Az Arab-félsziget ókori története a Közel-Kelet tágabb történetének egyik legkevésbé feltárt, ugyanakkor kulcsfontosságú fejezete. A mai Szaúd-Arábia területe nem azonosítható az ókori Arábiával, amely a félsziget egészét és a környező sivatagi–partvidéki sávokat foglalta magában. A térség nem volt elszigetelt peremvidék: a mezopotámiai városállamokkal, az Indiai-óceán kereskedelmi hálózataival, a Nílus-völggyel és a hellenisztikus–római világgal fenntartott kapcsolatok formálták társadalmi és gazdasági szerkezetét. E kapcsolatok emlékét a korabeli ékírásos feliratok, a dél-arábiai királyságok monumentális emlékei, a nabateus sziklavárosok és a preiszlamikus költészet későbbi gyűjteményei őrzik. Ugyanakkor a forrásadottság rendkívül egyenetlen: a belső sivatagi területek régészeti kutatása sokáig korlátozott volt, a preiszlamikus korszakra vonatkozó arab nyelvű források pedig évszázadokkal később keletkeztek, és vallási–irodalmi szűrőn keresztül beszélnek el.
Az Arab-félsziget keleti partvidékének korai történetéről elsősorban mezopotámiai írott forrásokból és a Perzsa-öböl térségének régészeti lelőhelyeiről alkothatunk képet. A sumer és akkád nyelvű feliratok már az i. e. 3. évezredtől említik Dilmun (sumer: Dilmun) és Magan (sumer: Magan) nevét, amelyeket többnyire a mai Bahrein szigetével, illetve a mai Omán és az Egyesült Arab Emírségek területével azonosítanak. Ez az azonosítás régészeti konszenzuson alapul, de a földrajzi kiterjedés pontos határai vitatottak: Dilmun időnként a szemben fekvő kelet-arábiai partvidéket is jelenthette, Magan pedig nem feltétlenül fedett le egyetlen államot.
A Dilmun-kultúra az i. e. 3. évezred második felében virágzott. Bahrein szigetén nagy kiterjedésű temetkezési halmok és településnyomok kerültek elő, amelyek fejlett városiasodást és távolsági kereskedelmet jeleznek. Mezopotámiai források szerint Dilmun a réz, a fa, a drágakövek és a gyöngy közvetítője volt, és a sumer mitológiában is kitüntetett helyként szerepel. A régészeti anyag többsége azonban nem helyi írásbeliségből származik, hanem pecsétek, kerámia és épületmaradványok formájában maradt fenn, ezért a politikai szervezet jellegét nehéz rekonstruálni. Az i. e. 2. évezred folyamán Dilmun szerepe fokozatosan csökkent a mezopotámiai kereskedelem átalakulásával párhuzamosan.
Magan esetében a régészeti kép valamivel egyértelműbb: az ománi Umm an-Nar és más part menti lelőhelyek i. e. 3. évezredi rézolvasztó telepei és halomsírjai intenzív bányászati és kohászati tevékenységet mutatnak. Az akkád feliratok Magant rézforrásként említik, és a térségből származó réz valóban eljutott Mezopotámiába. A belső területek társadalmi viszonyairól azonban keveset tudunk: a feliratokban nem szerepelnek helyi uralkodók vagy városnevek, így az ókori Magan politikai tagoltsága nagyrészt ismeretlen. A hagyományos „királyság” vagy „birodalom” kifejezések használata ezért félrevezető lehet; valószínűbb, hogy törzsi alapú, városi központokkal rendelkező helyi közösségek hálózatáról beszélhetünk.
A Dilmunra és Maganra vonatkozó mezopotámiai szövegek értelmezése során figyelembe kell venni, hogy azok a mezopotámiai uralkodók propagandisztikus és adminisztratív igényeit tükrözik, nem pedig az Arab-félsziget lakóinak önértelmezését. Az a kép, amely szerint Dilmun és Magan távoli, gazdag területek, részben a mezopotámiai világkép és a kereskedelem fontosságának kivetítése. A helyi hangok hiánya miatt ezek az állítások a régészeti leletekkel összevetve értelmezhetők, de önálló dokumentumként nem tekinthetők helyi krónikának.
Az Arab-félsziget déli része, elsősorban a mai Jemen, valamint a mai Szaúd-Arábia délnyugati sávja, az i. e. 8. századtól kezdve több városi központú királyságot ismert. A legjelentősebbek közé tartozott Sába (ó-délarab: Saba’), Ma’in, Kataban és Hadramaut. Ezeket a képződményeket a modern történetírás gyakran „dél-arábiai királyságoknak” nevezi, de nem alkottak egységes államot: időben és térben változó városállamok és törzsi szövetségek vetélkedtek egymással. A ma ismert kronológia részben az ó-délarab feliratokon alapul, részben pedig a klasszikus görög–római szerzők (például Sztrabón, Diodórosz, Plinius) leírásain, de a pontos évszámok számos ponton vitatottak.
A dél-arábiai királyságok gazdasági alapja a tömjén (arab: lubān) és a mirha (arab: murr) termesztése és exportja volt. Ezek az illatos gyanták a mai Dél-Arábia hegyvidéki–partvidéki övezeteiben termett és gyűjtött növényekből származtak, és a mediterrán világban, valamint Mezopotámiában és Iránban rituális, gyógyászati és kozmetikai célokra nagy keresletnek örvendtek. A tömjénkereskedelem nemcsak a termelő régiókat gazdagította, hanem a karavánutak mentén fekvő városokat és oázisokat is, amelyek a mai Szaúd-Arábia nyugati részén, a Hidzsázban és a belső-fennsíkon húzódtak. A karavánok tevével, szervezett állomásokon keresztül szállították az árut észak felé, ahol az a levantei kikötőkbe, Egyiptomba és Mezopotámiába jutott.
A dél-arábiai királyságok saját írásbeliséget fejlesztettek: az ó-délarab írás az i. e. 1. évezred elejétől használatban volt, és több ezer feliraton maradt fenn. Ezek a feliratok főként fogadalmi, építési és tulajdonjogi szövegek, ritkábban uralkodói évkönyvek. A legfontosabb régészeti központok közé tartozik Márib (ó-délarab: Maryab), Sába egykori fővárosa, ahol a híres Márib-gát (arab: Sadd Ma’rib) maradványai találhatók. A gátat többször átépítették, és a környező mezőgazdasági területek öntözését szolgálta; összeomlását a későbbi hagyomány gyakran a térség hanyatlásával hozza összefüggésbe, de a pontos időrend és az okok vitatottak. A dél-arábiai városok – például Timna, Savva vagy Karna – monumentális templomokkal, palotákkal és erődítésekkel rendelkeztek, ami fejlett városi kultúrát és hierarchikus társadalmat jelez.
A Biblia is említ egy Sába királynője nevű alakot, aki Salamon királyt látogatta meg (1Kir 10; 2Krón 9). Ez az elbeszélés a modern történetírásban elsősorban irodalmi és teológiai konstrukcióként értelmezendő, nem pedig dokumentált politikai eseményként. A dél-arábiai feliratokban nem szerepel olyan női uralkodó, aki egyértelműen azonosítható lenne a bibliai alakkal, és a történet részletei – például a jeruzsálemi találkozó – nem igazolhatók független forrásból. A Sába és Izrael közötti kapcsolat tudományos vita tárgya, de a bibliai szöveg önmagában nem tekinthető dél-arábiai történelmi forrásnak.
A dél-arábiai királyságok hanyatlása az i. sz. első századokban fokozatosan ment végbe. A tengeri kereskedelem felélénkülése a Vörös-tengeren és az Indiai-óceánon csökkentette a szárazföldi karavánutak jelentőségét, ami a belső oázisvárosok és a karavánállomások gazdasági visszaeséséhez vezetett. A dél-arábiai városi központok közül több is elnéptelenedett vagy elveszítette korábbi politikai súlyát. A térség az i. sz. 3–6. században fokozatosan a keresztény és zsidó közösségek, valamint a bizánci és szászánida befolyás ütközőzónájává vált, de ezek a folyamatok már átvezetnek a késő ókori és kora iszlám kori fejleményekhez.
Az Arab-félsziget északnyugati részén, a mai Jordánia, Dél-Szíria és Északnyugat-Szaúd-Arábia területén, az i. e. 4–3. századtól a nabateusok (görög: Nabataioi) építettek ki kiterjedt kereskedelmi és politikai hálózatot. Eredetük vitatott: egyes kutatók arab törzsi csoportként azonosítják őket, mások arámi vagy vegyes gyökerű közösségnek tartják; a nyelvemlékek az arámi írásbeliséget és az arab nyelv korai formáit egyaránt tükrözik. A nabateusok kezdetben nomadizáló csoportok lehettek, amelyek fokozatosan telepedtek le a sivatagi oázisokban, és ellenőrzésük alá vonták a tömjén- és fűszerkereskedelem északi útvonalait.
A nabateus állam központja Petra (görög: Petra; arab: al-Batrā) volt, egy sziklás völgyben kialakított város, amelynek monumentális sziklasírjai, templomai és vízvezeték-rendszere a hellenisztikus és római kor egyik legjelentősebb városi együttesét alkotják. Petra elsősorban a kereskedelemből élt: a város a dél-arábiai és keleti áruk északra, a mediterrán kikötőkbe való továbbításának csomópontja volt. A nabateusok mesterien oldották meg a sivatagi vízgazdálkodást: ciszternákat, gátakat, csatornákat és teraszos mezőgazdasági rendszereket építettek, amelyek lehetővé tették viszonylag népes települések fenntartását a száraz környezetben. E vízgazdálkodási tudás a római korban is elismert volt, és a modern régészeti kutatás is dokumentálta.
A nabateusok a hellenisztikus világgal szoros kapcsolatban álltak: pénzérméket vertek görög feliratokkal, uralkodóik a hellenisztikus udvari reprezentáció elemeit vették át, ugyanakkor saját arámi nyelvű írásbeliségüket is megőrizték. Az i. e. 1. században a Római Birodalom fokozatosan kiterjesztette rájuk befolyását, és i. sz. 106-ban Traianus császár annektálta a nabateus területeket, létrehozva Arabia Petraea provinciát. A római annexió dokumentált tény, de a korabeli források nem részletezik a helyi lakosság reakcióját, és a nabateus kereskedelmi elit egy része valószínűleg együttműködött az új hatalommal. A provincia létrehozása után Petra fokozatosan elveszítette korábbi jelentőségét, bár a város a késő ókorban is lakott maradt, és a bizánci korban keresztény püspökség székhelye lett.
A mai Szaúd-Arábia északnyugati részén található Hegra (görög: Hegra; arab: Madā’in Ṣāliḥ) a nabateusok második legfontosabb városa volt. A lelőhelyen több mint száz, sziklába faragott monumentális síremlék maradt fenn, amelyek stílusa és feliratai közvetlenül kapcsolódnak a petrai hagyományhoz. Hegra 2008-ban az UNESCO világörökségi listájára került, ami a térség régészeti jelentőségének nemzetközi elismerését jelzi. A nabateus településhálózat azonban nem korlátozódott e két nagyvárosra: kisebb oázisvárosok, karavánszerájok és erődített állomások sora biztosította a kereskedelem folytonosságát. A nabateus civilizáció tehát nem csupán Petra és Hegra története, hanem a sivatagi peremterületek összekapcsolt gazdasági és kulturális rendszere.
A nabateusokkal kapcsolatos forrásbázis viszonylag gazdag, de egyoldalú: a klasszikus szerzők (például Diodórosz, Sztrabón, Josephus) a mediterrán világ szemszögéből írnak róluk, és gyakran hangsúlyozzák a nabateusok idegenségét, nomád múltját vagy gazdagságát. A helyi feliratok és a régészeti leletek alapján azonban a nabateus társadalom rétegzett, városi és vidéki közösségekből állt, és életmódja jelentősen különbözött a klasszikus szerzők által konstruált képtől. Az annexió utáni nabateus identitás továbbélését a feliratokban megőrzött arámi nyelv és a helyi istenségek tisztelete mutatja, de a politikai elit romanizációja fokozatosan átalakította a közösséget.
A preiszlamikus Arab-félsziget társadalmi alapját a törzsi szervezet alkotta, amelyben a nemzetség, a klán és a törzs mint rokonsági–politikai egységek határozták meg az egyén helyét, jogait és kötelezettségeit. A törzsek belső tagoltsága rugalmas volt: vérségi leszármazás, házassági szövetségek, védelmi megállapodások és közös érdekek alapján új alakulatok jöttek létre, míg mások felbomlottak. A törzsi lojalitás mellett a vérbosszú és a vendégjog szabályai biztosították a rendet olyan területeken, ahol nem működött központi államhatalom. Ezek a szokások a későbbi iszlám kori forrásokból ismertek, és visszavetítésük a preiszlamikus korra módszertani óvatosságot igényel, mert a források a 8–9. századi muszlim szerzők értelmezését tükrözik.
A félsziget lakói közötti alapvető különbséget nem etnikai vagy vallási határvonalak, hanem életmódbeli különbségek jelentették: a nomád (beduin) pásztorkodó csoportok és a letelepedett (hadari) földműves, kereskedő és kézműves közösségek egymással folyamatos kölcsönhatásban éltek. A városok és oázisok a karavánkereskedelem csomópontjai voltak, míg a nomád törzsek gyakran ellenőrizték a sivatagi útvonalakat, kísérőként vagy védelmi szolgáltatóként vettek részt a kereskedelemben. Ez a szimbiózis nem volt konfliktusmentes: a letelepedett közösségek és a nomád csoportok közötti adóztatás, zsákmányszerzés és területi viták ismétlődő feszültségekhez vezettek. A modern történetírás ezért kerüli a „vad beduin” és a „civilizált városlakó” sztereotípiáját, és a két életforma közötti átjárást hangsúlyozza.
A preiszlamikus vallási gyakorlatokról keveset tudunk független forrásokból. A későbbi iszlám hagyomány a korszakot dzsáhilijjának (arab: al-ǧāhiliyya), azaz a „tudatlanság korának” nevezi, és a politeizmust, a bálványimádást, a leánygyermekek eltemetését és a törzsi torzsalkodást emeli ki. Ez a kép polemikus és teológiai célokat szolgál: az iszlám megjelenését mint a sötétségből a világosságba való átmenetet mutatja be. A modern kutatás ezért a „preiszlamikus” kifejezést használja, és igyekszik elkülöníteni a későbbi vallási értékelést a történeti rekonstrukciótól. A régészeti és epigráfiai bizonyítékok arra utalnak, hogy a félszigeten a politeista kultuszok mellett zsidó és keresztény közösségek is éltek, különösen a déli és északi peremterületeken, valamint a hidzsázi oázisokban. A Kába (arab: al-Kaʿba) mint Mekka központi szentélye a hagyomány szerint már az iszlám előtt zarándokhely volt, de a korabeli források hiánya miatt ennek pontos jellege és a hozzá kapcsolódó rítusok rekonstrukciója vitatott.
A preiszlamikus törzsek politikai tagoltsága összetett volt: Észak- és Közép-Arábiában törzsi szövetségek és fejedelemségek váltották egymást, amelyek időnként a bizánci vagy szászánida birodalmakkal is szövetségi viszonyban álltak. A mai Szaúd-Arábia északi részén a Gasszánidák és a Lahmidák két olyan arab törzsi dinasztia volt, amelyek a bizánci, illetve a szászánida érdekszférában ütközőállamokként működtek az 5–7. században. E dinasztiák uralma részben dokumentált, részben a későbbi arab hagyományban mitizált. A félsziget belső területein ezzel szemben nem alakult ki tartós központosított állam, és a törzsi autonómia egészen az iszlám megjelenéséig meghatározó maradt.
A preiszlamikus korszak legismertebb kulturális öröksége az arab költészet, amelyet a későbbi arab irodalmi hagyomány a dzsáhilijja korának legmagasabb művészi teljesítményeként tart számon. A leghíresebb gyűjtemény a muallakát (arab: al-muʿallaqāt), amely hét – egyes hagyományok szerint tíz – hosszú verset tartalmaz, és amelyet a hagyomány a 6. század végére, illetve a 7. század elejére datál. A muallakát versei a törzsi dicsőséget, a szerelmi bánatot, a sivatagi utazást, a vendégszeretetet és a hősi halált éneklik meg. A költészet társadalmi funkciója kiemelkedő volt: a költő nem pusztán művész, hanem törzsének szószólója, krónikása és erkölcsi tekintélye is volt.
A preiszlamikus költészet hitelessége azonban komoly tudományos vita tárgya. A verseket évszázadokkal később, a 8–9. században gyűjtötték össze és jegyezték le, gyakran vallási és politikai célzattal. Egyes kutatók szerint a muallakát szövegei jelentős részben későbbi kompilációk vagy átdolgozások, mások a szóbeli hagyomány folytonosságát hangsúlyozzák, és lehetségesnek tartják, hogy a versek magja valóban a 6. századra nyúlik vissza. A nyelvészeti elemzés és a belső utalások alapján a versek egy része valószínűleg preiszlamikus eredetű, de a szövegek mai alakja nem tekinthető az eredeti szóbeli előadás hiteles lejegyzésének. Ezért a preiszlamikus költészetet nem lehet közvetlenül „történelmi forrásként” használni a társadalom rekonstrukciójához, hanem csak mint irodalmi hagyományt, amely a későbbi korok értelmezésén keresztül szól hozzánk.
A preiszlamikus városi kultúra másik fontos eleme a hidzsázi oázisvárosok világa. A mai Szaúd-Arábia nyugati részén fekvő Mekka (arab: Makka) és Jaszrib (később Medina, arab: al-Madīna) a 6. században kereskedelmi és zarándoklati központok voltak, bár korabeli külső források alig említik őket. Mekka a Kába szentélye körül szerveződött, és a hagyomány szerint a Kurajs (arab: Qurayš) törzs ellenőrzése alatt állt, amely a karavánkereskedelemből és a zarándokok fogadásából élt. A város gazdasági jelentőségét a tömjén- és fűszerkereskedelem átalakulása is növelte: a Vörös-tengeri hajózás veszélyei miatt egyes karavánok továbbra is a szárazföldi útvonalakat választották. A hidzsázi városok társadalmi szerkezete törzsi alapú volt, de a kereskedelemből származó jövedelmek vagyoni különbségeket és új társadalmi feszültségeket hoztak létre, amelyek a későbbi iszlám kori forrásokban is visszaköszönnek.
A preiszlamikus városi kultúra írásbelisége korlátozott volt. Az arab írás az i. sz. első századokban alakult ki az arámi írásból, de a 6. század előtti feliratok ritkák, és főként rövid, gyakorlati jellegű szövegeket tartalmaznak. Az arab nyelvű irodalmi írásbeliség az iszlám után bontakozott ki, ami tovább nehezíti a preiszlamikus költészet és történeti hagyomány hitelességének ellenőrzését. A városi elitek írásbelisége helyett a szóbeli hagyomány, a költői előadás és a törzsi emlékezet volt a kulturális tudás elsődleges hordozója.
Az ókori Arábia történetének rekonstrukciója több, egymástól eltérő jellegű forráscsoportra támaszkodik. A legkorábbi időszakra, Dilmunra és Maganra vonatkozóan mezopotámiai ékírásos szövegek, valamint a Perzsa-öböl partvidékének régészeti lelőhelyei állnak rendelkezésre. A dél-arábiai királyságokról az ó-délarab feliratok, a klasszikus görög–római szerzők beszámolói és a jemeni, illetve dél-szaúdi régészeti ásatások adnak képet; a kronológia azonban több évszázados bizonytalansággal terhelt. A nabateusokról a görög–római irodalom és a nabateus feliratok, valamint Petra és Hegra feltárásai szolgálnak bizonyítékkal, de a korai nabateus történet és az etnikai összetétel vitatott. A preiszlamikus törzsi társadalom és költészet rekonstrukciója alapvetően a későbbi iszlám kori arab forrásokra támaszkodik, amelyek vallási és irodalmi szűrőn keresztül beszélik el a múltat.
A forrásadottság egyenetlensége mellett a kutatástörténet is befolyásolja a képet: a mai Szaúd-Arábia területének nagy része régészetileg alulkutatott. A 20. század második felében a szaúdi állami ideológia hosszú ideig kevéssé támogatta a preiszlamikus lelőhelyek feltárását, mivel azok a vahhabita értelmezés szerint a „tudatlanság korához” tartoztak. Az utóbbi két évtizedben ez a helyzet változóban van: a szaúdi kormányzat nemzetközi együttműködésben több nagyívű régészeti programot indított (például az al-Ula környéki ásatásokat), de az eredmények feldolgozása még folyamatban van. Ennek következtében a mai tankönyvi kép gyorsan változhat, és a jelenlegi állítások egy része új leletek fényében módosulhat.
Különösen bizonytalanok az áldozati és népességi adatok. Az ókori Arábia esetében nem állnak rendelkezésre népszámlálási vagy közigazgatási statisztikák, így a városok lakosságának becslése régészeti területnagyságon, temetkezési halmok számán és vízgazdálkodási kapacitáson alapul, és nagyságrendi becslésnek tekintendő. A tömjénkereskedelem volumenét csak közvetett módon, a fogyasztó régiók forrásai és a termelő régiók feliratai alapján lehet megközelíteni; a számszerű becslések a tudományos irodalomban jelentős szórást mutatnak. A preiszlamikus költészet hitelességéről folyó vita pedig nem zárható le egyértelműen, mivel a szöveghagyomány rétegei nem mindig választhatók szét megbízhatóan.