A mamlúk uralom alatt álló Szíria 1516–1517-ben az Oszmán Birodalom részévé vált, és ezzel a térség négy évszázadra új birodalmi keretbe került. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan szervezték meg az oszmánok a mai Szíria területét, milyen gazdasági és társadalmi minták alakultak ki, hogyan működött a nem muszlim közösségeket szabályozó millet-rendszer, és milyen hatásai voltak a 19. századi reformoknak. A korszak vége felé pedig – a kulturális ébredés és a politikai mozgalmak révén – megjelentek azok az arab identitáspolitikai kezdeményezések, amelyek a 20. századi államiság előzményeit jelentik. Mindez szorosan kapcsolódik a A damaszkuszi kalifátus és a középkor alfejezetben tárgyalt középkori hatalmi váltásokhoz, hiszen az oszmán hódítás a mamlúk szultanátus bukásával nyitotta meg az új korszakot.
Az oszmán befolyás a 15. század végétől fokozatosan növekedett a kelet-anatóliai és észak-szíriai határvidéken, ahol a mamlúk szultanátus és az Oszmán Birodalom befolyási övezetei ütköztek. A döntő fordulatot I. Szelim oszmán szultán (I. Selim) keleti hadjárata hozta. 1516. augusztus 24-én a mercsidabiki csata (Mardzs Dabiq) során az oszmán haderő legyőzte a Kanszúh al-Gauri mamlúk szultán vezette sereget; a mamlúk uralkodó a csatamezőn meghalt, ami súlyos csapást mért a mamlúk katonai-politikai rendre. A hadjárat ezt követően gyorsan haladt dél felé: az oszmán csapatok elfoglalták Aleppót, majd Homszot, Hámát és Damaszkuszt, és 1517 januárjában a ridánijai csatában (ar-Ridaniyya) legyőzték az utolsó mamlúk szultánt, Tumanbajt. Ezzel a mamlúk szultanátus megszűnt, és a Bilad as-Sam (a mai Szíria, Libanon, Jordánia, Izrael és Palesztina földrajzi régiója) oszmán fennhatóság alá került.
A hódítás gyorsasága részben azzal magyarázható, hogy a mamlúk rendszer belső válságokkal küzdött, és a szíriai városi elitek egy része tárgyalásos átállást választott. Ugyanakkor a vidéki területeken, a hegyvidékeken és a beduin törzsek körében az oszmán uralom csak fokozatosan szilárdult meg: az 1520-as években több helyi felkelés és ellenállási mozgalom tört ki, amelyeket az oszmán hatóságok katonai erővel és a helyi elittel kötött kompromisszumokkal próbáltak megfékezni. A hódítás ténye és fő eseményei jól dokumentáltak, a résztvevők indítékai és a helyi lakosság reakciói azonban már vitatottabbak: a korabeli oszmán és mamlúk krónikák, valamint az európai beszámolók eltérő hangsúlyokkal írják le az eseményeket.
Az oszmán hódítás után a mai Szíria területe nem alkotott egységes tartományt, hanem több közigazgatási egységre oszlott. A korai oszmán berendezkedés kezdetben részben megtartotta a mamlúk közigazgatás elemeit, de fokozatosan bevezette a birodalomra jellemző timár-rendszert és a szandzsák-alapú területi beosztást. A 16. században a térség három fő tartomány (ejalet, később vilajet) része volt: a Damaszkuszi ejalet, az Aleppói ejalet és a Tripoli ejalet. Később, a 17. századtól a partvidéki területeket a Szajdai ejalet (Sidon) alá szervezték, a keleti sivatagos térségek egy része pedig a Rakkai ejalet fennhatósága alá tartozott. A tartományok határai idővel többször módosultak, és a helyi hatalmi viszonyok gyakran felülírták a formális beosztást.
A városok közül Aleppó és Damaszkusz kiemelkedő szerepet játszott. Aleppó a kelet–nyugati kereskedelem egyik csomópontja volt, Damaszkusz pedig a haddzs-zarándoklat kiindulópontjaként és vallási központként őrizte jelentőségét. A 19. századi reformok során az 1864-es vilajet-törvény új struktúrát hozott létre: a mai Szíria területén az Aleppói vilajet és a Damaszkuszi vilajet, a libanoni partvidéket is magában foglaló Bejrúti vilajet, valamint a közvetlenül Isztambul alá rendelt Jeruzsálemi szandzsák működött. E közigazgatási egységek pontos határait és elnevezéseit a források nem mindig egyértelműen rögzítik, és a modern történetírásban is vitatott, hogy mennyire volt hatékony az oszmán központi ellenőrzés a távolabbi vidékeken. A helyi elit, az ajanok (a városi notabilitások) és a vidéki törzsfők jelentős autonómiát őriztek meg, és gyakran saját érdekeik szerint közvetítettek az állam és a lakosság között.
A 16. században a mai Szíria területe a birodalom egyik gazdag régiója volt. A mezőgazdaság – gabona, gyapot, olíva, gyümölcsök, valamint a hegyvidékeken a selyemhernyó-tenyésztés – jelentős jövedelmet biztosított, a városi kézműipar pedig a textil, a szappan, a fém- és bőráruk terén volt ismert. Aleppó a selyemút egyik északi végpontjaként a keleti fűszerek, textíliák és luxuscikkek forgalmát bonyolította, Damaszkusz pedig a karavánutak és a muszlim zarándoklat találkozási pontja volt. A tengeri kereskedelem a 16. században még részben a levantei kikötőkön át bonyolódott, de az európai óceáni útvonalak térnyerése fokozatosan átrendezte a forgalmat.
A 17–18. századi gazdasági és társadalmi folyamatok megítélése a történészi szakirodalomban vitatott. A korábbi „hanyatlás” narratíva szerint a központi hatalom gyengülése, a timár-rendszer válsága és az európai kereskedelem előretörése hosszú stagnálást okozott. Az újabb kutatások ugyanakkor inkább átalakulásról beszélnek: a 17. századtól a helyi hatalmasságok, az adóbérlők és a tartományi kormányzók megerősödtek, és a térség gazdasági élete regionális szinten továbbra is dinamikus maradt, még ha a birodalmi központ bevételei csökkentek is. Ebben az időszakban a mai Szíria egyes részein gyakorlatilag autonóm vezetők kormányoztak: a 18. században a damaszkuszi Azm család több tagja töltött be kormányzói tisztséget, az északi partvidéken pedig Dzsazzár Ahmed pasa (1775–1804) épített ki csaknem önálló hatalmat Akkó központtal. A paraszti társadalom helyzete ezzel párhuzamosan romlott: a növekvő adóterhek, a helyi hatalmasságok önkénye, a nomád betörések és az időszakos éhínségek sok vidéki közösséget sújtottak. A korszak gazdasági adatai – termelési mennyiségek, adóbevételek, népességszám – azonban csak becslések, mivel a fennmaradt oszmán adóösszeírások hiányosak és értelmezésük módszertani vitákat vet fel.
A vallási sokszínűség kezelésére az Oszmán Birodalom a millet-rendszert alkalmazta. E rendszer keretében a nem muszlim vallási közösségek – elsősorban a görög ortodox (rum), az örmény, a zsidó, később a katolikus és a maronita közösségek – saját vallási joguk szerint élhettek, és saját vallási vezetőik (pátriárkák, főrabbik) képviselték őket az oszmán állam előtt. A millet nem jelentett teljes egyenlőséget: a nem muszlim alattvalók különadót (dzsizja) fizettek, és jogi, társadalmi korlátozások vonatkoztak rájuk. A rendszer ugyanakkor biztosított egyfajta önkormányzatot, és lehetővé tette a közösségek fennmaradását a birodalomban.
A mai Szíria területén a muszlim többség főként szunnita volt, de jelentős síita és alavita közösségek is éltek, különösen a partvidéki hegyekben és az északi területeken. A drúzok elsősorban a Libanon-hegységben és a déli hegyvidéken alkottak zárt, saját vallási és társadalmi normákkal rendelkező közösségeket. A vallási határok nem voltak merevek: a helyi társadalmi gyakorlatban a törzsi, regionális és gazdasági kötelékek gyakran fontosabbak voltak, mint a felekezeti hovatartozás. A 19. századi reformok – így az 1839-es Gülhane-rendelet és az 1856-os Hatt-i Hümayun – elvileg polgári egyenlőséget hirdettek a muszlim és nem muszlim alattvalók között, és fokozatosan eltörölték a dzsizját, de a gyakorlatban a felekezeti közösségek közötti jogi és társadalmi egyenlőtlenségek tovább éltek. A reformok ráadásul új feszültségeket is teremtettek: a nem muszlimok jogi helyzetének javulását a muszlim többség egy része a hagyományos rend megbomlásaként élte meg, míg a keresztény közösségek egy része a reformok lassúságát és hiányosságait kritizálta. A felekezeti identitások tehát nem állandó, „ősi” adottságok voltak, hanem az oszmán adóztatás, a nagyhatalmi beavatkozás és a helyi politikai versengés által folyamatosan alakított viszonyok.
A 19. század elején a mai Szíria területe rövid időre egyiptomi megszállás alá került. 1831 és 1840 között Muhammad Ali egyiptomi pasa fia, Ibrahim pasa vezetésével elfoglalta a Bilad as-Samot, és modernizációs intézkedéseket vezetett be: központi adóztatást, sorozást, állami monopóliumokat és a helyi elitek hatalmának visszaszorítását. E lépések a lakosság széles köreiben ellenállást váltottak ki, különösen a parasztok és a hegyvidéki közösségek körében, akik a megnövekedett terhek és a katonai szolgálat ellen lázadtak. A nagyhatalmi beavatkozás – elsősorban brit és osztrák nyomás – végül arra kényszerítette Muhammad Alit, hogy 1840-ben kiürítse Szíriát, és a terület visszatért az oszmán fennhatóság alá.
Az oszmán visszatérést a tanzimát (Tanzimat, „újraszervezés”) reformkorszaka követte. A reformok célja a birodalom központosítása, a jogrend modernizálása és a nem muszlim alattvalók egyenjogúsítása volt. Szíriában a tanzimát hatása több síkon jelentkezett. Egyrészt új közigazgatási rendszer jött létre az 1864-es vilajet-törvény alapján, amely a tartományokat vilajetekre, azokat pedig szandzsákokra és kazákra osztotta. Másrészt az állam igyekezett kiterjeszteni ellenőrzését a vidéki területekre is, ami a helyi notabilitások, törzsfők és vallási vezetők korábbi autonómiájának csökkenésével járt. Az oktatás területén új állami iskolák, szakiskolák és tanítóképzők nyíltak, és a reformok nyomán megjelent a modern sajtó, a távíró, a posta, majd a 20. század elején a vasút (a Damaszkuszt Medinával összekötő Hidzsáz vasút). Ugyanakkor a reformok növelték az állami beavatkozást és az adóterheket, ami számos vidéki lázadáshoz vezetett, különösen a 19. század második felében.
A reformok kudarcát és a felekezeti feszültségek súlyosságát jelezte az 1860-as libanoni és damaszkuszi erőszakhullám. A Libanon-hegységben a drúz és maronita közösségek közötti viszály – amelyet a helyi adórendszer, a nagyhatalmi beavatkozás és a társadalmi hierarchiák átalakulása szított – 1860-ban polgárháborús összecsapásokba torkollott, majd a damaszkuszi keresztény negyed elleni támadásban folytatódott. A dokumentált események szerint a támadásokban több ezer ember vesztette életét, de a pontos áldozatszám vitatott: a becslések néhány ezertől több tízezerig terjednek, és a források elfogultsága miatt a felelősség megítélése is erősen vitatott. A felelősség nem kollektív: a cselekmények egyes helyi vezetőkhöz, katonai parancsnokokhoz és oszmán tisztviselőkhöz köthetők, akiknek egy része cinkos hallgatással vagy aktív részvétellel szerepelt az erőszakban. A nagyhatalmi nyomásra – különösen a francia katonai intervenció hatására – az oszmán állam 1861-ben létrehozta a Libanon-hegyi mutaszarrifátus különleges státuszú tartományt, amely közvetlenül Isztambul alá tartozott, és keresztény kormányzó irányította. Ez a terület később a modern Libanon magjává vált.
A 19. század második felében a mai Szíria területén – különösen Bejrútban, Aleppóban és Damaszkuszban – kibontakozott a nahda (an-Nahda, „ébredés”), az arab kulturális és nyelvi megújulás mozgalma. A nyomdák, újságok, irodalmi társaságok és modern iskolák terjedése elősegítette az arab nyelvű közélet kialakulását; a mozgalomban muszlim és keresztény értelmiségiek egyaránt részt vettek. A nahda nem csupán irodalmi jelenség volt, hanem az arab nyelvű modern oktatás, történetírás és politikai publicisztika megszületését is magával hozta. A kulturális ébredés erősítette az arab nyelvi és történeti identitástudatot, de önmagában még nem jelentett politikai szeparatizmust: a korabeli szövegekben gyakran az oszmán hazafiság és az arab kulturális öntudat egymás mellett jelent meg.
A politikai fordulatot az ifjútörök mozgalom 1908-as alkotmányos forradalma hozta. A forradalom kezdetben széles körű reményeket keltett az arab tartományokban is, de a hatalomra kerülő ifjútörök vezetés egyre inkább a török nyelvű központosítást és a török nacionalista politikát helyezte előtérbe. Ez az arab elit egy részében csalódást váltott ki, és megerősítette az arab politikai öntudatot. Az 1910-es évek elején titkos társaságok alakultak – például a párizsi központú al-Fatat és az oszmán hadsereg arab tisztjei körében szerveződő al-Ahd –, amelyek arab autonómiát vagy decentralizációt követeltek. E mozgalmak azonban még nem képviselték az arab lakosság többségét, és programjukban is megosztottak voltak: egyesek az oszmán birodalmi kereten belüli reformokat, mások szélesebb arab önállóságot, megint mások a birodalomtól való teljes elszakadást tűzték célul.
Az „arab nacionalizmus” kezdeteinek megítélése tudományos vita tárgya. A történészi konszenzus szerint az arab politikai mozgalom elsősorban belső fejlemény volt: az oszmán centralizáció, a török nacionalista politika és a helyi elitek háttérbe szorulása váltotta ki az arab öntudat megerősödését. Ezzel szemben a török állami narratíva hagyományosan azt hangsúlyozza, hogy az arab nacionalizmust külső hatalmak – elsősorban Nagy-Britannia és Franciaország – szították a birodalom gyengítése érdekében. A források alapján mindkét elem jelen volt, de a mozgalom gyökerei és társadalmi bázisa elsősorban az oszmán birodalmon belüli átalakulásokra vezethetők vissza. Fontos kiemelni, hogy a „nacionalizmus” fogalmát a 19. századi és a 20. század eleji összefüggésekben nem szabad visszavetíteni a későbbi, államközpontú nacionalizmusokra: az arab identitás ekkor még kulturális, nyelvi és regionális rétegződésben létezett, és nem fedte le a mai értelemben vett nemzeti hovatartozást.
Az oszmán kori Szíria történetére vonatkozó ismereteink elsődleges forrásai közé tartoznak az oszmán adóösszeírások (defterek), a bírósági jegyzőkönyvek (kadi szidzsillek), a központi kormányzat rendeletei, a helyi krónikák és az európai utazók, konzulok beszámolói. A 16. századra vonatkozó adatok viszonylag részletesek, de a 17–18. századból már hiányosabbak, és a fennmaradt dokumentumok értelmezése módszertani vitákat vet fel. A 19. századi statisztikai adatok – népességi, gazdasági, adóügyi mutatók – gyakran pontatlanok vagy becsléseken alapulnak, és a források elfogultsága miatt a felekezeti arányokra vonatkozó számok is bizonytalanok. A millet-rendszer működésének értelmezése ugyancsak vitatott: egyes történészek szerint a rendszer valódi autonómiát biztosított a nem muszlim közösségeknek, mások szerint elsősorban adóztatási és ellenőrzési kategória volt, amelynek gyakorlati jelentősége időben és térben változott. Az 1860-as erőszak áldozatszámai és a felelősség kérdése szintén élesen vitatott: a kortárs európai beszámolók gyakran túlzóak, az oszmán hivatalos források pedig hallgatnak vagy minimalizálnak. Az arab nacionalizmus kezdeteivel kapcsolatban a fő vita a mozgalom belső versus külső eredetére, valamint társadalmi bázisának szélességére irányul; a fennmaradt források elsősorban az értelmiségi elit szövegeit őrizték meg, így a szélesebb néprétegek álláspontjáról keveset tudunk.