Az 1990-es évek iraki története három, egymással szorosan összefüggő válságon keresztül érthető meg: az 1990 augusztusi kuvaiti invázión, az 1991-es öbölháborún, valamint az azt követő, több mint egy évtizedig tartó nemzetközi szankciórendszeren. Ezek az események mélyen átalakították Irak állami szerkezetét, gazdaságát, társadalmát és regionális helyzetét. A 2003-as amerikai invázió pedig nem légüres térben született: a szankciók időszakában felhalmozódott humanitárius és politikai feszültségek, a tömegpusztító fegyverek körüli nemzetközi vita, valamint az Egyesült Államok biztonságpolitikai fordulata egyszerre vezettek a rezsimmel szembeni katonai fellépéshez. Ez az alfejezet azt mutatja be, hogyan jutott el Irak a Kuvait elleni támadástól a 2003-as megszállásig, és miért marad mindmáig vita tárgya a háborúk áldozatainak száma, a szankciók hatása és a beavatkozás jogalapja.
Az 1980–1988 közötti iráni–iraki háború után Irak gazdasága kimerült, külföldi adóssága a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank korabeli becslései szerint elérte a 80–100 milliárd USA-dollárt. Az adósságnak jelentős része az Öböl-menti arab államoktól – elsősorban Szaúd-Arábiától, Kuvaitból és az Egyesült Arab Emírségektől – származó hitelekből állt, amelyeket a bagdadi vezetés részben „az arab nemzet védelmében” harcoló Iraknak járó támogatásként értelmezett. A pontos összeg és a hitelek jellege (segély vagy visszafizetendő kölcsön) vita tárgya: az iraki állami narratíva szerint a támogatás nem kölcsön volt, míg a hitelező államok dokumentált kölcsönszerződésekre hivatkoztak.
Emellett az 1980-as évek végén feszültté vált a vita az olajtermelési kvótákról. Irak azzal vádolta Kuvaitot, hogy a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC, Organization of the Petroleum Exporting Countries) kvótáit túllépve lenyomja a világpiaci olajárat, ami az iraki bevételeket tovább csökkenti. Szaddám Huszein 1990. július 17-én nyilvánosan azzal vádolta Kuvaitot, hogy „gazdasági háborút” folytat Irak ellen, és hogy a Rumaila mező vitatott határ menti szakaszán kuvaiti fúrásokkal jogtalanul termel ki iraki olajat. A határvitának volt történelmi előzménye: az Oszmán Birodalom korában Kuvait autonóm területként viszonyult Irakhoz, a brit mandátumidőszakban pedig a határokat nem rendezték pontosan. A brit levéltári iratok és a kuvaiti diplomáciai jegyzékek szerint a határvonal soha nem nyert kölcsönösen elfogadott, végleges kijelölést.
Irak 1990. augusztus 2-án hajnalban, páncélos és gépesített egységekkel lerohanta Kuvaitot. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa (ENSZ BT) ugyanazon a napon elfogadta a 660. számú határozatot, amely elítélte az inváziót, és azonnali, feltétel nélküli iraki kivonulást követelt. Ezt követte a 661. számú határozat, amely átfogó gazdasági embargót rendelt el Irak ellen. A két határozat szövege dokumentáltan elérhető az ENSZ hivatalos irattárában.
A nemzetközi reakció azonban nem volt egységes. Az Arab Liga augusztusi rendkívüli ülésén a tagállamok többsége elítélte az inváziót, de néhány állam – köztük Jordánia, Jemen, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet és Líbia – tartózkodott vagy elutasítóan viszonyult a külföldi katonai beavatkozáshoz. Jordánia királya, Huszajn a válságot arab belügyként próbálta kezelni; Jemen pedig akkoriban az ENSZ BT nem állandó tagjaként a katonai megoldás ellen szavazott. Ez a megosztottság megmutatta, hogy az 1970-es, 1980-as évek arab egységretorikája mögött mély törésvonal húzódott. Az invázió egyúttal az arab államok közötti szuverenitási normát is próbára tette: egy arab állam először foglalta el egy másik arab állam teljes területét.
Szaddám Huszein 1990. augusztus 8-án bejelentette Kuvait „teljes és örök” annektálását, és az iraki törvényhozás 19. tartományává nyilvánította. A kuvaiti uralkodócsalád, az asz-Szabáh-ház tagjai Szaúd-Arábiába menekültek. A megszállás alatt az iraki erők és a helyi kollaboránsok emberi jogi visszaéléseket követtek el: bebörtönzések, kínzások és kivégzések dokumentáltak a Human Rights Watch és az Amnesty International későbbi jelentéseiben, amelyek kuvaiti menekültek és túlélők interjúin alapultak. A pontos áldozatszám bizonytalan, a becslések néhány száztól mintegy ezer főig terjednek.
Az ENSZ BT 1990. november 29-én fogadta el a 678. számú határozatot, amely „minden szükséges eszközt” engedélyezett Irak Kuvaitból való kiűzésére, ha 1991. január 15-ig nem vonul ki. Ez a megfogalmazás a nemzetközi jogban a katonai erő alkalmazásának felhatalmazását jelentette, de nem minden értelmezés szerint tette automatikusan jogszerűvé a későbbi hadműveletet. A határozat jogi értelmezése körüli vita a mai napig része a nemzetközi jogi szakirodalomnak: egyes jogtudósok szerint a BT felhatalmazása egyértelmű volt, mások szerint a szöveg túl általános, és a tényleges hadművelet döntése elsősorban az Egyesült Államok kormányának politikai akaratát tükrözte.
Az Egyesült Államok vezette, mintegy harmincöt államot tömörítő koalícióban arab államok – Szaúd-Arábia, Egyiptom, Szíria – is részt vettek. Ez utóbbi politikai jelentőségét nehéz túlbecsülni: a Baath-párti Szíria és az Egyesült Államok taktikai együttműködése a hidegháború utáni közel-keleti viszonyok drámai átrendeződését jelezte. A koalíció légi hadjárata 1991. január 17-én kezdődött, majd február 24-én rövid szárazföldi offenzíva következett. A szárazföldi hadművelet mintegy száz óra alatt kiszorította az iraki erőket Kuvaitból.
A légi hadjárat során a koalíció több tízezer bevetést hajtott végre iraki célpontok ellen. A célzott infrastruktúra része volt a villamosenergia-hálózat, a víztisztítók, a hidak, a kommunikációs központok és a hadiipari létesítmények. A bombázások közvetett hatása a civil lakosságra jelentős volt. Az 1991. februári jelentések, majd az ENSZ 1991. márciusi missziója (Martti Ahtisaari vezetésével) leírták, hogy a háború utáni Irakban az infrastruktúra „apokaliptikus” állapotba került, ami a járványok, a tiszta víz hiánya és az éhezés kockázatát növelte. A kifejezés a jelentés szóhasználata, nem a jelen könyv értékítélete.
A háború közvetlen civil áldozatainak számát nem lehet pontosan ismerni. A Human Rights Watch és a Greenpeace által idézett iraki kormányzati becslések mintegy 2 300–3 000 polgári halottról szóltak, de ezeket az iraki kormány tette közzé, és független megerősítésük részleges. A koalíció nem tett közzé átfogó civil áldozati statisztikát. A tudományos konszenzus szerint a polgári áldozatok döntő többsége a bombázások közvetett következménye – járvány, alultápláltság, a szennyvíztisztítás összeomlása – volt, nem pedig a légicsapások közvetlen találatai.
A kuvaiti vereséget követően Irak déli, többségében síita területein és az északi, kurdok lakta vidékeken fegyveres felkelés tört ki. A felkelők egy része a háború után hazatérő, dezertált iraki katonákból, helyi vallási vezetőkből és kurd gerillákból állt. Az Egyesült Államok elnöke, George H. W. Bush 1991. február 15-én felszólította az iraki népet, hogy „vegye kezébe a sorsát” és lázadjon fel. A felkeléshez fűzött remények azonban nem teljesültek: a koalíció nem nyújtott katonai támogatást a felkelőknek, és a déli területeken a republikánus gárda egységei – amelyeket a légicsapások viszonylag kíméltek – hevesen levertek a megmozdulást.
A kurdok lakta északon, különösen Kirkuk, Erbíl és Szulejmánijja környékén a kurd ellenzéki erők rövid időre ellenőrzésük alá vontak nagy területeket. Március végére azonban az iraki kormányerők visszafoglalták a városokat. Ennek következtében a becslések szerint több mint 1,5 millió kurd menekült a török és az iráni határ felé. A menekültek pontos száma a korabeli ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) becslése, amely a helyszíni regisztráció és a török, iráni hatóságok adatai alapján készült. A menekültválság nyomán az ENSZ BT 1991. április 5-én elfogadta a 688. számú határozatot, amely elítélte a polgári lakosság elleni elnyomást, és követelte a nemzetközi humanitárius hozzáférés biztosítását. A határozat jogi alapot adott az északi „biztonságos zóna” kialakításához, amelyet a koalíció repülési tilalmi övezettel védett. A déli síita területeken hasonló, de kevésbé intézményesült védelmi övezetet hoztak létre 1992-ben.
A felkelések leverése során elkövetett emberi jogi jogsértéseket – tömeges kivégzéseket, települések lerombolását, mocsárvidékek szándékos lecsapolását – dokumentálták nemzetközi emberi jogi szervezetek. A dél-iraki mocsár arabjai elleni elnyomás része volt a rezsim megtorlásának, de az áldozatok és a kitelepítettek számára vonatkozó adatok széles sávban szórnak: a Human Rights Watch és az iraki emigráns szervezetek több tízezerre teszik az elűzöttek számát, de a teljes körű, független számbavétel a rezsim hatalmi monopóliuma miatt nem történhetett meg.
Az 1990 augusztusi 661. számú ENSZ BT-határozat átfogó gazdasági embargót vezetett be Irak ellen. A szankciók kiterjedtek az olajexportra, az importra, a pénzügyi tranzakciókra és a technológia átadására. A későbbi határozatok pontosították a kivételeket: élelmiszer, gyógyszer és humanitárius termékek elvileg bevihetők voltak, de a gyakorlatban az importengedélyezési eljárás lassú és korlátozott volt. Az ENSZ Szankcióbizottsága – a BT tagállamaiból álló, zárt ajtók mögött működő testület – hagyta jóvá vagy blokkolta a szállítmányokat, és a bizottság döntéseibe való betekintés lehetőségei korlátozottak maradtak.
A szankciók céljairól és hatékonyságáról a hidegháború utáni ENSZ-diplomácia egyik legélesebb vitája alakult ki. A BT-határozatok hivatalosan az iraki tömegpusztító fegyverek felszámolását és a kuvaiti függetlenség helyreállítását jelölték meg feltételként. A szankciókat támogató államok érvelése szerint a nyomásgyakorlás Szaddám Huszein elszigetelését szolgálta, és tárgyalásra kényszerítette a rezsimet. A kritikusok – köztük az ENSZ humanitárius szervezeteinek munkatársai, orvosi és kutatóintézetek – szerint a szankciók a lakosság legszegényebb rétegeit sújtották, miközben a rezsim politikai túlélését nem veszélyeztették.
Az ENSZ 1995-ben fogadta el az 1996-ban életbe lépő „olaj az élelmiszerért” programot (Oil-for-Food Programme). A program lehetővé tette, hogy Irak korlátozott mennyiségű olajat exportáljon, és a bevételt ENSZ-ellenőrzött számlán, szigorú felügyelet mellett élelmiszerre, gyógyszerre és infrastrukturális javításokra költse. A program a humanitárius helyzet enyhítésére született, de működését korrupciós botrányok kísérték. A Volcker-bizottság – az ENSZ által megbízott független vizsgálat – 2005-ben tette közzé jelentését, amelyben megállapította, hogy a program keretében több száz millió dollár nem megfelelő módon áramlott az iraki rezsimhez és üzleti szereplőkhöz. A jelentés számos ország vállalatait és politikai szereplőit érintette, de a felelősség pontos elosztása továbbra is vitatott.
A szankciók éveiben a gyermekhalandóság, az alultápláltság és a fertőző betegségek aránya látványosan emelkedett. A legtöbbet idézett adat az ENSZ Gyermekalapjának (UNICEF) 1999-es iraki felmérése, amely szerint az 1990-es években a gyermekhalandóság jelentősen meghaladta a szankciók előtti szintet: a felmérés szerint az 1990-es évek második felében havi több ezer, öt év alatti gyermek halt meg olyan okokból, amelyek a tiszta víz hiányával, az alultápláltsággal és az egészségügyi rendszer összeomlásával függtek össze. A felmérés módszertanát független demográfusok is vizsgálták, és egyesek a mintavételi hibák miatt alacsonyabbnak, mások magasabbnak tartották a tényleges számot. A demográfiai becslések tehát nem egyetlen „pontos” számot adtak, hanem 200 000 és fél millió közötti – a módszertől és a vizsgált időszaktól függő – tartományt.
A könyv álláspontja az, hogy a dokumentált tény a gyermekhalandóság és az alultápláltság emelkedése, valamint az infrastruktúra összeomlása. A teljes halálozási szám azonban becslés, és a különböző becslések közötti eltérés okát – a források korlátozottságát, a regisztrációs rendszerek szétesését, a politikai érdekeltséget – is be kell mutatni. Az apológia és a szenzációhajhászás között az az egyensúly, ha világossá tesszük: a szankciók nem csupán a rezsim ellen irányultak, hanem dokumentáltan rontották a lakosság életfeltételeit, ugyanakkor a rezsim felelőssége sem hárítható át teljesen a nemzetközi közösségre, hiszen a bagdadi kormány a korlátozott forrásokat is a hatalmi gépezet fenntartására és az elit ellátására csoportosította át.
A szankciók fennmaradásának egyik központi feltétele az volt, hogy Irak működjön együtt az ENSZ különleges bizottságával (UNSCOM), amelynek feladata a tömegpusztító fegyverek azonosítása és megsemmisítése volt. A rezsim időnként együttműködött, máskor akadályozta az ellenőrök munkáját. 1998-ban a feszültség odáig fajult, hogy az iraki kormány beszüntette az együttműködést, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság pedig decemberben négy napon át tartó légi csapásokat mért iraki katonai létesítményekre („Operation Desert Fox”). Az UNSCOM jelentései szerint Irak az 1990-es évek elején még rendelkezett vegyi és biológiai fegyverprogrammal, de annak felszámolása nem volt teljes körűen ellenőrizhető. A pontos készletekről és a program állapotáról szóló ismeretek hiányosak maradtak: az ellenőrzések 1998-as megszakadása után a bizonytalanság csak nőtt.
A 2000-es évek elején a tömegpusztító fegyverek kérdése a Bush-kormányzat Irak-politikájának középpontjába került. Az amerikai hírszerzési jelentések – köztük a 2002-es National Intelligence Estimate – azt állították, hogy Irak aktív vegyi, biológiai és nukleáris programokkal rendelkezik, vagy azokat újraindította. A jelentések azonban, mint később a szenátusi vizsgálatok megállapították, több ponton pontatlan forrásokra és megerősítetlen értesülésekre épültek. Az ENSZ BT 2002 novemberében elfogadta a 1441. számú határozatot, amely Irakot „súlyos következményekre” figyelmeztette, ha nem működik együtt a fegyverzetellenőrökkel. Az iraki kormány formálisan újra beengedte az ellenőröket, de az együttműködése nem volt teljes.
Az Egyesült Államok és szövetségesei – elsősorban az Egyesült Királyság – 2003 márciusában katonai inváziót indítottak Irak ellen. Az invázió hivatalos indoklása kettős volt: a tömegpusztító fegyverek jelenléte és az iraki rezsim terrorizmussal való kapcsolatának állítása. A támadás nem rendelkezett újabb, kifejezett ENSZ BT-felhatalmazással; a koalíció a korábbi határozatok – elsősorban a 678. és a 1441. számú – megsértésére hivatkozott. A nemzetközi jogászok egy része ezt jogi szempontból vitathatónak tartotta, míg mások a korábbi határozatok folytonosságára alapozva védhetőnek látták. A nemzetközi jogi szakirodalomban a mai napig nincs egyöntetű álláspont arról, hogy a 2003-as háború jogszerű volt-e; ez a vita a könyv keretei között is vitatott értelmezésként, nem pedig tényként jelenik meg.
Az invázió megindításának tágabb politikai kontextusához tartozik a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni amerikai biztonságpolitikai fordulat, amelyet a „terrorizmus elleni háború” keretezett. A Bush-kormányzat döntéshozói közül többen – köztük Dick Cheney alelnök és Donald Rumsfeld védelmi miniszter – már 2001 után szorgalmazták a rezsimváltást. Az iraki hadműveletet a kormányzat a demokratizálás és a regionális átalakulás tágabb programjába illesztette. Ezt az értelmezést azonban az amerikai és nemzetközi történetírás egy része utólag a hidegháború utáni amerikai hegemónia kiterjesztéseként bírálta.
Az invázió 2003. március 20-án kezdődött, légi csapásokkal és egyidejűleg dél felől szárazföldi offenzívával. A koalíciós erők, elsősorban az amerikai és brit csapatok, néhány hét alatt elfoglalták Bagdadot; a város 2003. április 9-én került ellenőrzésük alá. Szaddám Huszein elmenekült, bujkálása során, 2003 decemberében fogták el Tikrit közelében. A rezsim formálisan összeomlott, de a háború utáni helyzet korántsem vált stabillá: az állami intézmények összeomlása, a fosztogatás, a fegyveres csoportok megjelenése és a szektariánus erőszak fokozódása már az első hónapokban megmutatta, hogy a katonai győzelem nem jelent automatikusan politikai rendezést.
A 2003-as invázió és az azt követő erőszakhullám áldozatainak számára vonatkozóan több, egymástól eltérő becslés létezik. A legszélesebb körben idézett adatok az Ipsos és a Lancet folyóirat 2004-es és 2006-os felmérései, amelyek a halálozások többletét 100 000 és akár több százezer közé tették, de a módszertani bizonytalanság miatt ezek nem tekinthetők pontos ténynek. Az Iraq Body Count projekt nyilvános, dokumentált halálozási eseményekre épülő adatbázisa mintegy 100 000 feletti civil halálos áldozatot tart nyilván a 2003 utáni időszakra, de ez is a regisztrált eseteket, nem a teljes számot mutatja. A demográfiai becslések közötti eltérés oka a forráshiány, a konfliktus közbeni adatfelvétel nehézsége és a politikai érdekeltség. A könyv ezen a ponton nem ad egyetlen „igaz” számot, hanem a főbb becsléseket és azok korlátait mutatja be.
A 2003-as háború kapcsán időnként felmerül a „népirtás” kifejezés, de ez a nemzetközi jogi és történészi szakirodalom szerint nem alkalmazható pontosan a Szaddám Huszein elleni invázióra vagy a rezsim 1990-es évekbeli belső elnyomására. A rezsim az 1980-as években, az Anfal-hadművelet során követett el a nemzetközi büntetőjogi és történészi konszenzus szerint a kurdok ellen olyan cselekményeket, amelyeket egyes bírósági ítéletek és tudományos munkák emberiesség elleni bűncselekménynek vagy népirtásnak minősítettek; ennek részletes tárgyalása azonban az Afganisztán és a Kaukázus fejezetei mellett az iraki modern történelem későbbi alfejezeteire tartozik.
Az 1990–2003 közötti iraki történelem forrásbázisa rendkívül egyenetlen. A diplomáciai és katonai események jól dokumentáltak: az ENSZ BT-határozatok szövege, a koalíciós parancsnokság hadijelentései, a kuvaiti és az iraki kormányzati iratok, valamint a nemzetközi szervezetek jelentései hivatalos, ellenőrizhető források. Ugyanakkor e források egy része érdekelt fél által készült; a hadviselő felek közleményeit a történészi gyakorlat nem tekinti automatikusan tényközlésnek.
Az emberi jogi jogsértések és a humanitárius válság esetében a nem kormányzati szervezetek – Human Rights Watch, Amnesty International, UNICEF – jelentései alapvető fontosságúak, de ezek is módszertani korlátokkal küzdenek. A szankciók alatt az ENSZ-szervezetek jelenléte korlátozott volt, és a rezsim ellenőrizte a belső adatgyűjtést. A halálozási becslések ezért szükségszerűen bizonytalanok, és a használt felmérési módszerek (retrospektív halálozási kérdőívek, temetői nyilvántartások, kórházi statisztikák) eltérő eredményekre vezetnek.
A 2003-as invázió jogi megítélése szintén vitatott. A nemzetközi jogi fórumokon nem született egyértelmű bírósági döntés a háború jogszerűségéről, így a kérdés a tudományos és diplomáciai diskurzusban nyitott marad. Az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos amerikai és brit hírszerzési állítások utólag hamisnak bizonyultak; ezt a brit Chilcot-jelentés (2016) és az amerikai szenátusi vizsgálatok is megállapították. Ugyanakkor azt is rögzíteni kell, hogy a Szaddám-rezsim 1998-ig valóban rendelkezett és használt is vegyi fegyvereket, tehát a teljes állítás nem légből kapott, hanem a korábbi tapasztalatokból és a rezsim szándékos félrevezető magatartásából táplálkozott.