Szíria a 20. század első felében a francia gyarmati mandátumrendszer keretei között élte át az oszmán korszakból örökölt politikai, gazdasági és társadalmi struktúrák átalakulását. Ez az időszak egyszerre kapcsolódik a Levante és Mezopotámia brit–francia felosztásának, a Népszövetség mandátumrendszerének és az arab nacionalizmus első államépítő kísérleteinek regionális történetéhez. A mai Szíria területén létrejött francia mandátum nem egyszerűen „gyarmat” volt a klasszikus értelemben, hanem egy nemzetközi jogi felhatalmazáson nyugvó, de valójában közvetlen francia ellenőrzést jelentő közigazgatási rendszer, amelynek hatásai a szíriai államiságra, a felekezeti-regionális politikára és a nacionalista mozgalomra a függetlenség után is tovább éltek. Az alfejezet ezért a mandátum létrejöttétől a francia csapatok 1946-os kivonásáig tartó folyamatot tárgyalja, kiemelve az 1925-ös nagy felkelést mint a szíriai nacionalizmus formáló eseményét.
Az Oszmán Birodalom első világháborús veresége és felbomlása után a mai Szíria sorsa a háború alatt kötött titkos egyezmények, majd a Párizs környéki békék nyomán dőlt el. A brit és francia diplomaták 1916-ban kötött Sykes–Picot-egyezmény a Levante és Mezopotámia befolyási övezetekre osztását irányozta elő: a mai Szíria és Libanon területének nagy része francia, a mai Jordánia, Irak és Palesztina brit érdekszférába került volna. Az 1917-es Balfour-nyilatkozat és az arab felkelésnek tett brit ígéretek a háború utáni rendezés ellentmondásait tovább mélyítették. A dokumentált tények sora világos: a háború végén a brit hadsereg gyakorlati ellenőrzése alatt álló területeken, így Damaszkuszban is, az arab nacionalista körök Faiszal bin Huszein vezetésével ideiglenes arab kormányt hirdettek, amit a Párizs melletti békekonferencia nem ismert el véglegesnek.
A békerendezés során 1920 áprilisában a San Remó-i konferencia a Népszövetség mandátumrendszerének keretei között Szíriát és Libanont francia, Palesztinát és Irakot brit igazgatás alá helyezte. A döntés jogi alapja a Népszövetség 22. cikkelye volt, amely az „A” típusú mandátumoknál azt feltételezte, hogy az érintett közösségek a nagyhatalmi tanácsadás mellett fokozatosan eljutnak a függetlenséghez. A gyakorlatban a francia közigazgatás ezt a célt saját stratégiai és gazdasági érdekei szerint értelmezte, és Szíriát – Libanonnal együtt – a Libanoni és Szíriai Francia Főkormányzóság (Haut-commissariat français en Syrie et au Liban) alá rendelte.
A szíriai arab nacionalisták egy része, Faiszal ideiglenes szíriai királyságával, a Nagy-Szíria (Sūriyā al-kubrā) gondolatát képviselte: egy olyan független arab államot, amely magában foglalta volna a mai Szíriát, Libanont, Palesztinát és Transzjordániát. A francia katonai fölény azonban hamar véget vetett ennek a kísérletnek. 1920 júliusában a Maiszaluni-hágói csata során a francia csapatok legyőzték a szíriai erőket, bevonultak Damaszkuszba, és megfosztották Faiszalt a tróntól. A csata a szíriai és tágabb arab nacionalista emlékezetben a gyarmati erőszak elleni hősi, de reménytelen ellenállás jelképévé vált; a történetírásban azonban a vesztes csata jelentőségét nem szabad összetéveszteni a katonai realitásokkal: a francia győzelem dokumentált tény, az esemény utólagos nemzeti mitizálása viszont emlékezetpolitikai kérdés.
A mandátum formális kereteit az 1922–1924 közötti időszakban a Népszövetség által jóváhagyott mandátumszöveg és a francia–szíriai szerződés-tervezetek rögzítették. A francia főkormányzó, Henri Gouraud tábornok már 1920-ban bejelentette a terület kisebb közigazgatási egységekre bontását, ami a szíriai nacionalisták szerint a régió szándékos gyengítését szolgálta. A mandátum évei alatt a francia politika a helyi politikai, vallási és etnikai közösségek közötti különbségeket intézményesítette, ami hosszú távon befolyásolta a szíriai állam belső szerkezetét.
A francia közigazgatás 1920 és 1924 között több lépésben tagolta a területet. Előbb Nagy-Libanon (État du Grand Liban) kiválasztásával létrehozta a mai Libanon területét, amelyhez a korábbi oszmán Libanon-hegyi mutaszarriflátuson túl hozzácsatolta a tengerparti városokat, illetve a síita és szunnita többségű területeket délen és északon. Szíria fennmaradó részén a francia hatóságok négy fő egységet hoztak létre: a Damaszkuszi Államot, az Aleppói Államot, a tengerparti Alavita Államot és a déli Dzsabal ad-Durúz (Jabal al-Durūz) területét. Az 1922-ben kikiáltott Szíriai Szövetség (Fédération syrienne) csak átmeneti és korlátozott jogkörű szövetségi keret volt.
A felosztás mögött a francia gyarmati igazgatás klasszikus „oszd meg és uralkodj” logikája érvényesült, amely azonban nem volt teljesen új jelenség: az oszmán közigazgatás is ismerte a felekezeti és etnikai autonómiák bizonyos formáit, például a millet-rendszer keretei között. A francia politika azonban ezt a hagyományt a modern területi közigazgatás eszközévé tette: az alaviták, drúzok, keresztények és más kisebbségek támogatását a szunnita arab nacionalista többségi mozgalom ellensúlyozására használta. Ezt a megközelítést a szíriai nacionalista történetírás gyakran a „szektarianizmus mesterséges előidézéseként” írja le, míg más történészek arra figyelmeztetnek, hogy a felekezeti és regionális identitások a mandátum előtt is léteztek, és a francia politika elsősorban ezek politikai kihasználásában, nem pedig kizárólagos megteremtésében játszott szerepet.
A francia közigazgatás „közvetlen” és „közvetett” elemeket vegyített. A főkormányzó széles körű rendeleti jogkörrel rendelkezett, a francia tisztviselők kulcspozíciókat töltöttek be a rendőrségben, a pénzügyben és az oktatásban, ugyanakkor vidéken a helyi törzsi vezetőkkel, városi notabilitásokkal és vallási elöljárókkal együttműködve gyakorolták a hatalmat. A francia hatóságok pénzügyi és adórendszert vezettek be, modernizálták a városi infrastruktúra egyes részeit, és saját oktatási hálózatot építettek ki, amelyben a francia nyelv kitüntetett szerepet kapott. Ez a francia nyelvű elit később a független Szíria bürokráciájának és értelmiségének egy részét adta.
A gazdaságban a francia politika elsősorban a kereskedelem és az infrastruktúra fejlesztésére összpontosított, de a mezőgazdasági termelők számára a mandátum időszaka alatt gyakran növekedtek az adóterhek. A francia ipari és kereskedelmi érdekek a tengerparti városokban és a kikötőkben koncentrálódtak, ami tovább erősítette a partvidék és a belső területek közötti gazdasági különbségeket. A mandátum gazdaságáról rendelkezésre álló statisztikai adatok hiányosak és gyakran francia gyarmati forrásokból származnak, ezért a bérek, a termelési mutatók és a szegénység mértékének megítélése bizonytalan, és vitatott a történészek között.
A mandátum időszak legjelentősebb fegyveres konfliktusa az 1925–1927 közötti nagy szíriai felkelés (arab elnevezéssel ath-thawra as-szūriyya al-kubrā, a nagy szíriai forradalom) volt. A felkelés a déli Dzsabal ad-Durúz vidékén robbant ki, majd átterjedt Damaszkuszra, Homszra, Hamára és a vidéki területekre. Az okok között a francia adóztatás, a helyi autonómiák megsértése, a drúz és más vidéki közösségek katonai besorozásától való félelem, valamint a francia politika elleni általános elégedetlenség szerepelt. A felkelésben részt vevő helyi vezetők, köztük Szultán al-Atraš, a drúz közösség kiemelkedő alakja, a szíriai nacionalista egység jegyében lépett fel, de a felkelő csoportok összetétele és céljai heterogének maradtak.
A felkelés kezdete 1925 nyarára tehető, amikor a drúz vidéken összecsapásokra került sor a helyi lakosság és a francia erők között. A francia katonai hatóságok a felkelést elsősorban rendészeti problémaként kezelték, de a mozgalom gyorsan politikai követelésekkel bővült: a francia mandátum megszüntetése, az egységes szíriai állam visszaállítása és a nemzeti kormány létrehozása. 1925 októberében a felkelők ideiglenesen elfoglalták Damaszkusz egyes negyedeit, mire a francia hadsereg tüzérségi és légi csapásokat mért a városra. A damaszkuszi óvárost ért bombázás (1925. október 18.) a francia gyarmati erőszak egyik legismertebb epizódja lett: a városrész jelentős része megsemmisült, és a civil áldozatok száma magas volt. Ezt az eseményt a francia katonai jelentések a rend helyreállításaként írták le, míg a szíriai és nemzetközi kritikusok gyarmati megtorlásként értékelték; a mai történetírásban a bombázás dokumentált tény, de az áldozatok számáról nincs egységes, pontos adat: a becslések néhány száz és több ezer között mozognak a forrásoktól függően.
A felkelés katonai leverése 1927-re befejeződött, de a politikai következmények tartósak maradtak. A francia hatóságok kénytelenek voltak megváltoztatni néhány gyakorlatukat: visszavontak bizonyos adókat, tárgyalásokat kezdtek a szíriai politikai elit egyes csoportjaival, és 1928-ban lehetővé tették egy alkotmányozó nemzetgyűlés választását. A felkelés a szíriai nacionalizmus kialakuló emlékezetében központi helyet foglal el: a „nagy forradalom” az idegen uralom elleni nemzeti ellenállás fordulópontjaként él tovább a hivatalos szíriai történelemben, ugyanakkor a történettudományban vitatott, hogy a felkelés mennyire volt „nemzeti” egységes mozgalom, és mennyiben szerveződött helyi, törzsi, felekezeti és gazdasági sérelmek mentén.
A felkelés leverése után a francia mandátumhatalom a politikai stabilizáció érdekében formális alkotmányos keretek létrehozására törekedett. Az 1928-ban összeült alkotmányozó nemzetgyűlés többsége a Nemzeti Blokk (al-Kutla al-Wataniyya) nevű nacionalista koalíciót képviselte, amely a nyugati liberális alkotmányosság és az arab nacionalista követelések ötvözésére törekedett. A testület által kidolgozott alkotmánytervezet olyan cikkelyeket tartalmazott, amelyek a francia mandátum joghatóságát korlátozták volna, ezért a francia főkormányzó, Auguste-Henri Ponsot, 1928 augusztusában felfüggesztette a nemzetgyűlést. Ez a lépés a szíriai nacionalista körökben a francia hatóságok „alkotmányos puccsaként” vonult be a köztudatba, bár a francia adminisztráció saját álláspontja szerint a mandátum nemzetközi kötelezettségeire hivatkozott.
A 1930-as évek elején a francia hatóságok mégis kiadtak egy alaptörvényt (ar-règlement organique), amely létrehozta a Szíriai Köztársaság (République syrienne) elnevezést, és korlátozott parlamentáris intézményeket vezetett be. A köztársasági elnöki tisztség létrejött, de a francia főkormányzó továbbra is széles körű vétójoggal rendelkezett, és a külügy, a hadsereg, a pénzügy és a rendőrség francia ellenőrzés alatt maradt. Az 1936-os francia–szíriai szerződés a függetlenség fokozatos elérését irányozta elő, hasonlóan az ugyanabban az évben aláírt francia–libanoni szerződéshez, de a francia parlament a második világháború előtt nem ratifikálta, így a szerződés nem lépett életbe. Ennek ellenére a nacionalista mozgalom megerősödött, és az 1930-as években a Nemzeti Blokk vezető személyiségei, köztük Hasim al-Atászi és Sukri al-Kuvatli, a szíriai politikai élet meghatározó alakjaivá váltak.
A társadalomban a mandátum évtizedei alatt több, egymással összefonódó folyamat zajlott. A városiasodás felgyorsult, különösen Damaszkuszban és Aleppóban, ahol a francia oktatási intézmények és a növekvő adminisztráció munkalehetőségeket teremtett. A nők egy része, elsősorban a városi középosztályban, bekapcsolódott az oktatásba és a nyilvános vitákba, bár a politikai jogok kiterjesztése még a függetlenség után is váratott magára. A vidéki lakosság, különösen a földművesek és a nomád csoportok, továbbra is alacsony társadalmi státuszban élt, és a földtulajdon egyenlőtlenségei a nagy földbirtokosok, törzsi vezetők és városi kereskedők malmára hajtották a vizet. A mandátum korszakának társadalomtörténetéről rendelkezésre álló források egyenetlenek: a francia levéltári anyagok elsősorban a közigazgatási és rendészeti szempontokat tükrözik, míg a szíriai arab nyelvű sajtó és az emlékiratok a nacionalista értelmiség nézőpontját közvetítik.
A második világháború kitörése új helyzetet teremtett Szíriában. Franciaország 1940-es veresége után a szíriai mandátumterület a Vichy-kormánnyal lojális adminisztráció irányítása alá került, amelyet a szövetségesek stratégiai fenyegetésként értékeltek. 1941 júniusában a brit és szabad francia csapatok közös hadműveletben elfoglalták Szíriát és Libanont, és a Szabad Francia Erők (Forces françaises libres) vették át a közigazgatást. A szabad francia hatóságok a hadművelet idején a függetlenség ígéretét hangoztatták, de a tényleges hatalomátadás évekig húzódott.
A háború alatt a nacionalista mozgalom újjászerveződött, és 1943-ban parlamenti választásokat tartottak, amelyeken a Nemzeti Blokk utódpártjai szerezték a többséget. Sukri al-Kuvatli 1943-ban államfő lett, és a szíriai kormány fokozatosan kiterjesztette hatáskörét a belügyekre, az oktatásra és a gazdasági döntésekre. A francia hatóságok azonban továbbra is fenntartották ellenőrzésüket a hadsereg és a külügyek felett, és a francia csapatok jelenléte a szovjet és brit diplomáciai nyomás ellenére sem szűnt meg azonnal.
A döntő szakasz 1945 tavaszán következett. Májusban a francia katonai erők erődemonstrációt hajtottak végre Damaszkuszban és más városokban, ami összecsapásokhoz vezetett a szíriai lakosság és a francia csapatok között. A damaszkuszi bombázás (1945. május 29–30.) során a francia légierő és tüzérség ismét civil területeket támadott, ami nemzetközi felháborodást váltott ki. A brit kormány ultimátuma nyomán a francia erők visszavonultak laktanyáikba, és a konfliktus a francia mandátum tényleges végét jelezte. Az áldozatok számáról a francia és szíriai források eltérő adatokat közölnek; a mai történetírásban a becslések nagyságrendileg néhány száz civil áldozatot valószínűsítenek, de a pontos szám vitatott.
A függetlenség formális kikiáltása és a francia csapatok kivonása 1946-ban zajlott le. 1946. április 17-én a szíriai kormány és a francia hatóságok megállapodása alapján az utolsó francia csapatok elhagyták Szíriát. Ezt a dátumot a független Szíria nemzeti ünnepévé nyilvánították, és azóta is a szíriai függetlenség napjaként tartják számon. Az ünnep a szír nacionalista emlékezetben a gyarmati elnyomás alóli felszabadulás pillanatát jelenti, míg a történettudományban a függetlenséget nem egyetlen eseményként, hanem hosszabb, 1941 és 1946 közötti folyamatként értelmezik, amelyben a brit geopolitikai érdekek, a francia belpolitikai válság és a szíriai nacionalista tömegmozgósítás egyaránt szerepet játszott.
A független Szíria a francia mandátum intézményi örökségével indult el: a bürokratikus államapparátus, a francia ihletésű jogrendszer egyes elemei, a központosított közigazgatás és a felekezeti-regionális politikai logika mind a mandátum évtizedeiben alakultak ki vagy erősödtek meg. A hadsereg ugyanakkor szinte teljes egészében újonnan szerveződött, és a politikai életben hamarosan a katonai elit is megjelent, ami a későbbi köztársasági időszakban ismétlődő katonai puccsokhoz vezetett. A mandátum gazdasági öröksége, a nagy földbirtokok és a városi elit dominanciája a társadalmi egyenlőtlenségeket konzerválta, ami a következő évtizedek politikai radikalizálódásának táptalaját adta.
A francia mandátum és a szíriai függetlenség történetének forrásai többnyire jól feltártak, de a bizonytalanságok jelentősek. A legfontosabb elsődleges források közé tartoznak a francia kormányzósági levéltárak (a párizsi Archives nationales és a damaszkuszi egykori francia archívum), a Népszövetség mandátumbizottsági jelentései, a brit és francia diplomáciai iratok, valamint a szíriai arab nyelvű sajtó és a vezető politikusok, így Szultán al-Atraš és Sukri al-Kuvatli emlékiratai. Ezek a források azonban eltérő nézőpontból írnak: a francia iratok a rendfenntartás és a gyarmati modernizáció szempontjait, míg a szíriai nacionalista források a nemzeti ellenállás és a függetlenségi harc narratíváját hangsúlyozzák.
Az 1925-ös felkelés és az 1945-ös damaszkuszi események áldozatszámai becslések, és a mai történetírásban vitatottak. A francia katonai jelentések általában alacsonyabb, a szíriai nacionalista források magasabb számokat adnak meg; a pontos adatok hiánya a polgári lakosság sérüléseire és a halotti anyakönyvi kivonatok hiányára vezethető vissza. A felkelés „nemzeti” jellege szintén értelmezési vita tárgya: egyes történészek szerint a mozgalom elsősorban vidéki és törzsi sérelmekből táplálkozott, míg mások a nacionalista értelmiség összekötő szerepét hangsúlyozzák.
A mandátum hatása a szektarianizmusra ugyancsak folyamatos tudományos vita. A hagyományos szíriai nacionalista történetírás a francia „oszd meg és uralkodj” politikát teszi felelőssé a felekezeti ellentétek kiélezéséért, míg a modern történészek rámutatnak, hogy a felekezeti identitások a 19. század végétől, az oszmán reformok idején már átpolitizálódtak. A francia politika tehát inkább felerősítette és intézményesítette, semmint kizárólagosan létrehozta volna ezeket a törésvonalakat. Emellett a mandátum alatti társadalom- és gazdaságtörténeti adatok – különösen a vidéki lakosság életszínvonalára, a nők helyzetére és a munkásság kialakulására vonatkozóan – részben hiányosak, ezért az ezekre vonatkozó állítások bizonytalansággal terheltek.
A függetlenség 1946-os dátumának jogi értékelése is árnyalást igényel: a szuverenitás formális elnyerése nem jelentett azonnali tényleges ellenőrzést minden terület felett, mert a francia gazdasági és kulturális befolyás továbbra is jelentős maradt. A szír nacionalista narratíva számára azonban 1946. április 17-e a gyarmati korszak lezárásának szimbolikus pillanata, ezért az évforduló emlékezetpolitikai szerepe megkülönböztetendő a történeti folyamatoktól.