Az 1958-as bagdadi forradalom nem csupán egy újabb katonai puccs volt a Közel-Kelet 20. századi történetében: a Hasemita monarchia megdöntése gyökeres szakítást jelentett a brit mandátumi berendezkedés örökségével, és megnyitotta az utat olyan ideológiák előtt, amelyek a földreform, az arab egység és a szocialista átalakítás ígéretével radikálisan át akarták rendezni az iraki társadalmat. A köztársaság első évtizede azonban a stabilitás helyett a katonai elit frakcióharcait, a pánarab és iraki nacionalisták vetélkedését, a kommunisták és a baathisták véres leszámolásait, valamint a kurd kérdés katonai kezelését hozta. Az 1968-as Baath-hatalomátvétel után fokozatosan kiépülő állam már nem csupán ellenfeleit üldözte, hanem a társadalom egészét próbálta megszervezni, az 1970-es évek olajbevételeit felhasználva a modernizáció és az ellenőrzés sajátos ötvözetét hozta létre. Szaddám Huszein 1979-es elnöksége után ez a rendszer nyíltan személyi diktatúrává vált, és a rezsimbiztonságot a szomszédos Iránnal szemben indított háborúval, az arab nacionalizmus retorikájával és a tömeges erőszak alkalmazásával kereste.
A Hasemita Irak a brit mandátum és a királyság örökségét magán viselő állam volt 1958-ban: formálisan független, de a brit támaszpontok, a konzervatív földbirtokos elit és a nyugatbarát külpolitika révén szorosan a brit érdekszféra része. A II. világháború utáni években a városi középosztály, a hadsereg fiatal tisztjei és az értelmiség számára a monarchia a társadalmi elmaradottság és a külföldi befolyás szimbólumává vált. A Szuezi-válság, az egyiptomi Gamal Abdel Nasszer pánarab retorikája és a szíriai–egyiptomi Egyesült Arab Köztársaság 1958-as létrejötte erősítette azt a meggyőződést, hogy a régió államhatárai a gyarmati önkény termékei. Az 1958. július 14-i, Abd al-Karím Kászim (Abd al-Karim Qasim) és Abd al-Szalám Árif (Abd al-Salam Arif) vezette katonai tisztcsoport által végrehajtott államcsíny több volt, mint hatalomváltás: a katonák kivégezték II. Fajszál királyt, a régens II. Abdul Ilahot és Núrí al-Szaíd miniszterelnököt, és kikiáltották a köztársaságot. A monarchia vezetőinek meggyilkolása a forradalmi erőszak olyan jelképévé vált, amely évtizedekre meghatározta az iraki politikai váltások radikális, véres jellegét.
Kászim kormányzása (1958–1963) a hidegháborús polarizáció és a belső ideológiai verseny közepette próbálta újradefiniálni az iraki államot. A kormány kiléptette az országot a brit vezetésű Bagdadi Paktumból, felmondta a brit katonai jelenlét jogalapját, és földreformot hirdetett, amely a nagybirtokok kisajátítását és a paraszti rétegek földhöz juttatását ígérte. A Kászim-rendszer az iraki nacionalizmust és a társadalmi reformot helyezte középpontba, de egyre inkább a kommunisták felé fordult, hogy ellensúlyozza a Nasszer-párti pánarab tiszteket. A politikai életben a kommunista párt, a baathista mozgalom és a nasszeristák vetélkedése nem csupán parlamenti vagy sajtóvitákban zajlott: az utcai tüntetések, a milíciák és a hadseregen belüli frakciók erőszakakciók során mérték össze erejüket. A Baath párt – amely Szíriában 1963-ban rövid időre hatalomra került – Irakban a pánarab egység híveként lépett fel, de a Kászim-rezsim időszakában alulmaradt a kommunistákkal szemben; 1959-ben például sikertelen merényletet kísérelt meg Kászim ellen, amelyben egy fiatal párttag, Szaddám Huszein is részt vett, aki ezt követően külföldre menekült. A kurd mozgalommal való viszony is hozzájárult a rendszer destabilizálásához: a Kászim-rezsim kezdetben a kurdok jogainak elismerését ígérte, de hamarosan katonai hadjáratokat indított a Molla Musztafa Barzáni vezette kurd gerillaerők ellen; ez a kurd kérdést tartósan az iraki állam központi biztonsági problémájává tette.
Az 1963. februári ramadáni forradalom néven ismert baathista–nasszerista katonai puccs Kászim megbuktatásával és kivégzésével zárult. A Baath ekkor rövid időre kormányzati pozícióba került, és a nemzeti gárda néven szerveződő fegyveres párthaderő széles körű, dokumentáltan több ezer embert érintő megtorlást hajtott végre a kommunisták és a baloldali értelmiségiek ellen. A pánarab irányzatok közötti feszültség azonban szétfeszítette a hatalmi szövetséget: az iraki Baath vezetése és Árif elnök között kiújult a rivalizálás, és még ugyanazon év novemberében Árif a hadsereg nacionalista tisztjeire támaszkodva kiszorította a baathista frakciót a hatalomból. Ezt követően Árif és testvére, Abd al-Rahmán Árif (Abd al-Rahman Arif) irányítása alatt a rezsim a Nasszer-féle arab szocializmus mérsékelt változatát hirdette, de a gazdasági nehézségek, a kurd felkelés és a hadsereg belső elégedetlensége folyamatosan erodálta a kormányzatot. A Baath 1963-as szerepe a tömeges erőszak alkalmazásában később az iraki emlékezetpolitika egyik vitatott pontjává vált: a párt hivatalos történetírása a hatalomátvételt forradalomnak, ellenfelei pedig a terror időszakának nevezték.
A Baath párt 1968. július 17-i államcsínye – amelyet katonatisztek és párthű tisztek hajtottak végre – nem csupán a kormányváltást jelentette, hanem egy olyan hosszú uralmi periódus kezdetét, amelyet a párt fokozatosan az állam és a társadalom teljes átszervezésére használt fel. Az új rezsim első lépéseként a párton belüli ellenzéket és a rivális frakciókat marginalizálta, majd a következő években a politikai rendszer alapjait a Baath-monopóliumra, a titkosszolgálatokra és a tömegszervezetekre építette. A párt vezető testülete, a Forradalmi Parancsnoki Tanács (Revolutionary Command Council, RCC) lett a legfőbb hatalmi szerv; a tanács elnöke egyszerre töltötte be a köztársasági elnöki tisztséget, a pártfőtitkári posztot és a hadsereg főparancsnoki tisztét, ezzel intézményesítve a párt, az állam és a hadsereg összefonódását. Az államapparátusban a baathista tagság a kinevezések feltételévé vált, a szakszervezeteket, a diákszervezeteket és a nőszervezeteket pedig a párt irányítása alá vonták.
A párt belső hatalmi struktúrájában Szaddám Huszein fokozatosan építette ki pozícióját. A Kászim elleni 1959-es merénylet után Szíriában és Egyiptomban tartózkodó Szaddám az 1963-as Baath-időszakban tért vissza Irakba, de a párt szervezeti munkájában csak az 1968-as hatalomátvétel után vált meghatározóvá. Az új rezsimben Ahmad Hasszán al-Bakr (Ahmad Hasan al-Bakr) elnök mellett Szaddám a párt biztonsági és szervezeti ügyeit irányította, és a titkosszolgálatok, a katonai hírszerzés és a párthadsereg felügyeletével olyan információs és erőszak-monopóliumot épített ki, amely a hetvenes években fokozatosan a tényleges hatalom központjává tette. A Baath-rezsim első évtizedében a kurd mozgalommal kötött 1970-es márciusi megállapodás átmenetileg rendezni látszott az északi területek viszonyát: a kormányzat elismerte a kurdok kulturális és nyelvi jogait, kilátásba helyezte az autonómiát, és tárgyalásokat folytatott Barzáni vezette erőkkel. A megállapodás azonban törékenynek bizonyult, és az 1974–1975-ös kurd háborúban a rezsim – részben az iráni támogatás leállítása után – katonai erővel verte le a felkelést. Ez a művelet a kurd falvak tömeges elpusztításával és lakóik áttelepítésével járt, amit a kurd közösségek a mai napig az állami erőszak fontos állomásaként tartanak számon.
A Baath-rendszer társadalmi bázisát a szunnita arab középrétegek, a hadsereg tisztikara és a vidéki Baath-szervezetek adták, de a rezsim igyekezett a síita arab többség felé is nyitni a szociális programokkal és az iszlám intézmények támogatásával. Az 1970-es évek olajárrobbanása azonban átalakította a rendszer gazdasági lehetőségeit: az állami olajbevételek növekedése lehetővé tette az oktatási és egészségügyi rendszer kiépítését, az infrastruktúra fejlesztését és a városi középrétegek bővítését. Ez a jóléti program a Baath számára a legitimitás forrása lett, de egyben a rentier-állam [a hidegháború és olaj fejezetben tárgyalt] logikáját erősítette: a társadalom a bevételekből részesült, politikai autonómiája azonban nem nőtt. A síita többségű vidéki régiókban a Baath modernizációja a törzsi és vallási tekintélyek rovására terjesztette az állami ellenőrzést, ami hosszú távon feszültséget szült. A rezsim a vallási ellenzéket – különösen a síita politikai iszlám mozgalom megerősödését – a hetvenes évek végétől egyre inkább biztonsági fenyegetésként kezelte.
Az 1979. júliusi hatalomátvételt – amelynek során Szaddám Huszein al-Bakr elnököt a párt főtitkári és az államfői tisztségben váltotta – a Baath-rezsim szimbolikus és valóságos fordulópontként élte meg. Az új elnök azonnal megszilárdította hatalmát azzal, hogy a párt legfelsőbb vezetését látványos tisztogatásnak vetette alá: a pártkongresszuson árulással vádolt vezetőket nyilvánosan kivégzésre ítélte, és a kivégzés filmen rögzített változatát a pártszervezeteknek terjesztette. Ez az esemény a személyes hűségre és félelemre épülő uralmi stílus megnyilvánulásaként dokumentálódott, és a későbbi elemzések szerint a Baath-intézményeket végleg a személyi diktatúra eszközévé tette. A Szaddám-rezsim hivatalos öndefiníciójában az arab nacionalizmus, a szocialista fejlődés és a mezopotámiai múlt örökségének retorikája keveredett: az állam egyszerre hivatkozott a baathista pánarab ideológiára, az iraki nemzetépítésre és az ókori Babilónia, Asszíria és Szumér hagyatékára. Ez a történeti szimbolika régészeti rekonstrukciókban, állami ünnepekben és a középületek monumentalizmusában is megjelent; a történettudományi értékelés szerint ez a múltpolitika a jelenkori hatalongyakorlás legitimálását szolgálta, nem a tudományos rekonstrukciót.
Az 1979-es év a külpolitika szempontjából is cezúrát hozott: az iráni forradalom [az iráni forradalom fejezetben] megdöntötte a sah rendszerét, és a síita vallási vezetés alatt álló Iszlám Köztársaságot hozott létre. Szaddám a két esemény közötti ideológiai feszültséget és a határvitákat, valamint a regionális hatalmi egyensúly megváltozását használta ürügyként arra, hogy Irakot arab vezető hatalomként állítsa szembe Iránnal. Az iráni kormányzat korai felhívásai a térség síita közösségeihez, valamint a két ország közötti 1975-ös algíri megállapodás megkérdőjelezése – amely a Satt al-Arab víziút határvonalát szabályozta – közvetlenül a katonai tervezés előzményeihez tartoztak. 1980. szeptember 22-én az iraki hadsereg teljes körű támadást indított Irán ellen, a hivatalos indoklás szerint a határviták rendezése, a forradalmi export megfékezése és az iraki arab közösségek védelme céljából. A nemzetközi jogi értékelés szerint ez az agresszió ténye, ugyanakkor a háború hosszú távú okait illetően a történettudomány vitatja, hogy a személyi ambíció, a rezsim túlélési logikája vagy a regionális erőegyensúly strukturális tényezői játszották-e a döntő szerepet. A háború első hónapjaiban az iraki erők elfoglalták a délnyugat-iráni területek egy részét, de a várt gyors összeomlás elmaradt; az iráni ellenállás és a tömeges mozgósítás a frontvonalak megszilárdulásához vezetett.
Az 1980–1988 közötti iráni–iraki háború a 20. század második felének egyik leghosszabb és legnagyobb emberveszteséggel járó konvencionális konfliktusa volt; a becsült halálos áldozatok száma mindkét oldalon összesen több százezerre tehető, de a pontos adatok vitatottak. A háború során a két állam nem csupán a határterületeken, hanem a városok elleni rakétatámadások és a hajóforgalom elleni műveletek révén is kiterjesztette a konfliktust. Az iraki rezsim a háborút arab nemzeti küzdelemként, az iráni forradalmi iszlám terjeszkedésének feltartóztatásaként hirdette; Iránban a rezsim a háborút védelmi háborúként és a forradalom megvédéseként értelmezte. A nemzetközi hatalmak egy része – köztük a Szovjetunió, Franciaország és később az Egyesült Államok is – hadianyaggal, hírszerzési támogatással vagy pénzügyi segéllyel látta el az egyik vagy mindkét felet; az arab öbölállamok jelentős pénzügyi támogatást nyújtottak Iraknak, attól tartva, hogy az iráni forradalmi eszme destabilizálja a térséget. A háború gazdasági terhei és a diplomáciai elszigeteltség azonban Irakot is megviselte: az olajexport kapacitásának csökkenése, a frontszolgálat társadalmi terhei és a hadikölcsönök növekvő adóssága a rezsim hosszú távú sebezhetőségét növelték.
A háború alatti iraki hadműveletek közül a legvitatottabb az 1988-as anfáli hadjárat, amelynek során a rezsim a kurd lakosság ellen hajtott végre tömeges erőszakot: falvak lerombolása, civilek tömeges elhurcolása és a dokumentált források szerint vegyi fegyverek bevetése észak-iraki kurd települések ellen. A legismertebb ilyen támadás a halabdázsái (Halabja) város elleni 1988. márciusi vegyifegyver-támadás volt, amelyben több ezer civil vesztette életét; a halálos áldozatok számáról 3 000 és 5 000 közötti becslések terjednek, a pontos szám máig vitatott. A vegyifegyver-használat tényét a nemzetközi szervezetek, köztük az ENSZ vizsgálóbizottságai, és a későbbi iraki dokumentumok megerősítették; a magyar nyelvű szakirodalomban a gázfegyver-támadások a modern állami erőszak példáiként szerepelnek. Az anfáli hadjárat minősítése azonban emlékezetpolitikai és jogi viták tárgyát képezi: egyes nemzetközi bírósági eljárások és emberi jogi szervezetek az 1948-as ENSZ-népirtás-egyezmény szerinti bűncselekményként értelmezik, míg a hivatalos iraki hatalom a Szaddám-rezsim bukása után is eltérően ítélte meg egyes szakaszait, és a történettudomány is megkülönbözteti a katonai hadműveleteket, a kitelepítéseket és a szándékos megsemmisítő aktusokat. A halabdázsái támadást a kurd közösségek a mai napig nemzeti tragédiaként tartják számon, és évente megemlékezést tartanak; az iraki állam hivatalos megemlékezése a rezsimváltások függvényében változott.
A háború 1988-as, ENSZ-közvetítéssel létrejött tűzszünettel ért véget, de a békeszerződést nem írták alá, és a határviták egy része évtizedekig fennmaradt. A háború vége nem hozta el a Szaddám-rezsim összeomlását: éppen ellenkezőleg, a rezsim a háború közben kiépült biztonsági apparátust, a hadsereget és a párthadsereget a belső ellenőrzés eszközeként használta tovább. A háború utáni években a rezsim visszafordította a háború alatti lazább gazdasági irányítást: a magánszektor szűkítését, az állami elosztórendszer megerősítését és a hatalmi struktúrák családi, klánhálózati megszilárdítását hajtotta végre. Szaddám családjának és a szűk tikosztagoknak a gazdasági és katonai hatalma a nyolcvanas évek végétől nyíltan a rendszer jellemzőjévé vált.
A Szaddám-kori Irak értelmezésében a szakirodalom nem egységes. Az egyik álláspont a Baath-rendszert totalitárius struktúraként írja le, hangsúlyozva a tömegszervezeteket, a pártállami intézményeket és a társadalom átfogó ellenőrzését; mások inkább a neopatrimoniális uralom fogalmát használják, kiemelve a személyes lojalitás, a klánok és a informális hatalmi hálózatok szerepét. A vita nem pusztán terminológiai: az eltérő modellek eltérő képet festenek a rezsim belső dinamikájáról, a döntéshozatal természetéről és az állami erőszak funkciójáról. A Baath-rezsim önigazoló retorikája szerint a párt a társadalmi igazságosságot és a nemzeti függetlenséget képviselte; a rezsim ellenzéke és a későbbi emlékezetpolitika ezt a képet a tömeges emberi jogi jogsértések, a politikai gyilkosságok, az elhurcolások és a vegyifegyver-támadások dokumentálásával kérdőjelezte meg. A források tekintetében fontos, hogy a Szaddám-rezsim bukása utáni iraki bírósági eljárások és az amerikai megszállás alatt lefoglalt dokumentumok új lehetőséget teremtettek a párt belső iratainak elemzésére, de ezek hozzáférhetősége és értelmezése politikai vitákkal terhelt.
A korszakot érintő legfontosabb forrásokat a Baath párt és az RCC határozatai, a titkosszolgálati jelentések, a katonai parancsnokság dokumentumai, a nemzetközi szervezetek (ENSZ, Vöröskereszt) jelentései, valamint a túlélők, menekültek és disszidensek visszaemlékezései alkotják. Az elsődleges iraki források egy része még mindig nem hozzáférhető, más része elveszett vagy állami levéltárakban szétszórt; a kutatók ezért gyakran támaszkodnak olyan másodlagos munkákra, amelyek a forrásokat összefoglalják. A háborús és erőszakcselekmények áldozati számai a legtöbb esetben becslések: a kormányzati propaganda és a túlélők elbeszélései egyaránt érdekeket szolgáltak, a független demográfiai felméréseket pedig a háború és az elnyomás körülményei nehezítették. A vegyifegyver-támadások és az anfáli hadjárat áldozatszámairól 10–20% közötti eltérések is előfordulnak a szakirodalomban, ami a forráshiányt és az emlékezetpolitikai vitákat egyaránt tükrözi.
A jelen alfejezet az 1958–1990 közötti iraki politika eseményeit elsősorban a nemzetközi történettudomány által jól dokumentált tényekre, az iraki bírósági eljárások során nyilvánosságra került forrásokra, valamint a nemzetközi szervezetek jelentéseire alapozza. Az 1958-as forradalom, az 1963-as és 1968-as hatalomátvételek, a Baath-rezsim intézményi kiépülése és az 1980–1988-as háború fő kronológiája dokumentált; a mélyebb okok és a szereplők motívumai azonban vitatottak. A katonai coups belső döntéshozatali folyamatai gyakran csak az államcsínyek utáni visszaemlékezésekből és a párt dokumentumaiból rekonstruálhatók, amelyek mind legitimációs szempontból elfogultak. A tömeggyilkosságok áldozati számai, különösen az 1988-as kurd hadjárat esetében, továbbra is becsléseken alapulnak; a források közötti eltérések a hivatalos tagadás, a túlélők eltérő emlékezete és a nemzetközi vizsgálatok korlátozott hozzáférése miatt állnak fenn. A jelen szöveg a bizonytalan adatokat megfelelő jelzőkkel („becslés”, „dokumentált források szerint”, „vitatott”) közli, és nem tesz kísérletet a vita lezárására. A „terrorizmus”, „megszállás”, „ellenállás” és „népirtás” kifejezéseket a források és a nemzetközi szereplők használatában mutatja be, nem saját minősítésként.