A 13. század közepén a mongol hódítás véget vetett a bagdadi Abbászida kalifátusnak, amely a [Az iszlám hódítástól a mongol invázióig] alfejezetben tárgyalt időszak óta a szunnita iszlám világ szimbolikus központja volt. Az 1258-as események nem csupán egy dinasztia bukását jelentették, hanem a mezopotámiai városi civilizáció addig ismert politikai, gazdasági és kulturális rendjének összeomlását is. A mongol Ilkhanátus, majd a 14. század második felétől a dzsalajiridák és a türkmén törzsszövetségek uralma tovább formálta a térséget, amely a 16. század elejétől a szafavida és az oszmán birodalom közötti ütközőzónává vált. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan alakult át Irak a kalifátus bukásától az oszmán hódításig, és milyen társadalmi, vallási és politikai folyamatok készítették elő az új korszakot.
Az 1258-as mongol támadás nem váratlan csapás volt: a Mongol Birodalom terjeszkedése már az 1220-as években elérte Nyugat-Ázsiát, és az Abbászida kalifátus addigra politikai befolyását elvesztve, gyakorlatilag Bagdad és környékére korlátozódott. Hülegü kán (1217–1265), Dzsingisz kán unokája, testvére, Möngke nagykán parancsára indult nyugatra, hogy megtörje a perzsiai iszmáilitákat, majd a bagdadi kalifátust. A kortárs perzsa történetírók, például Rasíd ad-Dín (1247–1318), akinek a mongol udvarban írt világtörténeti munkája az egyik legfontosabb forrás, a hadjáratot a mongol világuralmi terv részeként ábrázolják. A bagdadi kalifátus belső megosztottsága, a katonai arisztokrácia (emírek) és a vallásjogi elit közötti feszültségek is hozzájárultak a védelem gyengeségéhez.
A város ostromát követően, 1258. február 10-én a mongol csapatok benyomultak Bagdadba. A források – köztük Ibn Kathír (1301–1373) és al-Makrízí (1364–1442) – a város kifosztását, a kalifa, al-Muszta‘szim (1212–1258) kivégzését és a lakosság tömeges lemészárlását írják le. Az áldozatok számát a kortárs és későbbi krónikák rendkívül eltérően adják meg: a becslések néhány tízezertől több százezerig terjednek. A modern történészi konszenzus szerint a veszteség nagy volt, de a pontos szám nem rekonstruálható, mert a források erősen túloznak és retorikus célokat szolgálnak. Azt azonban dokumentált tény, hogy a város könyvtárai, iskolái és csatornái súlyosan károsodtak, és a Tigris vize a hagyomány szerint feketévé vált a kifolyó tintától – ez a történet azonban irodalmi toposz, nem bizonyított tény.
Az Abbászida kalifátus bukása nem jelentette a szunnita iszlám intézményi megszűnését, de megszüntette azt a központot, amely a 8. század óta – legalábbis szimbolikusan – a szunnita világ vallási-politikai egységét képviselte. A mongolok kezdetben a buddhista, keresztény és sámánista hagyományokat követték, és a muszlim többségű lakossággal szemben vallási türelmetlenséget is mutattak, de ez a politika fokozatosan változott. Az Ilkhanátus (Ilkhanate, 1256–1335) – a Hülegü által alapított mongol állam, amely a mai Irán, Irak, Anatólia keleti része és a Kaukázus nagy részét foglalta magában – uralkodói közül többen is áttértek az iszlámra: Gázán kán (1271–1304) 1295-ben vette fel a muszlim vallást, és ettől kezdve az állam iszlamizációja felgyorsult. Gázán kán reformjai – adórendszer, földmérés, igazságszolgáltatás – a perzsa bürokrácia bevonásával zajlottak, és a gazdasági termelés helyreállítását célozták. Bagdad, bár elvesztette birodalmi fővárosi szerepét, továbbra is fontos kereskedelmi és vallási központ maradt, de a politikai súly az ilkhán uralkodók székhelyére, főként Tebrizbe tevődött át.
A mongol uralom alatt Irak társadalma jelentős átalakuláson ment keresztül. A nomád mongol és türkmén csoportok letelepedése, a mezőgazdasági területek elhanyagolása és a vízgazdálkodás romlása hozzájárult a dél-mezopotámiai mocsárvidék és a vidéki településhálózat hanyatlásához. A síita közösségek, különösen a szent városokban, Nadzsafban és Kerbelában, a mongol uralom alatt viszonylagos védelmet élveztek, mert a mongolok nem követték a korábbi szunnita államok szigorúan szunnita valláspolitikáját. Ugyanakkor a keresztény és zsidó közösségek helyzete is változott: a mongolok kezdetben kedveztek a keresztényeknek, de az iszlamizáció után ez a kivételezettség megszűnt.
Az Ilkhanátus 1335-ös felbomlása után a mongol uralom alól kiszabadult törzsi vezetők és helyi dinasztiák versengtek az uralomért. Irakban a dzsalajiridák (Jalayirids) – egy mongol törzsből származó dinasztia – szerezték meg a hatalmat Bagdadban. Az 1340-es évektől a 15. század elejéig uralkodtak, de hatalmuk nem terjedt ki a teljes mezopotámiai térségre: Dél-Irakban a türkmén törzsszövetségek, északon pedig a moszuli térségben helyi emírek uralkodtak. A dzsalajirida korszakot a politikai instabilitás, a törzsi lázadások és a gazdasági visszaesés jellemezte. Ugyanakkor a dzsalajiridák udvara Bagdadban a perzsa és arab kultúra fontos pártfogója volt: Ahmad dzsalajir (1382–1410) uralkodása alatt élénk irodalmi és művészeti élet zajlott.
A dzsalajiridák nem tudták megakadályozni a türkmén törzsszövetségek felemelkedését. A Karakojunlu (Qara Qoyunlu, ’Fekete Ürü’) konföderáció, amelynek központja kezdetben Van-tó környékén volt, a 14. század végén kiterjesztette befolyását Azerbajdzsánra és Irak egyes részeire. Az Ak Kojunlu (Aq Qoyunlu, ’Fehér Ürü’) konföderáció pedig délkelet-anatóliai gyökerekkel rendelkezett, és a 15. század második felében vált meghatározóvá. A türkmén törzsszövetségek nem állandó területi államok voltak, hanem személyes hűségen és katonai erőn alapuló, rugalmas hatalmi képződmények, amelyekben a törzsi és városi elitek közötti alkuk alakították a politikát. Ez a széttagoltság kedvezőtlen volt a mezőgazdaság és a kereskedelem számára, mert a hadjáratok és a fosztogatások rendszeressé váltak.
A dzsalajiridák és a türkmén szövetségek közötti versengésbe avatkozott be a 14. század végén Timur (Tamerlán, 1336–1405), a közép-ázsiai Timurida Birodalom alapítója. Timur 1393-ban foglalta el Bagdadot, majd 1401-ben másodszor is, miután a város fellázadt ellene. A források – például a perzsa történetíró, Saraf ad-Dín Alí Jazdí (1424–1454) Zafarnáma című munkája – Timur bagdadi hadjáratait a pusztítás és a katonai brutalitás példájaként írják le. A második ostrom után Timur elrendelte, hogy katonái minden egyes fej után egy toronyba gyűjtsék a koponyákat; a kortárs beszámolók különböző számokat említenek, de a modern történetírás ezeket a számokat erősen kétségesnek tartja. Annyi bizonyos, hogy a város lakossága jelentősen csökkent, és a gazdasági élet évekre megbénult.
Timur halála (1405) után birodalma gyorsan szétesett, és Irak ismét a helyi hatalmak küzdőterévé vált. A Karakojunlu türkmének Kara Juszuf (1356?–1420) vezetésével kiterjesztették uralmukat Bagdadra, majd a 15. század közepén az Ak Kojunlu Uzun Haszan (1423–1478) győzte le a Karakojunlut, és rövid időre egyesítette a térséget. Uzun Haszan az oszmánok ellen szövetkezett Velencével és a nyugat-európai hatalmakkal, de 1473-ban vereséget szenvedett II. Mehmed oszmán szultántól. Az Ak Kojunlu uralom alatt Irak a sah udvarától távol eső, periferikus tartomány maradt, ahol a városi elitek és a törzsi vezetők közötti feszültségek tovább erősödtek. A 15. század végére a türkmén uralom meggyengült, ami lehetővé tette a szafavida rend felemelkedését.
A 16. század elején a szafavida rend (Safaviyya) – egy eredetileg szúfi vallási testvériség, amelyet Szafi ad-Dín (1252–1334) alapított Ardabilban – Iszmáíl (1487–1524) vezetésével politikai hatalommá vált. Iszmáíl 1501-ben Tebrizben kikiáltotta magát sahnak, és az iráni fennsík nagy részét egyesítette. 1508-ban csapatai bevonultak Bagdadba, és a szafavida állam a mezopotámiai térségre is kiterjesztette fennhatóságát. Iszmáíl a tizenkettes síita iszlámot tette az új birodalom hivatalos vallásává, ami vallási szempontból is megkülönböztette a szunnita oszmán szomszédtól. Bagdadban és a szent városokban (Nadzsaf, Kerbela) a szafavida uralom megerősítette a síita intézményeket, és a szunnita vallási elit egy részét üldöztette vagy elűzte.
Az oszmán–szafavida konfliktus nem csupán két birodalom hatalmi versengése volt, hanem a szunnita és síita iszlám politikai instrumentalizálásának egyik első nagy regionális példája. Az oszmán szultán, I. Szelim (1465?–1520) 1514-ben a csáldiráni csatában legyőzte Iszmáílt, de a szafavida állam nem omlott össze. A határzóna, benne Irak, a két birodalom közötti ingadozó ütközőterület maradt. 1534-ben Nagy Szulejmán (1494–1566) oszmán szultán elfoglalta Bagdadot, és Irak a következő évszázadokban – kisebb megszakításokkal – oszmán fennhatóság alá került. A szafavidák 1623–1638 között visszafoglalták Bagdadot, de IV. Murád oszmán szultán 1638-ban véglegesen visszavette, és a 17. század közepére a határvonal nagyjából megszilárdult. Az 1639-es zuhábi béke (Qasr-e Shirin) rögzítette a mai iráni–iraki határ elődjét.
A szafavida–oszmán versengés mély nyomot hagyott Irak társadalmán. A határzóna militarizálódott, a törzsek pedig gyakran váltogattak hűséget a két birodalom között, ami lehetővé tette számukra bizonyos autonómia megőrzését. A városi szunnita elitek, amelyek az oszmán uralom alatt visszanyerték befolyásukat, a szafavida hódításokat gyakran szektás fenyegetésként élték meg. A síita közösségek viszont a szafavida pártfogás révén szorosabb kapcsolatba kerültek az iráni vallási központokkal. Ez a dinamika, amelyet a 20. századi nacionalista történetírás gyakran egyszerűsített le szunnita–síita ellentétre, valójában a helyi elitek, a törzsi vezetők és a birodalmi adminisztrációk közötti bonyolult erőviszonyokban gyökerezett.
A 13–16. századi Irak társadalma nem volt egységes, és a felekezeti viszonyok sem rögzültek merev kategóriákba. A mongol uralom kezdeti szakaszában a szunnita vallási intézmények meggyengültek, mert a kalifátus mint szunnita tekintély eltűnt, és a mongol uralkodók nem mindig támogatták a szunnita jogtudósok (ulamá) hálózatát. A síita központok viszont – különösen Nadzsaf és Kerbela – zarándokforgalmuk és vallási iskoláik révén megerősödtek. A szúfi rendek (tariqák) is fontos szerepet játszottak, mert a nomád és városi lakosság körében egyaránt terjedtek, és gyakran közvetítettek a törzsi és a városi elitek között.
A nem muszlim kisebbségek közül a keresztények – elsősorban az asszírok, káldeusok és örmények –, valamint a zsidók évszázadok óta jelen voltak a mezopotámiai városokban. A mongol uralom alatt a keresztények helyzete időszakosan javult, mert a mongol elit egy része keleti keresztény volt, vagy szövetségesként tekintett rájuk. Az iszlamizáció után azonban a dhimmikre vonatkozó hagyományos korlátozásokat újra szigorúbban alkalmazták. A türkmén uralom alatt sem volt egységes politika: a törzsi vezetők gyakran a helyi vallási közösségekkel kötött pragmatikus megállapodások alapján kormányoztak. A jelenkori szektarianizmus visszavetítése ebbe a korszakba történelmietlen lenne: a szunnita–síita szembenállás nem a mindennapi élet állandó jellemzője volt, hanem a birodalmi politikák, a háborúk és a helyi hatalmi harcok által felerősített jelenség.
A gazdasági élet hanyatlása, a nomádok beáramlása és a vízgazdálkodás romlása tovább erodálta a városi és vidéki közösségek közötti kapcsolatokat. A 14–15. századi források gyakran panaszkodnak a csatornák eliszaposodására, a termőföldek pusztulására és a rablásokra. Ezek a folyamatok hozzájárultak ahhoz, hogy a 16. századra Irak lakossága a korábbi évszázadokhoz képest csökkent, bár a pontos demográfiai adatok hiányoznak; a becslések a középkori városi lakosságot Bagdad esetében a 9. századi csúcson több százezer főre teszik, míg a 16. század elejére a város inkább néhány tízezres nagyságrendű lehetett – ezek azonban nagyon bizonytalan statisztikai becslések, amelyeket a forráshiány miatt óvatosan kell kezelni.
Az alfejezetben használt fő források közé tartoznak a perzsa és arab krónikák. A mongol korra nézve Rasíd ad-Dín Fadlalláh (1247–1318) Jámi‘ at-taváríh (A történetek gyűjteménye) című munkája az egyik legfontosabb, de udvari történetíróként hajlamos a mongol uralkodók dicsőítésére és a hadjáratok retorikus túlzásaira. A későbbi arab történetírók, mint Ibn al-Athír (1160–1233), aki a mongol invázióról a legkorábbi muszlim beszámolót adja, szintén elfogultak, és a pusztítást gyakran apokaliptikus színekkel festik le. A 14. századi Ibn Haldún (1332–1406) szociológiai megfigyelései értékesek a törzsi és városi viszonyok megértéséhez. Az oszmán és szafavida időszakra vonatkozóan a birodalmi levéltárak (például az oszmán tahrir defterek) és a diplomáciai iratok fontosak, de ezek elsősorban az adminisztráció szempontjából mutatják az eseményeket.
A fő bizonytalanságok a következők:
Ezek a bizonytalanságok nem csökkentik a fő események dokumentáltságát, de arra intenek, hogy a korszakról alkotott képet óvatosan, a források természetének figyelembevételével kell megrajzolni.