Az előző alfejezetben az ókori Dél-Arábia és a félsziget törzsi világának vázlatos képe jelent meg. A 6. század végére ez a világ korántsem volt egységes: a lakosság egy része letelepedett oázisvárosokban élt, más része nomád vagy fél-nomád közösségekben mozgott, a vallási térképet pedig a törzsi istenek, a zsidó és keresztény közösségek, valamint a helyi szentélyek tarkították. Ebben a környezetben bontakozott ki az iszlám, amely néhány évtized alatt nemcsak új vallási tanítást hozott, hanem új politikai közösséget, az ummát (arab: közösség) is létrehozott, és alapjaiban alakította át a mai Szaúd-Arábia területén élő arab törzsek viszonyát egymáshoz és a környező birodalmakhoz. Ez az alfejezet a próféta életútját, a hidzsra jelentőségét, a medinai állam megszervezését, valamint a rásidún kalifák (arabul: al-khulafá ar-rásidún, „a helyesen vezetett kalifák”) időszakát tárgyalja. A hangsúly azon van, hogy a vallási és a politikai átalakulás hogyan kapcsolta össze az arab törzseket, és milyen forrásproblémákkal szembesül a történész, amikor ezt az időszakot rekonstruálja.
Az iszlám születésének színtere a Hidzsáz (arab: al-Hidzsáz), az Arab-félsziget nyugati, vörös-tengeri partvidéke és hegyvonulata. E térségben két város emelkedett ki: Mekka (arabul Makka) és Medina (korábbi nevén Jathrib, arabul Yathrib). Mekka a félsziget egyik fontos kereskedelmi és zarándokközpontja volt. A városban állt a Kába (arabul: al-Kaʿba), a kocka alakú szentély, amelyet az iszlám hagyomány szerint Ábrahám és fia, Ismáel alapított, de a 7. század elején még a törzsi istenségeknek szentelt templomként működött. A Kába körüli zarándoklat, a haddzs előzményei már az iszlám előtt is fontos szerepet játszottak a térség gazdasági és vallási életében; a szentélyt a Kurajs (Quraysh) törzs ellenőrizte, amelynek tagjai a karavánkereskedelemből is jelentős jövedelemre tettek szert.
Medina korábbi neve Jathrib volt, és lakossága részben arab törzsekből, részben zsidó közösségekből állt. A két arab törzscsoport, az Ausz és a Khazradzs között hosszú ideig tartó viszályok gyengítették a várost, és ez a belső feszültség később szerepet játszott abban, hogy Medinában kedvező fogadtatásra találtak Mohamed tanításai. A zsidó törzsek – a Kainuká, a Nadír és a Kurajza – jelenléte arra utal, hogy a monoteista eszmék nem voltak ismeretlenek a Hidzsázban, még ha a források alapján nem is lehet pontosan rekonstruálni e közösségek létszámát és belső viszonyait. A kereszténység a félsziget déli és északi peremvidékein volt jelen, részben a bizánci és az etióp befolyás következtében, de a Hidzsázban a zsidó közösségeknél jóval kisebb nyomot hagyott.
A törzsi társadalom alapja a rokonsági csoport volt, amely a vérbosszú, a védelmi kötelezettség és a törzsi becsület (arab: ird) rendszerén nyugodott. Az egyén túlélése és jogi helyzete a törzséhez való tartozástól függött; a törzsön kívüli személy szinte védtelen volt. E társadalmi rendben a kereskedelem és a vallási rítusok összekapcsolódtak: a Kurajs törzs nemcsak a Kába őrzője volt, hanem a karavánutak biztosítását is megszervezte, és a szent hónapok alatt fegyverszünetet tartottak, hogy a zarándokok és a kereskedők biztonságban utazhassanak. A források arra utalnak, hogy a 6. század végén a hagyományos törzsi értékek és az új vallási eszmék között feszültség alakult ki, amely kedvezett Mohamed fellépésének.
A hagyományos muszlim források szerint ebben a világban született Mohamed (arabul Muhammad) körülbelül 570-ben, a Kurajs törzs Hásim-ágához tartozó családban. Születésének pontos éve vitatott, mert a korai források nem adnak egyértelmű kronológiát; a 570-es szám későbbi visszavetítésen alapul. Apja, Abdalláh még Mohamed születése előtt meghalt, anyját, Áminát pedig kiskorában veszítette el. A fiút előbb nagyapja, Abd al-Muttalib, majd nagybátyja, Abú Tálib nevelte. Fiatalkoráról keveset tudunk: a hagyomány szerint pásztorként és kereskedőként dolgozott, és a Kurajs törzs karavánjainak kíséretével járt Szíria felé. Körülbelül huszonöt éves korában feleségül vette az özvegy kereskedőasszonyt, Khadidzsát, aki hamarosan az első megtérők közé tartozott. Ez a házasság anyagi biztonságot és társadalmi státuszt adott Mohamednek, de a forrásokból nem lehet pontosan rekonstruálni, mekkora vagyonról és milyen üzleti tevékenységről volt szó.
Mohamed prófétai fellépésének kezdetét a hagyományos muszlim kronológia 610 körülre teszi, amikor a Mekka melletti Híra-hegy barlangjában elmélkedve az angyal (a muszlim hagyomány szerint Gábriel, arabul Dzsibríl) szólította meg, és felszólította: „Olvass!” Az első kinyilatkoztatások élményéről szóló beszámolók a későbbi életrajzokban és hagyományokban maradtak fenn, ezért a történész számára nem az esemény pszichológiai valóságának rekonstruálása a feladat, hanem annak vizsgálata, hogy a hívek hogyan értelmezték ezt az élményt, és milyen közösségi következményei lettek. A muszlim közösség számára a kinyilatkoztatások tartalma a Koránban (arabul: al-Kurán, „recitálás”) rögzült, amelyet az iszlám hagyomány Allah szavaként ismer el, Mohameden keresztül, arab nyelven közvetítve.
A tudományos kutatás számára a Korán a 7. századi arab vallási nyelvhasználat és a korai közösség hitvilágának elsődleges dokumentuma. A szöveg azonban nem a kinyilatkoztatások időrendjében van elrendezve, és a hagyományos magyarázó irodalom nélkül sok részlet értelmezése nehéz. A történészek között vita van arról, hogy a Korán szövegének rögzítése milyen folyamaton ment keresztül, és hogy a mai szöveg mennyiben tükrözi a 7. századi állapotot. A hagyományos muszlim álláspont szerint a szöveget Abu Bakr kalifasága idején kezdték összegyűjteni, és Oszmán kalifa alatt egységesítették; a nyugati történettudomány egy része ezt a folyamatot elfogadja, más kutatók szerint a szöveg kanonizációja későbbre, a 8–9. századra tehető. E vitában nincs egyetértés, ezért a Korán szövegére mint forrásra mindig óvatosan kell hivatkozni.
Mohamed első megtérői szűk körből kerültek ki: felesége, Khadidzsa, unokatestvére, Ali ibn Abi Tálib, barátja, Abu Bakr, valamint a fiatal Zajd ibn Hárisza és mások. A mekkai elit jelentős része elutasította az új tanítást, amely a törzsi istenek elvetését, az egy Isten (arab: Allah, a sémi Elohim rokon kifejezése) tiszteletét és a társadalmi igazságosságot hirdette. A Kurajs vezető réteg számára a Kába pogány kultusza és a hozzá kapcsolódó zarándoklat komoly gazdasági és presztízsjelentőséggel bírt, ezért Mohamed monoteista üzenete közvetlen fenyegetést jelentett. A hagyomány szerint a mekkaiak eleinte gúnnyal, majd kirekesztéssel és üldözéssel válaszoltak; a legsebezhetőbb megtérőket, köztük rabszolgákat, fizikailag is bántalmazták. A muszlim források ezeket az eseményeket a közösség korai mártíromságának történeteként örökítették meg, de a részletek gyakran formula szerint ismétlődnek, ezért az egyes epizódok történetisége bizonytalan.
Az üldöztetésre adott válaszként Mohamed egy csoport követőjét Abesszíniába (a mai Etiópia és Eritrea területére) küldte, ahol a keresztény uralkodó befogadta őket. Ez a kis hidzsra (első elvándorlás) a hagyományos kronológia szerint 615 körül történt, és azt mutatja, hogy a korai muszlimok tudatában voltak a bizánci és etióp keresztény világ politikai viszonyainak. Az Abesszíniába irányuló emigráció egyszerre volt vallási menekülés és politikai kapcsolatfelvétel; a források szerint a Kurajs törzs képviselői megpróbálták elérni a menekültek kiadatását, de az etióp uralkodó ezt elutasította. Ez az epizód a későbbi muszlim emlékezetben a vallási türelem példájaként jelenik meg, a történeti kritika azonban óvatos, mert az elbeszélés későbbi szerkesztésű.
A mekkai korszak alatt Mohamed üzenete fokozatosan alakult: a Koránban kimutatható rétegek szerint a korai szakasz a közelgő ítéletre, a társadalmi felelősségre és az egyistenhitre helyezte a hangsúlyt, míg a későbbi mekkai szúrák a korábbi próféták történeteit, a teremtés jeleit és a hitbeli állhatatosságot részletezik. A prófétai küldetés tudata mellett Mohamed a mekkai társadalom belső feszültségeire is reagált: a szegényebbek, a rabszolgák és a törzsi hierarchiából kiszorultak számára az új vallás a méltóság és a közösség új keretét kínálta. Ezt a szempontot a hagyományos muszlim források is megerősítik, amikor a korai megtérők között említik a társadalom peremére szorultakat. Ugyanakkor a modern történészi magyarázatok közül egyesek a gazdasági tényezőket, mások a vallási élmény elsődlegességét emelik ki; a konszenzus hiánya miatt a kérdés nyitott.
A mekkai helyzet Mohamed és követői számára 619 körül vált kritikussá, amikor felesége, Khadidzsa és nagybátyja, Abú Tálib meghaltak. Az új törzsi vezetés nyíltabban fellépett a muszlimokkal szemben. Ebben a helyzetben Mohamed kapcsolatba lépett a medinai (jathribi) arab törzsekkel, az Ausz és a Khazradzs képviselőivel, akik belső viszályaik miatt külső döntőbírót, vallási és politikai tekintélyt kerestek. Az akabai fogadalmaknak nevezett találkozókon a medinaiak elismerték Mohamed prófétai küldetését, és védelmet ígértek neki. Ezt követően a muszlimok kisebb csoportokban elhagyták Mekkát, és Medinába költöztek. Maga Mohamed és Abu Bakr 622-ben érkezett meg, ami a muszlim naptár kezdőpontja lett: a hidzsra (arab: al-hidzsra, „elvándorlás”) nemcsak fizikai áttelepülést, hanem a közösség új politikai és vallási kezdetét is jelentette.
A medinai időszakban Mohamed szerepe megváltozott: nemcsak próféta volt, hanem a közösség politikai, katonai és jogi vezetője is. A források szerint megkötötte a Medinai alkotmányt (más néven a medinai chartát), amely a városban élő különböző csoportok – a muszlimok, a zsidó törzsek és a velük szövetséges arab közösségek – viszonyát szabályozta. Ez a dokumentum a hagyományos muszlim forrásokban későbbi átiratban maradt fenn, hitelessége és keltezése vitatott, de szövege az iszlám politikai gondolkodás egyik legkorábbi emléke. Az alkotmány szerint a hívők egyetlen ummát alkottak, amelyben a vallási és a politikai lojalitás összekapcsolódott; a zsidó törzsek a szerződés értelmében megőrizték vallási autonómiájukat, de katonai és politikai szövetségben álltak a muszlim közösséggel. Ez a megállapodás a maga korában nem volt egyedülálló, de azt mutatja, hogy a közösség identitása fokozatosan a törzsi kötelék fölé emelkedett.
A medinai évek alatt a muszlimok és a mekkai Kurajs között több fegyveres összecsapásra került sor, amelyek a hagyományos forrásokban részletes elbeszéléssel maradtak fenn. A badri csata (624) a muszlimok első nagy katonai győzelme volt, amely megerősítette Mohamed helyzetét. Az uhudi csata (625) viszont vereséget hozott, és a hagyomány szerint Mohamed maga is megsebesült. Az árokháború (627) során a mekkai szövetségesek sikertelenül ostromolták Medinát, ami után a muszlim közösség megtorló lépéseket tett a velük szemben ellenségesnek ítélt zsidó törzsekkel szemben. A hagyományos életrajzok szerint a Kurajza zsidó törzs férfi tagjait kivégezték, a nőket és gyermekeket pedig fogságba vetették. Ez az esemény a modern történetírásban is vitatott: a muszlim források a törzs árulását emelik ki, míg egyes kutatók a források tendenciózus szerkesztésére figyelmeztetnek, és a kivégzés mértékét bizonytalannak tartják. A témában nincs tudományos egyetértés, ezért az áldozatok számát vagy a felelősség pontos mértékét nem lehet megbízhatóan megállapítani.
A medinai állam katonai és diplomáciai sikerei mellett a vallási rítusok is ebben az időszakban intézményesültek. A hagyomány szerint a kiblát, az ima irányát, kezdetben Jeruzsálem felé határozták meg, majd egy kinyilatkoztatás a Kába felé irányította. Ez a váltás szimbolikusan is kifejezte az új közösség önállóságát a korábbi monoteista hagyományokkal szemben. A ramadán havi böjt, a napi ötszöri ima, a zarándoklat és a kötelező alamizsna (zakát) gyakorlata ezekben az években alakult ki, bár a pontos intézményesülés folyamata nehezen rekonstruálható. A Korán medinai szúrái között jogi és közösségi rendelkezések találhatók, amelyek a házasságot, az öröklést, a hadviselést és a más vallásúakhoz való viszonyt szabályozzák. Ezek a rendelkezések később az iszlám jog, a saría alapjává váltak, de a 7. században még rugalmas, a körülményekre reagáló szabályozást jelentettek.
A mekkai Kurajs és a medinai muszlimok között 628-ban a hudajbijjai szerződés ideiglenes békét hozott, amely lehetővé tette a muszlimok számára, hogy zarándoklatot tegyenek a Kábához. A szerződés a hagyományos források szerint kompromisszum volt, amelyet Mohamed hívei közül sokan megalázónak tartottak, ám a próféta stratégiai türelemként értelmezte. A béke következtében a muszlimok és a mekkaiak közötti kapcsolatok megerősödtek, és számos törzs szövetséget kötött az egyik vagy a másik féllel. 630-ban, miután a szerződést a másik fél megszegte, Mohamed nagy sereggel vonult Mekka ellen, de a várost szinte harc nélkül foglalta el. A hagyomány szerint a Kába pogány bálványait eltávolíttatta, a szentélyt az egy Istennek szentelte, és általános amnesztiát hirdetett a korábbi ellenségeknek. Ez a Mekka meghódítása (arabul: Fath Makka) a muszlim emlékezetben a kegyelem és a győzelem jele, de a történész számára a források retorikáját is figyelembe kell vennie: az amnesztia elbeszélése a közösség egységét hangsúlyozza, miközben a törzsi hatalmi viszonyok átrendeződésének részletei homályban maradnak.
A mekkai bevonulás után a félsziget törzseinek többsége elismerte Mohamed politikai és vallási tekintélyét. Ez az egységesítés azonban nem volt sem gyors, sem teljes: a források szerint több törzs küldöttségekkel kereste fel a prófétát, hogy szövetséget kössön, mások fegyveresen ellenálltak, például a hunajni csatában (630) a közeli Havázin törzs szövetségesei. A győzelem után a muszlim sereg megszerezte a törzsek vagyonát, és a források szerint a foglyokat szabadon engedték, ami a törzsi lojalitás megnyerésének eszköze volt. A törzsi küldöttségek éve (631) kifejezés arra utal, hogy a félsziget különböző részeiből érkező delegációk elismerték az új hatalmat, de a hagyományos források ezt a folyamatot utólag egységesnek ábrázolhatták. A régészeti és epigráfiai bizonyítékok szerint a 7. század első felében a félsziget számos területén még nem volt jelen az iszlám, és a törzsi autonómia fennmaradt.
A 632-es búcsúzarándoklaton Mohamed a hagyomány szerint elmondta a híres beszédét, amelyben az élet, a vagyon és a becsület szentségét, a vérbosszú eltörlését, a nőkkel való méltányos bánásmódot és a testvériséget hangsúlyozta. Ez a beszéd a későbbi muszlim jog- és erkölcsfelfogás egyik hivatkozási pontja lett. Röviddel ezután, 632-ben Medinában halt meg. Halálának pontos oka betegség volt, de a részletek a forrásokban bizonytalanok. A próféta halála a közösséget válság elé állította: a hagyományos elbeszélés szerint Abu Bakrt választották meg az utódjául, amit a közösség egy része nem fogadott el, mert Alit, a próféta unokatestvérét és vejét tartotta volna jogosnak. Ez a konfliktus a későbbi szunnita–síita szembenállás egyik gyökere, de a 7. században még nem szakadásról, hanem a vezetés legitimitásának versengő értelmezéseiről beszélhetünk.
A kalifa (arab: khalífa, „helytartó”, „utód”) kifejezés a próféta utódját jelölte, aki a közösség politikai és vallási vezetője lett, de nem rendelkezett prófétai küldetéssel. Az első négy kalifa – Abu Bakr (632–634), Omar (634–644), Oszmán (644–656) és Ali (656–661) – időszakát a muszlim hagyomány rásidún, azaz „helyesen vezetett” kornak nevezi. Ez az elnevezzés a szunnita hagyományban a normatív ideál, a síita hagyomány viszont csak Ali kalifátusát ismeri el, és a korábbi három kalifa legitimitását vitatja. A két irányzat közötti különbség történeti értelemben nem vezethető vissza egyetlen pillanatra, hanem fokozatosan intézményesült.
Abu Bakr első feladata a ridda háborúk (arab: hurúb ar-ridda, „a hitehagyás háborúi”) leverése volt, amikor a próféta halála után több törzs elszakadt a medinai központtól, és saját prófétákat vagy törzsi vezetőket emelt fel. A hagyományos források ezeket a mozgalmakat egységesen „hitehagyásként” ábrázolják, de a történészek egy része szerint e lázadások legalábbis részben politikai és adózási természetűek voltak, nem vallási meggyőződésből fakadtak. Abu Bakr katonai győzelmei helyreállították a medinai központi hatalmat, és megteremtették az alapját a félszigeten túli terjeszkedésnek. A ridda háborúk értelmezése ma is vitás: egyesek szerint a közösség széthullásának megakadályozására, mások szerint a törzsi autonómiák központi állammá szervezésére irányultak.
Omar kalifasága alatt az arab seregek a Bizánci Birodalom és a Szászánida Birodalom területeire törtek be. A hódítások során 636-ban a jarmúki csatában a bizánci erőket, 637-ben a kadiszi csatában a szászánida sereget győzték le; 638-ban Jeruzsálem, 642-ben Alexandria és a mai Irak területének jelentős része is muszlim fennhatóság alá került. Ezek a dátumok a hagyományos krónikákban szerepelnek, de a részletes csataleírások későbbi szerkesztés nyomait viselik. A hódítások okairól a modern történészek vitatkoznak: egyesek a gazdasági nyomást és a törzsi terjeszkedés belső dinamikáját, mások a vallási motivációt és a birodalmak meggyengülését hangsúlyozzák. A régészeti és nem muszlim források (például örmény, szír és görög krónikák) szerint a hódítások fokozatosak voltak, és a helyi lakosság viszonya az új hatalomhoz változó; a nem muszlim közösségek adófizetés fejében részben megőrizték vallási és jogi autonómiájukat, amit a későbbi terminológia dhimmi státuszként ismer. Ennek pontos 7. századi működése azonban forráshiányos, és a későbbi jogi rendszerezés visszavetítése kockázatos.
Oszmán kalifátusa alatt folytatódtak a hódítások, de a birodalom belső feszültségei kiéleződtek. Oszmán az Omajjád családhoz tartozott, és rokoni kapcsolatai révén kormányzói pozíciókba helyezte családtagjait, ami a nepotizmus vádját váltotta ki. Ugyancsak az ő nevéhez köthető a hagyomány szerint a Korán egységes szövegének összegyűjtése és a többi változat megsemmisítése. Ez az intézkedés a vallási kanonizáció fontos lépése volt, de a folyamat részleteit a források ellentmondásosan adják elő. 656-ban elégedetlen katonák Medinában meggyilkolták Oszmánt, ami az első nagy belháborúhoz, a fitnához (arab: „kísértés”, „polgárháború”) vezetett.
Ali kalifátusát a közösség egy része elismerte, de Muávija, Oszmán rokona és Szíria kormányzója vérbosszúra hivatkozva nem ismerte el. A sziffini csata (657) után a felek döntőbíráskodásban egyeztek meg, ami Ali táborából a kháridzsiták (arabul: kháridzsijjún, „kivonulók”) kiválásához vezetett; ők a bíráskodást isteni döntés elleni lázadásnak tartották. Ali 661-ben egy kháridzsita merénylet áldozata lett. Halála után Muávija lett a kalifa, és ezzel megkezdődött az Omajjád kalifátus korszaka, amelyet a következő alfejezet tárgyal. A fitna nem egyszerűen hatalmi harc volt, hanem a közösség önértelmezésének mély válsága: mit jelent a kalifa tisztsége, milyen feltételekkel lehet valaki a muszlim közösség vezetője, és mi a teendő, ha a vezető bűnös vagy igazságtalan. Ezek a kérdések a későbbi iszlám politikai gondolkodásban ismétlődően visszatértek.
Az iszlám születésének történetét a kutató elsősorban muszlim forrásokból ismeri: a Koránból, a hadísz (prófétai hagyomány) gyűjteményekből, a prófétai életrajzokból (szíra) és a korai történeti krónikákból. A legkorábbi életrajzok közé tartozik Ibn Iszhák (8. század) munkája, amely Ibn Hisám (9. század) átdolgozásában maradt fenn. A hadíszgyűjtemények, köztük Bukhárí és Muszlim gyűjteményei, a 9. században szerkesztett anyagot tartalmaznak, bár a hagyományok magjukat korábbra vezetik vissza. Ezek a források iszlám szempontú elbeszélések, amelyek a közösség vallási és politikai önértelmezését is szolgálják, ezért a történésznek külön kell választania a teológiai állításokat és a történeti rekonstrukciót.
A modern nyugati történettudományban két nagy megközelítés alakult ki. Az egyik, a „hagyományos iskola” a muszlim forrásokat alapvetően megbízható forrásnak tekinti, és a kronológiát belőlük rekonstruálja. A másik, a „revisionista iskola” – például Patricia Crone és Michael Cook munkái a 20. század második felében – radikálisan megkérdőjelezte a hagyományos elbeszélés hitelességét, és azt állította, hogy a források nagy része későbbi visszavetítés. E vita ma is tart, bár a szélsőségesebb revisionista álláspontok a szakmai többség szerint meghaladottak. A konszenzus annyiban van meg, hogy a források későbbi szerkesztésűek, és a részletekben gyakran teológiai vagy politikai érdekek tükröződnek; abban azonban nincs egyetértés, hogy milyen mértékben nyúlnak vissza a 7. századhoz.
A régészeti bizonyítékok Mekka és Medina korai történetére csekélyek. A 7. századi Hidzsázból kevés felirat és régészeti lelet ismert, mivel a terület a mai Szaúd-Arábia területén fekszik, ahol a szisztematikus ásatások sokáig korlátozottak voltak, és a vallási érzékenység is befolyásolta a kutatást. Az iszlám előtti Mekka kereskedelmi szerepére vonatkozó nikkei elméletek gyenge régészeti alapokon állnak; a Kurajs karavánkereskedelmének mértéke vitatott. A hidzsra évszáma (622) stabil, mert a muszlim naptár kezdőpontjaként a közösség később intézményesítette; a csaták és a politikai események pontos kronológiája azonban gyakran csak hozzávetőleges.
Az áldozatok számaira és a csaták létszámadataira a hagyományos források gyakran kerek, szimbolikus számokat adnak meg, amelyek nem tekinthetők statisztikai adatoknak. A medinai zsidó törzsekkel kapcsolatos eseményeknél a források tendenciózusak, és a történészi értelmezések megoszlanak. A ridda háborúk és a korai hódítások elbeszélései későbbi birodalmi perspektívából íródtak, és a helyi közösségek tapasztalatai alig ismertek. Ezért ebben az alfejezetben minden konkrét szám és eseményleírás mögött tudatában kell lennünk a bizonytalanságnak.