A 18. századi szaúdi–vahhabita szövetség és a belőle kinövő első szaúdi állam nem egyszerűen a modern Szaúd-Arábia „előzménye”, hanem olyan államalakulat, amely a törzsi politika, a vallási reform és az oszmán birodalmi periféria egymásra hatásából jött létre. Az előző alfejezetben bemutatott kalifátusok és arab törzsek hosszú története után a Nedzs (Najd) belső területén a 18. század közepén egy újfajta politikai-vallási szövetség alakult ki, amelynek következményei messze túlmutattak a félsziget közepén lévő oázisvárosok határain. A fejezet ezt a folyamatot követi nyomon az 1740-es évektől a 19. század végéig: a szövetség megkötésétől az első szaúdi állam kiterjedésén és bukásán át a második szaúdi állam megszilárdulásának kudarcáig és a rasídák felemelkedéséig.
A 18. század elején a középső és keleti Arab-félsziget, a Nedzs Belső-Arábia (Nedzs) vidéke a nagy birodalmak peremvidékének számított. Az oszmán hatalom közvetlenül Mekkát és Medinát, valamint a vörös-tengeri parti sávot ellenőrizte, míg a belső területeken a törzsi szövetségek és a városi notabilitások egymással rivalizáltak. A legfontosabb központok – Dirijja (Dir’iyya), Rijád (Riyadh), Hail (Ha’il), Hasza (al-Hasa) – nem önálló államközpontok voltak, hanem erődített oázisvárosok, amelyek a nomád pásztortörzsek, a letelepült földművesek és a kereskedőcsoportok közötti szövetségek csomópontjaiként működtek. Az itt élő törzsi vezetők (emírek) hatalma a személyes lojalitáson, a föld- és vízjogok ellenőrzésén és a rablóhadjáratok (ghazw) megszervezésén alapult.
A vallási életben egymás mellett léteztek a szunnita jogi iskolák (elsősorban a hanbalita irányzat), a síita közösségek, valamint a szúfi testvériségek. A népi vallásosság – a helyi szentek (awliyāʾ) sírjainak tisztelete, a fák és kutak körüli áldozati szokások, a szentté avatott egykori vallási vezetők közbenjárásába vetett hit – mélyen beágyazódott a mindennapi gyakorlatba. Ezzel szemben a városi ulema egy része a hanbalita hagyományra támaszkodva bírálta a halotti kultuszt, a sírokhoz való zarándoklást és a közvetítő tiszteletét, mondván, hogy ezek az iszlám szigorú monoteizmusát (tawhíd) sértik.
Ebben a közegben született meg Mohamed ibn Abd al-Vahháb (Muhammad ibn Abd al-Wahhab) (1703/4–1792) tanítása. A hanbalita jogtudós családból származó, Nedzs különböző városaiban tanult Ibn Abd al-Vahháb a korai 1740-es években tért vissza szülőföldjére, és hamarosan szövetségeseket keresett az általa hirdetett vallási reformhoz. Tanításának középpontjában a tawhíd (az egyistenhit) radikális értelmezése állt: szerinte a muszlimoknak kizárólag Istennek szabad hódolniuk, és minden olyan gyakorlat – a szentekhez intézett ima, a síroknál való áldozat, a talizmánok használata – a iszlám előtti politeizmushoz (sir) való visszatérés. A mozgalom hívei magukat muwahhidúnnak (unitáriusoknak) nevezték; a „vahhábita” elnevezést kívülállók, elsősorban az ellenfeleik használták, és később a nemzetközi szóhasználatban is elterjedt. A könyv ezt a megnevezést a bevett történészi gyakorlatot követve használja, de hangsúlyozza, hogy ez nem a mozgalom önazonossága.
Ibn Abd al-Vahháb nem pusztán teológiai vitát kezdeményezett. Az általa hirdetett dzsihád – mint az iszlám védelmére és a „helytelen” vallási gyakorlatok felszámolására irányuló harc – gyakorlati politikai programmá vált, mivel a városi és törzsi vezetők egy része a népi vallásosság fenntartásában volt érdekelt. A reformer ezért olyan helyi hatalmi tényezőre volt szüksége, amely katonai erővel is képes érvényt szerezni a tanításnak.
1744-ben vagy 1745-ben – a források kisebb eltérést mutatnak – Ibn Abd al-Vahháb szövetséget kötött Mohamed ibn Szaúddal (Muhammad ibn Saud) (meghalt 1765), Dirijja emírjével. A hagyományos visszaemlékezés szerint a megállapodás kölcsönös eskü formájában jött létre: Mohamed ibn Szaúd biztosította a katonai és politikai védelmet, cserébe a vallási reform hirdetése és a vallási-jogi ítélkezés irányítása Ibn Abd al-Vahháb kezébe került. Ez a dirijjai paktum nem írásbeli szerződés volt, hanem a törzsi politika logikáján alapuló szövetség, amelyben a vallási tekintély és a politikai-katonai hatalom egymást erősítette.
A szövetség gyakorlati jelentősége abban állt, hogy a hódító hadjáratokat a vallási reform nevében lehetett igazolni. A szaúdi család által vezetett törzsi koalíció a szomszédos oázisvárosok ellen indított támadásokat, a rivális emíreket a „helytelen” vallásgyakorlat pártfogóinak bélyegezte, és a legyőzött területeken elrendelte a szentek sírjának lerombolását, a talizmánok megsemmisítését és a saría szigorúbb alkalmazását. Az így létrejött államalakulatot – amelyet a kortársak és a későbbi történetírás egyaránt első szaúdi államnak nevez – nem lehet mai értelemben vett modern államként leírni: az egység a dinasztia és a vallási vezetők köré szerveződő törzsi hűségeskükön, adófizetési kötelezettségeken és a katonai részvétel fejében nyújtott zsákmányrészesedésen alapult.
Dirijja központjában az al-Szaúd család és Ibn Abd al-Vahháb leszármazottai – az al-Sejk család – közösen irányították az államügyeket. A mindennapi közigazgatásban a vallásjogot (saría) alkalmazó ulema bírók és a törzsi emírek párhuzamosan működtek. A hadsereg magja a letelepült városi lakosságból és a szövetséges nomád törzsek harcosaiból állt, akiket a zsákmányból való részesedés és a vallási kötelezettség motivált. Az állam kiterjedése fokozatosan nőtt: 1773-ra az al-Szaúd koalíció elfoglalta Rijádot, a középső Nedzs nagy részét, majd 1786-ra a keleti Hasza tartományt, ahol a síita közösségek és a kereskedővárosok ellen indított támadások különösen súlyos pusztítással jártak. A 1790-es évekre a szaúdi hatalom a félsziget keleti és középső részén meghatározóvá vált, és befolyást gyakorolt a déli Aszir tartományra is.
A terjeszkedés nem volt zökkenőmentes. A városi lakosság egy része – különösen a kereskedők és a hagyományos vallási elöljárók – ellenállt a vahhabita előírásoknak, mert azok a megszokott kultikus gyakorlatok eltörlését és a helyi szokásjog korlátozását jelentették. A nomád törzsek lojalitása is ingadozott: ha a hadjáratok nem hoztak elég zsákmányt, a szövetséges törzsek gyakran kiszálltak a koalícióból. Az első szaúdi állam ezért nem egy stabil, intézményesült központi hatalom volt, hanem a katonai sikerekre és a vallási legitimációra épülő, folyamatosan újratárgyalt törzsi szövetségi rendszer.
A 19. század elején a szaúdi–vahhabita erők kiterjesztették befolyásukat a szent városok irányába. 1802-ben vagy 1801-ben – a dátum itt is vitatott – szaúdi erők megtámadták a dél-iraki Karbalát, a síita iszlám egyik legfontosabb zarándokhelyét. A támadás során a város lakói közül több százan vagy ezren haltak meg, a síita szentélyeket kirabolták és megrongálták. A becslések széles skálán mozognak; a korabeli arab és oszmán források gyakran eltúlzott számokat közölnek, a modern kutatás pedig a források elfogultsága miatt óvatos. Karbala megtámadása a mai napig érzékeny pont a szunnita–síita viszony emlékezetpolitikájában.
1803-ban a szaúdi erők bevették Mekkát, ahol a vahhabita uralom alatt lerombolták a szentek sírjait, korlátozták a zarándoklatokkal kapcsolatos népszokásokat, és a helyi vallási elöljárókat a reform elfogadására kényszerítették. A következő években Medina is szaúdi ellenőrzés alá került. A mekkai és medinai uralom a zarándoklat (hadzs) gazdasági és vallási irányítását is magában foglalta; a szaúdi vezetés adókat vetett ki a zarándokokra, és korlátozta a szúfi rendek tevékenységét. A szent városok elvesztése az oszmán szultán legitimációját is aláásta, hiszen a szultán a „két szent mecset szolgálója” címet viselte. Az oszmán állam számára a szaúdi terjeszkedés nem csupán távoli tartományi lázadásnak tűnt, hanem a birodalmi ideológia elleni közvetlen támadásnak.
A hódítások erőszakossága a kortárs forrásokban hangsúlyosan jelenik meg: a legyőzött városok lakóit gyakran megölték vagy elűzték, a foglyokat eladták rabszolgának, a nomád törzsek pedig hagyományos módon fosztogattak. Ugyanakkor a modern történészi értelmezés óvatosságra int: a 18–19. századi Arab-félszigeten a törzsi hadviselés általában is kegyetlen volt, és a források – legyenek azok vahhabita krónikák vagy oszmán jelentések – mindig a saját oldaluk igazolására íródtak. A kérdéses események áldozatainak pontos száma nem rekonstruálható; a történészek a kortárs beszámolók, a későbbi krónikák és a régészeti nyomok alapján csak hozzávetőleges képet alkothatnak.
Az oszmán központi hatalom – miután 1811-re világossá vált, hogy a szaúdiak fenyegetik a szent városokat – az egyiptomi alkirályt, Mohamed Alit (Muhammad Ali) bízta meg a hadjárat megszervezésével. Mohamed Ali modernizált egyiptomi hadserege 1811-től több hullámban támadta a Hidzsázban állomásozó szaúdi erőket. A fia, Tuszun pasa vezette első csapatok 1812-ben visszafoglalták Medinát és Mekkát, de a belső területeken sokáig elhúzódó gerilla-háború zajlott. A fordulópontot Ibrahim pasa parancsnokká való kinevezése hozta el: 1816 és 1818 között módszeresen elfoglalta a Nedzs városait, biztosította az utánpótlási vonalakat, és végül 1818-ban ostrom alá vette Dirijját.
Dirijja eleste 1818-ban az első szaúdi állam végét jelentette. A várost az ostrom után lerombolták, a szaúdi vezetőket – köztük Abdullah ibn Szaúd emírt – Konstantinápolyba vitték, ahol kivégezték őket. Az egyiptomi–oszmán haderő a belső területeken is megtorló hadjáratokat folytatott, falvakat égetett fel, és a vahhabita mozgalom vezető rétegét üldözte. A veszteségek mértékét a kortárs források eltérően adják meg; annyi bizonyos, hogy Nedzs lakossága súlyos pusztítást szenvedett, és a térség évtizedekig nem nyerte vissza korábbi gazdasági erejét.
A vahhabita mozgalom azonban nem tűnt el. Ibn Abd al-Vahháb tanítása már korábban beépült a helyi vallási oktatásba és a törzsi identitásba. A túlélő családtagok és a szövetséges törzsek a bukás után is fenntartották a reformeszmét, és az 1820-as évekre új lehetőség kínálkozott a visszatérésre.
Az egyiptomi-oszmán megszállás nem bizonyult tartósnak. Mohamed Ali figyelmét a szíriai hadjáratok kötötték le, és a Nedzsben állomásozó helyőrségek fokozatosan kivonultak. A hatalmi vákuumot kihasználva Turki ibn Abdullah – a kivégzett Abdullah ibn Szaúd unokaöccse – 1824-ben visszafoglalta Rijádot, és létrehozta a második szaúdi államot. Ennek központja nem Dirijja, hanem Rijád lett; a dinasztia ismét a vahhabita vallási vezetőkkel, az al-Sejk családdal szövetkezett, de a korábbi centralizációt nem sikerült megismételnie.
Turki 1834-es meggyilkolása után fia, Faiszal ibn Turki lett az emír, akinek uralkodása két szakaszban (1834–1838, 1843–1865) viszonylagos stabilitást hozott. Faiszalnak azonban folyamatosan meg kellett küzdenie az egyiptomi beavatkozással, a lázadó törzsekkel és a családon belüli vetélkedéssel. 1838-ban az egyiptomi erők másodszor is elfoglalták Nedzset, és Faiszalt Kairóba hurcolták; 1843-ban azonban visszatért, és haláláig megszilárdította a szaúdi uralmat. A második állam soha nem érte el az első területi kiterjedését, és a központi hatalom a törzsi szövetségek ingadozása miatt gyengébb volt.
Faiszal 1865-ös halála után a fiai közötti trónviszály a második szaúdi állam fokozatos eróziójához vezetett. A testvérharcokban a rivális jelöltek külső segítséget is igénybe vettek: a városi notabilitások, a nomád törzsek és a szomszédos rasída (Rashid) dinasztia egyaránt beavatkozott. A Sámmar törzs (Shammar) vezetője, Abdullah ibn Rasíd a 19. század közepén Hail központtal építette ki saját uralmát, és kezdetben szövetségesként működött együtt a szaúdi családdal; az 1880-as évekre azonban a két hatalmi központ már rivalizált egymással.
A döntő fordulat 1891-ben, a Mulaida (Mulayda) melletti csatában következett be, ahol a rasída erők döntő vereséget mértek az al-Szaúd koalícióra. A vesztes csatát követően Abd ar-Rahman ibn Faiszal – az utolsó szaúdi emír – családjával együtt Kuvaitba menekült. Rijádot és Nedzs nagy részét a rasídák vették birtokba. A második szaúdi állam megszűnt létezni, de a dinasztia és a vahhabita vallási hálózat nem tűnt el: a kényszerű emigrációban született meg a későbbi visszatérés alapja, amelyről a következő alfejezet Ibn Szaúd és az egységesítés szól.
A korszak társadalmi viszonyairól a források hiányosak, és a fennmaradt elbeszélések elsősorban a politikai és vallási elit tetteire összpontosítanak. Annyi azonban megállapítható, hogy az első és a második szaúdi állam idején a gazdaság alapját a oázis-mezőgazdaság, a datolyatermesztés, a teve- és juhtartás, valamint a karavánkereskedelem és a rablóhadjáratok zsákmánya képezte. A termőföld és a vízhasználati jogok a törzsi vezetők és a városi családok kezében összpontosultak; a földművesek és a pásztorok gyakran adóval és munkaszolgáltatásokkal tartoztak az uralkodó csoportnak. A letelepült lakosság mellett a nomád törzsek jelentős hányadot képviseltek, és a szaúdi hatalom katonai ereje éppen a nomád harcosok mozgósíthatóságán alapult.
A nők helyzetére vonatkozóan alig vannak közvetlen források. A vahhabita reform a családi és vallási élet terén a saría szigorúbb alkalmazását hirdette, ami a gyakorlatban a nők közéleti szerepének további korlátozását jelenthette, de a korabeli mindennapokról kevés dokumentum maradt fenn. A síita közösségek – különösen Hasza tartományban – a vahhabita hódítások során súlyos veszteségeket szenvedtek, és a későbbi szaúdi államokban is másodrendű helyzetbe kerültek; ez a tény ma is érzékeny pont a szunnita–síita viszony történeti értelmezésében.
A zarándoklat gazdasági jelentősége kiemelkedő volt. A szent városok birtoklása a zarándokadókból, a szállás- és ellátó szolgáltatásokból, valamint a karavánkereskedelemből származó bevételeket biztosította. Az első szaúdi állam akkor érte el legnagyobb kiterjedését, amikor Mekkát és Medinát ellenőrizte; ugyanakkor a szent városok elvesztése az oszmán hadjárat közvetlen okává vált. A második szaúdi állam ezzel szemben nem volt képes tartósan visszaszerezni a Hidzsáz feletti uralmat, ezért gazdasági alapja is szűkösebb maradt.
Az első szaúdi állam és a vahhabizmus alfejezet alapvetően a 18–19. századi arab nyelvű krónikákra, az oszmán levéltári forrásokra, az európai utazók beszámolóira és a modern szakirodalomra támaszkodik. A legfontosabb vahhabita szemléletű krónikák – mint Ibn Gannám és Ibn Bisr munkái – a mozgalom vallási legitimációját hangsúlyozzák, és a hódításokat a „tiszta iszlám” győzelmeként mutatják be. Az oszmán források viszont a szaúdiakat lázadókként és eretnekekként írják le. A két oldal elbeszélései gyakran pontosan ugyanazokat az eseményeket ellentétes értékeléssel adják elő.
A korszakra vonatkozó adatok – különösen a hódítások áldozatainak száma, a hadseregek mérete és a gazdasági mutatók – rendkívül bizonytalanok. A kortárs szerzők általában nem törekedtek pontos statisztikai felvételezésre, a későbbi becslések pedig gyakran politikai vagy vallási szempontoktól függenek. A modern történészek – például Madawi al-Rasheed, David Commins vagy Michael Crawford – ezért a források kontextusát is vizsgálják, és gyakran hangsúlyozzák a dokumentumok keletkezésének elfogultságát. Emellett a régészeti kutatások a Nedzs területén korlátozottak, így a városi romok és a betelepült települések történeti rekonstrukciója is hézagos.
Különösen érzékeny a „vahhábita” elnevezés használata: a szó a kortársak körében gyakran pejoratív jelentéssel bírt, és a mai vitákban is előfordul, hogy a mozgalom híveit vagy a szaúdi államot ezzel a jelzővel diszkreditálják. A könyv ezért mindig jelzi, hogy a kifejezés külső megnevezés, és a mozgalom önmeghatározása a muwahhidún volt. A Karbala elleni támadás és a szent városokban elkövetett pusztítások értelmezése ma is vita tárgya: egyes történészek a vahhabita hadjáratokat a korabeli törzsi hadviselés normái szerint értékelik, mások a vallási intolerancia és a szándékos erőszakpolitika bizonyítékát látják bennük. A könyv ezt a nyitott kérdést nem zárja le, de mindkét álláspont forrásait bemutatja.