Az 1970-es hatalomátvétellel Háfez al-Aszad nem csupán a Baath Párton belüli frakcióharcot zárta le, hanem olyan államszerkezetet is kialakított, amelyben a politikai lojalitás, a biztonsági intézmények és az alavita hálózatok szorosan összefonódtak. Az 1963 óta kormányzó Baath-rezsim alatt az ország már megtapasztalta az autoriter államépítést, ám az 1970-es „korrekciós mozgalom” (al-Haraka at-Tashíhijja) után ez a folyamat új minőséget kapott. Az alábbi alfejezet azt mutatja be, hogyan stabilizálódott az Asszad-család hatalma, milyen társadalmi és gazdasági feszültségeket termelt a rendszer, miért robbant ki a 2011-es felkelés, és hogyan érkezett el Szíria a fegyveres polgárháború küszöbére. A részletesebb hadtörténeti elemzést a következő alfejezet tartalmazza, itt elsősorban a rezsim belső logikájára és a társadalmi mozgósításra összpontosítunk.
Háfez al-Aszad 1970. november 16-án, katonai puccsal szerezte meg a hatalmat, amelyet a rezsim hivatalos narratívája „javító forradalomként” (as-Saura at-Tashíhijja) emleget. A puccs közvetlen előzménye a Baath baloldali, szovjetbarát szárnyának térnyerése és a párton belüli regionális vetélkedés volt. Aszad, aki 1966 óta honvédelmi miniszter és a légierő parancsnoka volt, a párt katonai szárnyának és a vidéki, alavita, illetve drúz katonai elit jelentős részének támogatását élvezte. Hatalomra kerülése után viszonylag gyorsan megszilárdította pozícióját: a párt vezető tisztségviselőit lecserélte, a radikális baloldali ellenfeleket bebörtönözte vagy száműzte, és 1971 márciusában népszavazáson elnökké választották, amelynek eredménye 99,2 százalékos támogatást mutatott – a valós választói akaratot azonban nem tükrözte.
Az új rendszer lényege a neopatrimoniális autoriter uralom volt: a formális intézmények – a Baath Párt, a parlament, a szakszervezetek, a parasztszövetség – valójában a biztonsági apparátus és a végrehajtó hatalom ellenőrzése alatt álltak. A politikai döntések központja az elnöki hivatal és a katonai titkosszolgálatok (a Muhabarát gyűjtőnéven emlegetett hírszerző szervek) lettek. A Baath Párt tagsága továbbra is előnyt jelentett az állami karrierben, a felsőoktatásban és a hadseregben, de a párt ideológiai céljai – a szocializmus, az arab egység, a parasztság felemelése – másodlagossá váltak a rendszer túlélése mögött.
A rendszer egyik legfontosabb társadalmi bázisa az alavita közösség volt, amely Szíria lakosságának hozzávetőleg 10–12 százalékát tette ki. Az alaviták a síita iszlám egyik heterodox irányzatához tartoznak, és a francia mandátum idején, majd a Baath uralom alatt felülreprezentáltak lettek a hadsereg tisztikarában és a titkosszolgálatokban. Fontos hangsúlyozni, hogy az alavita közösség egésze nem volt azonos a rezsimmel, és nem minden alavita részesült előnyökből; a hatalom valójában egy szűk, rokoni és klientelista hálózatra épült. Ugyanakkor a szektariánus dimenzió később, a 2011-es felkelés során felerősödött, mert a rezsim a szunnita többségű ellenzéket igyekezett az alaviták elleni vallási háborúként beállítani, hogy ezzel is mozgósítsa saját közösségét.
A gazdaságpolitika kezdetben a baathista szocialista modellt követte: állami iparosítás, a nagyvállalatok államosítása, az agrárreform folytatása, az oktatás és az egészségügy bővítése. Az 1970-es években a szovjet támogatás és a kezdeti olajbevételek (a szíriai kőolajtermelés az 1960-as évek végétől nőtt) lehetővé tették az állami szektor növekedését. Azonban a rendszer már ekkor erősen militarizált volt: a költségvetés jelentős részét a hadsereg és a biztonsági szervek emésztették fel, a korrupció pedig fokozatosan intézményesült. A társadalmi szerződés úgy működött, hogy a rezsim – a szolgáltatások és az állami munkahelyek fejében – politikai engedelmességet várt el. A vidéki, paraszti és alavita hátterű csoportok a korábbi rendszereknél nagyobb mobilitási lehetőséget kaptak, amit a szunnita városi középosztály egy része fenyegetésként élt meg.
A Baath-rezsim szekuláris, szocialista és autoriter jellege a szunnita vallási körökben, különösen a városi kiskereskedők, mesteremberek és a hagyományos vallási intézmények körében ellenállást váltott ki. A Muszlim Testvériség (arab kifejezéssel al-Ikhwán al-Muslimún) szíriai ága az 1930-as évektől jelen volt, de az 1963-as baathista hatalomátvétel után illegalitásba szorult. Az 1970-es évek közepétől az iszlamista ellenzék fokozta támadásait: bérgyilkosságokat, bombamerényleteket hajtott végre a Baath Párt és a hadsereg képviselői ellen. A rezsim erre tömeges letartóztatásokkal, kínzással és kivégzésekkel válaszolt. A konfliktus 1976-tól polgárháborús jelleget öltött, különösen az északi városokban, Aleppóban, Hamában és Homszban.
A feszültség csúcspontja az 1982-es hamái esemény volt. 1982 februárjában a Muszlim Testvériség fegyveresei több száz rendőrt és párttisztviselőt gyilkoltak meg a nyugat-szíriai Hamá városban, és átvették az irányítást a város egyes negyedei felett. Háfez al-Aszad válasza kíméletlen katonai megtorlás volt: a hadsereg tüzérséggel, tankokkal és helikopterekkel ostromolta a várost, és a harcok során nagy területeket rombolt le. A város ostroma több napig tartott. A nemzetközi emberi jogi szervezetek és a történészek becslése szerint a halottak száma legalább 10 000 és 40 000 közé tehető, de a pontos szám máig vitatott. Az áldozatok túlnyomó része civil volt, akik vagy a harcokban, vagy az azt követő megtorlásokban haltak meg. A rezsim hivatalosan soha nem erősítette meg a pontos adatot, és a történteket „a terrorizmus felszámolásának” nevezte. A „terrorizmus” kifejezést ebben az összefüggésben tehát a rezsim használta, míg a nemzetközi szervezetek és a későbbi történetírás inkább a tömeges emberi jogi jogsértések, egyes minősítések szerint háborús bűnök vagy emberiesség elleni bűncselekmények kategóriájába sorolja az eseményt. A „hamái mészárlás” elnevezést az ellenzéki emlékezet és a történészi konszenzus elfogadja, de a szíriai állami narratíva tagadja a civilek elleni szándékos atrocitást.
A hamái események hatása a rendszerre paradox volt. Egyrészt a rezsim katonailag megsemmisítette a szervezett iszlamista ellenzéket, és az 1980-as évek közepére a nyílt politikai ellenállás szinte megszűnt. Másrészt az állami erőszak olyan traumát hagyott a szunnita városi közösségben, amely a későbbi generációk politikai emlékezetébe is beépült. A hatalom az 1980-as években még szorosabban zárta a biztonsági gyűrűt: a Muhabarát minden szinten jelen volt, a politikai szabadságjogok minimalizálódtak, az ellenzéki tevékenységért halálbüntetés járt. A rezsim a szovjet szövetséges irányába is hű maradt, és Szíria részt vett a Libanonban zajló polgárháborúban, ahol 1976-tól katonai jelenléte, majd később befolyása egészen 2005-ig meghatározta a szomszédos állam belpolitikáját.
A Szovjetunió 1991-es felbomlása és a hidegháború vége súlyos stratégiai és gazdasági következményekkel járt. Szíria elvesztette legfontosabb katonai és gazdasági támogatóját, miközben Irak 1990-es Kuvait elfoglalása nyomán regionális válság alakult ki. Háfez al-Aszad pragmatikus döntést hozott: Szíria csatlakozott az Egyesült Államok vezette nemzetközi koalícióhoz az Öböl-háborúban, és ezzel megszilárdította kapcsolatait a nyugati hatalmakkal, bár a belső elnyomó rendszer változatlan maradt. A regionális rendezés érdekében 1991-ben részt vett a madridi békekonferencián, ahol először tárgyalt közvetlenül Izraellel. A tárgyalások a Golán-fennsík visszaadásán futottak zátonyra, és a teljes körű béke nem jött létre.
A gazdaság ekkoriban mély válságba került: a kőolajárak esése, a szovjet támogatás megszűnése, a korrupció és a túlméretezett állami szektor növekvő költségvetési hiányt okozott. A rezsim – más arab országokhoz hasonlóan – az infitah („nyitás”) politikáját hirdette meg, ami a magánszektor előtérbe kerülését, a külföldi befektetések ösztönzését és a kereskedelmi liberalizációt jelentette. A törvényi és gazdasági reformok azonban szelektívek voltak: elsősorban a rezsimhez kötődő, gyakran az alavita és a szunnita üzleti klikkekből álló klienshálózatok nyertek, míg a széles lakosság életszínvonala stagnált vagy romlott. A szociális ellátórendszer fokozatosan leépült, a munkanélküliség – különösen a fiatalok körében – növekedett, miközben a lakosság számának növekedése tovább feszítette a víz- és élelmiszer-ellátást. A korábbi állami paternalizmus gyengült, és a társadalmi szerződés lassan kimerült.
A politikai rendszer ugyanakkor nem nyitott. A Baath Párt monopóliuma fennmaradt, a választások nem voltak szabadok, a sajtó és a civil szervezetek szigorú ellenőrzés alatt álltak. Az iszlamista ellenzék megsemmisülése után ugyan megmaradtak kis, illegális baloldali és kurd mozgalmak, de nyilvános tiltakozásra alig került sor. A kurdok különösen érzékeny helyzetben voltak: a Baath-rezsim az 1960-as évek óta korlátozta nyelvi és kulturális jogaikat, egyes kurdokat megfosztottak állampolgárságuktól, és az arab nemzeti ideológiát használták a sokszínűség elnyomására.
Háfez al-Aszad 2000 júniusában bekövetkezett halála után fia, Bassár al-Aszad vette át a hatalmat. Az utódlás nem volt alkotmányos értelemben hagyományos: a parlament gyorsan módosította az elnöki életkorra vonatkozó alsó korhatárt, hogy a 34 éves frissen megválasztott elnök betölthesse posztját. Bassár al-Aszad, aki Londonban szemorvosként tanult, az öröklés pillanatában reformígérettel lépett fel. A hatalomátvételt követő rövid időszakot a hazai és külföldi elemzők „Damaszkuszi tavasznak” nevezték: független értelmiségiek, művészek és aktivisták nyilvános vitakörökben (az úgynevezett muntadajat) követelték a politikai liberalizációt, a jogállamiságot és a pártmonopólium felszámolását. A rezsim eleinte tolerálta ezt a mozgolódást, de 2001-től fokozatosan visszarendeződés következett: a vitaköröket betiltották, vezetőiket letartóztatták, az internetet cenzúrázták. A reform reménye hamar szertefoszlott.
A 2000-es években a gazdasági liberalizáció felgyorsult, és a hatalom egyre szűkebb köre, az Aszad-család és üzleti partnerei ellenőrizték a mobiltelefon-szolgáltatást, a bankrendszert, a kőolaj-kereskedelmet és az építőipart. A középosztály szegényedett, a vidéki területeken a mezőgazdasági termelés hanyatlott. Az állam visszavonult az oktatástól és az egészségügytől, a szociális háló szétesett. A szegénység különösen a vidéki, szunnita többségű keleti és déli tartományokban nőtt, míg a városi elit – Damaszkusz, Aleppó, Homsz – a fogyasztói kapitalizmus előnyeit élvezte. Az ország növekvő egyenlőtlensége etnikai-vallási törésvonalakkal párosult: a hatalom alavita magja körül kialakult kliensrendszer a szunnita többséget kirekesztettnek érezte, még akkor is, ha a rezsimnek számos szunnita üzletember és politikai szövetségese volt.
Az Egyesült Államok 2003-as iraki inváziója új regionális környezetet teremtett. Szíria – noha korábban az Egyesült Államokkal együttműködött – az iraki háborút elítélte, és megengedte, hogy önkéntesek utazzanak át területén az amerikai erők elleni harcba. Az amerikai adminisztráció nyomást gyakorolt Damaszkuszra, azzal vádolva a rezsimet, hogy támogatja a felkelőket, és fegyvereket csempész. A nemzetközi szankciók és a diplomáciai elszigeteltség fokozódott, de a rezsim túlélte, mert Irán és a Hezbollah politikai-gazdasági támogatást nyújtott.
2005-ben a libanoni politikai válság – Rafík Haríri volt miniszterelnök meggyilkolása – a szíriai hadsereg libanoni kivonulásához vezetett, ami a rezsim regionális befolyásának átmeneti csökkenését jelezte. A hivatalos szíriai álláspont tagadta a merényletben való részvételt, de a nemzetközi közösség egy része a szíriai titkosszolgálatot tette felelőssé. Ez a vita máig lezáratlan.
A 2011-es eseményeket nem lehet kizárólag a politikai elnyomással vagy a gazdasági válsággal magyarázni, de ezek nélkül sem érthetők. A 2006 és 2010 közötti súlyos aszály, amelyet a klímakutatók egy része az emberi eredetű éghajlatváltozással is összefüggésbe hoz, különösen a keleti és északkeleti mezőgazdasági területeket sújtotta. Több százezer vidéki család vándorolt a nagyvárosok peremére, ahol a lakhatási és munkanélküliségi válságot tovább mélyítették. A vízkészletek csökkenése, a talajvíz túlzott kitermelése és a kormány elégtelen válaszintézkedései a társadalmi elégedetlenség egyik meghatározó elemévé váltak.
Az arab tavasz 2010 decemberében Tunéziában indult el, majd 2011 elején Egyiptomba és más arab országokba terjedt át. Szíriában a rendszerellenes tiltakozások 2011. március 15-én kezdődtek, amikor a déli határvárosban, Daraában fiatalok békés tüntetést szerveztek a helyi kormányzó letartóztatott diákokkal szembeni bánásmódja miatt. A tüntetők általános politikai reformokat is követeltek: a Baath monopolhelyzetének megszüntetését, a szabadságjogok kiterjesztését, a korrupció felszámolását. A rezsim első reakciója katonai erő volt: a biztonsági erők éles lőszerrel lőttek a tüntetőkre, több embert megöltek. Ahelyett, hogy a tiltakozás elhalt volna, a halottak temetései további tüntetéseket generáltak, és a megmozdulások gyorsan kiterjedtek Homszra, Hámára, Idlibre, illetve a kurd többségű északkeleti területekre.
A rezsim 2011 tavaszán egyszerre próbált meg engedményeket tenni és erőszakot alkalmazni. Bassár al-Aszad feloldotta az 1963 óta érvényben lévő szükségállapotot, ígéretet tett az alkotmányos reformokra, és kormányprogramot hirdetett. Ugyanakkor a biztonsági apparátus folyamatosan tüzelt a tüntetőkre, mesterlövészeket telepített a tetőkre, és tömeges letartóztatásokat hajtott végre. A nyár folyamán a tiltakozások egy részét fegyveres csoportok támogatták, és megkezdődött a hadsereg szervezett dezertálása. Az egykori katonatisztekből és a helyi közösségekből megalakultak az első fegyveres ellenzéki csoportok, amelyek a rezsim katonai célpontjait támadták. A Szabad Szíriai Hadsereg (Free Syrian Army, FSA) 2011 júliusában jelentette be megalakulását, és ezzel a konfliktus fokozatosan polgárháborúvá alakult.
Fontos megjegyezni, hogy a felkelés kezdetben alapvetően békés, civil jellegű volt, és a követelések nem vallási vagy szektariánus alapon fogalmazódtak meg. A tüntetők „Szíriai a szabadságért” vagy „A nép a rezsim bukását akarja” jelszavakat skandáltak, és nem kizárólag az alavita közösség ellen irányultak. A rezsim azonban tudatosan szektariánus keretbe helyezte az eseményeket, az ellenzéket „fegyveres terroristaként” (irhábiyyún) bélyegezte, és a zavargásokat külföldi összeesküvésnek állította be. Ez a narratíva a későbbiekben arra szolgált, hogy az alavita és más kisebbségi csoportok támogatását megszilárdítsa, és az erőszakot a nemzetközi jogi normákkal szemben igazolja.
A 2011-es év végére a konfliktus már több ezer halottat követelt. Az ENSZ Főbiztosi Hivatala és más jogvédő szervezetek becslése szerint a halottak száma meghaladta az 5 000-et, a menekültek száma pedig tízezrekre nőtt. A rezsim katonai fölénye ellenére sem tudta elfojtani a tiltakozást, az ellenzék pedig nem tudta megdönteni a rendszert. A helyzet patthelyzetbe jutott, és a következő alfejezetben tárgyalt teljes körű polgárháború, valamint a nemzetközi beavatkozás küszöbére sodorta az országot.
A fejezet állításainak egy része a szíriai állam hivatalos irataiból, törvényeiből és népszavazási eredményeiből származik, ám ezeket a forrásokat kritikával kell kezelni, mert a rezsim saját legitimációját szolgálták, és az adatok pontossága nem ellenőrizhető független forrásokból. Az 1982-es hamái mészárlás áldozatainak számát illetően nincs hiteles, független, teljes körű dokumentáció. A leggyakrabban idézett becslések 10 000 és 40 000 között mozognak; ezek közül a legalacsonyabb értékek a kormányzati erők által elismert katonai veszteségek összege, a magasabb értékek pedig az ellenzéki szervezetek és a külföldi emberi jogi csoportok becslései. A történészi konszenzus szerint a valós áldozatszám valószínűleg a két szélsőérték között van, de a bizonytalanság nagy.
A 2011-es felkelés kezdeti szakaszáról rendelkezésre állnak elsődleges források: szemtanúk beszámolói, mobiltelefonos videók, a közösségi média bejegyzései, később az ENSZ által összeállított emberi jogi jelentések. Ugyanakkor független, helyszíni újságírók már ekkor sem tudtak szabadon dolgozni, és a rezsim szigorú korlátozásokat vezetett be. A kormány és az ellenzék narratívája élesen eltért: a rezsim a tüntetők erőszakos jellegét, az ellenzék a biztonsági erők aránytalan fellépését hangsúlyozta. A „terrorizmus” és az „ellenállás” kifejezéseket a felek eltérő értelemben használták, ezért a jelen könyv ezeket idézetként, attribúcióval kezeli.
A gazdasági liberalizáció hatásairól a statisztikai adatok részben nemzetközi szervezetektől (Világbank, IMF) származnak, de ezeket a rezsim saját adatszolgáltatása befolyásolja, és a módszertani bizonytalanságok miatt fenntartással kell kezelni. A 2006–2010-es aszály klímaváltozással való összefüggését a klímakutatók valószínűsítik, de a pontos ok-okozati viszony tudományosan vitatott; nem állítjuk, hogy az aszály közvetlenül a felkeléshez vezetett.