Szíria huszonegyedik századi történetét döntően a 2011-ben kirobbant felkelés és az azt követő háborús évtized határozta meg. Az előző alfejezet Az Asszad-rezsim és a polgárháború bemutatta, hogyan vált a Hafiz al-Aszad által kiépített, majd Bassár al-Aszad által örökölt hatalmi rendszer a 2000-es években egyszerre represszívvé és gazdaságilag sebezhetővé. Ez az alfejezet a 2011 és 2026 közötti időszakot elemzi: a polgárháború szakaszait, az Iszlám Állam felemelkedését és területi vereségét, a külső beavatkozásokat, a menekültválságot, a 2024 végi rezsimváltást, valamint a 2026-ig tartó, törékeny átmenetet. A konfliktusban a helyi szereplők, a regionális hatalmak és a nagyhatalmak érdekei összeértek, ezért a szír események nem érthetők meg pusztán belső polgárháborúként, de a háborút elsősorban a szíriai társadalmat sújtó katasztrófaként kell tárgyalni.
A felkelés az arab tavasz egyik meghatározó eseménysorozatából nőtt ki. 2011 februárjában és márciusában először Daraa városában, majd Homszban, Hamában, Idlíbben, Damaszkusz környékén és másutt tömegtüntetések kezdődtek. A kiváltó okok között a politikai elnyomás, a korrupció, a munkanélküliség, a vidéki szegénység és a több éve tartó aszály okozta társadalmi feszültségek szerepeltek. A daraai tüntetések egyik közvetlen előzménye a biztonsági erők által őrizetbe vett és bántalmazott tizenévesek ügye volt; ezt az eseményt a szíriai ellenzéki emlékezet gyakran a felkelés szikrájaként tartja számon.
A damaszkuszi kormányzat kezdettől fogva a tüntetéseket „terrorista csoportok” akciójának minősítette, és a hadsereg mellett hírszerző szolgálatokat, valamint félkatonai milíciákat is bevetett. 2011 nyarára a békés tiltakozások egy része fegyveres felkeléssé alakult, miután a hadseregből dezertált tisztek és katonák megalakították a Szabad Szíriai Hadsereget (Free Syrian Army, FSA). A harcok gyorsan kiterjedtek a nagyvárosokra és a vidéki területekre. A kormányerők blokád alá vontak ellenzéki negyedeket, tüzérséggel lőtték a lakott területeket; az ellenzéki fegyveres csoportok pedig útlezárásokkal, robbantásokkal és gerillataktikával válaszoltak. A konfliktus e szakaszában a szektariánus értelmezés még nem volt uralkodó, de a rezsim szándékosan is támaszkodott az alavita és más kisebbségek félelmeire, miközben az ellenzéki oldalon is megjelentek szunnita vallási hálózatok.
2012 első felében a kormányzat több fronton elvesztette a területi ellenőrzést, de a hadsereg és a hírszerzési szervek magját megtartotta. A szemben álló felek között 2012 tavaszán tűzszüneti kísérletek történtek, azonban ezek nem vezettek politikai átmenethez. 2012 júniusában Genfben az ENSZ és a nagyhatalmak egy átmeneti kormányzó testület létrehozását sürgették, de a terv a külföldi szereplők és a helyi felek közötti nézeteltérések miatt nem valósult meg. A polgárháború 2013-ra regionális vallási-közösségi dimenziót kapott: a libanoni Hezbollah fegyveresei a kormányerők oldalán harcoltak a libanoni-szíriai határ térségében, többek között a stratégiai fontosságú al-Kuszajr közelében, míg a szunnita többségű országokból, valamint egyes európai és észak-afrikai országokból harcosok érkeztek az ellenzéki csoportokhoz.
A konfliktus egyik legsúlyosabb fejezete 2013. augusztus 21-én következett be, amikor a Damaszkusz melletti Gútában szarin ideggázt vetettek be. Az ENSZ által felhatalmazott vizsgálat megerősítette a szarin használatát, de abban a szakaszban nem nevezte meg az elkövetőt; a nyugati kormányok és számos elemző a Bassár al-Aszad vezette kormányzatot tartották felelősnek, míg Damaszkusz és Moszkva ellenzéki fegyveres csoportokat vádolt. A támadás nyomán az Egyesült Államok katonai csapással fenyegetőzött, végül azonban egy orosz–amerikai megállapodás a szíriai vegyifegyver-készletek megsemmisítését irányozta elő. A vegyifegyver-támadások később, 2017-ben és 2018-ban is folytatódtak; a Vegyifegyver-tilalmi Szervezet (OPCW) által létrehozott vizsgálócsoport későbbi jelentései bizonyos támadásokért a szíriai kormányt tették felelőssé, amit Damaszkusz vitat.
A 2011 utáni káoszban a dzsihadista csoportok is megerősödtek. Az iraki al-Káida utódszervezete a szíriai polgárháborúban előbb an-Nuszra Front néven jelent meg, majd 2013-tól az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIL) nevet használta. 2014 júniusában a szervezet vezetője, Abu Bakr al-Baghdadi kalifátust hirdetett, és a továbbiakban Iszlám Államként (Daesh) lépett fel. A csoport 2014-re Irak és Szíria jelentős területeit ellenőrizte; kezén volt az iraki Moszul és a szíriai Rakka is. Az Iszlám Állam módszeres erőszakot alkalmazott: tömegkivégzéseket hajtott végre, nőket és lányokat rabolt el, vallási kisebbségeket, köztük jezidiket, keresztényeket és síita közösségeket támadott. A Szíriában és Irakban elkövetett cselekményeket számos nemzetközi szervezet, köztük ENSZ-testületek, emberiesség elleni bűncselekménynek, egyes esetekben népirtásnak minősítette.
A szervezet elleni katonai fellépés 2014 őszén vált nemzetközivé, amikor az Egyesült Államok vezetésével létrejött koalíció légicsapásokat kezdett Szíriában. A szárazföldi harcokban a legfontosabb északkelet-szíriai szövetséges a kurdok vezette Népvédelmi Egységek (Yekîneyên Parastina Gel, YPG) és a később több etnikai csoportot tömörítő Szíriai Demokratikus Erők (Syrian Democratic Forces, SDF) lett. A YPG és az SDF szerepvállalása Törökországban éles vitát váltott ki, mert Ankara a YPG-t a Törökország, az Egyesült Államok és az Európai Unió által terrorszervezetnek minősített Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK) hozta összefüggésbe. A kurd kérdés tehát a szíriai háború során is regionális biztonsági üggyé vált, és a helyi kurd közösségek politikai törekvései nem voltak egységesek.
Az Iszlám Állam elleni katonai hadjárat fordulópontját a 2014–2015-ös Kobani ostroma jelentette, amikor az amerikai légitámogatással küzdő YPG visszaverte a szervezet támadását a török határ menti városban. 2016 és 2019 között az SDF fokozatosan visszafoglalta az Iszlám Állam szíriai területeit; 2017-ben Rakkát, 2019 márciusában pedig Baghouz települést, a szervezet utolsó jelentős szíriai állását. A területi vereség azonban nem jelentette a szervezet megsemmisülését: vidéki térségekben és a sivatagi határvidékeken továbbra is aktív sejtek maradtak, és a fogolytáborok, köztük az al-Hol tábor, humanitárius és biztonsági szempontból is tartós válságot jelentettek. Az Iszlám Állam megszületésében a szíriai és iraki állam összeomlása, a szunnita vidéki elégedetlenség, valamint a külföldi dzsihadista hálózatok egyaránt szerepet játszottak; a jelenséget a történeti elemzések nem egyetlen okra, hanem több tényező együttes hatására vezetik vissza.
A szíriai háború már 2011–2012-ben külső szereplők közötti proxyháborúvá kezdett válni. Irán a kormányzat legfontosabb regionális támogatója lett: pénzügyi támogatást nyújtott, katonai tanácsadókat küldött, és segítette a Hezbollah, valamint az iraki síita milíciák bekapcsolódását. Oroszország 2015. szeptember 30-án indított közvetlen légi hadjáratot a szíriai kormányerők támogatására, és ettől kezdve a damaszkuszi rezsim egyik fő életben tartójává vált. A Törökország által 2016 óta folytatott észak-szíriai műveletek célja részben az Iszlám Állam visszaszorítása, részben a YPG által ellenőrzött területek korlátozása volt. Az Egyesült Államok, Franciaország, Nagy-Britannia és más államok az Iszlám Állam elleni koalícióban vettek részt, és egyes északkelet-szíriai területeken az SDF partnereként voltak jelen. Izrael 2013 és 2024 között számos légicsapást mért szíriai célpontokra, amelyeket saját közlése szerint elsősorban Iránhoz köthető erők és fegyverszállítmányok ellen irányított.
A külföldi beavatkozás nemcsak a frontvonalakat, hanem a háború diplomáciáját is meghatározta. 2015 után az ENSZ genfi folyamata mellett az Asztanában és Szocsiban tárgyaló Oroszország, Törökország és Irán gyakorlati befolyást szerzett a tűzszüneti és deeszkalációs tárgyalásokra. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2015. évi 2254. számú határozata alkotmányozási folyamatot és választásokat irányzott elő, de a végrehajtás éveken át elakadt, mert a harcoló felek és a külső támogatók eltérően értelmezték a politikai átmenetet. A humanitárius segélyek elosztása az ENSZ Biztonsági Tanács egyes tagjainak vétói miatt is viták tárgyát képezte; a határokon átnyúló segélyszállítások engedélyezése időről időre az orosz és a nyugati álláspont ütközésének terepe lett.
A háború következményei között kiemelkedik a menekültválság. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) becslése szerint 2015 után több mint 5,5 millió szíriai menekült élt a szomszédos országokban és a tágabb régióban, többségük Törökországban, Libanonban, Jordániában, Irakban és Egyiptomban. A belső menekültek száma éveken át hétmillió felett mozgott. A számok folyamatosan változtak, és a regisztrált menekültek csak részben fedik le a teljes lakosságmozgást; a hivatalos adatok tehát minimális becslésnek tekinthetők.
A menekültválság 2015-ben európai politikai válsággá is vált, amikor több százezer szíriai és más menekült próbált az Égei-tengeren és a balkáni útvonalon nyugat-európai országokba jutni. Az Európai Unió és Törökország 2016-ban megállapodást kötött a migráció korlátozásáról, amelynek keretében Törökország visszafogadott bizonyos migránsokat, cserébe pénzügyi támogatást és politikai engedményeket kapott. A megállapodás emberi jogi értékelése vitatott maradt.
A humanitárius helyzet a frontvonalak mögött is katasztrofális volt. A kormányerők számos ellenzéki területen ostrom alatt tartottak lakónegyedeket; a kelet-aleppói ostrom 2016-ban, a kelet-gútai ostrom 2018-ban és az idlíbi offenzívák idején a civil lakosság tömegesen szorult segélyre. A kórházakat, iskolákat és piacokat ért támadások miatt a lakosság egészségügyi és oktatási ellátása összeomlott. A háborús gazdaság, a romok, az infláció és a szankciók együttes hatására a szíriaiak többsége a létminimum alá került; a Világbank és más intézmények becslései szerint a szíriai GDP az évtized végén töredéke volt a 2011 előttinek, de a pontos számításokat a megbízható statisztikai adatok hiánya nehezíti.
2020 tavaszán a Törökország és Oroszország által közvetített tűzszüneti megállapodásokkal a háború intenzitása Idlíb kivételével csökkent. Az ország gyakorlatilag több befolyási övezetre szakadt: a legnagyobb lakosságú területeken a kormányzat, északnyugaton a Törökország által támogatott ellenzéki csoportok, északkeleten az SDF, másutt pedig kisebb dzsihadista és helyi csoportok maradtak. A kormányzat ebben az időszakban a nemzetközi rehabilitációra is törekedett: 2023-ban az Arab Liga visszavette Szíriát, miután 2011-ben felfüggesztette tagságát. Ez a lépés nem jelentett teljes nemzetközi elismerést, de jelezte, hogy több arab állam a befagyott status quót tartotta elfogadhatónak.
A rendszer ugyanakkor rendkívül törékennyé vált. A gazdasági összeomlás, a korrupció, a szankciók, a szír font zuhanása és az energiaellátás hiánya aláásta a kormányzat erőforrásait. A 2023. februári földrengés – amely Törökországot és Északnyugat-Szíriát sújtotta – tovább mélyítette a humanitárius válságot, és megmutatta, hogy a szír állam alig képes ellátni a lakosságot. A kormányellenes csoportok által ellenőrzött területeken a segélyek elosztása a nemzetközi szervezetek és a helyi hatóságok közötti bonyolult tárgyalásoktól függött. A kurd autonómia kísérlete északkeleten továbbra is bizonytalan jogi helyzetben maradt, Törökország pedig időszakos katonai csapásokat mért az SDF-hez köthető területekre.
A szíriai háború utolsó nagy fordulata 2024 novemberében–decemberében következett be. November 27-én a Hayat Tahrir al-Sham (HTS) vezette fegyveres ellenzéki erők Északnyugat-Szíriából gyors offenzívát indítottak. A HTS – amelyet Törökország, az Egyesült Államok és az Európai Unió korábban terrorszervezetként tartott nyilván – a harcokban több helyi csoporttal, köztük korábbi rivális fegyveres szervezetekkel működött együtt. Aleppo november végén, Hama december elején, Homsz december 7-én került ellenzéki ellenőrzés alá. A kormányerők ellenállása több fronton összeomlott; Oroszország és Irán támogatása nem tudta megakadályozni a gyors előrenyomulást. December 8-án az ellenzéki erők bevonultak Damaszkuszba, és Bassár al-Aszad elhagyta az országot. Az orosz hatóságok megerősítették, hogy Aszad családjával Oroszországba menekült.
A rezsimváltást a szíriai társadalom egy része hatalmas közterületi ünnepléssel fogadta, de a biztonsági helyzet rendkívül törékeny maradt. Az új átmeneti vezetés, amelynek leglátványosabb szereplője Ahmed al-Sara, a HTS vezetője lett, megkezdte a katonai és polgári közigazgatás átszervezését. A győztes koalíció belső ellentétei azonban azonnal felszínre kerültek. Izrael decemberben intenzív légicsapásokat mért a volt szíriai hadsereg haditechnikai létesítményeire, és csapatokat vezényelt a Golán-fennsík környéki pufferzónába, amit az izraeli vezetés ideiglenes biztonsági intézkedésként indokolt; ezt több állam és nemzetközi szervezet a szuverenitás megsértésének nevezte. Törökország, az Egyesült Államok, Franciaország, Kína és más szereplők eltérően reagáltak a HTS-közeli átmenetre, és a régióban élő menekültek egy része ugyan megindult visszafelé, de a visszatérés tartós biztonsága nem volt garantált.
2025 elején az átmeneti hatóságok Ahmed al-Sarát ideiglenes elnöknek nevezték ki, feloszlatták a Baath-párt állami intézményeit, a korábbi parlamentet és az Aszad-korszak hadseregét, és bejelentették egy átmeneti kormányzás kialakítását. 2025 márciusában ideiglenes alkotmányos nyilatkozatot írtak alá, amely az iszlám jog szerepét és a politikai berendezkedés kereteit rögzítette, de a hosszú távú alkotmányozás, a választások és a fékek-ellensúlyok kérdései nyitottak maradtak. A nyugati és arab államok egy része óvatos nyitást mutatott, a szankciók enyhítése azonban feltételekhez kötött, és a HTS terrorlistákról való levétele diplomáciai vita tárgya maradt.
Az átmenet legsúlyosabb válsága 2025 márciusában tört ki, amikor a tengerparti Latakia és Tartusz tartományokban fegyveres csoportok támadtak alavita közösségekre. A térségben a rezsimváltás után korábbi rendszerhez kötődő milíciák és helyi fegyveresek is aktívak voltak, és a támadások százak halálát okozták. A nemzetközi szervezetek, köztük az ENSZ, az erőszakot dokumentálva aggodalmukat fejezték ki, míg az ideiglenes kormány vizsgálatot ígért, és azt hangoztatta, hogy a tetteseket felelősségre vonják. Az események megmutatták, hogy az új hatalomnak nincs teljes monopóliuma az erőszak alkalmazására, és hogy a felekezeti sérelmek, valamint a bosszúcselekmények továbbra is fenyegetik a békét. Az alavita polgári lakosság elleni támadásokért nem egy közösség kollektíve felelős; a felelősséget az elkövető fegyveres csoportokhoz, a parancsnoki döntések hiányaihoz és az átmeneti állam gyengeségéhez kell kötni.
Az északkelet-szíriai SDF és a damaszkuszi átmeneti kormány között 2025 folyamán tárgyalások kezdődtek a katonai integrációról és a decentralizációról, de a török katonai nyomás, a kurd félelmek és az amerikai jelenlét kérdése miatt a megállapodás éveken át nem lehetett magától értetődő. Az Iszlám Állam maradványsejtjei továbbra is hajtottak végre támadásokat a keleti és sivatagi térségekben, és a fogolytáborok, valamint azok őrzése az SDF és a nemzetközi koalíció egyik legkényesebb ügye maradt. A menekültek visszatérését a biztonság mellett a lakhatás, az iskolák, a kórházak és a földtulajdon-viták állapota akadályozta. Régóta vitatott kérdés volt, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok által fenntartott szankciók mennyiben gátolták a humanitárius talpra állást, és mennyiben szolgáltak politikai nyomásgyakorlásra az új vezetéssel szemben. A nemzetközi újjáépítési segélyek nagy része 2026-ig nem érkezett meg, mert a donorközösség a politikai inkluzivitást, a kisebbségek védelmét és a nők társadalmi részvételét tekintette feltételnek.
A szíriai polgárháború datálható eseményeit részben elsődleges források – ENSZ-jelentések, az OPCW dokumentumai, humanitárius szervezetek adatbázisai, helyi jogvédő csoportok feljegyzései, kormányzati közlemények, valamint oknyomozó újságírás – rögzítik. Az áldozatszámok azonban becslések. A Syrian Observatory for Human Rights (SOHR) – egy brit székhelyű, ellenzéki beállítottságú megfigyelőszervezet – 2024 végére több mint félmillió halottról közölt becslést, de a kormányzati, a kurd és a nemzetközi szervezetek közlései eltérnek. Az ENSZ emberi jogi hivatala korábban százezres nagyságrendű dokumentált halálesetről beszélt, hangsúlyozva, hogy a valós szám magasabb lehet. A menekült- és belső menekültadatok a regisztráció és a hozzáférés korlátai miatt szintén bizonytalanok.
A 2024–2026-os átmenet értékeléséhez még kevés lezárt szakirodalom áll rendelkezésre. A friss eseményeket nagyrészt újságírói beszámolókból, nemzetközi szervezetek közleményeiből és a szereplők nyilatkozataiból ismerjük; ezeket az olvasónak fenntartással kell kezelnie. A 2025. márciusi tengerparti erőszak teljes áldozatszáma, az elkövetői kör pontos összetétele és az ideiglenes hatóságok felelősségének mértéke 2026 elején még vitatott. Hasonlóképpen bizonytalan, hogy a 2024 decemberében megkezdett átmenet demokratizálódást, katonai diktatúrát, föderalizációt vagy új nemzetközi konfliktust eredményez-e. A történészi konszenzus arra terjed ki, hogy az Aszad-rendszer bukása történelmi cezúra, és hogy a háború humanitárius, társadalmi és demográfiai következményei évtizedekig hatnak.