Amikor az arab-muszlim seregek a 630-as években elérték a Tigris és az Eufrátesz vidékét, a terület nem volt sem egységesen arab, sem egységesen muszlim, és a későbbi Irak fogalma semmilyen politikai vagy kulturális valóságot nem fedett le. A Szászánida Birodalom peremvidékét a mezopotámiai városok, a nagy kiterjedésű öntözéses földművelés, a helyi keresztény és zsidó közösségek, valamint a zoroasztriánus hivatali hierarchia határozta meg. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan vált ez a terület az iszlám világ egyik központi tartományává, hogyan jöttek létre a hódítás nyomán az új helyőrségi városok, és milyen politikai, vallási és társadalmi átalakulások történtek az Omajjádok, az Abbászidák, a bújidák és a szeldzsukok uralma alatt.
Az arab-muszlim hódítás Mezopotámiában nem egyetlen hadjárat, hanem évtizedeken át tartó, több hullámban végrehajtott terjeszkedés volt. A hódítást megelőző évtizedekben a Szászánida Birodalom belső válsággal küzdött: a 628–632 közötti trónharcok, a bizánci–szászánida háborúk kimerítették az állam katonai és pénzügyi erejét. A muszlim seregek 632 után, Abu Bakr kalifa idején indultak meg először az Arab-félszigetről észak felé, de a döntő csapásokra Umar kalifa (634–644) uralkodása alatt került sor. A források – főként későbbi, 9–10. századi arab krónikák, mint al-Baládzuri Futúh al-buldán („Országok meghódítása”) vagy at-Tabari Története – részletesen beszámolnak a hadjáratokról, ám ezek a szövegek gyakran a későbbi muszlim uralkodók legitimációs igényeit tükrözik, és kronológiájuk nem minden ponton ellenőrizhető.
A qādiszijjai csata (i. sz. 636 vagy 637; a pontos dátum a forrásokban eltér) a muszlim hagyomány szerint döntő győzelmet hozott a szászánida seregek felett, és megnyitotta az utat a szászánida főváros, Ktésziphón (arabosan al-Madáin) elfoglalása előtt. A hódítás azonban nem jelentette a teljes lakosság gyors áttérését az iszlámra: a helyi zoroasztriánus, keresztény és zsidó közösségek évszázadokon át megőrizték vallási és jogi különállásukat. A muszlim hódítók dzimma (védett közösségek) rendszerébe tartoztak, amely bizonyos vallási autonómiát biztosított, cserébe fejadó (dzsizja, arabul jizya) fizetését írta elő. A földadó (kharádzs, arabul kharāj) a mezőgazdasági termelést terhelte, és hosszú távon a kalifátus egyik fő bevételi forrásává vált. A hódítás tehát nem vallási kényszert, hanem elsősorban adóztatási és katonai ellenőrzési rendszert hozott létre, bár a gyakorlatban a helyi közösségek jogai erősen függtek a helyi kormányzók és az adószedők magatartásától.
A hódítás legmaradandóbb intézményi következménye a helyőrségi városok megalapítása volt. Kúfa (arabul al-Kūfa) és Baszra (arabul al-Baṣra) 638 körül jöttek létre katonai táborokból, amelyeket a muszlim seregek állandó bázisaiként hoztak létre a mezopotámiai síkságon. Kúfa a középső Eufrátesz mellett, Baszra a Perzsa-öbölhöz közeli déli mocsárvidéken épült ki. Mindkét város gyorsan arab településsé vált, ahová a hódító törzsek tagjai telepedtek le, és ahol a katonai nyilvántartás (a díván, arabul dīwān) szerint osztották el a zsákmányból és az adókból származó járandóságokat. A modern régészeti kutatás e városok korai rétegeit csak részben tárta fel, ezért a korai városszerkezetre vonatkozó ismereteink elsősorban szöveges forrásokból származnak, és bizonytalanok. Az azonban bizonyos, hogy Kúfa és Baszra nem egyszerűen katonai táborok voltak, hanem hamarosan a politikai és vallási viták központjaivá váltak.
A kalifátus belső konfliktusai már a 650-es években elérték Mezopotámiát. Uthmán kalifa (644–656) meggyilkolása után Ali ibn Abi Tálib (656–661) kalifátusa idején a politikai központ részben Kúfába helyeződött, és a város Ali híveinek egyik bázisává vált. Ali és a szíriai helytartó, Muávija közötti polgárháború, valamint a kúfai és baszrai törzsi csoportok megosztottsága tartós törésvonalakat hozott létre. Ali 661-es meggyilkolása után Muávija megalapította az Omajjád dinasztiát (661–750), amelynek központja Damaszkusz lett, de Mezopotámia továbbra is a birodalom egyik leggazdagabb és legnyugtalanabb tartománya maradt.
A síita irányzat kialakulása szorosan kötődik ehhez a térséghez. A síiták Alit és leszármazottait tekintették a próféta jogos utódainak, és ezt az igényt vallási értelemben is megfogalmazták. 680-ban Kerbelánál (a mai Irak területén) az Omajjád seregek megölték Ali fiát, Huszajn imámot és kíséretét. Ez az esemény a síita emlékezetben központi jelentőségűvé vált, és a síita közösségek számára a zsarnoksággal szembeni ellenállás és a mártíromság mintájává lett. A kerbelai eseményeket a korabeli források eltérő részletességgel és eltérő értelmezéssel örökítették meg, és a síita–szunnita emlékezetpolitika mai napig eltérően beszéli el. A történeti kutatás számára a Kerbela körüli események tényleges lefolyása rekonstruálható ugyan a forrásokból, de azok értelmezése – politikai lázadás vagy vallási mártíromság – már a korai muszlim közösségen belül is vitatott volt.
Az Omajjád uralom alatt Mezopotámia adóbevételei létfontosságúak voltak a birodalom számára, ugyanakkor a tartományban ismétlődő felkelések jelezték a helyi elégedetlenséget. A 8. század közepén az Abbászida mozgalom, amely a próféta nagybátyjának, al-Abbásznak a leszármazottaitól származtatta magát, sikeres felkelést szervezett az Omajjádok ellen. A felkelés keleti tartományokból, Horászánból indult, és 750-ben megdöntötte az Omajjád kalifátust. Az Abbászida győzelem után a birodalom súlypontja keletebbre, Mezopotámiába helyeződött, és ez a váltás döntően átalakította a térség történetét.
Az Abbászida dinasztia alapítója, al-Manszúr kalifa (754–775) 762-ben új fővárost alapított a Tigris partján, a korábbi szászánida települések közelében. Bagdad (arabul Baghdād) a források szerint tudatosan megtervezett, kör alakú város volt, amelynek közepén a kalifa palotája és a fő mecset állt. A város neve a korai forrásokban „A béke városa” (Madīnat as-Salām) formában is szerepel. Bagdad alapítása a birodalmi hatalom új szervezését jelezte: a kalifa nem a régi helyőrségi városok törzsi milíciáira, hanem egyre inkább hivatásos katonaságra, adminisztratív bürokráciára és a keleti tartományokból érkező hivatalnokrétegre támaszkodott. A város gyorsan az iszlám világ legnagyobb városává nőtt, bár a korabeli lakosságszámra vonatkozó becslések – a forrásokban szereplő százezres nagyságrendek – módszertani okokból erősen bizonytalanok.
A 8–10. század közötti időszakot az Abbászida kalifátus fénykoraként szokás emlegetni, különösen Hárún ar-Rasíd (786–809) és al-Mamún (813–833) uralkodása alatt. Bagdad központja lett a kereskedelemnek, a tudománynak és a fordítómozgalomnak, amely görög, perzsa és indiai szövegeket közvetített arab nyelvre. A Bölcsesség Háza (Bayt al-Hikma) néven ismert intézmény körül tudósok, orvosok, csillagászok és filozófusok dolgoztak, bár a modern kutatás vitatja, hogy ez valóban egyetlen intézmény volt-e, vagy inkább udvari tudóskörök és könyvtárak laza együttese. Az irodalmi és tudományos virágzás ugyanakkor nem terjedt ki a társadalom minden rétegére, és a ragyogó udvari kultúra mellett hatalmas vidéki szegénység, adóterhek és időnkénti éhínségek jellemezték a vidéket.
A 9. században a kalifátus belső válságokkal szembesült. al-Mutaszim kalifa (833–842) török katonai rabszolgákból (ghulámok, arabul ghulām) álló hadsereget szervezett, ami csökkentette a régi arab törzsi csapatok befolyását, de hosszú távon a katonai elit önállósodásához vezetett. 836-ban a kalifa átmenetileg Szamarrába helyezte át a fővárost, részben a katonai elit és Bagdad lakossága közötti feszültségek miatt. A 869–883 közötti zandzs felkelés – amelyet a dél-mezopotámiai mocsárvidék rabszolgái és kényszermunkásai indítottak – a korai iszlám történelem egyik legnagyobb társadalmi lázadása volt, és rávilágított a nagy földbirtokokon és sólepárló telepeken uralkodó kizsákmányolásra. A felkelés leverése súlyos emberáldozatokkal járt, és a forrásokban szereplő áldozatszámok – akárcsak más középkori konfliktusoknál – inkább emlékezetpolitikai és retorikai jelentőséggel bírnak, mintsem megbízható statisztikai adatnak tekinthetők.
A 10. századra az Abbászida kalifák tényleges hatalma fokozatosan szűkült, és a birodalom peremén helyi dinasztiák önállósodtak. 945-ben a bújidák – egy iráni, síita irányultságú dinasztia – elfoglalták Bagdadot, és a kalifát a gyakorlati hatalomtól megfosztva, de a szunnita muszlimok vallási vezetőjeként meghagyták. A bújida emírek a kalifa nevében kormányoztak, de a tényleges katonai és pénzügyi irányítást ők gyakorolták. Ettől kezdve a kalifa elsősorban szimbolikus szerepet töltött be, és a politikai hatalom szétvált a vallási tekintélytől.
A bújida korszakban Bagdadban és más mezopotámiai városokban a síita közösségek nyilvánosabban gyakorolhatták vallásukat. A bújida uralkodók támogatták a síita ünnepek megtartását, és a 10–11. században a síita vallási intézmények, iskolák és zarándokhelyek megerősödtek. Ez nem jelentett azonban átfogó szunnita üldözést: a városi társadalom vallási térképe továbbra is vegyes maradt, és a bújida elit saját politikai érdekei szerint egyensúlyozott a különböző közösségek között. A bújida uralom alatt a mezopotámiai gazdaság és a városi élet tovább működött, bár a krónikák ismétlődő árvizekről, járványokról és a Tigris–Eufrátesz öntözőrendszerének részleges leromlásáról számolnak be. A bújidák nem tudták tartósan stabilizálni a térséget, és a 11. század közepén új hódítók érkeztek keletről.
A szeldzsukok török nyelvű, szunnita muszlim törzsszövetségből emelkedtek ki, és a 11. század közepén gyors terjeszkedésbe kezdtek. Togril bég 1055-ben vonult be Bagdadba, és a kalifátus védelmezőjeként lépett fel. A szeldzsuk uralkodók a szunnita iszlám politikai és vallási restaurációját hirdették, szemben a bújida korszak síita befolyásával. A szeldzsuk Nizám al-Mulk nagyvezír (1063–1092) alatt a birodalom adminisztrációja megerősödött, és új oktatási intézmények, medreszék (arabul madrasa) hálózata jött létre, amelyek a szunnita jogtudomány oktatásának központjaivá váltak. A medreszék rendszere hosszú távon meghatározta a szunnita vallási oktatás intézményi kereteit, és csökkentette a síita iskolák befolyását.
A szeldzsuk uralom alatt Mezopotámia újra a birodalmi központ részévé vált, de a tényleges hatalom gyakran a török katonai elit és a helyi emírek kezében volt. A szeldzsuk birodalom a 11. század végére túlterjeszkedett, és a központi hatalom a 12. században fokozatosan szétesett. A helyi atabégek – mint például a zangidák Moszulban – saját uralmat építettek ki, miközben a kalifa formális tekintélye megmaradt. An-Nászir kalifa (1180–1225) megkísérelte a kalifa világi hatalmának részleges visszaszerzését Bagdad környékén, de ez már nem állította helyre a 9. századi kalifátus egységét.
A szeldzsuk korban a szunnita–síita megoszlás intézményesülése tovább erősödött, de ezt nem szabad „ősi gyűlöletként” értelmezni: a két irányzat közötti határok a politikai hatalomért, az adóbevételekért és a városi intézmények ellenőrzéséért folytatott küzdelmekben formálódtak. A síita közösségek számos helyen kisebbségbe szorultak, és a szunnita jogtudósok egy része erősen bírálta a síita vallási gyakorlatokat, de a mindennapi együttélés sok városban továbbra is jellemző volt. A 13. század elejére a mezopotámiai városi társadalom vallási, etnikai és nyelvi szempontból rendkívül sokszínűvé vált: arab, perzsa, török, kurd, keresztény, zsidó, szunnita, síita és más csoportok éltek egymás mellett, gyakran ugyanazon városokban.
A mongol invázió közvetlen előzményei már a 13. század első felében éreztették hatásukat, amikor a mongol seregek először a Kaukázus és Irán felől közelítettek Mezopotámia felé. A kalifátus katonai ereje ekkorra már erősen meggyengült, és a helyi dinasztiák közötti széthúzás megkönnyítette a mongol előrenyomulást. Az 1258-as bagdadi katasztrófa, amely a következő alfejezet tárgya, nem előzmények nélküli csapás volt, hanem a kalifátus hosszú hanyatlásának, a katonai elit önállósodásának és a regionális széttagoltságnak a következménye.
Az iszlám hódítás és a középkori mezopotámiai történelem forrásai egyenetlenek, és a modern rekonstrukció számos ponton bizonytalan. A korai hódítás eseményeit elsősorban 9–10. századi arab krónikákból ismerjük, amelyek a jóval későbbi vallási és politikai viták tükrében mesélik el a 7. századi eseményeket. At-Tabari világtörténete és al-Baládzuri hódítástörténete a legfontosabb elbeszélő források, de mindkettő válogat, dramatizál és legitimációs célokat szolgál. A helyi keresztény, zsidó és zoroasztriánus források töredékesek, és gyakran csak későbbi másolatokban maradtak fenn. A régészeti bizonyítékok – különösen Kúfa és Baszra korai rétegei – hiányosak, ezért a városok alapításának pontos körülményei és a korai településszerkezet rekonstrukciója bizonytalan.
A 10. század utáni források gazdagabbak, de a politikai és vallási irányultság itt is erősen torzít. A bújida és a szeldzsuk korra vonatkozó krónikák és életrajzi lexikonok részletes képet adnak az udvari politikáról és a vallási intézményekről, de a vidéki lakosság, a parasztok, a nők és a rabszolgák mindennapjai alig dokumentáltak. A lakosságszámra, az adóbevételekre és a háborús veszteségekre vonatkozó számadatok a középkori forrásokban gyakran retorikai célokat szolgálnak, és nem tekinthetők megbízható statisztikának. A szunnita–síita viszony értelmezése a modern kutatásban is vitatott: egyes történészek a politikai intézmények és a hatalmi harcok szerepét hangsúlyozzák, mások a vallási jogi iskolák és a rituális gyakorlatok különbségeire helyezik a hangsúlyt. A két megközelítés nem zárja ki egymást, de a hangsúlyok jelentősen eltérhetnek.