A mai Irak területe az oszmán korszakban nem alkotott egyetlen közigazgatási vagy politikai egységet. A kora újkori határviták után, amelyek a Mongolok, timuridák és a szafavida–oszmán határ alfejezetben kerültek szóba, a térség fokozatosan az Oszmán Birodalom három, egymástól jelentősen eltérő tartományává szerveződött: a bagdadi, a baszrai és a moszuli vilajetté. Az oszmán uralom csaknem négy évszázadon át formálta a mezopotámiai és a környező vidékek városait, törzsi társadalmát, vallási intézményeit és gazdaságát. Ez az alfejezet azt mutatja be, hogyan egyensúlyozott a birodalom a helyi elitek, a törzsi konföderációk, a perzsa szomszéd és a 19. századtól egyre erősebb brit jelenlét között. Az „iraki” államiság fogalmát itt még nem lehet visszavetíteni: az oszmán korszak lakói elsősorban vallási közösségük, városuk, törzsük vagy a szultán alattvalói státusuk szerint határozták meg magukat.
Az oszmán terjeszkedés Mezopotámiában a 16. század első felében kapott katonai keretet. I. Szulejmán (Süleyman) 1534-ben foglalta el Bagdadot a szafavida uralkodótól, és ezzel a Tigris–Eufrátesz völgyének központi része oszmán fennhatóság alá került. Baszra elfoglalására 1546-ban került sor, ami a Perzsa-öbölhöz vezető kereskedelmi útvonalak ellenőrzését is megnyitotta az oszmán hatalom előtt. A hódítás nem volt egyszeri és végleges: I. Abbász szafavida sah 1623-ban visszafoglalta Bagdadot, és csak IV. Murád (Murad) 1638-as hadjárata állította helyre az oszmán uralmat a városban. Az 1639-es zuhabi béke (Kasr-i Sirin-i béke) rögzítette az oszmán–szafavida határt, amely a mai Irak és Irán határának egyik fontos előzménye. A béke nem szüntette meg a határvidéki bizonytalanságot, de hosszú időre keretet adott annak, hogy az oszmán állam berendezkedjen a mezopotámiai tartományokban.
A 17–18. században az oszmán hatalom Bagdadban gyakran közvetett volt. A birodalmi kormányzat a helyi katonai elitre, a janicsárokra, a városi notabilitásokra és a törzsi vezetőkre támaszkodott. A tartományi kormányzók (pasák) sűrűn cserélődtek, és hatalmuk megőrzéséhez rendszeresen alkudozniuk kellett a helyi erőkkel. A vidéki területeken a nagy törzsi konföderációk – például a muntafik, a sammar vagy a dulajm – gyakoroltak tényleges ellenőrzést, és a központi adóztatás csak időszakosan és fegyveres erővel volt kikényszeríthető. A folyami közlekedés, a karavánutak és a zarándokforgalom biztosítása állandó katonai és diplomáciai feladatot jelentett.
A mai Irak területén az oszmán közigazgatás három eltérő jellegű tartományt tartott nyilván. Bagdad volt a központi tartomány székhelye, ahol az oszmán kormányzó, a katonai parancsnokság és a szunnita vallási intézmények működtek. A város a szafavida háborúk után is megőrizte a szunnita tudományosság egyik központjának szerepét, ugyanakkor környékén jelentős síita lakosság és a síita szent városokhoz vezető zarándokutak is voltak. A bagdadi pasák hatalma a közeli vidékre terjedt ki közvetlenül, a távolabbi területeken viszont a törzsi autonómia volt a jellemző.
Baszra a Perzsa-öbölhöz közeli kikötővárosként elsősorban a tengeri kereskedelemből élt. Az oszmán hódítás után is fontos maradt az Indiai-óceán felé irányuló áruforgalom, amelyben arab, perzsa, indiai és európai kereskedők vettek részt. A 17. század végétől a brit Kelet-indiai Társaság is jelen volt Baszrában, részben a gyöngy-, textil- és lókereskedelem, részben a posta- és hajóforgalom miatt. A város a bagdadi kormányzótól gyakran nagyfokú autonómiát élvezett, és a helyi muntafik törzsi konföderáció befolyása alatt állt. A baszrai kereskedelem a 18. században is jelentős volt, de a járványok, a perzsa támadások és a törzsi harcok időszakosan visszavetették.
Moszul északon, a Tigris felső folyásánál feküdt, és a kurd hegyvidék, valamint a szíriai és anatóliai útvonalak felé közvetített. A város és környéke etnikailag és vallásilag még az oszmán átlagnál is összetettebb volt: szunnita arab és kurd lakosság mellett jelentős keresztény közösségek (asszírok, káldeusok, szír ortodoxok), valamint zsidó és türkmén csoportok éltek. Moszulban a 18. században a helyi Dzsálíl-ház (al-Jalili) emelkedett fel, és családi hálózata hosszú időn át meghatározta a tartományi politikát. A moszuli elit érdekei gyakran eltértek Bagdadétól, és a város a központi oszmán hatalommal is sajátos alkukat kötött.
Az oszmán uralom jellegét a bagdadi tartományban a 18. század elejétől a mamlúk háztartás (grúz és más kaukázusi származású katonai rabszolgák) növekvő hatalma határozta meg. Ez nem azonos az egyiptomi mamlúk szultanátussal: itt oszmán tartományi keretek között, a szultán formális jóváhagyásával működő katonai-kormányzói elitről van szó. A hagyományos kronológia szerint Haszan pasa (Hasan Paşa) 1704-ben nyerte el Bagdad kormányzóságát, és a háztartás tagjai fokozatosan a tartomány tényleges uraivá váltak.
A mamlúk kormányzók legjelentősebb korszaka Szulejmán pasa (Süleyman Paşa) nevéhez fűződik, akit gyakran „Nagy Szulejmán”ként emlegetnek, és aki 1780 és 1802 között állt Bagdad élén. Az ő idejét a források részben a viszonylagos stabilitás, az adórendszer rendezése és a törzsi konföderációk elleni katonai fellépés időszakaként írják le. Szulejmán pasa kapcsolatot épített a síita szent városok vallási elitjével, és megpróbálta a bagdadi tartomány kereskedelmét is fellendíteni. A források egy része azonban későbbi visszaemlékezéseken és udvari krónikákon alapul, ezért a „Nagy Szulejmán” képe részben a mamlúk elit önigazolását tükrözheti.
A 18–19. század fordulóján a bagdadi mamlúk uralom két súlyos kihívással nézett szembe. Az egyik a vahhábita mozgalom (amelynek hívei a muwahhidún nevet használták magukra) felemelkedése volt az Arab-félszigeten. 1802-ben vahhábita fegyveres csoportok támadták meg a síita Kerbela városát, kifosztották a szentélyt, és nagy számú áldozatot követeltek. A támadás sokkolta a térséget, és a későbbi emlékezetben mély nyomot hagyott; a pontos áldozatszám a forrásokban bizonytalan. A vahhábita betörések a bagdadi tartomány déli és nyugati vidékeit is fenyegették, és a mamlúk kormányzók kénytelenek voltak katonai válaszlépéseket tenni. A másik kihívást a törzsi konföderációk állandó lázongása és a perzsa határvidék bizonytalansága jelentette.
A mamlúk korszak utolsó kiemelkedő alakja Daud pasa (Davud Paşa) volt, aki 1817 és 1831 között kormányozta Bagdadot. Daud pasa megerősítette a helyi hadsereget, adóreformokat vezetett be, és szorosabb kapcsolatot keresett az európai kereskedőkkel. Ugyanakkor az oszmán központi hatalom a 19. század első évtizedeiben már egyre kevésbé tűrte a tartományi autonómiákat. II. Mahmud szultán a janicsárság 1826-os felszámolása után a tartományi elitek ellen fordult, és Daud pasa rendszerét is a központosítás akadályának tekintette. 1831-ben oszmán csapatok és a szultánhoz hű erők foglalták vissza Bagdadot, a mamlúk háztartás hatalma összeomlott, és a tartomány újra szorosabb birodalmi ellenőrzés alá került.
A 19. század közepén az Oszmán Birodalomban kibontakozó tanzimát (Tanzimat, „átszervezés”) reformfolyamata a mezopotámiai tartományokat is elérte. Az 1839-es Gülhane-i rendelet (Hatt-i Şerif) és az 1856-os reformrendelet (Islahat Fermanı) elvileg biztosította az alattvalók egyenjogúságát, a vallási közösségek védelmét, a magántulajdon és az adórendszer átalakítását. A gyakorlatban a reformok végrehajtása a térségben lassú és egyenetlen volt: a helyi elitek érdekei, a közlekedési nehézségek és az állami kapacitás hiánya korlátozta a rendeletek érvényesülését.
Az 1858-as földtörvény (Arazi Kanunnamesi) az egyik legnagyobb hatású intézkedés volt. A törvény a földek nyilvántartásba vételét és a magántulajdon megerősítését célozta, részben az állami adóbevételek növelése érdekében. A mezopotámiai vidéken azonban a nyilvántartás gyakran a törzsi vezetők és a városi elitek megerősödéséhez vezetett: ők tudták nevükre íratni a földeket, míg a földművesek és a törzsi tagok gyakran elvesztették korábbi használati jogaikat. A történészi értelmezés megoszlik abban, hogy ez a folyamat mennyiben tekinthető modern magántulajdon kialakulásának, és mennyiben inkább a hagyományos hatalmi viszonyok új jogi formába öntésének.
A reformkorszak legismertebb bagdadi kormányzója Midhat pasa (Midhat Paşa) volt, aki 1869 és 1872 között irányította a tartományt, miután a dunai vilajetben is hasonló reformokat hajtott végre. Midhat pasa nevéhez kötik a közigazgatás átszervezését, a törzsi területek letelepítési kísérleteit, a távíróvonalak bővítését, iskolák és kórházak alapítását, valamint a Baszra és Bagdad közötti hajózás fejlesztését. Az 1864-es vilajet-törvény (Vilayet Nizamnamesi) alapján a tartományok vilajetekké alakultak, és a kormányzók hatásköre elvileg egységesült. A gyakorlatban azonban Midhat pasa reformjai is csak részben valósultak meg, és távozása után sok kezdeményezése elhalt vagy visszafordult. Az ő alakja a későbbi oszmán és iraki emlékezetben a modernizáló, de autoriter kormányzó képévé vált; a történeti értékelés vitatott, mert a letelepítési kísérletek gyakran erőszakos eszközökkel jártak.
A 19. század végére a mezopotámiai tartományok közigazgatása három vilajetre tagolódott: Bagdad, Baszra és Moszul vilajetjeire. A belső határok azonban továbbra is képlékenyek voltak, és a törzsi területek, a sivatagi útvonalak és a határvidékek ellenőrzése nem felelt meg a papíron rögzített határoknak. A 19. századi központosítás tehát nem szüntette meg a helyi autonómiákat, hanem új módon, új jogi és intézményi formákban termelte újra azokat.
Az oszmán korszak mezopotámiai társadalma nem írható le egyetlen vallási vagy etnikai tengely mentén. A városokban szunnita arab elit, vallástudósok, kereskedők és kézművesek éltek, míg a déli vidéki területeken jelentős síita arab lakosság élt, amelyet a nagy törzsi konföderációk szerveztek. Északon kurd közösségek, türkmének és keresztény csoportok alkották a lakosság jelentős részét. A zsidó közösségek – különösen Bagdadban, Baszrában és Moszulban – fontos szerepet játszottak a kereskedelemben, a pénzügyekben és a kézműiparban. A keresztény egyházak (asszír, káldeus, szír ortodox, örmény) saját vallási és oktatási intézményeket tartottak fenn, és a 19. századi reformok időszakában részben új jogi státushoz jutottak.
A síita szent városok, Kerbela (Karbala) és Nedzsef (Najaf), különleges helyet foglaltak el. A szunnita oszmán állam ezeket a városokat nem kezelhette pusztán közönséges tartományi településként, mert a síita vallási élet központjai voltak, és jelentős perzsa zarándokforgalmat vonzottak. A szent városok vallási jogi és gazdasági autonómiája időnként konfliktusba került a központosító reformokkal. A 19. században a síita vallástudósok (mudzstahidok) befolyása növekedett, részben a perzsa zarándokok adományaiból, részben a vallási oktatás megerősödéséből. Ezt a folyamatot a kortárs oszmán hatóságok gyakran gyanakvással figyelték, és a perzsa befolyás növekedésének jeleként értelmezték. A modern szektarianizmus fogalmát azonban nem szabad visszavetíteni erre a korszakra: a szunnita és síita viszony politikai, adózási és zarándoklati kérdések mentén alakult, és a mindennapi együttélés formái sokszor rugalmasabbak voltak, mint ahogy a későbbi nemzeti és gyarmati narratívák ábrázolták.
A brit jelenlét Mezopotámiában jóval az 1914-es katonai invázió előtt kezdődött és elsősorban gazdasági-természetű volt. A Kelet-indiai Társaság már a 18. században fenntartott kereskedelmi képviseletet Baszrában, és a brit hajózás fokozatosan bekapcsolódott a Perzsa-öböl és a Tigris–Eufrátesz folyami közlekedésébe. A 19. század második felében a brit-indiai kormányzat számára a mezopotámiai útvonal az India felé vezető kommunikációs és stratégiai hálózat részévé vált. A gőzhajózás megjelenése a Tigrisen, a távíróvonalak kiépítése és a postaforgalom bővítése a brit vállalkozók és konzulok növekvő befolyását eredményezte. A Lynch testvérek hajózási társasága a 19. század közepétől rendszeres járatokat üzemeltetett a Tigrisen, és a folyami személy- és áruszállítás egy részét ellenőrizte; a pontos szerződési feltételek és a monopólium mértéke a források szerint vitatott.
A 19. század végén és a 20. század elején a mezopotámiai térség stratégiai jelentősége tovább nőtt. A Bagdad-vasút terve, amelyet a német befektetők és az oszmán kormányzat támogatott, a brit stratégákat aggasztotta, mert a vasút potenciálisan lerövidíthette volna a német befolyás útját a Perzsa-öböl felé. A brit kormány válaszul igyekezett megerősíteni pozícióit a folyami hajózásban, a kikötőkben és a törzsi vezetőkkel fenntartott kapcsolataiban. Ezzel párhuzamosan a 20. század elején felmerült a mezopotámiai olajkincs kérdése is; az ezzel kapcsolatos koncessziós tárgyalások az 1910-es években még kezdeti szakaszban voltak, és a későbbi olajipari fejlődés csak az első világháború utáni időszakban bontakozott ki. A brit gazdasági behatolás tehát nem jelentett azonnali politikai uralmat, de a konzulok, a kereskedők, a hajózási vállalatok és a törzsi szövetségesek révén fokozatosan beágyazta a brit érdekeket a térségbe.
A 20. század elején az ifjútörök forradalom (1908) alkotmányos reményeket ébresztett az oszmán tartományokban, de a központosító török nacionalizmus és a háborús készülődés hamarosan felülírta ezeket. A mezopotámiai tartományokban az arabok, kurdok és más csoportok eltérő elvárásokkal tekintettek a változásokra. Az 1914-es brit invázió, amelyet a A brit mandátum és a királyság alfejezet tárgyal majd, nem légüres térben érkezett: előzménye a több évtizedes brit gazdasági jelenlét, a törzsi elit egy részével kialakított kapcsolat és az oszmán állam központosító reformjainak válsága volt.
Az oszmán kori Irakra vonatkozó ismeretek alapvetően három forrástípusra támaszkodnak: az oszmán központi és tartományi levéltárakra (például a ma Isztambulban őrzött oszmán levéltári anyagra), a helyi krónikákra és udvari történetírásra, valamint az európai, elsősorban brit konzuli jelentésekre és utazók beszámolóira. A levéltári források a közigazgatási és adózási kérdésekben különösen értékesek, de a vidéki társadalomról, a nomád törzsekről és a nők, rabszolgák vagy szegényebb csoportok életéről sokkal kevesebb közvetlen információt adnak. A helyi krónikák gyakran Bagdad-központúak, és a mamlúk korszakra vonatkozó elbeszéléseik részben a mamlúk elit szempontjait tükrözik.
Számos kulcskérdésben a szakirodalom becslésekre és közvetett következtetésekre szorul. A tartományi lakosság nagyságát a 19. század előtt megbízható összeírások hiányában csak durva becslésekkel lehet megadni; a 19. századi oszmán népszámlálási kísérletek is hiányosak és eltérő módszertannal készültek. A törzsi konföderációk létszáma, területi kiterjedése és belső szerkezete ugyancsak bizonytalan. A mamlúk korszak kronológiája nagy vonalakban elfogadott, de az egyes kormányzók hatalmi viszonyainak részletei vitatottak. A vahhábita 1802-es kerbelai támadás áldozatainak száma a forrásokban néhány ezer és több tízezer között szóródik; a szám az emlékezetpolitikában is vitatott, ezért itt nem adható meg egyetlen „pontos” érték.
A 19. századi reformok értékelése is vita tárgya a történetírásban. Egyes szerzők a tanzimátot a modernizáció és a jogegyenlőség irányába tett fontos lépésként mutatják be, mások hangsúlyozzák, hogy a reformok a helyi elitek hatalmát erősítették, és a földtörvény révén hozzájárultak a későbbi földbirtok-koncentrációhoz. A brit gazdasági behatolás megítélésében is megosztott a szakirodalom: a gazdasági imperializmus kritikusai szerint a brit hajózási és infrastrukturális érdekeltségek aláaknázták a helyi gazdaságot, míg mások a technikai modernizáció és a kereskedelem bővülésének elemeit emelik ki. Végül a vallási és etnikai viszonyok ábrázolásánál kerülni kell a későbbi nacionalista vagy szektariánus keretek visszavetítését: az oszmán korszak „iraki” társadalmát nem lehet a mai állami vagy nemzeti kategóriákkal leírni, és a források sokszor nem adnak elegendő alapot a mindennapi együttélés részletes ábrázolásához.