Az iszlám első évszázadában az Arab-félsziget egyszerre volt a vallási központ és a politikai hatalom gyorsan távolodó perifériája. Mohamed halála után a muszlim közösség vezetése néhány éven belül Medinából Damaszkuszba, majd onnan Bagdadba került, miközben Mekka és Medina megtartotta szakrális rangját. Ez az ellentét – a szent föld és a politikai hatalom földrajzi szétválása – a kalifátusok korának egyik legfontosabb szerkezeti folyamata. Amint az előző alfejezet, Mohamed és az iszlám születése bemutatta, a próféta halálakor az iszlám politikai magterülete még a Hidzsáz (al-Hidzsáz) és a félsziget törzsi szövetségi hálózata volt. Ebből a kiindulópontból bontakozott ki az az átalakulás, amelyben az Arab-félsziget fokozatosan elvesztette politikai súlyát, de megőrizte a zarándoklat és a legitimáció központi szerepét.
Az első négy kalifa, az úgynevezett igaz kalifák (al-khulafá ar-rásidún) kora (632–661) még közvetlenül kapcsolódott a prófétai hagyományhoz. Abu Bakr (632–634) uralkodása alatt a Medinából irányított közösség a ridda-háborúkban (ridda, „elhagyás”) visszaszerezte vagy megszilárdította az ellenőrzést a félsziget törzsei felett, amelyek egy része Mohamed halála után megszakította az adókötelezettséget vagy vallási-politikai közösséget. A modern történetírásban vitatott, hogy ezek a mozgalmak elsősorban vallási disszidensek vagy adófizetést megtagadó törzsi csoportok voltak; a források nyelvhasználatát mindkét értelmezés befolyásolhatja. Ettől függetlenül dokumentált, hogy Abu Bakr hadjáratai kiterjesztették a medinai hatalmat a félsziget nagy részére, és ezzel alapot adtak a későbbi északi és keleti hódításokhoz.
Omár ibn al-Hattáb kalifa (634–644) idején azonban a hódítások súlypontja már nem Arábiára irányult. A muszlim seregek a bizánci Levante és a szászánida Mezopotámia felé nyomultak előre; a jeruzsálemi átadás (dokumentált esemény, 637 körül) és a kádiszijjai csata (636 vagy 637; a források kronológiája kissé eltérő) jelölték a birodalmi fordulatot. Az adminisztráció központja ugyan Medinában maradt, de a hiteles hadsereg-nyilvántartás, a díván (diwan) bevezetése már a meghódított területek bevételeinek elosztását szolgálta. A törzsi előkelők közötti feszültségek Omár és utódja, Oszmán ibn Affán (644–656) idején fokozódtak, mert az állami jövedelmek és a helytartóságok elosztása az arab törzsi arisztokrácia különböző csoportjai közötti verseny tárgyává vált. Oszmán meggyilkolásával (656) kezdődött az első polgárháború (al-fitna al-kubrá, „a nagy fitna”), amelyben Ali ibn Abi Tálib kalifa (656–661) hívei és ellenfelei között tört ki a fegyveres konfliktus. A hagyományos muszlim források a fitnát vallási és erkölcsi válságként beszélik el; a modern kutatók ezen túl politikai, törzsi és társadalmi feszültségeket is látnak benne. Az események elbeszélése erősen forráskritikai kihívás, mert a későbbi szunnita és síita hagyományok eltérően értékelik a szereplőket.
A fitna lezárásaként Muávija ibn Abi Szufján (661–680) került a trónra, és ezzel megalapította az Umajjád dinasztiát (Banu Umajja). A kalifátus fővárosa Damaszkusz lett, az Arab-félsziget pedig az ellenőrzés tárgyából a legitimáció forrásává vált. Az Umajjádok a Qurajs (Kurajsz) törzs egyik ágaként maguk is mekkai származásúak voltak, így a Hidzsáz és a két szent város fölötti uralom presztízskérdés maradt, még akkor is, ha a kormányzati rendszer központja Szíriába került.
Az Umajjád kalifátus (661–750) szerkezetének megértéséhez kerülni kell a mai nemzeti-etnikai kategóriák visszavetítését. Az „arab” itt nem a 19–20. századi nacionalizmus értelmében vett nemzetet jelölt, hanem nyelvi, rokonsági és katonai-szervezeti identitást. A törzsek – mint például a Kurajsz, a Kalb (Kalb) és a Kajsz (Qays) – nem rögzített vérrokonsági egységek voltak, hanem politikai szövetségkötések, patrónus-kliens kapcsolatok és genealógiai konstrukciók bonyolult hálózatai. A kalifátus hadereje hosszú ideig elsősorban az arab törzsi harcosokra épült, akik a meghódított területeken helyőrségi városokban – Kúfa, Baszra, Fusztát, Kairouán – éltek, és a díván révén állami juttatásban részesültek.
Az Arab-félsziget belső területei azonban kívül estek a fő hódítási hullámon. A Hidzsázban a mekkai és medinai elit megtartotta gazdasági és vallási befolyását, miközben a kalifátus politikai és katonai erőforrásai Szíriába és az újonnan meghódított tartományokba áramlottak. A nagy damaszkuszi mecset építése al-Valid kalifa idején (705–715) jelképezte ezt az áthelyeződést; a szent helyeket viszont az iszlám egység szimbólumaiként gondozták. A mekkai Kába (al-Kaaba) körüli rítusok, a zarándoklat (hadzs) és a medinai prófétai sír a vallási legitimitás gerincét alkották, és a kalifák rendszeresen ellenőrizték az odavezető útvonalakat.
Az Umajjád időszakban a félsziget politikai jelentősége a második polgárháborúban (680–692) mutatkozott meg a legélesebben. Muávija halála után fiát, Jazidot (680–683) sokan nem fogadták el kalifának, és a Hidzsázban Abdalláh ibn az-Zubajr (Abd Allah ibn al-Zubayr) mekkai ellenkalifátust szervezett. Az Umajjád sereg 683-ban megostromolta Mekkát; a katapultokkal végrehajtott támadás során a Kába épülete súlyosan megrongálódott. Ibn az-Zubajr 692-ig tartott fenn vetélytárs hatalmat, és a források szerint ezalatt Mekkában gyakorolta a kalifai jogokat. Abd al-Malik kalifa (685–705) végül leverte a felkelést, és a szent városok feletti Umajjád ellenőrzést helyreállította. E konfliktus világosan mutatja, hogy bár a politikai hatalom Damaszkuszban összpontosult, a Hidzsáz birtoklása a központ számára legitimációs kényszer maradt.
A félsziget keleti részén, Kelet-Arábiában (al-Bahrayn régió) és Ománban (Uman) a törzsi közösségek nagyfokú önállóságot őriztek. Az ibádita közösség Ománban már az Umajjád korban létrehozta a maga vallási-politikai intézményeit, és egyes kutatók szerint az első ibádita imámokat a 8. század elején választották, bár a korai kronológiára vonatkozó írott források későbbi szerkesztésen mentek át. Kelet-Arábia mezőgazdasági települései, a Bahrejn nevű partvidéki oázisvidék és a tengeri kereskedelem révén a régió a kalifátus adórendszeréből származó jövedelmekből is részesült, ugyanakkor a központi hatalomnak ritkán volt közvetlen katonai jelenléte a belső sivatagi zónákban.
A 8. század közepén az Umajjád kormányzattal szembeni elégedetlenség – amelyet a nem arab muszlimok (mawla, többes szám mawali) másodrendű helyzete, a törzsi igazságtalanságok és a kilépő vallási mozgalmak tápláltak – forradalomhoz vezetett. Az Abbászidák (Banu al-Abbász) a Kurajsz törzs másik ágából származtak, és a Mohamed nagybátyjától, al-Abbásztól való leszármazásukra hivatkoztak. A forradalmat elsősorban Khoraszánban, a mai Irán északkeleti részén szervezték meg, és 750-ben megdöntötték az Umajjádokat. Az első Abbászida kalifa, asz-Szaffáh hatalomra kerülése után a család központja és a hadsereg gyülekezési területe Kelet felé tolódott; al-Manszúr kalifa 762-ben alapította meg Bagdadot, amely a birodalom új fővárosa lett.
Az Arab-félsziget szempontjából ez Kelet–Nyugat irányú visszahúzódást jelentett. A Hidzsáz és a déli területek politikai jelentősége tovább csökkent, a közigazgatási, kulturális és gazdasági súlypont Irakba, Iránba és a termékeny félhold keleti térségeibe került. A mekkai és medinai vallástudósok – a korai jogtudósok, hagyománygyűjtők és Korán-recensensek – ugyanakkor megőrizték tekintélyüket, hiszen a prófétai hagyomány (hadísz, hadith) továbbadása szorosan kötődött a két város emlékezetéhez. Az Abbászida kalifák a szent helyek feletti ellenőrzést a legitimáció szükséges elemének tekintették, és a 8–9. században komoly beruházásokat hajtottak végre a zarándokutakon. A leghíresebb példa a Zubajda-út (Darb Zubajda), amely Bagdadot Kufán és a sivatagon át Mekkával kötötte össze. A hagyomány Hárún ar-Rasíd feleségéhez, Zubajdához köti az utak, kutak és pihenőhelyek kiépítését; a régészeti leletek dokumentálják, hogy a 9. században valóban jelentős infrastrukturális munka folyt ezen az útvonalon, a pontos építtetői szerep viszont a források összeolvasásából rekonstruálható, nem közvetlen adminisztratív iratból.
A mawali-probléma az Arab-félsziget történetében is megjelent, bár a kérdés igazi súlya a meghódított tartományokban volt. A nem arab származású muszlimoknak az Abbászida időszakban fokozatosan sikerült bekerülniük a hivatalnoki és katonai elitbe, ami az arab törzsi arisztokrácia hatalmának hanyatlását tükrözte. Ezzel párhuzamosan a félsziget belső vidékein a törzsi társadalom saját szerveződési elvei – a szövetségkötés, a vendégvédelem, az úti biztonság fejében szedett díjak – tovább éltek, és a központi kalifai hatalom ide csak közvetetten ért el. A Nedzsd (Nadzsd) belső-fennsíkja és a homoksivatagos területek lakói a 9–10. században nagyrészt kívül maradtak az iszlám civilizáció városi intézményrendszerén, bár a vallási szertartások és a törzsi genealógiák összekapcsolták őket a tágabb muszlim világgal.
A 9–13. században a kalifátus központi hatalmának gyengülése lehetővé tette, hogy az Arab-félsziget különböző vidékein helyi dinasztiák és vallási-politikai közösségek erősödjenek meg. Három terület fejlődése különösen fontos a későbbi államalakulások megértéséhez: a Hidzsáz, a jemeni hegyvidék és Kelet-Arábia.
A Hidzsázban a 10. századtól a mekkai sarifok (Sharif, a többes szám ashraf) szerepe fokozatosan intézményesült. A sarifok a próféta leszármazottainak tekintett családok tagjai voltak, és Mekkában helyi hatalmi tényezővé váltak. A korszakban a Hidzsáz formálisan több birodalmi központ – előbb az Abbászidák, majd a Fátimidák, később az Ajjubidák és a mamlúkok – fennhatósága alatt állt, de a helyi kormányzati gyakorlatban a mekkai sarifok nagy mozgástérrel rendelkeztek. A sarif intézménye nem modern adminisztratív tisztség volt, hanem vallási tekintély, törzsi szövetségi háló és tárgyalási pozíció elegye; a különböző sarifházak közötti vetélkedés a zarándokút biztonságát és a Kába szolgálatának jogát is érintette. A történészi irodalomban vitatott, hogy a sarifok mikor váltak ténylegesen autonóm helyi uralkodókká; a folyamat valószínűleg a 10–12. század folyamán fokozatosan ment végbe.
A dél-arábiai Jemenben (al-Jaman) az iszlám előtti és kora iszlám törzsi szervezet fennmaradása mellett vallási-politikai dinasztiák is kialakultak. A zajdita imámátus (Zaydiyya) a síita iszlám egyik mérsékelt ágához tartozó mozgalom volt, amely nevét Zajd ibn Aliról, Ali leszármazottjáról kapta. A zajdita imámok szerint az imámnak Al-Zahrá, azaz a próféta és Ali vérvonalából kell származnia, aki hajlandó fegyverrel fellépni a zsarnokság ellen. Az imámátus 897-ben Jahja ibn al-Huszajn (Yahya ibn al-Husayn) fellépésével vert gyökeret a jemeni hegyvidéken, és ezzel egy olyan politikai-közi intézmény jött létre, amely – megszakításokkal – a 20. századig fennmaradt. A zajdita tanítás és a jemeni törzsi szövetségek kapcsolata a modern jemeni történelem egyik kulcseleme, amint azt a későbbi fejezet, Jemen az ókortól az Oszmán korig is tárgyalja majd.
Kelet-Arábiában a karmaták (Qaramita) mozgalma a 9. század végétől komoly katonai és vallási kihívást jelentett az Abbászida uralommal szemben. A karmaták az iszmáilita síita hagyomány radikális forradalmi ágához tartoztak, és Kelet-Arábia oázisaiban, különösen al-Ahszá (al-Ahsa) vidékén rendezkedtek be államszerű alakulatként. A mozgalom 930-ban támadást intézett Mekka ellen, és a dokumentált beszámolók szerint elhurcolta a Kába Fekete Kövét (al-hadzsar al-aszvad). A követ csak mintegy két évtizeddel később, váltságdíj vagy tárgyalásos megegyezés útján adták vissza. Ezt az eseményt a kortárs és későbbi muszlim krónikák a szent rend meggyalázásának, a modern kutatók viszont egy szélesebb vallási-politikai lázadás részeként értékelik; az áldozatok számára vonatkozó adatok gyakran erősen túlzó vagy propagandisztikus forrásokból származnak, ezért pontosan nem meghatározhatók. A karmata állam a 11. századra gyengült meg, és a térség fokozatosan visszakerült a nagyobb birodalmak vonzáskörzetébe.
A zarándoklat (hadzs) intézménye az iszlám öt oszlopának egyike, és az Arab-félsziget gazdasági-társadalmi szerepét a politikai perifériára szorulás ellenére is folyamatosan biztosította. A hadzset kötelezően elvégző muszlim felnőttek (ha fizikailag és anyagilag képesek rá) minden évben Mekkába és a környező szent helyekre igyekeztek. Ez hatalmas ember- és árumozgást jelentett. A zarándokkaravánok – például a bagdadi, a damaszkuszi és a kairói karaván – nemcsak árukat szállítottak, hanem politikai üzeneteket is: a birodalmak uralkodói presztízskérdésként kezelték az útvonal biztonságát és a szegény zarándokok ellátását. A zarándokút mentén vízgyűjtők, kutak, erődítmények és pihenőállomások épültek; ezek fenntartása részben az uralkodók, részben a helyi törzsek feladata volt. A törzsek az út védelméért és a karavánok kíséréséért díjakat kaptak, ami a félsziget belső vidékein a jövedelemszerzés fontos forrása maradt.
A kereskedelem egy másik, kevésbé látványos, de hosszú távon meghatározó hálózatot alkotott. A vörös-tengeri és az Indiai-óceáni útvonalak összekötötték a Földközi-tenger térségét Kelet-Afrikával, Indiával és Délkelet-Ázsiával. A jemeni kikötők – például Áden (Adan) és később Mokha (al-Mukha) – átrakodóhelyként működtek, ahol a keleti fűszerek, textíliák, üvegek és fémek mellett rabszolgákat is szállítottak. A kelet-afrikai rabszolgák – a korabeli forrásokban gyakran Zandzs (Zanj) néven említett emberek – kereskedelme a 9. században Irakba irányult, ahol a dél-iraki mocsárvidékek mezőgazdasági ültetvényein dolgoztatták őket, és ahol 869 és 883 között a Zandzs-felkelés rázta meg az Abbászida hatalmat. Ezt az eseményt a modern történetírás a kor egyik legnagyobb rabszolgalázadásaként tartja számon, bár a felkelés ideológiai keretezése – például, hogy mennyire volt vallási vagy társadalmi mozgalom – vita tárgya. A félsziget partvidéki kereskedővárosai a szállítási útvonalak ellenőrzéséből és a közvetítő kereskedelemből profitáltak, miközben a belső sivatagok lakói a karavánutak őrzőiként kapcsolódtak be ugyanebbe a hálózatba.
A zarándoklat és a távolsági kereskedelem együttes hatása az volt, hogy az Arab-félsziget nem pusztán zárt peremvidék lett, hanem a muszlim világ közlekedési és vallási ütőerének állomása. Ez a kettősség a modern korszakig meghatározta a félsziget szerepét: a politikai hatalom máshol összpontosult, de a szent helyek és az útvonalak feletti ellenőrzés stratégiai jelentősége megmaradt.
Összességében a kalifátusok kora az Arab-félsziget politikai gazdasági marginalizációját hozta, de ezt a folyamatot nem szabad egyszerű hanyatlástörténetként ábrázolni. A félsziget elvesztette a 7. századi hódítások előtti állandó központi szerepét a birodalmi igazgatásban, mivel a kalifátus súlypontja a termékeny félhold, Egyiptom, Irán és a tengeri kereskedelmi csomópontok felé tolódott. Mekka és Medina azonban a legitimáció forrása maradt: egyetlen kalifa vagy későbbi birodalmi hatalom sem tekinthette magát biztonságban a szent helyekkel való kapcsolat nélkül. A helyi dinasztiák – a mekkai sarifok, a jemeni zajdita imámok, a kelet-arábiai vallási-politikai mozgalmak – pedig a központi hatalom gyengülő évtizedeiben saját hatalmi tereket építettek, amelyek a későbbi államalakulatok előképeinek tekinthetők, bár ezeket nem szabad a modern nemzeti államok közvetlen elődeiként visszavetíteni.
A törzsi társadalom az Arab-félszigeten a kalifátus idején nem egyszerűen fennmaradt, hanem alkalmazkodott a birodalmi viszonyokhoz. A törzsek részben a helyőrségi hadseregekbe, részben a zarándokutak védelmébe, részben a tengeri és karavánkereskedelembe kapcsolódtak be. A beduin (badawi) életforma nem a civilizáció peremének jelképe volt, hanem egy sajátos gazdasági és katonai adaptáció, amely a sivatag és a termékeny zónák közötti érintkezési felületeken élte mindennapjait. A Közel-Kelet 19–20. századi államhatárai és nacionalizmusai ezeket a hosszú távú törzsi, vallási és kereskedelmi hálózatokat nem törölték el egyszerre, hanem új keretbe helyezték; ezt a későbbi tematikus fejezet, Nacionalizmus, etnicitás és konfliktusok is tárgyalja.
A kalifátusok korszaka tehát az Arab-félsziget történetének paradox örökségét mutatja: a félsziget a 7. században szülte meg az iszlám univerzalista birodalmát, majd a következő évszázadokban a birodalom geográfiai perifériájává vált, miközben a szent föld és a zarándokhálózat révén a muszlim világ lelki központja maradt. Ez a kettős – gazdasági-politikai periféria és vallási-szimbolikus centrum – jellegzetesség Szaúd-Arábia és a környező államok modern történetét is mélyen meghatározza.
Az Umajjád és Abbászida uralom Arab-félszigetre vonatkozó képét elsősorban arab nyelvű krónikák, földrajzi leírások és helytörténeti munkák alapján rekonstruálják. A legfontosabb elbeszélő források közé tartozik at-Tabari történeti műve, al-Baladhuri krónikája, valamint a későbbi Ibn Khaldún összefoglaló munkája; ezekhez járulnak a zarándokutakat leíró geográfusok, például al-Mukaddaszi és Ibn Khordadbeh szövegei. A források eltérő tendenciákat mutatnak: az Abbászida hivatalos krónikák gyakran igazolni kívánják saját legitimációjukat, és az Umajjádokat elítélő képet festenek, ezért az egyes dinasztiák jellemzését csak kritikával szabad olvasni. A karmata támadás Mekka elleni beszámolói részben a szent város meggyalázásának képét akarják hangsúlyozni, és a fizikai károkról szóló leírások nem mindig független beszámolókból származnak.
A régészeti bizonyítékok a régióban egyenetlenek. A zarándokutak, a kutak és a pihenőállomások egy része régészetileg azonosítható, és a kerámia- vagy feliratleletek időbeli besorolása viszonylag stabil, de a korai hidzsázi városi rétegek ásatása a szent helyek miatt korlátozott. A törzsi szövetségi viszonyok rekonstrukciója többnyire a későbbi genealógiai irodalomból származik, amely visszavetíthetett későbbi politikai szövetségeket a korai időkre. A zajdita imámok korai időrendjében a különböző muszlim hagyományok eltérő dátumokat és utódlási sorrendeket adnak meg, ezért a fentiekben közölt évszámok (például 897 Jahja ibn al-Huszajn fellépésére) a szakirodalom által leggyakrabban használt, de nem vitától mentes adatok. A rabszolga-kereskedelem nagyságrendjére nincsenek teljes körű statisztikák; a Zandzs-felkelésről szóló leírások a résztvevők számát eltúlzó forrásokra épülnek. Mindezért az alfejezetben a politikai fővonalak és a nagy események dokumentált tényként, a számadatok és az okok értelmezése pedig becslésként vagy tudományos vitaként kezelendő.