja lett.
A beduin-városi törésvonal és a törzsi elitek kiváltságai az emírségből a királyságba öröklődtek. Az új állam hadseregének magja az Arab Légió maradt, amely továbbra is túlnyomóan beduin hátterű katonákból állt. A polgári közigazgatásban a szíriai és palesztinai bevándorolt hivatalnokok domináltak, míg a törzsi vezetők a vidéki hatalomgyakorlást tartották kézben. A függetlenség kikiáltása után az államnak meg kellett birkóznia a palesztinai helyzet kiéleződésével, amely 1948-ban a háborúval és a menekülthullámokkal a jordániai politika középpontjába került. Ezt a későbbi fejezet tárgyalja Függetlenség, 1948 és 1967. Itt elegendő annyit rögzíteni, hogy a mandátumidőszak alatt kiépült intézményrendszer – a brit katonai ellenőrzés, a hásimita uralkodói központ, a törzsi elit kiváltságai és a gyenge parlamentarizmus – meghatározta a fiatal állam későbbi működését is.
Az 1921–1946 közötti Transzjordánia történetének forrásbázisa jelentős részben brit mandátumi iratokból áll. A jeruzsálemi főmegbízott éves jelentései (Report of the High Commissioner on Palestine and Transjordan), a brit rezidens havi összefoglalói, a gyarmatügyi minisztérium levéltári sorozatai és az Arab Légió parancsnoki jelentései adják a legrészletesebb képet. E források azonban a brit adminisztráció szempontjából íródtak, és gyakran leegyszerűsítve ábrázolják a helyi társadalmat: a törzsi viszonyokat „rendbontásként” vagy „lojalitásként” írják le, a helyi politikai törekvéseket pedig alulértékelik. A transzjordániai lakosság saját hangja elsősorban törzsi szóbeli hagyományokban, családi levéltárakban és a hásimita udvar egyes irataiban érhető tetten, de ezek rendszeres feldolgozása a nemzetközi szakirodalomban is egyenetlen.
A legnagyobb bizonytalanság a demográfiai adatokat övezi. A mandátum idején nem végeztek átfogó népszámlálást, ezért a lakosság létszámára vonatkozóan csak becslések állnak rendelkezésre. A kutatók eltérően ítélik meg a nomád népesség arányát, a szezonális migráció mértékét és a bevándorolt szíriai-palesztinai hivatalnokok számát. A közigazgatási iratokban szereplő adóösszeírások nem fedik le a teljes lakosságot, mert a törzsi területek jelentős része kívül esett a pénzügyi nyilvántartáson. Ezért minden számszerű adatot – például a cserkesz, örmény vagy beduin közösségek arányát – ellenőrzött forrás hiányában szakirodalmi becslésként kell kezelni.
Vitatott a brit–hásimita viszony értelmezése is. Egyes történészek Abdullahot a brit birodalmi politika eszközeként ábrázolják, míg mások a hásimita emír önálló diplomáciai érzékét és tárgyalási képességét hangsúlyozzák. A különbség részben a források súlyozásából fakad: a brit iratok a brit tisztek és diplomaták ítéleteit tükrözik, míg a jordániai levéltárak hásimita szempontú dokumentumokat őriznek. A palesztin történetírásban Transzjordánia létrehozását gyakran a palesztin területi egység megbontásaként értelmezik, ami a brit és a jordániai állami narratívában alig kap hangsúlyt. Ez a megközelítés emlékezetpolitikai vita tárgya, nem pedig a dokumentált események megkérdőjelezése.
Az 1946-os londoni szerződés értelmezése szintén vitatott. A brit kormányzat korabeli közleményei „függetlenségként” ünnepelték a rendezést, miközben a szerződés szövege fenntartotta a brit katonai jogokat és a pénzügyi függést. A jordániai alkotmányos hagyományban 1946 a szuverenitás kezdete, a nemzetközi jogi elemzés viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy a tényleges brit ellenőrzés csak fokozatosan, az 1950-es években szűnt meg. A kérdés a későbbi fejezetekben Függetlenség, 1948 és 1967 és Huszajn király és a fekete szeptember kapcsán újra előkerül.