Szíria 1946. április 17-én nyerte el formális függetlenségét a francia mandátum alól. Ez a dátum a hivatalos emlékezetben „a kiürítés napja” (Id al-Dzsala), ám az új állam korántsem lépett ki megerősödve a gyarmati korból: örökül kapta a mandátum alatt kialakult, törékeny politikai intézményeket, a földbirtokos és kereskedő elitek uralmát, valamint egy olyan hadsereget, amely a francia toborzási politika következtében felülreprezentálta a vidéki, vallási kisebbségekhez tartozó tiszteket. 1946 és 1970 között Szíriában három katonai puccshullám zajlott, az ország megkísérelte az Egyiptommal való egyesülést, majd a Baath párt (Hizb al-Ba’th al-Arabi al-Ishtiraki) katonai szárnya fokozatosan kisajátította a hatalmat, és Hafez al-Asszad 1970-es korrekciós mozgalma (al-Haraka al-Tashihiyya) egy évtizedekig fennálló, autoriter állam alapjait vetette meg. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vezetett a függetlenség reménye a politikai instabilitáson, a pánarab kísérleten és a párton belüli küzdelmeken át a Baath-állam kiépüléséig, és milyen társadalmi, vallási, gazdasági és hidegháborús törésvonalak alakították ezt az utat.
A francia mandátum alatt Szíria politikai életét a Nemzeti Blokk (al-Kutla al-Wataniyya) örökösei uralták: olyan városi, szunnita földbirtokos és kereskedő családok, amelyek a nacionalista mozgalom élén harcoltak a függetlenségért, de gazdasági érdekeik miatt vonakodtak mélyreható társadalmi reformoktól. A vidéki lakosság nagy része – különösen a szegényparasztok és a föld nélküli mezőgazdasági munkások – kívül maradt a politikai képviseletből, miközben a nagybirtokosok a termőföld jelentős részét ellenőrizték. A függetlenség utáni években a földkérdés, a városi munkások rossz munkakörülményei és a palesztin menekültek beáramlása növelte a társadalmi feszültséget.
Az 1948-as arab–izraeli háború veresége alapvető fordulópontot jelentett: a háborúban rosszul felszerelt, gyengén irányított szíriai hadsereg nem tudta megakadályozni a palesztinai területek elvesztését, és a vereségért a polgári kormányt tették felelőssé. A hadseregben – különösen a fiatalabb, vidéki származású tisztek körében – megerősödött a politikai beavatkozás igénye. 1949. március 30-án Huszni az-Zaím ezredes puccsot hajtott végre, és ezzel megnyitotta a közel-keleti arab államokban gyakori katonai hatalomátvételek sorát. Az-Zaím rövid uralma alatt néhány reformot hirdetett, többek között a nők választójogát, de rendszerét augusztusban Szami al-Hinnawi újabb puccsa döntötte meg. Decemberben Adeeb as-Sisakli került hatalomra, aki 1951 és 1954 között autoriter elnöki rendszert épített ki: cenzúrázta a sajtót, korlátozta a politikai pártokat, és a hadseregre támaszkodva központosította az államot.
Ez a „kis puccsok” kora – ahogyan a történészi irodalom gyakran nevezi – nem pusztán a politikai kultúra válságát mutatta, hanem a szír társadalom szerkezeti átalakulását is. A katonai elit új nemzedéke zömmel vidéki, gyakran alavita, drúz vagy iszmailita származású tisztekből állt, akik a francia mandátum alatt a Troupes Spéciales du Levant kötelékében kaptak katonai kiképzést, mert a francia hatóságok tudatosan toboroztak kisebbségi közösségekből. Ez a háttér nem tette a puccsokat vallási konfliktussá: a hatalomért küzdő tisztek programjai vegyesek voltak, és a szövetségek gyakran személyes vagy regionális alapon szerveződtek. Mégis, a vidéki, kisebbségi származású tisztek felemelkedése hosszú távon átformálta a szíriai állam elitjét, és hozzájárult ahhoz, hogy a hatalom ne a hagyományos városi szunnita notabilitás kezében összpontosuljon.
A parasztok és a városi munkások ebben az időszakban alig nyertek teret: a földreformok elmaradtak, a szakszervezeteket a kormányok gyakran elnyomták, a nők pedig – bár formálisan szavazati jogot kaptak – a politikai életben alig jelentek meg. A palesztin menekültek többsége táborokban élt, és a szír állam a palesztin ügyet elsősorban retorikailag használta, miközben a menekültek állampolgárságát és gazdasági integrációját szigorúan korlátozta. Az 1954-es tömegtüntetések – amelyeket a Baath, a kommunisták és az Arab Nacionalista Mozgalom szervezett – végül megbuktatták as-Sisaklit, és visszaállították a parlamentáris rendszert, de az instabilitás nem szűnt meg.
A Baath pártot 1947-ben alapította Damaszkuszban Michel Aflak és Szalah ad-Dín al-Bitár. Az alapítók – akik közül Aflak görög ortodox keresztény volt – egy olyan pánarab ideológiát hirdettek, amely az arab egységet, a szocializmust és a szekularizmust kapcsolta össze. A Baath jelszava – „Egy arab nemzet, örök küldetéssel” – a gyarmati határok meghaladását, a gazdasági igazságosságot és a vallási közösségi kereteken túli állampolgárságot ígérte. Az 1950-es években a párt elsősorban az értelmiség, a diákok, a vidéki tanítók és a hadsereg fiatalabb tisztjei körében szerzett támogatókat. Mellette a Szíriai Kommunista Párt is növekedett, különösen a munkásság, a kurd kisebbség és a városi szegények körében. A hidegháború éleződésével Szíria egyre inkább a szovjet blokkhoz közeledett: fegyvervásárlásai, a csehszlovák–egyiptomi fegyverüzlet (1955) és a szovjet gazdasági segélyek egyaránt ezt jelezték.
1957-ben a nyugati hatalmak – elsősorban az Egyesült Államok és Törökország – katonai nyomást gyakoroltak Szíriára, attól tartva, hogy az ország „kommunista bázissá” válik. Az ún. szíriai válságban a szír kormány a Szovjetunió segítségét kérte, és a feszültség hozzájárult ahhoz, hogy a politikai elit egy része a megoldást az Egyiptommal való egyesülésben lássa. Gamál Abd an-Nászír egyiptomi elnök az 1956-os szuezi válság után a pánarab mozgalom első számú hősévé vált, és a szír Baath, valamint a hadsereg egy része úgy vélte, hogy az egyesülés megerősíti az arab nemzetet a külső fenyegetésekkel szemben. Az egyesülést tehát nem egyiptomi hódítás, hanem szír kezdeményezés készítette elő: 1958. február 1-jén a szír parlament és Nászír kikiáltotta az Egyesült Arab Köztársaságot (al-Jumhuriyya al-Arabiyya al-Muttahida, EAK).
Az EAK valójában centralizált állam volt, amelyet Kairóból irányítottak. Nászír betiltotta a szíriai pártokat – köztük a Baathot is –, és egyetlen tömegszervezetbe, a Nemzeti Unióba (al-Ittihad al-Qawmi) tömörítette a politikai életet. A földreformot egyiptomi mintára hajtották végre: a nagybirtokok egy részét felosztották a parasztok között, ami a vidéki lakosság egy részének javított az életén. Ugyanakkor az államosítások, a bürokrácia kairói központosítása és a titkosszolgálat jelenléte fokozta a szír városi kereskedők, a hagyományos elitek és a hadsereg tisztjeinek elégedetlenségét. Sokan sérelmezték, hogy a szír tartományt másodrendűként kezelték, és hogy a pánarab ideálból egyiptomi dominancia lett. A nők helyzete az EAK idején ellentmondásosan alakult: a hivatalos retorika a nők oktatását és munkavállalását támogatta, de a családjogi és politikai gyakorlat továbbra is patriarchális maradt.
Az EAK felbomlása után egy rövid, polgári kormány következett, amely sem a belpolitikai instabilitást, sem a hidegháborús nyomást nem tudta kezelni. 1963. március 8-án a Baath párt egy katonai csoportja – az 1959 óta szerveződő Katonai Bizottság (al-Lajna al-Askariyya) – puccsal hatalomra került. A bizottság tagjai, köztük Szalah Dzsadid, Hafez al-Asszad és Muhammad Umran, zömmel vidéki, kisebbségi származású tisztek voltak, akik a párt polgári alapítóival szemben radikálisabb, szocialista és a hadseregre építő programot képviseltek. Ezt a szárnyat a szakirodalomban gyakran neo-Baath néven különböztetik meg a párt alapítóitól, noha a megnevezés nem a szereplők önmeghatározása volt.
A neo-Baath hatalmának első éveiben kiépítette a pártállami struktúrákat: államosította a bankokat, a nagyipart és a külkereskedelmet, szoros kapcsolatokat alakított ki a Szovjetunióval, és a hadsereg, valamint a pártmilíciák segítségével felszámolta a politikai ellenzéket. A földreformot újraindították, és a vidéki szegényparasztok egy része – különösen az alavita, drúz és iszmailita falvak lakói – anyagi és oktatási lehetőségekhez jutott. A nők számára a párt női szervezete, a Szíriai Nők Általános Uniója bizonyos társadalmi mobilitást kínált, de a politikai döntéshozatalban továbbra is alig vettek részt. A kurd kisebbség helyzete ezzel szemben romlott: 1962-ben Haszaka tartományban rendkívüli népszámlálást tartottak, amely sok kurdot „idegennek” minősített, és ezzel megfosztott állampolgárságától. Az érintettek számát a becslések több tízezerre teszik, de a pontos adatok a szír állam titkolózása miatt nem ismertek.
A Baath párton belüli harcai az 1960-as évek közepén éleződtek ki. 1966. február 23-án a radikális katonai szárny megbuktatta a párt alapítóit, Aflakot és Bitart, akik külföldre menekültek. Ettől kezdve a hatalom gyakorlatilag a Katonai Bizottság két vezetője között oszlott meg: Szalah Dzsadid a pártapparátust és a belpolitikát, Hafez al-Asszad pedig a hadsereget és a védelmi minisztériumot irányította. A két férfi közötti rivalizálás nem csupán személyes volt: Dzsadid a „népi felszabadító háború” és a radikális szocialista átalakulás híve volt, míg Asszad pragmatikusabb, a szovjet szövetséget fenntartó, de a belső stabilitást előtérbe helyező politikát képviselt.
Az 1967-es hatnapos háború (an-Naksza, „a visszafordulás” vagy „a vereség”) döntő csapást mért a radikális szárnyra. Izrael júniusban elfoglalta a Golán-fennsíkot, és a szíriai hadsereg gyors összeomlása nyilvánvalóvá tette a katonai vezetés hiányosságait. A vereségért a párton belül elsősorban a Dzsadid-féle politikai kalandorságot tették felelőssé, míg Asszad a hadsereg irányítójaként viszonylag épen került ki a válságból. A palesztin kérdés ekkor vált a szír állam központi legitimációs eszközévé: a palesztin menekültek és a palesztin fegyveres csoportok támogatása a „rezisztencia” élharcosává tette a rezsimet, de a valóságban a palesztin szervezeteket is ellenőrzése alatt tartotta, és a saját belpolitikai céljaira használta. A szíriai zsidó közösség jelentős része az 1948 utáni diszkrimináció és a kivándorlási korlátozások ellenére az 1960-as években és később hagyta el az országot; a kivándorlás okai és körülményei az emlékezetpolitikai viták tárgyát képezik.
A Dzsadid és Asszad közötti feszültség az 1969–1970-es években vált nyílttá. A hadsereg, a párt és a titkosszolgálat irányításáért folytatott harcban Asszad fokozatosan növelte befolyását: híveit kulcspozíciókba helyezte, és kiterjedt mukhabarat (titkosszolgálat) hálózatot épített ki. A döntő pillanat a jordániai polgárháború, az ún. fekete szeptember (1970) volt: a szíriai radikális szárny fegyveres beavatkozást tervezett a palesztin fegyveresek oldalán, Asszad azonban ellenezte ezt, mert tartott egy izraeli vagy amerikai válaszcsapástól, és mert a hadsereg egységét kockáztatta volna. A szír páncélosok végül csak korlátozottan avatkoztak be, és a kudarc tovább gyengítette Dzsadid pozícióját.
1970 novemberében Asszad hívei puccsot hajtottak végre, amelyet korrekciós mozgalomnak (al-Haraka al-Tashihiyya) neveztek. A hivatalos narratíva szerint a mozgalom „helyreállította a párt és a hadsereg egységét”, „véget vetett a kalandorpolitikának”, és „megvédte a forradalmat a tévedésektől”. A letartóztatott Dzsadid körüli vezetőket börtönbe zárták vagy száműzték. A történészi elemzések ezzel szemben hangsúlyozzák, hogy a „korrekció” elsősorban a hatalom koncentrálását szolgálta: Asszad a hadsereget, a pártot és a titkosszolgálatot egyaránt ellenőrzése alá vonta, és egy szűk, lojális elitre támaszkodva építette ki személyes uralmát.
1971-ben Asszadot népszavazással elnökké választották – a szavazás nem volt versenyszellemű, és a részvétel, valamint az eredmény hivatalos adatai a rezsim ellenőrzése alatt születtek. 1973-ban új alkotmányt fogadtak el, amely a Baath pártot „az állam és a társadalom vezető erejeként” határozta meg, és rögzítette az egypártrendszert. Az alavita hátterű Asszad hatalmának konszolidációjában fontos szerepet játszott, hogy a hadsereg és a biztonsági szervek kulcspozícióiba gyakran alavita tiszteket nevezett ki, de emellett igyekezett megnyerni a szunnita városi kereskedő elit egy részét is, gazdasági engedményekkel és a magánszektor bizonyos fokú visszavonásával. Ez a kettős stratégia – a kisebbségi hátterű biztonsági elitek és a szunnita gazdasági elit részleges szövetsége – a későbbi rezsim társadalmi bázisának egyik alapja lett.
A szektarianizmus kérdése ebben az időszakban vált állandó politikai témává. A kritikusok – mind a szír ellenzék, mind a külföldi megfigyelők – az alavita tisztek túlsúlyát a rezsim „szektariáns” jellegének bizonyítékaként emlegették. A történeti kutatás azonban rámutat, hogy a vallási hovatartozás önmagában nem magyarázza a politikai lojalitást: az alavita közösség nem volt egységes politikai szereplő, és a hatalmi hálózatokban a regionális, személyes és katonai kapcsolatok legalább ilyen fontosak voltak. A francia mandátum alatti katonai toborzás, a Baath hatalmi harcai és a társadalmi mobilitás együttesen alakították ki azt a helyzetet, hogy a hatalom egy vidéki, kisebbségi származású elit kezébe került – anélkül, hogy a közösség egésze osztozott volna a rezsim előnyeiben.
Az 1946–1970 közötti időszak végeredménye tehát nem egy stabil demokrácia, hanem egy olyan pártállami autoriter rendszer lett, amely a pánarab retorikát, a szocialista gazdaságpolitikát és a biztonsági szervek hálózatát ötvözte. Hafez al-Asszad hatalomra kerülése lezárta a puccsok korát, de egyúttal megnyitotta a hosszú távú, személyi diktatúra időszakát, amelynek következményei a szíriai társadalom minden rétegét érintették.
Az 1946–1970 közötti szíriai politika rekonstrukciója elsősorban a következő forrásokra támaszkodik: szír kormányzati dokumentumok, Baath pártkongresszusi jegyzőkönyvek, törvénytárak, diplomáciai iratok (brit, amerikai, francia levéltárakból), arab nyelvű sajtó, valamint a szereplők emlékiratai – például Hafez al-Asszad beszédei és Szalah Dzsadid híveinek írásai. A másodlagos szakirodalomból kiemelkedik Patrick Seale, Hanna Batatu, Nikolaos van Dam, Itamar Rabinovich és Philip Khoury munkássága. Ugyanakkor a forrásadottság egyenetlen: a hatalomváltások és letartóztatások pontos száma, a belső puccsok részletei gyakran utólagos rekonstrukciók, és a felek állításai eltérnek. Az 1958-as egyesülés hosszú távú megítélése ma is vita tárgya: a pánarab hagyomány a „megvalósult arab egység” első kísérleteként tekint rá, a kritikusok viszont az egyiptomi bürokrácia és titkosszolgálat módszereit hangsúlyozzák. A szektarianizmus kérdésében a történészek vitatják, mennyiben magyarázza a vallási hovatartozás a politikai lojalitást: a francia mandátum alatti katonai toborzás és a Baath hatalmi harcai egyaránt formálták az alavita tisztek túlsúlyát, de ez nem jelenti azt, hogy a közösség egésze egységes politikai szereplő lett volna. A kurd állampolgársági kérdésben a becslések eltérnek, mert a szír állam nem közölt megbízható statisztikát. A nők politikai részvételére vonatkozó adatok szintén hiányosak, és a palesztin menekültek számáról, helyzetéről szóló adatok gyakran a segélyszervezetek becslésein alapulnak.