Hogyan kapcsolódik ez a régió történetéhez? Mezopotámia, a „folyók közötti föld” a Tigris és az Eufrátesz alluviális síkságán a modern Irak középső és déli részét fedi le, északon az asszír felfölddel, keleten a Zagrosz-hegységgel, nyugaton a szíriai és arab sivatag peremével. Ez a terület a városi civilizáció, az állami adminisztráció és az írás egyik legkorábbi kísérleti terepe. Az itt kialakult intézmények – a templomgazdaság, a palota, a joggyűjtemény, a hadsereg, a birodalmi adóztatás és a diplomáciai levelezés – nem maradtak a folyók közé zárva: a levantei városállamok, Anatólia, az Iráni-fennsík és az Arab-félsziget felé irányuló kereskedelem, hódítás és migráció összekötötte a régió későbbi történetével. Az asszír és babiloni hagyomány a zsidó, a görög és a perzsa emlékezeten keresztül a közel-keleti kulturális örökség részévé vált, miközben a modern iraki nemzetépítés is gyakran hivatkozott erre az ókori örökségre – ám a mai államhatárokat nem vetíthetjük vissza a bronzkori politikai térképre. E fejezet ezért a mai Irak területének ókori előzményeit a maga korabeli földrajzi és etnikai viszonyai között mutatja be, a források bizonytalanságának jelzésével.
A mezopotámiai urbanizáció a korai és középső Uruk-korban (i. e. 4000–3100 körül) vette kezdetét a déli allúviumon, ahol a folyóágak, a mocsarak és az öntözőcsatornák sűrű hálózata tette lehetővé az intenzív árpatermesztést és a juhtenyésztést. A régészeti adatok szerint Uruk, Ur, Lagas, Umma, Nippur és más sumer (saját nevük: Kengir; akkádul: Šumeru) városállamok falakkal, templomkörzetekkel és raktárgazdasággal rendelkeztek. A sumer nyelv izolált, vagyis nincs ismert nyelvrokona; ettől élesen elkülönül a később dominánssá váló keleti sémi akkád nyelv.
A sumer városállamok politikai szerkezete nem a mai állam mintájára épült. A városi közösség vallási központja a templom volt, amelynek birtokai és munkaereje a korai gazdaság jelentős részét ellenőrizték. A városi uralkodó címe ensi (a város istenének „helytartója”) vagy nagyobb hatalmat jelző lugal (szó szerint „nagy ember”) lehetett. A hatalom legitimitása az isteni kiválasztáson alapult: a sumer királylisták és himnuszok a királyságot az égből alászállt intézményként írják le. Ez a teológiai igazolás a későbbi mezopotámiai birodalmakban is visszatér.
Az ékírás (a latin cuneus, „ék” szóból) legkorábbi ismert emlékei Urukból, i. e. 3300–3200 körülről származnak. A táblákon elsősorban áru- és munkaerő-nyilvántartások szerepelnek; a szöveges állítások rekonstrukciója szerint az írás adminisztratív szükségletből alakult ki, nem vallási vagy irodalmi célból. A korai piktogramokból fokozatosan stilizált ékjelek lettek, amelyek szótagokat és logogramokat is jelölhettek. A sumer irodalom – a Gilgames-eposz korai változatai, a templomi himnuszok, a közmondásgyűjtemények – jórészt későbbi, óbabilóni kori másolatokból ismert; a szövegek szerzősége ritkán rekonstruálható. Enheduanna, Sarrukín leánya, akit Ur holdistenének főpapnőjeként említenek, az irodalmi hagyomány szerint az első név szerint ismert szerző, de a neki tulajdonított himnuszok kéziratai évszázadokkal későbbiek, így a személyes szerzőség értelmezése vitatott.
A korai dinasztikus kor (i. e. 2900–2350 körül) városállamai között gyakoriak voltak a határviták és háborúk. A Lagasi Eannatum uralkodásához kötött Keselyűsztéle (i. e. 2460 körül, a középső kronológia szerint) a városállami hadviselés és a győzelmi ideológia egyik legfontosabb képi forrása. A szöveges adatok arra utalnak, hogy a hadifoglyokat és az adósokat gyakran dolgoztatták a templomi és palotagazdaságokban; a rabszolgaság intézménye létezett, de jellege és aránya az egyes korszakokban vitatott, mert a terminológia (például a „fej”, „ember” kategóriák) eltérő jogállású függőségeket is takarhat. A nők helyzete a korai városállamokban összetett volt: nők szerepelhettek eladóként, vevőként, papnőként és a háztartás irányítójaként, de a jogi oklevelek alapján a házasság és az öröklés rendje alapvetően patriarchális keretekbe illeszkedett.
Az i. e. 24. században a sémi nyelvű akkádok uralkodója, Sarrukín (akkádul: Šarru-kēn, a bibliai hagyományban Sargon) az északi Akkád városából kiindulva meghódította a sumer városállamokat, majd hadjáratait kiterjesztette a Felső-Mezopotámiára, Szíriára és az Iráni-fennsík nyugati peremére. Uralkodásának pontos dátumai a mezopotámiai kronológia bizonytalanságát tükrözik: a középső kronológia szerint i. e. 2334–2279, a rövid kronológia szerint i. e. 2270–2215 közé tehető. A Sarrukínról szóló későbbi legendák – például, hogy kosárban a folyóra tették, és isteni pártfogás emelte fel – a birodalmi hatalom legitimációs mintáit mutatják, nem szükségszerűen történeti tényeket.
Akkád az első olyan államalakulat, amely több városi központot, etnikai csoportot és földrajzi zónát tartósan integrált. Sarrukín állandó hadsereget tartott fenn, tartományi kormányzókat nevezett ki, és az akkád nyelvet tette az adminisztráció nyelvévé, miközben a sumer továbbra is használatban maradt a vallási és jogi szövegekben. Az isteni legitimáció fokozódott: Sarrukín unokája, Narám-Szín (i. e. 2254–2218 körül) feliratokon isteni jelzővel szerepel, és győzelmi sztéléje isteni rangú uralkodóként ábrázolja. A birodalom összeomlása a hagyományos források szerint a Zagrosz felől érkező guti betöréssel hozható összefüggésbe, de a belső gazdasági és adminisztratív válság szerepe vitatott, mert a korszak végi szövegek száma erősen lecsökken.
A guti uralom után a déli városokban sumer nyelvű, erősen központosított állam jött létre: a III. Ur-i dinasztia (i. e. 2112–2004 körül, a középső kronológia szerint). Alapítója, Ur-Nammu, majd fia, Sulgi (i. e. 2094–2047 körül) tartományokra osztotta a birodalmat, szabványosította az adókat, a mértékegységeket és a munkaerő-nyilvántartást. A kor adminisztratív táblái tízezrével dokumentálják az árpajárandóságokat, az állami állatállományt, a futárszolgálatot és a kézműves műhelyeket. Ez a bürokratikus írásbeliség a mezopotámiai állami irányítás egyik csúcspontja, amelyet a későbbi birodalmak is mintaként használtak.
A III. Ur-i dinasztia idején készült el az Ur-Nammu törvénygyűjteménye, amelynek csak töredékei ismertek, de a legkorábbi ismert mezopotámiai jogi szövegként tartják számon. A törvény a testi sértésekre és a vagyoni károkra pénzbeli vagy természetbeni kártérítést ír elő, több esetben a „szemet szemért” elvnél enyhébb módon. A királyok isteni jellegét a himnuszok és a személynevek intenzíven hangsúlyozták: Sulgi önmagát isteni származékú, bölcs és atletikus uralkodónak ábrázoltatta. A dinasztia bukását a nyugati sivatag felől érkező amorita törzsek betörése és a belső tartományi kormányzók ellenállása okozta; az utolsó uralkodó, Ibbi-Szín fogságba került.
A III. Ur-i dinasztia összeomlása után Mezopotámia amorita eredetű dinasztiák uralma alatt apró királyságokra tagolódott. A középső részén fekvő Babilon (akkádul: Bābili, sumerül: KÁ.DINGIR.RA) a 18. századra regionális hatalommá nőtt. Hammurapi (i. e. 1792–1750 körül, a középső kronológia szerint) diplomáciai házasságokkal, szerződésekkel és hadjáratokkal egyesítette a déli és közép-mezopotámiai városokat, majd észak felé is kiterjesztette fennhatóságát. Uralma alatt a babiloni nyelv (az akkád egyik dialektusa) az egész térség írott nyelve lett.
Hammurapi legismertebb forrása a ma Hammurapi törvénykönyveként emlegetett, dioritsztélére vésett szöveg, amelyet 1901-ben találtak meg Szúzában, ahová valószínűleg hadizsákmányként került. A szöveg prológusból, mintegy 280 jogi rendelkezésből és epilógusból áll. Fontos forráskritikai vita, hogy ez a gyűjtemény mennyire tekinthető a mai értelemben vett „törvénykönyvnek”: a babiloni bírósági iratok nem hivatkoznak rá, és a rendelkezések részben királyi ítéletmintákat, részben ideális jogelveket tartalmaznak. A „szemet szemért, fogat fogért” elv (latinul: lex talionis) is elsősorban az azonos társadalmi státuszú szabad férfiakra vonatkozott; a rabszolgák elleni bűncselekményeket gyakran pénzbüntetéssel rendezték. A társadalmi hierarchia három fő kategóriája – a szabad awīlum, a függő, de nem rabszolga muškēnum és a rabszolga wardum – a büntetések eltérő mértékében is tükröződött.
A babiloni városi kultúra a templomok, a piacok és a házassági, öröklési, bérleti szerződések révén jól dokumentált. A nők jogképessége ebben a korban viszonylag széles volt: hozományuk felett rendelkezhettek, örökölhettek, válást kezdeményezhettek, és egyes papnői vagy üzleti szerepekben gazdasági önállóságot élvezhettek, de a házasságtörésre és a szexuális magatartásra vonatkozó szabályok egyértelműen aszimmetrikusak voltak. A babiloni matematika és csillagászat – a helyiértékes hatvanas számrendszer, a szorzótáblák, a csillagászati megfigyelések – az Óbabilóni kortól adatolható, és a későbbi görög csillagászatra is hatott. A főisten, Marduk felemelkedése összekapcsolódott Babilon politikai elsőbbségével: a Enúma elis teremtéseposz Mardukot a káosz legyőzőjeként és az istenek királyaként ábrázolja.
Az Óbabilóni Birodalom hanyatlása több tényező együttes eredménye volt. A hettita hadjárat, amely i. e. 1595 körül (a középső kronológia szerint) kifosztotta Babilont, gyengítette a dinasztiát, de a hosszabb távú okok – a városi központok közötti feszültségek, a földhasználati viták és a Zagrosz felől érkező kasszita dinasztia térnyerése – is meghatározóak voltak. A kasszita Babilónia csaknem négy évszázadon át (kb. i. e. 1595–1155) fennmaradt, bár a belviszonyairól szóló források szórványosabbak.
Assur (akkádul: Aššur) városa a Tigris felső folyásánál, a mai észak-iraki Ninive közelében feküdt. A város a bronzkorban intenzív kereskedelmet folytatott a kis-ázsiai Kanis (Kanesh, a mai Kültepe) asszír kereskedőtelepén keresztül. Az ott feltárt, i. e. 20–19. századi óasszír levelek és szerződések a családi kereskedőházak, a karavánutak, az ón- és textilkereskedelem mindennapjait mutatják be, és az asszír kereskedelem szervezettségét dokumentálják. A középasszír korszakban (i. e. 14–10. század) Assur katonai hatalommá vált, és királyai – például I. Tukulti-Ninurta – Assur isten földi helytartóiként legitimálták uralmukat.
Az újasszír birodalom (i. e. 911–612) a Mezopotámia északi részéből kiindulva a Földközi-tengertől az Iráni-fennsíkig terjedő birodalmat épített ki. A birodalmi hadsereg ostromgépekkel, lovassággal és logisztikailag szervezett hadjáratokkal rendelkezett; a meghódított területekről adót szedtek, és deportálásokat hajtottak végre. A deportálások célja a munkaerő átcsoportosítása és a helyi ellenállás megtörése volt; az asszír királyfeliratok gyakran túlozzák az elhurcoltak számát, de maga a gyakorlat független forrásokból, például a babiloni és a bibliai szövegekből is dokumentált. I. e. 722 körül III. Tukulti-apil-ésarra vagy V. Sulmánu-asarídu hadjárata nyomán az izraeli királyság fővárosa, Szamária elesett, és az asszír feliratok szerint a lakosság egy részét Mezopotámiába telepítették. Ezt az eseményt a bibliai 2Királyok és más szövegek is rögzítik, bár az elbeszélés teológiai kerete eltér az asszír évkönyvekétől.
A birodalom fővárosai – Kalhu (a mai Nimrud), Dur-Sarrukin (Khorsabad) és Ninive – palotái és domborművei a királyi hatalom, a vadászat és a hadviselés képi programját hordozták. Assur-bán-apli (i. e. 668–631 körül) Ninivében hatalmas táblagyűjteményt halmozott fel, amely ma a ninivei „könyvtárként” ismert, és a mezopotámiai irodalom – köztük a Gilgames-eposz – egyik legfontosabb lelőhelye. A birodalom bukását a babiloni Nabú-apal-uszur és a méd Küaxarész szövetsége okozta: Ninive i. e. 612-ben esett el, és az asszír állam a Karkemis melletti ütközet után, i. e. 605 körül megszűnt.
Az asszír birodalom összeomlása után Babilon a káldeus (akkádul: Kaldu) dinasztia alatt újra regionális hatalommá vált. Nabú-kudurri-uszur – a magyar hagyományban Nabukodonozor II – uralkodása (i. e. 605–562) alatt a birodalom a Levante nagy részét ellenőrizte. A babiloni krónika szerint Nabukodonozor i. e. 605-ben Karkemisnél legyőzte az egyiptomi sereget, majd a levantei térségben hódított. Jeruzsálem első elfoglalása és a júdeai elit egy részének deportálása i. e. 597-re tehető; a város lerombolása és a templom megsemmisítése a babiloni krónika és a bibliai 2Királyok, illetve Jeremiás könyve szerint i. e. 586-ban (egyes rekonstrukciók szerint 587-ben) történt. A babiloni fogság a zsidó vallás és irodalom szempontjából cezúra lett, de a fogság mértékére és társadalmi összetételére vonatkozó adatok szórványosak.
Nabukodonozor idején Babilon a korabeli világ egyik legnagyobb városa volt; Hérodotosz leírása szerint fallal, kapukkal és palotákkal rendelkezett. Az Istar-kapu és a felvonulási út a kék mázas téglákkal a babiloni építészet legismertebb emlékei közé tartoznak; a „függőkerteket” a görög források említik, de a régészeti azonosításuk máig vitatott, mert az ásatások nem hoztak egyértelmű nyomot. A babiloni matematikai csillagászat ebben a korban rendszeres megfigyelési naplókat és előrejelzéseket készített; ezek a feljegyzések a későbbi hellenisztikus csillagászat alapjai lettek.
Az utolsó jelentős babiloni király, Nabú-naid (Nabonidus, i. e. 556–539) a holdisten, Szín kultuszát részesítette előnyben, ami a Marduk-papsággal való feszültséget okozott. A források – köztük a későbbi perzsa beállítású Kürosz-cilinder – úgy tüntetik fel, mintha Babilon lakói ellenállás nélkül nyitották volna meg a kapukat a perzsa Kürosz (óperzsa: Kūruš, görögösen Cyrus) előtt. A 2. Kürosz vezette Akhaimenida birodalom i. e. 539-ben foglalta el Babilont. A perzsa hódítás nem számolta fel a mezopotámiai intézményeket: a templomok, az ékírásos adminisztráció és a helyi elitek a perzsa tartományi rendszerben tovább működtek. A mezopotámiai csillagászat, orvostudomány és irodalom görög és perzsa közvetítéssel a tágabb közel-keleti műveltség részévé vált.
Az ókori Mezopotámiáról szóló ismereteink alapja az ékírásos agyagtáblák tízezrei: adminisztratív listák, jogi szerződések, levelek, királyfeliratok, évkönyvek, himnuszok, eposzok és tudományos szövegek. A legfontosabb ásatási lelőhelyek – Uruk, Ur, Nippur, Babilon, Assur, Nimrud, Ninive, Mari, Ebla – a 19. század óta részben európai és észak-amerikai expedíciók, később iraki intézmények által kerültek feltárásra. Fontos forráskritikai szempont, hogy a korai ásatások gyakran a monumentális palotákat és templomokat keresték, a lakónegyedek, a falvak és a nomád csoportok nyomai kevésbé dokumentáltak. A múzeumi gyűjteményekbe került táblák provenienciája egyes esetekben bizonytalan, és a 2003 utáni iraki fosztogatások is jelentős forrásveszteséget okoztak.
A kronológia a mezopotámiai történelem egyik legvitatottabb pontja. Az abszolút dátumok a királylisták, az asszír limmu (évadó) listák, a csillagászati megfigyelések (például a Vénusz-tábla) és a szinkronizmusok kombinációjából származnak, de a rekonstrukciók eltérnek. A „magas”, „középső” és „rövid” kronológia közötti különbség akár több évtized is lehet; ebben a fejezetben a középső kronológiát követtük, ahol releváns. A városok lakosságszámaira vonatkozó számok régészeti becslések, amelyek az adott korszak településméretét és a feltárt lakónegyedek sűrűségét extrapolálják, ezért széles hibahatárral kezelendők. A deportálások és háborús áldozatok száma a királyfeliratok propagandisztikus jellege miatt gyakran megbízhatatlan. A nők, a rabszolgák és a vidéki közösségek életére vonatkozó adatok aránytalanul hiányosak, mert a források elsősorban a palotai és templomi elitek világát jelenítik meg. A modern nemzeti és vallási olvasatok – például Babilon vagy Assur mint „iraki” vagy „arab” örökség – másodlagos értelmezések, amelyek a 19–20. századi nacionalizmus és gyarmati múzeumkultúra kontextusában jöttek létre, nem pedig az ókori szereplők önértelmezései.