A 2003-as amerikai vezetésű invázió nem csupán egy autoriter rezsimet távolított el, hanem felbontotta az iraki állam és társadalom korábbi – már Szaddám Huszein alatt is meggyengült – kötőszöveteit. Az ezt követő időszak egyszerre hozott államépítési kísérletet, szektariánus polgárháborút, külső beavatkozást, a kurd autonómia megerősödését, az Iszlám Állam felemelkedését és bukását, valamint olyan társadalmi tiltakozásokat, amelyek a 2010-es évek végén magát a politikai rendszer működését kérdőjelezték meg. Az alfejezet Irak 2003 és 2026 közötti történetének legfontosabb cezúráit mutatja be, külön figyelve a források természetére és az értelmezési vitákra.
A katonai művelet néhány hét alatt megdöntötte a rezsimet. Bagdad 2003. április 9-én esett el; a Reuters által közvetített, a Firdosz téri Szaddám-szobor ledöntését a koalíció ünnepi pillanatként mutatta be, de a körülötte álló tömeg nagysága és összetétele utóbb vita tárgya lett. Szaddám Huszeint 2003 decemberében fogták el Tikrit mellett. Az elfogást dokumentáló amerikai katonai felvételek és a későbbi bírósági eljárás anyagai elsődleges források; magát az invázió megítélését azonban máig eltérően értékelik. A támogató értelmezés szerint a beavatkozás megszüntetett egy tömeggyilkos rezsimet és esélyt adott a demokratikus átmenetre; a kritikai értelmezés szerint a háború hamis vagy túlzó indokokra épült, és az iraki állam összeomlásával hosszú távú káoszt okozott.
A megszállás első hónapjait a koalíciós ideiglenes hatóság (Coalition Provisional Authority, CPA) irányította Paul Bremer vezetésével. A CPA 2003 májusában feloszlatta a Baath-párt intézményeit, és rendeletileg elbocsátotta a hadsereg tisztjeit. Erről a Baath-mentesítés (de-Baathification) és a hadsereg feloszlatása döntött; a lépést dokumentált rendeletek rögzítik. A szunnita arab tisztviselőket és katonatiszteket tömegesen érintő döntés hozzájárult a szalafista-dzsihadista és volt baathista fegyveres csoportok megerősödéséhez, de hogy ez a lépés mekkora szerepet játszott a későbbi polgárháborúban, vitatott: egyes kutatók szerint a felekezeti törésvonalak enélkül is felerősödtek volna, mások szerint a rendelet radikalizálta a szunnita arab elit egy részét.
A 2003–2011 közötti időszakot három, egymást átfedő folyamat jellemezte: a politikai intézmények újjáépítése, a fegyveres ellenállás és a szektariánus erőszak, valamint a kurd autonómia megszilárdulása.
A CPA 2003 júliusában létrehozta az Iraki Kormányzótanácsot, amelyben a szervezet által kiválasztott iraki szereplők kaptak helyet; a testület reprezentativitása vita tárgya, mert nem választás útján jött létre. 2004-ben a hatalmat formálisan átadták az iraki ideiglenes kormánynak, majd 2005 januárjában választást tartottak az átmeneti nemzetgyűlésbe. A szunnita arab pártok jelentős része bojkottálta ezt a választást, ami rövid távon a síita vallási pártok és a kurd listák túlsúlyát eredményezte.
A 2005 októberi népszavazáson elfogadott alkotmány parlamentáris föderatív berendezkedést hozott létre. A szöveg elsődleges forrásként olvasható; a föderalizmus (federalism) pontos hatásköri megosztása ugyanakkor kezdettől vitatott maradt. Az alkotmány elismerte az iszlámot az államvallás egyik alapjaként, de kimondta, hogy törvény nem sértheti a demokrácia és az alapvető jogok elvét. A dokumentum a családjogi kérdésekben teret engedett a vallási jogrendeknek, ami a nők jogvédői és a szekuláris csoportok szerint diszkriminációhoz vezetett; más értelmezés szerint a szöveg kompromisszum volt a síita vallási pártok, a kurd pártok és a nyugati alkotmánytervezési elvek között.
A megszállással szemben több, egymástól elkülönülő fegyveres csoport jött létre. A felkelésben részt vettek a volt Baath-államhoz kötődő szunnita arab csoportok, törzsi milíciák, valamint a Jordánból származó Abu Muszab az-Zarkávi vezette Dzsamáat at-Tauhíd val-Dzsihád (Jama’at al-Tawhid wal-Jihad), amely 2004-ben hűséget fogadott az al-Káidának, és később al-Káida Irakban (al-Qaeda in Iraq, AQI) néven működött. Az AQI szándékosan támadott síita civileket, vallási helyeket és zarándoklatokat, hogy szektariánus polgárháborút robbantson ki. Ezt a csoport saját közleményei és a későbbi bírósági anyagok dokumentálják.
A szektariánus erőszak határpontja a 2006. február 22-ei szamarrai mecsetrobbantás volt. Az al-Aszkari-mecset (Al-Askari Shrine) elleni támadásban a síita közösség egyik legfontosabb szent helye sérült meg; a robbantás elkövetőit nem sikerült bíróság előtt egyértelműen azonosítani, de a támadás módszere és a korabeli hírszerzési értékelések szerint szunnita dzsihadista körökhöz kötődött. A merénylet után a már zajló etnikai-vallási tisztogatások felerősödtek: Bagdad vegyes lakosságú negyedeiben síita milíciák és szunnita fegyveres csoportok űztek el családokat, gyakran hamis kivégzéseket és fenyegetéseket alkalmazva. A lakóhelyelhagyás mértékét a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) és az Iraki Vörös Félhold becslései igyekeztek rögzíteni; a 2006–2007-es belső menekültek számát hozzávetőleg 1,6–2 millióra tették, de a pontos szám a regisztráció hiányosságai miatt bizonytalan.
A halálesetek összesítése különösen érzékeny. A Iraq Body Count nevű, sajtóhírekre és hivatalos jelentésekre épülő civil adatbázis 2003 és 2011 között több mint 100 ezer civildokumentált halálesetet rögzített; a 2006-os Lancet-felmérés ennél sokkal magasabb, 601 ezer körüli többlethalálozást becsült a háború első éveire. A két adat eltérése módszertani vitát tükröz: a passzív esetgyűjtés alulszámlálhat, a háztartási felmérés viszont mintavételi bizonytalansággal terhelt. Az áldozatszám tehát nem „mért” adat, hanem forrástól és módszertől függő becslés, amely emlékezetpolitikai vitákban is szerepet kap.
A polgárháború csúcspontján a síita milíciák közül a Mahdi-hadsereg (Jaysh al-Mahdi) Muktada asz-Szadr vezetésével részben a megszállás ellen, részben a szunnita fegyveresek ellen lépett fel. A szervezet 2004-ben két felkelést is indított, majd 2008-ban hivatalosan feloszlatta magát, bár egyes csoportjai később más néven működtek tovább. A kormányerőkbe beszivárgó milíciák, a belügyminisztérium halálbrigádjairól szóló jelentések és a titkos börtönök gyakorlata azt mutatta, hogy az erőszak nem csupán államon kívüli szereplők műve: egyes állami intézmények is részt vettek a szektariánus erőszakban vagy nem léptek fel ellene. Ezeket a visszaéléseket a 2006-os Haditha-vizsgálathoz hasonló ügyek, valamint az iraki belügyi jelentések kiszivárogtatott anyagai részben dokumentálják, de a teljes felelősségi lánc sok esetben feltáratlan.
2006–2007-ben az amerikai erők csapatnövelést (surge) hajtottak végre, és a szunnita törzsekkel kötött taktikai szövetségek révén szorították vissza az AQI-t. Az anbari ébredés (Sahwa) néven ismert folyamatban korábbi felkelőkből lettek az amerikai hadsereg által fizetett helyi védelmi erők. A fordulat hozzájárult az erőszak csökkenéséhez, de a program megítélése kettős: a résztvevők egy része úgy látta, hogy a központi kormány később cserbenhagyta őket, és a program a helyi hatalmi viszonyokat is átalakította.
A 2008-as státuszegyezmény (Status of Forces Agreement, SOFA) rögzítette, hogy az amerikai erők 2011 végéig kivonulnak. A kivonulás tényét dokumentálják a két kormány közös nyilatkozatai; a döntés hátterét azonban vitatottan értelmezik. Egyes elemzők szerint a Núri al-Máliki kormány nem kívánta biztosítani az amerikai csapatok jogi mentességét, mások szerint a kivonulás az Obama-kormányzat választási ígéreteihez és a belpolitikai nyomáshoz is köthető. A 2011-es kivonulás után az iraki biztonsági erők nem tudták betölteni a keletkezett hatalmi vákuumot, ami kedvezett az Iszlám Állam későbbi előretörésének.
A 2006-ban Núri al-Máliki (Nouri al-Maliki) által vezetett kormányt a szektariánus hatalomgyakorlás fokozatos kiépülése jellemezte. A miniszterelnök a belügyi és hírszerzési szerveket részben saját köréhez kötötte, és a de-Baathifikációs Bizottságot politikai fegyverként használta riválisai ellen. A kritikusok – köztük a 2010 utáni parlamenti ellenzék és több nemzetközi szervezet – a bírósági rendszer politikai befolyásolását, a sajtószabadság korlátozását és a korrupció növekedését vetették fel. A vádak egy része dokumentált, például a civil szervezetek és a Transparency International jelentései révén; más állításoknál a döntéshozatal belső mechanizmusa nem rekonstruálható a nyilvános forrásokból.
A 2010-es parlamenti választáson a szekulárisnak bemutatkozó al-Irakijja-lista szerezte a legtöbb szavazatot, de kormányalakítási többséget nem tudott kialakítani. A hónapokig tartó tárgyalások után al-Máliki maradt miniszterelnök. A választási eredményeket a független választási bizottság tette közzé, ám az azt követő alkudozásról szóló narratívák eltérőek: a szunnita arab politikusok a síita többségi blokk kizárólagos hatalommegosztási hajlandóságát kifogásolták, míg al-Máliki támogatói a koalíciós matematikára hivatkoztak.
Al-Máliki 2011 után szisztematikusan próbálta gyengíteni a szunnita arab politikai ellenzéket. Dzsáfer asz-Szadr és Tariq al-Hashimi alelnökök közül utóbbi ellen 2011-ben terrorvádak alapján adtak ki elfogatóparancsot; al-Hasimit Törökországba menekülése után távollétében ítélték el. A per jogszerűségét a védői és több emberi jogi szervezet vitatta, míg az iraki igazságszolgáltatás a vádat fenntartotta. Ez az ügy jól mutatja, hogy a „terrorizmus” minősítés Irakban a 2011 utáni időszakban politikai konfliktusokban is használt kategóriává vált.
A 2011-es amerikai kivonulás után az AQI maradványaiból és más dzsihadista hálózatokból megerősödő szervezet 2013-ban felvette az Iszlám Állam Irakban és a Levantében (Islamic State in Iraq and the Levant, ISIL / ISIS) nevet. A szervezetre a nemzetközi szakirodalom és az ENSZ-dokumentumok gyakran Iszlám Állam (IS) néven hivatkoznak; a szervezet saját neve szerint 2014-től Iszlám Állam vagy Kalifátus. A csoport vezetője, Abu Bakr al-Bagdadi 2014 júniusában kiáltotta ki a kalifátust az általa ellenőrzött területeken. A kalifátus kikiáltását a muszlim vallási tekintélyek túlnyomó többsége elutasította; az IS így nem csupán a nyugati államokkal, hanem a szunnita vallási intézményekkel is szembekerült.
A szervezet 2014-ben villámgyorsan terjeszkedett Irak északi és nyugati területein. Júniusban elfoglalta Moszult, Irak második legnagyobb városát, és az ottani kormányerők részben szétszéledtek. Az IS fegyveresei szisztematikusan üldözték a jazidi közösséget, a keresztényeket, a síitákat és a szunnita ellenállókat. A jazidik elleni támadást az ENSZ vizsgálóbizottsága, több állam parlamentje és a nemzetközi emberi jogi szervezetek népirtásnak minősítették. A minősítés nem a könyv saját ítélete: a UNITAD (United Nations Investigative Team to Promote Accountability for Crimes Committed by ISIL) és más nemzetközi testületek jogi értelemben is a népirtás tényállását látták bizonyítottnak a jazidikkel kapcsolatban. A szervezet emellett tömegek felett hajtott végre kivégzéseket, nőket és lányokat adott el rabszolgaságba, és vallási kisebbségek kulturális örökségét rombolta. Az áldozatok száma továbbra is becslés; a jazidi közösség több ezer halottat és elhurcoltat tart nyilván, de a regisztráció hiányosságai miatt a teljes szám nem ismert.
Az IS térnyerésére reagálva Hajdar al-Abadi (Haider al-Abadi) 2014-ben miniszterelnök lett. Az új kormány megkezdte a hadsereg részleges átszervezését, és a nemzetközi koalíció 2014 augusztusától légicsapásokkal támogatta az iraki erőket. Az IS 2014–2017 között uralta a 2014-es Szindzsár-hegyi tragédia helyszínét is, ahol jazidik tízezrei rekedtek a hegyen; az eseményt az ENSZ-jelentések és a helyi túlélők beszámolói dokumentálják. A hegyen rekedtek kimenekítésében kurd Népvédelmi Egységek (YPG) és más helyi erők vállaltak szerepet; az események elbeszélésében az egyes szereplők felelőssége és teljesítménye máig vitatott.
A 2003-as háború után az iraki Kurdisztáni Régió (KRG) alkotmányosan elismert föderatív entitássá vált. A régiót a Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) és a Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) kettős hatalma jellemezte; a pesmerga erőket a két párt irányította. A 2005-ös iraki alkotmány elismerte a régió autonómiáját, de a vitatott területek – mindenekelőtt Kirkuk és környéke – státusza rendezetlen maradt. Kirkuk részben kurd, részben arab és türkmén közösségek lakóhelye, és a város alatt található olajmezők stratégiai jelentőségűek. A terület hovatartozásáról szóló népszavazás kiírását az alkotmány előirányozta, de végrehajtására nem került sor; a késlekedés okairól eltérő magyarázatok léteznek.
2014-ben, az IS előretörése idején a pesmerga erők vették fel a harcot a szervezettel az északi fronton, és a kurd régió befogadta a belső menekültek és a szíriai menekültek tömegét. A kurd vezetés a dezintegráció veszélyére hivatkozva erősítette saját intézményeit, és 2017-ben a Kurdisztáni Régió kormánya függetlenségi népszavazást tartott. A referendumot a régió választási bizottsága szervezte; a hivatalos közlés szerint a résztvevők több mint 90 százaléka függetlenségre szavazott, de a részvételi arány és a vitatott területek bevonásának jogszerűsége vitatott. Az iraki szövetségi kormány a népszavazást alkotmányellenesnek minősítette, és 2017 októberében a szövetségi erők visszafoglalták a vitatott területeket, köztük Kirkukot. A kurd erők egy része kivonult, más része tárgyalásos megoldást szorgalmazott; a pontos eseménysort a felek eltérően írták le, és a kurd politikai elit belső megosztottsága is szerepet játszott.
2018 után a bagdadi és az erbili kormány közötti olajbevétel-megosztás és költségvetési vita állandó feszültségforrás maradt. A Kurd Régió saját olajmegállapodásokat kötött, amit Bagdad alkotmányellenesnek tekintett; a vitát időszakos megegyezések, bírósági döntések és ismétlődő kifizetési leállások kísérték. A 2022-es iraki szövetségi legfelsőbb bírósági döntés a régió olajtörvényét részben alkotmányellenesnek találta, ami újabb vita kiindulópontja lett; a döntéshozatal részleteit a bírósági közlemények dokumentálják, de a politikai végrehajtás 2026-ig hiányos maradt.
A 2016–2017-es katonai offenzívák során az iraki erők, a pesmerga, a Népvédelmi Erők (al-Hasd as-Saabi, gyakran angolul Popular Mobilization Forces, PMF) és a nemzetközi koalíció szorította vissza az IS-t. A moszuli csata 2016 októbere és 2017 júliusa között zajlott; az óvárosi harcokban civilek tízezrei rekedtek a tűzvonalba. A polgári áldozatok száma máig vitatott; az Amnesty International és az ENSZ jelentései szerint a harcok során a felek lakott területeken súlyos pusztítást okoztak, és egyes légicsapások civileket találtak el. A koalíció elismerte, hogy egyes támadások civil áldozatokat követeltek, de a felelősség pontos megoszlásáról nincs konszenzus.
2017 decemberében Hajdar al-Abadi bejelentette az IS területi vereségét Irakban. A bejelentés területi értelemben megalapozott volt, de a szervezet sejtjei továbbra is aktívak maradtak a sivatagos térségekben, és az ENSZ-jelentések szerint a 2020-as években is hajtottak végre kisebb támadásokat. Az IS tagjainak és családtagjainak jogi sorsa továbbra is rendezetlen: több ezer külföldi és iraki gyanúsítottat tartottak fogva bizonytalan jogi körülmények között. A fogva tartással kapcsolatos jogsértéseket az ENSZ és emberi jogi szervezetek dokumentálták; a tagállamok állampolgáraik visszafogadására vonatkozó gyakorlata eltérő.
Az újjáépítést a korrupció, a rossz biztonsági helyzet és a politikai rendszer patrónus-hálózatai akadályozták. A felszabadított városokban – elsősorban a szunnita arab többségű nyugati tartományokban – a lakóingatlanok, az infrastruktúra és az egészségügyi rendszer helyreállítása lassan haladt. A Világbank és az iraki kormány becslései szerint az újjáépítés szükséglete 88 milliárd dollár fölé rúgott, de a ténylegesen elköltött összeg ennél jóval alacsonyabb volt; a számok a forrásoktól és az árfolyam-becslésektől függően eltérőek.
A 2018-as parlamenti választást megelőzően tömeges elégedetlenség bontakozott ki a közszolgáltatások hiánya, az áramkimaradások, a munkanélküliség és a korrupció miatt. A választáson a Szadr-mozgalomhoz köthető Szairun-lista szerezte a legtöbb mandátumot, de a kormányalakítás ismét hónapokig tartott. A tárgyalások eredményeként 2018-ban Adil Abd al-Mahdi lett a miniszterelnök. Kormánya széles koalícióra támaszkodott, de programja nem tudta kezelni a gazdasági válságot és a szolgáltatások összeomlását.
A 2015-ben és 2016-ban indult reformtüntetések után 2019 őszén országos tiltakozási hullám kezdődött. A tüntetők a politikai elit leváltását, a szektariánus kvótarendszer felszámolását, a korrupció elleni fellépést, a munkahelyteremtést és a milíciák állami ellenőrzését követelték. A tüntetéseket a fiatal, városi, sokszor munkanélküli fiatalok vezették; a résztvevők síita és szunnita arab, kurd és más közösségekből érkeztek, ami gyengítette a „szektariánus polgárháború” keretezését.
A biztonsági erők és a hozzájuk kötődő fegyveres csoportok a tüntetők ellen éleslövedéket használtak; a 2019–2020-as iraki tiltakozások során az ENSZ szerint több mint 500 civil halt meg, és további ezrek sebesültek meg. Az elkövetők pontos azonosítása és a parancsnoki felelősség feltárása 2026-ig nem zárult le; az iraki kormány és a nemzetközi szervezetek vizsgálatai párhuzamosan folytak. A tiltakozók közül sokan „a szisztéma megdöntését” követelték, ami nem csupán egy kormány, hanem a 2003 után kialakult hatalommegosztási rendszer kritikája volt.
A 2021-es előrehozott parlamenti választást a független jelöltek és az új mozgalmak erősödése jellemezte, de a részvételi arány alacsony maradt. A választási bizottság hivatalos adatai szerint a szavazásra jogosultak kevesebb mint fele vett részt; a bojkott és a választói apátia okairól eltérő elemzések születtek. A bejelentett eredmények szerint a Szadr-mozgalom ismét a legnagyobb tömb lett, de a kormányalakítás 2022-re patthelyzetbe torkollott. A szadrista képviselők 2022 nyarán lemondtak, majd tömegtüntetések következtek. A megüresedett mandátumokat a bírósági döntés nyomán a választási listák sorrendje szerint töltötték be, ami a szadristák versenytársainak kedvezett.
A 2022 októberében megalakult kormány miniszterelnöke Mohammed Sia asz-Szudáni (Mohammed Shia al-Sudani) lett. Kormánya a síita vallási pártokat, a kurd pártokat és a szunnita arab csoportokat egyaránt magában foglalta. A Szudáni-kormány deklarált programja a szolgáltatások javítása, a korrupció elleni fellépés, a fejlesztési beruházások és a regionális egyensúly javítása volt; de a korábbi kormányokkal szembeni strukturális ellenállás – a milíciák politikai befolyása, a közszféra túlméretezettsége, az olajbevételek elosztása – megmaradt. A 2023-as költségvetésben jelentős közszférás béremeléseket és infrastrukturális tételeket rögzítettek, de a végrehajtásról szóló nyilvános beszámolók vegyes képet mutatnak.
A 2003 utáni Irak gazdasága alapvetően olajfüggő maradt. Az OPEC-adatok szerint az olajbevételek a 2000-es években tették ki az állami bevételek túlnyomó részét; a 2010-es években az arány több évben meghaladta a 90 százalékot. Az olajárak ingadozása ezért közvetlenül meghatározta a költségvetést, a közszférás foglalkoztatást és a politikai stabilitást. A 2014-es olajárzuhanás és a 2020-as világjárvány idején a kormány fizetési nehézségekkel küzdött, és a nemzetközi pénzügyi intézmények reformokat sürgettek, amelyek azonban politikailag kényesnek bizonyultak.
A villamosenergia-ellátás hiányossága az egyik legfontosabb mindennapi probléma. Az évtizedek óta elhanyagolt hálózat és az elégtelen termelés miatt a lakosság rendszeres áramkimaradásokat szenvedett, különösen a nyári hónapokban, amikor a hőmérséklet meghaladta az 50 Celsius-fokot. A karbantartási beruházásokról szóló kormányzati közlemények és a tényleges szolgáltatási színvonal között széles szakadékot rögzítettek a Világbank és az ENSZ fejlesztési jelentései.
A vízkérdés regionális dimenziója egyre élesebb. A Tigris és az Eufrátesz vízhozamát a törökországi és iráni duzzasztók, a csapadékhiány és a folyók felső szakaszán felhasznált víz csökkenti. Az iraki mezőgazdaság, különösen a déli mocsárvidék, az elsivatagosodás és a sófelhalmozódás miatt zsugorodik. Az UNESCO és az ENSZ környezeti programja a mezopotámiai mocsarakat a világörökség és az ökológiai válság egyszerre jellemzett területeként tartotta nyilván; a mocsárvidék kiszáradásának okait a kutatók egyszerre vezetik vissza a klímaváltozásra, a folyószabályozásra és a helyi vízgazdálkodásra.
A klímaváltozás hatásait Irak a világ egyik legsérülékenyebb országaként éli meg. A hőhullámok, a porviharok és a vízhiány a vidéki lakosság belső migrációját erősítik. Az ENSZ becslései szerint a 2010-es évek végétől évente több tízezer ember kényszerült víz- és éghajlat miatti elköltözésre; a becslés módszertana a helyi önkormányzati adatokra és a műholdas megfigyelésekre épül, így bizonytalansággal terhelt.
A 2003 utáni politikai nyitás formálisan javította a nők jogi helyzetét, ám a gyakorlatban a nők politikai részvétele csökkent a 2010-es években. A parlament női kvótája biztosította a női képviselők jelenlétét, de a döntéshozatali pozíciókban a nők alig kaptak helyet. A családjogi szabályozás vallási alapú párhuzamossága, a becsület alapú erőszak és a nőkkel szembeni diszkrimináció a nemzetközi emberi jogi jelentések állandó témája. A 2019-es tiltakozásokban ugyanakkor látványosan részt vettek női aktivisták, újságírók és diákok; a mozgalomban megfogalmazódott az a követelés, hogy a politikai reform ne csupán elitcsere legyen, hanem a nemek közötti egyenlőtlenségre is kiterjedjen.
Az ifjúsági munkanélküliség a politikai stabilitás egyik központi kérdése. A Világbank adatai szerint a fiatalok munkanélkülisége a 2010-es évek végén a 25 százalékot is meghaladta bizonyos korcsoportokban; a Közép-statisztikai Hivatal (CSO) hivatalos adatai valamivel alacsonyabb értéket mutattak, de a módszertani eltérés miatt mindkét szám értelmezendő. A közszféra túlterheltsége és a magánszektor gyengesége a diplomás fiatalokat is külföldre vándorlásra késztette; a diaszpóra nagyságáról csak becslések léteznek.
A 2003 utáni Irak a szomszédos hatalmak befolyási terepévé vált. Irán a síita vallási pártokkal, a Népvédelmi Erőkkel és a gazdasági kapcsolatok révén szerzett mély befolyást; az iráni kapcsolat azonban nem jelentett teljes politikai alárendeltséget, mivel az iraki vallási intézmények és politikai szereplők saját érdekeiket is követték. Az Egyesült Államok a 2011-es kivonulás után is megtartotta katonai tanácsadói és hírszerzési jelenlétét, különösen az IS elleni harcban. Törökország az északi kurd régióval és a szunnita arab politikai erőkkel tartott fenn szoros kapcsolatot, miközben a PKK elleni katonai műveleteket folytatott iraki területen; ezeket a bagdadi kormány gyakran szuverenitássértésnek minősítette. Az Öböl-menti arab államok részben a szunnita arab közösség pártfogóiként, részben befektetőkként léptek fel.
Irak a 2020-as években diplomáciai közvetítő szerepre törekedett, különösen Szaúd-Arábia és Irán között; a 2021-ben és 2022-ben Bagdadban tartott regionális párbeszéd a különböző állami képviselők részvételével zajlott, de a közvetítés eredménye korlátozott maradt. A 2023-ban kezdődő gázai háború nyomán az iraki kormány hivatalosan elítélte a palesztin polgári lakosság elleni erőszakot, ugyanakkor a kormányhoz kötődő fegyveres csoportok közül egyesek az amerikai érdekeltségek elleni támadásokkal fenyegetőztek; az amerikai erők időszakosan légicsapásokat mértek ilyen csoportok iraki állásaira. A feszültség 2024–2025-ben ismétlődött, és a szuverenitás, a milíciák és a külföldi katonai jelenlét kérdését állandó vitává tette.
2026-ra Irak egyidejűleg mutatja a konszolidáció és a törékenység jeleit. Az IS már nem ellenőriz területet, de sejtjei aktívak, és a sivatagi támadások továbbra is emberéleteket követelnek. A politikai rendszer formálisan választott, de a szavazói részvétel alacsony, a kormányzás pedig továbbra is a pártok, milíciák és törzsi hálózatok közötti alkudozáson nyugszik. Az olajbevételek ideiglenesen stabilizálják a költségvetést, ám a gazdaság diverzifikációja nem haladt érdemben. A szolgáltatások, különösen az áram- és vízellátás, továbbra is a mindennapi elégedetlenség forrásai.
A társadalmi feszültségek nem szűntek meg. A 2019–2020-as tiltakozások követeléseinek nagy részét nem teljesítették; az elszámoltatás hiánya és az aktivisták elleni támadások miatt a civil társadalom megfélemlített helyzetben van. A nők és a fiatalok politikai részvétele továbbra is korlátozott. A klímaválság hatásai pedig új típusú kényszermigrációt és vidéki elnyomorodást hoznak, amit a meglévő intézmények nem tudnak kezelni.
Ez az alfejezet több forrástípusra támaszkodik. Az eseménytörténet alapját az ENSZ-dokumentumok, az iraki törvények és alkotmányos szövegek, a koalíciós kormány rendeletei, a bírósági ítéletek, a nemzetközi szervezetek jelentései, valamint a hiteles sajtóbeszámolók képezik. A halálesetek, belső menekültek, áramkimaradások és olajbevételek számszerű adatai azonban becslések, és a módszertani eltérések miatt jelentős szórást mutatnak. A legfontosabb viták a háború indokainak és következményeinek értékelésében, a szektariánus erőszak felelősségi láncolatában, a kurd népszavazás jogszerűségében, valamint a 2019-es tiltakozások leverésének elszámoltatásában állnak fenn.
A 2021 utáni kormányzati intézkedések egy részéről csak kormányzati közlemények és sajtóforrások állnak rendelkezésre; ezeket a könyv nem kezeli független megerősítésként. A 2025–2026-os folyamatokról pedig – például a biztonsági helyzetről, a költségvetési vitákról vagy a kurd–bagdadi tárgyalásokról – az ellenőrzött források hiánya miatt a szöveg csak korlátozott megállapításokat tesz. A nem olvasott forrásokra való hivatkozást az adott helyeken jelezni kell; itt olyan nem olvasott forrásra nem történik konkrét hivatkozás.