A mai Irak területe az első világháború után került a Brit Birodalom ellenőrzése alá, miután az Oszmán Birodalom mezopotámiai tartományai, Bagdad, Baszra és Moszul vilajetei összeomlottak. Az 1918–1932 közötti időszak nem egyszerűen „brit uralom” volt: egy rövid, de rendkívül konfliktusos államépítési kísérlet zajlott, amelynek során a korábbi oszmán közigazgatási és társadalmi kereteket egy új, nemzetközi mandátumrendszerbe illesztették. A brit mandátum Irakban számos olyan feszültséget hozott felszínre – a központi hatalom és a törzsi-városi elitek viszonya, a síita–szunnita politikai megosztottság intézményesülése, a kurd területek helye az államban, a külföldi befolyás elfogadása vagy elutasítása –, amelyek a későbbi iraki állam történetét végigkísérték. A fejezet ezért nem csupán egy gyarmati epizódot mutat be, hanem azt a folyamatot, amelyben a modern Irak politikai szerkezete, hadserege, olajgazdasága és nacionalizmusa megszületett.
Az alábbiak a Az Oszmán Irak fejezet végpontjából indulnak ki: a háború alatt a brit-indiai haderő 1917-ben elfoglalta Bagdadot, 1918-ra pedig egész Mezopotámiát. A háború utáni rendezés azonban nem automatikusan vezetett független államhoz; a britek és a helyi szereplők közötti alkudozás, fegyveres konfliktus és diplomáciai tárgyalás formálta azt a monarchiát, amely 1921-ben jött létre, és 1958-ig állt fenn. Ebben az alfejezetben az 1920-as felkelést, a mandátum jogi kereteit, I. Fejszál királyságát, az 1930-as angol–iraki szerződést és az 1932-es névleges függetlenséget tárgyaljuk, külön figyelmet szentelve a forrásvitáknak és az álláspontok eltéréseinek.
Az Oszmán Birodalom veresége után a győztes antanthatalmak, mindenekelőtt Nagy-Britannia és Franciaország, már a háború alatt megállapodtak a közel-keleti területek befolyási övezeteiről. A titkos Sykes–Picot-egyezmény (1916) Mezopotámiát brit, Szíriát francia érdekszférának jelölte ki. A háború után ezt a felosztást a Nemzetek Szövetsége mandátumrendszere szentesítette, amelyet az 1919-es versailles-i békekonferencia és az 1920-as San Remói konferencia alakított ki. A mandátumrendszer elvileg a „még nem önkormányzásra érett” területek ideiglenes igazgatását írta elő, a gyakorlatban azonban a győztes hatalmak befolyásának kiterjesztését szolgálta.
Nagy-Britannia eredeti terve az volt, hogy Mezopotámiát közvetlenül bekebelezi vagy szoros gyámság alá helyezi. A megszálló erők 1918-ban létrehoztak egy katonai közigazgatást, amelyet a Bagdadban székelő brit főmegbízott, Sir Arnold Wilson irányított. Wilson és támogatói közvetlen gyarmati adminisztrációt akartak: brit tisztviselőkkel, brit jogrenddel és a helyi elitek korlátozott bevonásával. Ezzel szemben a londoni kormány egy része és a brit katonai vezetés más tagjai, köztük T. E. Lawrence, olcsóbb, közvetett uralmat javasolt arab, hasemita vezetés alatt. Ezt az elképzelést erősítette a háború alatti Hasemita–brit együttműködés is, amely az arab felkeléshez vezetett.
Az iraki társadalom reakciója a közvetlen brit uralomra gyorsan ellenségessé vált. Az 1918–1919-es években adóemelések, rekvirálások, a korábbi oszmán hivatalnokok egy részének leváltása és a brit adminisztráció alulról nézve idegensége váltott ki elégedetlenséget. A nemzeti mozgalom két irányból erősödött: a szunnita városi elitek egy része arab nacionalista követelésekkel lépett fel, a síita vallási vezetők és törzsi csoportok pedig a megszálló hatóságok túlkapásai ellen tiltakoztak. A dokumentált tények azt mutatják, hogy a brit megszálló hatóságok és a helyi lakosság közötti feszültség 1920-ra fegyveres felkelésbe torkollott.
Az 1920-as iraki felkelés (arab forrásokban gyakran ath-thawra al-‛irāqiyya al-kubrā, „nagy iraki forradalom”) a brit megszállás elleni széles körű, de szervezetileg széttagolt fegyveres megmozdulás volt. A felkelés kirobbanását közvetlenül az 1920. áprilisi San Remói konferencia váltotta ki, ahol Irak formálisan brit mandátumterület lett. Ezután a síita szent városokban, Nedzsefben és Kerbalában, valamint Bagdadban tömeggyűlések és körmenetek követelték a függetlenséget. A felkelés 1920 nyarára terjedt ki a középső Eufrátesz-menti törzsi területekre, ahol a britek elleni britellenes koalícióba törzsi sejkek, síita vallási vezetők és szunnita nacionalisták egyaránt bekapcsolódtak.
A felkelés hadviselése nem volt egységes. Egyes csoportok gerilla-harcmodort alkalmaztak, vasútvonalakat és távíróvezetékeket vágtak el, mások hagyományosabb ostromokkal próbálták kiszorítani a brit helyőrségeket. A brit erők légi támadással, páncélautókkal és indiai segédcsapatokkal válaszoltak. A harcok során a brit és indiai katonai veszteségek száma több százra tehető, míg az iraki felkelők vesztesége – a becslések szerint – több ezer fő volt. Pontos áldozatszámot azonban nem lehet megadni, mert a korabeli brit katonai jelentések és az arab krónikák adatai jelentősen eltérnek. A brit hivatalos jelentések mintegy 845 halottat és sebesültet ismertek el a saját oldalon, míg az iraki halottak számát 6 000–10 000 közé tették; más becslések ennél magasabb iraki áldozatszámot valószínűsítenek.
A felkelés leverése 1920 októberére befejeződött, de a britek számára világossá vált, hogy a közvetlen gyarmati igazgatás költséges és fenntarthatatlan. Az 1920-as felkelés emlékezete a mai napig vitatott: az iraki nacionalista történetírás nemzeti hőstettnek tekinti, míg más értelmezések szerint a törzsi-vallási ellenállás nem alkotott koherens nemzeti programot, és a felkelés leverése után a britek éppen a törzsi struktúrákat erősítették meg a városi nacionalizmussal szemben.
A felkelés legfontosabb következménye az volt, hogy a brit kormány leváltotta Sir Arnold Wilsont, és a közvetett uralom felé mozdult el. Winston Churchill, az új gyarmatügyi miniszter 1921 márciusában Kairóban konferenciát tartott, ahol a közel-keleti brit politika új irányát határozták meg. Ennek eredményeként döntöttek arról, hogy Irakban hasemita királyságot hoznak létre, és a trónt Fejszál ibn Huszein hercegnek ajánlják fel.
Fejszál ibn Huszein korábban az arab felkelés egyik vezetője volt, és 1918–1920 között Damaszkuszban rövid életű arab királyságot próbált kiépíteni, amelyet azonban a francia haderő 1920 júliusában felszámolt. Miután elvesztette szíriai trónját, a britek számára ideális jelöltnek tűnt az iraki trónra: arab származású, mérsékelt nacionalista, aki elfogadta a brit katonai és gazdasági jelenlétet, ugyanakkor rendelkezett arab legitimációval.
Az iraki belpolitikai elit egy része azonban idegenkedett a külső trónjelölttől. A nedzsefi és kerbalai síita vallási vezetők egy része, valamint a Bagdadban működő szunnita nacionalisták inkább egy helyi uralkodót vagy köztársaságot képzeltek el. Ennek ellenére a brit hatóságok 1921 júliusában népszavazást rendeztek, amelyet hivatalosan 96 százalékos támogatottság győzelmeként mutattak be, ám a választás nem volt sem szabad, sem titkos; a dokumentált kortárs beszámolók szerint a brit hatóságok nyomásgyakorlással, a törzsi sejkek lojalitásának megvásárlásával és a szavazás ellenőrzésével biztosították a kívánt eredményt. A pontos szavazási adat megbízhatósága alacsony, a tudományos konszenzus szerint a referendum inkább a brit hatalom demonstrációja volt, mint a lakosság véleményének hiteles mérése.
Fejszál 1921. augusztus 23-án koronáztatta magát I. Fejszál néven. Az új állam hivatalos neve Iraki Királyság volt, arabul al-Mamlaka al-‛Irāqiyya. A királyság kereteit brit tanácsadók segítségével alakították ki. Az 1925-ben elfogadott alkotmány formálisan alkotmányos monarchiát hozott létre, kétkamarás parlamenttel és miniszterelnökkel, ám a végrehajtó hatalom erős maradt, és a brit főbiztos informálisan továbbra is meghatározó befolyást gyakorolt. A hadsereg felállítását is brit tisztek irányították, és az állami költségvetés, valamint a külpolitika jelentős részben brit ellenőrzés alatt maradt.
A királyi hatalom bázisa elsősorban a szunnita arab városi elitből, az egykori oszmán hivatalnoki rétegből és a törzsi sejkek egy részéből állt. A síita többségű vidéki lakosság és a síita vallási intézmények kezdettől fogva alulreprezentáltak voltak a politikai rendszerben. A kurd területek pedig, különösen Moszul vilajetje, a későbbiekben saját követelésekkel léptek fel, mivel a kurd lakosság egy része nem fogadta el az új arab monarchia központi ellenőrzését.
A modern Irak territoriális kialakulása szempontjából kulcsfontosságú volt a Moszul-vilajet hovatartozásának eldöntése. A San Remói konferencián a britek megkapták a mandátumot Moszul, Bagdad és Baszra területére, de a Moszul-vilajetre Törökország is igényt tartott. Az 1920-as sèvres-i békeszerződés a területet a brit mandátumhoz csatolta, ám a török nemzeti mozgalom, Kemal Atatürk vezetésével, ezt nem fogadta el. A lausanne-i békeszerződés (1923) előtt és után is Moszul hovatartozása vita tárgya maradt.
A kérdést végül a Nemzetek Szövetsége elé terjesztették. A szervezet 1925-ben döntött úgy, hogy a Moszul-vilajet az Iraki Királyság része marad, brit mandátumi fennhatóság alatt. A döntésben szerepet játszott a terület olajkincse, amelyet a brit kormány és a Turkish Petroleum Company (később Iraq Petroleum Company) már a húszas évek elején felmért. A dokumentált tények szerint a Nemzetek Szövetsége vizsgálóbizottsága megállapította, hogy a lakosság etnikailag és vallásilag megosztott: északon kurd, középen türkmén és arab, valamint asszír keresztény közösségek éltek. A bizottság jelentése a területet gazdasági és történelmi okokból Irakhoz tartozónak minősítette, ám a döntés vitatott maradt. A kurd nacionalista történetírás azóta is úgy értelmezi, hogy a kurdok önrendelkezési joga sérült, míg a brit és az iraki állami álláspont a nemzetközi jogi döntésre hivatkozik.
A Moszul-kérdés azért meghatározó, mert ezzel került be az iraki államba a kurd terület, és ezzel kezdődött a kurd kisebbség államon belüli viszonyának tartós feszültsége. A kurd kisebbség jogait az 1925-ös nemzetközi döntés elvileg garantálta, ám a gyakorlatban a központi bagdadi kormány asszimilációs politikát folytatott, és a kurd oktatási, nyelvi és közigazgatási követeléseket nem teljesítette.
A mandátumrendszer formai kereteit az 1930-as angol–iraki szerződés váltotta fel, amelyet a brit kormány és Nuri asz-Szaid iraki miniszterelnök írt alá. A szerződés huszonöt évre szólt, és elvileg elismerte Irak függetlenségét, ám a gyakorlatban továbbra is szoros brit katonai és gazdasági befolyást biztosított. A szerződés értelmében Irak 1932-ben névleges függetlenséget nyert, és felvették a Nemzetek Szövetségébe.
A szerződés legfontosabb rendelkezései közé tartozott, hogy Nagy-Britannia fenntartotta a jogot két katonai légi támaszpont fenntartására Irakban, egyet Baszra mellett és egyet Habbanijában. A brit haderő átvonulási jogot kapott iraki területen, és az iraki hadsereg kiképzését brit katonai misszió irányította. A külpolitikában Irak vállalta, hogy külügyeit a brit érdekekkel összehangolva folytatja. Gazdasági téren a szerződés nem írta elő formálisan az olajkincsek brit ellenőrzését, de az 1925-ben megkötött koncessziós szerződés értelmében az Iraq Petroleum Company, amelynek többségi tulajdonosai brit, francia, holland és amerikai társaságok voltak, hosszú távra megszerezte az iraki olajmezők kitermelési jogát.
A szerződés megítélése megosztotta az iraki politikai osztályt. A királyi udvar és Nuri asz-Szaid kormánya a szerződésben a függetlenség felé vezető reális lépést látott, és a britek katonai támogatását szükségesnek tartotta a kurd lázadások és a szomszédos államok fenyegetése ellen. Az ellenzék, különösen a nacionalista körök, a szerződést álcázott gyarmati alávetettségnek tekintette. Yasin al-Hashimi és más nacionalista politikusok azzal érveltek, hogy a katonai bázisok és a brit tanácsadók jelenléte sérti a valódi szuverenitást. A vitatott értelmezés azóta is tart: a brit történetírás egy része a szerződést a fokozatos dekolonizáció példájaként mutatja be, míg az iraki nacionalista és posztkoloniális iskola a neokoloniális függés dokumentumaként értelmezi.
A monarchia időszakában, 1921–1932 között, az iraki állam intézményei formálisan modernizálódtak, de a társadalom széles rétegei nem érezték magukat az állam részének. Az oktatási rendszer arab nyelvűvé vált, a korábbi oszmán hivatali réteg egy része megőrizte pozícióját, de új, nyugati mintájú hivatalnokréteg is kialakult. A hadsereg, amelyet brit mintára szerveztek meg, hamarosan a politikai élet egyik legfontosabb intézményévé vált: egyszerre volt az állami erőszak letéteményese és a nacionalista ellenzék egyik táptalaja.
A törzsi rendszerben a brit hatóságok a húszas években megerősítették a sejkek hatalmát, hogy olcsóbban igazgathassák a vidéket. A törzsi viták rendezésére önálló szokásjogi eljárásokat kodifikáltak, ami a törzsi vezetőket az állami adminisztráció meghosszabbított karjává tette. Ez a politika hosszú távon mélyítette a vidéki lakosság kiszolgáltatottságát, és a földbirtokviszonyok konzerválásához vezetett. A nagy földbirtokosok és a törzsi sejkek közötti szövetség a későbbi rendszerekben is fennmaradt, és a parasztság elszegényedéséhez járult hozzá.
A városi munkásság és a kispolgárság számára a monarchia nem hozott lényeges javulást. A közmunkaprogramok, vasút- és kikötőépítések ugyan munkahelyeket teremtettek, de a bérek alacsonyak maradtak, a szakszervezeteket pedig korlátozták. A nők politikai részvétele gyakorlatilag nem létezett, bár a modern oktatás terjedésével a városi középosztályban megjelentek az első női tanítók és ápolónők. A dokumentált tény az, hogy a monarchia parlamentjében nem volt női képviselő, és a nők szavazati jogot csak jóval később, 1980-ban kaptak Irakban.
A vallási közösségek közötti viszony a monarchia alatt sem volt harmonikus. A síita többség hátrányos helyzete a hivatali állásokban és a hadsereg tisztikarában jól dokumentált; a szunnita arab elit dominanciája a politikai reprezentációban is megmutatkozott. A keresztény asszír közösség, amely az első világháború alatt és után tömegesen menekült az oszmán területekről, a brit adminisztráció idején katonai segéderőként szolgált, ami a szomszédos arab és kurd közösségek egy részében ellenséges érzületet keltett. Az 1933-as szímelei mészárlás, amelyre azonban már a függetlenség után került sor, e feszültség tragikus következménye volt.
Irak 1932. október 3-án vált a Nemzetek Szövetségének tagjává, és ezzel formálisan elnyerte függetlenségét. Ez az első arab állam volt, amely mandátumból független állammá vált. A függetlenség azonban érdemi korlátokkal érvényesült. A brit katonai támaszpontok tovább működtek, az iraki külpolitika mozgástere szűk maradt, és az olajbevételek nagy része a külföldi koncessziótársaságokhoz folyt be. A monarchia belső legitimitása gyenge maradt, mert a lakosság többsége a törzsi vidéki rétegekhez tartozott, és a politikai részvételből kiszorult.
A függetlenség elnyerésének körülményeit a különböző történetírói iskolák eltérően értékelik. A brit hivatalos narratíva szerint a mandátumrendszer sikeresen betöltötte feladatát, és Irak érett államként lépett a nemzetközi közösségbe. Az iraki nacionalista elbeszélés ezzel szemben hangsúlyozza, hogy a függetlenség csak formális volt, és a brit befolyás a szerződéses keretek között továbbra is meghatározó maradt. A posztkoloniális történetírás pedig rámutat arra, hogy az államhatárokat külső hatalmak húzták meg, figyelmen kívül hagyva a helyi etnikai és vallási viszonyokat.
Az 1932-es függetlenség nem hozta el a politikai liberalizációt sem. A királyi udvar és a miniszterelnöki hatalom továbbra is a parlamenti ellenzék korlátozására törekedett. A választásokat rendszerint a kormánypárt nyerte, gyakran csalással és nyomásgyakorlással. A hadsereg politikai szerepe nőtt, és a nacionalista tisztek csoportjai már az 1930-as években puccsokban gondolkodtak. Ezért a monarchia időszaka nem egyszerűen a brit mandátum meghosszabbítása, hanem egy olyan átmeneti rendszer volt, amelyben a külső függés, a belső elitek vetélkedése és a ki nem elégített társadalmi követelések együttesen készítették elő a későbbi katonai beavatkozásokat. A következő fejezet Köztársaság, Baath és Szaddám Huszein majd ebből a feszültségből vezeti le az 1958-as forradalmat, amely a hasemita monarchia végét jelentette.
Az 1920–1932 közötti iraki időszak történetének rekonstrukciója viszonylag jól dokumentált, de a források elérhetősége és elfogultsága miatt több ponton bizonytalan. A brit kormányzati iratok, köztük a India Office, a Colonial Office és a War Office levéltári anyagai, a mandátumigazgatás döntéshozatalát részletesen megvilágítják. A Nemzetek Szövetségének iratai, a Moszul-vizsgálóbizottság jelentése, valamint a korabeli nemzetközi sajtó beszámolói szintén elsődleges forrásnak számítanak.
Az iraki források közül kiemelkednek a korabeli arab nyelvű újságok, például a bagdadi al-Istiqlal és a nedzsefi vallási körök kiadványai, valamint a nacionalista politikusok visszaemlékezései. E források azonban gyakran elfogultak a brit uralommal szemben, és a későbbi nemzeti emlékezetpolitika hatása alatt állnak. A síita vallási vezetők és a törzsi felkelők szempontjai viszonylag kevésbé dokumentáltak, mivel írásos hagyatékuk töredékes. A nők, a parasztok és a kisebbségek hangja ebből az időszakból ritkán jelenik meg közvetlenül; többnyire közvetett forrásokból, például brit jelentésekből vagy későbbi interjúkból rekonstruálható.
A vitatott pontok közé tartozik az 1920-as felkelés áldozatainak száma, a népszavazás valódi támogatottsága, a Moszul-kérdésben hozott döntés motivációja és az 1930-as szerződés értékelése. Az áldozatszámok esetében a korabeli brit katonai statisztikák és a későbbi arab becslések közötti eltérés több ezer főre tehető. A Moszul-kérdésben az olajérdekek szerepe dokumentált, de annak súlya a döntésben vitatott. Egyes történészek szerint a Nemzetek Szövetsége által felállított bizottság jelentése nem pusztán olajérdekeket követett, hanem a terület gazdasági és infrastrukturális integrációját is mérlegelte; mások szerint a britek eleve el akarták választani a kurd területet Törökországtól, mert az olajmezőket saját fennhatóságuk alatt kívánták tartani.
Az 1932-es függetlenség jellegét szintén eltérően ítélik meg. A formális függetlenség ténye egyértelmű, de az, hogy ez a függetlenség mennyire volt valódi, a történeti értékeléstől függ. A brit levéltári forrásokból kiderül, hogy London továbbra is fenntartotta a katonai támaszpontokat, és a Foreign Office rendszeresen beavatkozott az iraki belpolitikába, például kormányalakítási válságok idején. Ezért a tudományos konszenzus ma már óvatos a „teljes függetlenség” kifejezés használatával, és inkább „feltételes” vagy „szerződéses” függetlenségről beszél.
A forráskritikai megjegyzés itt is fontos: a brit hivatalos iratok a mandátumot gyakran civilizációs misszióként mutatták be, míg az arab nacionalista források a gyarmati elnyomás narratíváját erősítették. E két szélsőség között a történészi munka a megszálló adminisztráció intézményi logikáját és a helyi társadalom sokszínű reakcióit egyaránt figyelembe veszi.