A 20. század elején az Arab-félsziget belső vidéke, Nedzsd (Nadzsd), a 19. század végén összeomlott második szaúdi állam romjain a törzsi, dinasztikus és vallási hatalom újrarendeződésének színtere volt. Az Oszmán Birodalom formális fennhatósága a félsziget nagy részén névlegessé vált, miközben a britek a Perzsa-öböl partvidékén, a Hidzsázban pedig a Hasemita serif (nemzetségfő, Mekka hagyományos ura) család őrizte a szent városok feletti, oszmán védnökség alatt álló helyi hatalmat. Ibn Szaúd egységesítő hadjáratai ebben a hatalmi vákuumban bontakoztak ki: nem egy előre megtervezett nemzetállam-építés részeként, hanem a Szaúd-dinasztia restaurációjaként, amelyet a törzsi hódítás, a vahhabita vallási mozgalom, a brit pénzügyi és diplomáciai támogatás, valamint a 20. század eleji közel-keleti geopolitikai átrendeződés tett lehetővé. Az egységesítés története ezért egyszerre dinasztikus krónika, törzsi konfliktusok sorozata, vallási mozgósítás és a brit gyarmati érdekekkel való szoros, de nem alárendelt együttműködés története.
A Szaúd-dinasztia (Ál Szaúd) hatalmának 19. századi hanyatlása után a család 1891-ben kénytelen volt elhagyni Rijádot, és Kuvaitba menekült, miután a Rásid-dinasztia (Ál Rasíd) a Háil központú emirátusból kiindulva meghódította a Nedzsd nagy részét. A száműzetésben élő Abd al-Azíz ibn Abd ar-Rahmán ál Szaúd – akit a nyugati szakirodalom leggyakrabban Ibn Szaúd néven ismer – 1902 januárjában egy kis, néhány tucat harcosból álló csapattal visszatért Rijádba, és éjszakai rajtaütéssel visszafoglalta a várost. Az esemény alapvető kronológiája dokumentált: a rijádi helyőrség parancsnokának meggyilkolása és a város elfoglalása a korabeli arab krónikákban és a későbbi szaúdi állami történetírásban egyaránt szerepel. Ugyanakkor a részletek – például a legendássá vált pálmafa-mászás, amelynek során Ibn Szaúd állítólag a városfalon keresztül jutott be – már a visszaemlékezések és a dinasztikus hagyomány rétegével keverednek, ezért a történészek egy része óvatosan kezeli ezeket az elbeszéléseket. A visszatérés ténye és következménye azonban nem vitatott: Ibn Szaúd 1902-től fokozatosan visszaszerezte a Nedzsd központi területeit.
A hódítás módszere a korszak törzsi politikájának logikáját követte. Ibn Szaúd nem rendelkezett nagy állandó hadsereggel; ereje a törzsi szövetségek, a házassági kapcsolatok, a zsákmány ígérete és a vallási legitimáció kombinációjából származott. A vahhabizmus – amely a 18. századi prédikátor, Mohamed ibn Abd al-Vahháb tanításaira épült, és amelyet hívei magukra nézve muvahhidúnnak (egyistenhívőknek) neveznek – biztosította azt az ideológiai keretet, amelyben a törzsi hódítás vallási küldetésként is megfogalmazható volt. A vahhabita tanítók és bírák utazó hálózata összekapcsolta a széttagolt településeket, és a hódított területeken a saría (iszlám jog) vahhabita értelmezésének megfelelő intézményeket hozott létre. Fontos azonban hangsúlyozni: a történészi értelmezések eltérnek abban, hogy a vahhabizmus mennyiben volt a hódítás elsődleges motorja, és mennyiben szolgált csupán a Szaúd-dinasztia politikai terjeszkedésének legitimációs eszközeként. A konszenzusos álláspont szerint a vallási és a dinasztikus érdek szorosan összefonódott, de a törzsi lojalitás és a pragmatikus politika gyakran felülírta a szigorú vallási elveket.
A hódítás korai szakaszában Ibn Szaúd fő ellenfelei a Rásid-dinasztia mellett a Nedzsd különböző törzsi csoportjai voltak, amelyek hol a Szaúdokkal, hol a Rásidokkal, hol az oszmánokkal szövetkeztek. 1913-ban Ibn Szaúd elfoglalta a Perzsa-öböl partján fekvő Hasza (al-Ahszá) tartományt, amely korábban oszmán fennhatóság alatt állt. Ez a lépés katonailag viszonylag könnyű volt, mert az oszmán helyőrség kicsi és rosszul ellátott volt, de stratégiailag jelentős: Ibn Szaúd ezzel kijutott a tengerre, és közvetlen szomszédjává vált a brit protektorátusoknak (Kuvait, Bahrein, a mai Egyesült Arab Emírségek területén lévő sejkségek). A britek ekkor még elsősorban a Perzsa-öböl hajózási útvonalainak biztonságát és az Indiába vezető tengeri összeköttetést védték, ezért fokozott figyelemmel kísérték a félsziget belső hatalmi változásait.
Az első világháború kitörése alapvetően átalakította a félsziget politikai környezetét. Az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba, ami arra késztette a briteket, hogy a térségben keressenek szövetségeseket az oszmán befolyás ellen. A britek két irányban is aktívvá váltak: egyrészt felvették a kapcsolatot a mekkai seriffel, Huszein ibn Alival, aki 1916-ban indította el az arab felkelést a Hidzsázban; másrészt 1915 decemberében szerződést kötöttek Ibn Szaúddal. Ez az úgynevezett Darin-egyezmény (vagy egyes forrásokban Qatif-egyezmény) – a pontos aláírási hely és a névhasználat a szakirodalomban ingadozik – elismerte Ibn Szaúdot Nedzsd és Hasza uralkodójaként, brit pénzügyi támogatást és fegyverszállítást ígért neki, cserébe pedig Ibn Szaúd elfogadta a brit protektorátusi viszonyt, és vállalta, hogy nem támadja a brit érdekszférába tartozó öbölbeli sejkségeket. A szerződés fontos mérföldkő, de nem jelentette Ibn Szaúd egyszerű brit bábuvá válását: a brit fizetség és fegyverek nélkül azonban a szaúdi hódítás üteme aligha lett volna fenntartható. A brit–szaúdi viszony tehát aszimmetrikus volt, de Ibn Szaúd megőrizte a belpolitikai és katonai döntések autonómiáját.
A világháború alatt Ibn Szaúd nem csatlakozott közvetlenül az arab felkeléshez, amelynek vezetése a Hasemita Huszein kezében volt, és amely elsősorban a Hidzsáz és Szíria területén harcolt az oszmánok ellen. Ibn Szaúd a saját érdekszférájában, a Nedzsden belül folytatta a hódítást, és fő célpontja a Rásid-dinasztia maradt, amely oszmán támogatást kapott. A háború éveiben a harcok intenzitása változó volt, de a brit támogatás lehetővé tette Ibn Szaúd számára, hogy fokozatosan meggyengítse a Rásid-államot. 1921-ben seregei elfoglalták Háilt, és ezzel a Rásid emirátus megszűnt. Ezt követően Ibn Szaúd a Nedzsd és a hozzá csatolt területek vitathatatlan ura lett, bár a törzsi ellenállás továbbra sem szűnt meg teljesen.
A hódítások egyik legfontosabb eszköze az ikhván („testvérek”) mozgalom volt. Ez a mozgalom a beduin törzsek tagjainak letelepítésével szerveződött: vahhabita tanítók vezetésével mezőgazdasági-vallási telepeket, úgynevezett hidzsrákat hoztak létre, ahol a korábban nomád vagy félnomád életmódot folytató közösségek állandó lakóhelyet kaptak, és intenzív vallási oktatásban részesültek. Az ikhván tagjai egyszerre voltak földművesek és fegyveres harcosok; hűségük elsősorban a vallási közösséghez és Ibn Szaúdhoz mint imámhoz kötődött, nem pedig a hagyományos törzsi vezetőkhöz. Ez a szervezeti újítás döntő katonai erőt adott Ibn Szaúd kezébe, mert az ikhván harcosai nagy létszámban, viszonylag gyorsan mozgósíthatók voltak, és a hagyományos törzsi lojalitásokat részben felülíró vallási elkötelezettség jellemezte őket.
Az ikhván szerepe azonban már a hódítások idején is vitatott. A kortárs brit jelentések és egyes arab krónikák az ikhván telepeket a rend és a vallási fegyelem forrásaként írták le, míg más beszámolók kiemelték erőszakosságukat: az ikhván időnként megtámadott olyan muszlim közösségeket is, amelyeket a vahhabita tanítás szempontjából „bálványimádónak” vagy „hitetlennek” minősített. A különböző források értékelése tehát ellentmondásos, és a mai történészi szakirodalom is óvatosan kezeli az ikhván által elkövetett erőszak mértékét és jellegét. Tényként dokumentálható, hogy az ikhván katonai egységei kulcsszerepet játszottak a hódításokban, és hogy a letelepítési politika tartós társadalmi változásokat indított el a félsziget belső vidékein.
A hódítás következő nagy célpontja a Hidzsáz volt, a nyugati partvidék, ahol Mekka és Medina, az iszlám két legszentebb városa található. A Hidzsáz a háború után a Hasemita Huszein és fiai uralma alatt állt, de a Hasemita család helyzete az 1920-as évek elején meggyengült: a britekkel való viszony megromlott, és Huszein 1924-ben – az oszmán kalifátus eltörlése után – önmagát kiáltotta ki kalifának, vagyis a muszlim közösség vallási-politikai vezetőjének. Ez a lépés széles körű elutasítást váltott ki, és ürügyet adott Ibn Szaúdnak a katonai fellépésre. 1924 őszén az ikhván és a rendszeres szaúdi erők megindultak a Hidzsáz ellen, és 1925 végére elfoglalták Mekkát, Medinát és Dzsiddát. Huszein lemondott, fia, Ali pedig elhagyta a Hidzsázt. 1926 januárjában Ibn Szaúdot Hidzsáz királyává kiáltották ki.
A Hidzsáz meghódítása fordulópont volt az egységesítés folyamatában. Ibn Szaúd ezzel nem csupán újabb területet szerzett, hanem az iszlám szent városainak ellenőrzését is megszerezte, ami vallási legitimitást és jelentős gazdasági bevételt biztosított a zarándoklat (haddzs) révén. A szent városok elfoglalásának körülményei ugyanakkor emlékezetpolitikai viták tárgyát képezik: a szaúdi állami narratíva hangsúlyozza, hogy Ibn Szaúd igyekezett megakadályozni a fosztogatást és a szent helyek meggyalázását, míg kritikus történészek rámutatnak arra, hogy az ikhván egyes csoportjai erőszakosan léptek fel a helyi lakossággal szemben, és hogy a vahhabita értelmezés szerinti „tisztogatások” a Hidzsáz vallási és kulturális sokszínűségét is csorbították. A dokumentált tények közé tartozik, hogy a hódítás során több szent helyet, köztük sírokat és emlékhelyeket leromboltak vagy átalakítottak, mert azokat a vahhabita tanítás a szigorú egyistenhittel összeegyeztethetetlennek tartotta. Az áldozatok száma azonban nem ismert pontosan, és a becslések forrásonként eltérnek.
A Hidzsáz elfoglalása után Ibn Szaúd állama egyre inkább szembekerült saját katonai bázisának, az ikhvánnak a radikalizmusával. Az ikhván vezetői közül sokan úgy vélték, hogy a hódításnak folytatódnia kell, és a szomszédos brit protektorátusok, Irak és Transzjordánia területére is ki kell terjeszteni a vahhabita uralmat. Ibn Szaúd azonban pragmatikus államépítőként felismerte, hogy a brit érdekszférával való nyílt konfliktus a frissen megszerzett hatalom összeomlásához vezetne. Ráadásul a modern állami intézmények kiépítése – adórendszer, határellenőrzés, diplomáciai kapcsolatok – ellentétes volt az ikhván nomád harcos hagyományaival és azzal a várakozásával, hogy a hódítás zsákmánya és a vallási harc állandó marad. Az 1920-as évek végén a feszültség nyílt fegyveres konfliktussá fajult: az ikhván egy része fellázadt Ibn Szaúd ellen, és támadásokat intézett a brit védnökség alatt álló területek, valamint a szaúdi központi erők ellen.
A lázadás döntő mozzanata az 1929 márciusi szabillai csata volt, amelyben Ibn Szaúd rendszeres erői és a hozzá hű törzsi csapatok súlyos vereséget mértek az ikhván felkelőire. A csata és az azt követő hadműveletek során az ikhván mozgalom katonailag megtört, és 1930-ra a szervezett ellenállás megszűnt. A lázadás leverése hosszú távon meghatározta a szaúdi állam jellegét: Ibn Szaúd a központosított, területileg rögzített, a nemzetközi rendbe illeszkedő állam mellett döntött, még akkor is, ha ez a saját vallási bázisának egy részével való szakítást követelte. A vahhabita intézmények nem tűntek el, de szerepük a továbbiakban a központi hatalom alá rendelődött, nem pedig a hódító mozgalom önálló erejeként működtek. A szabillai csata áldozatainak számát a források nem rögzítik pontosan; a becslések néhány száztól több ezerig terjednek, és a túlélő beszámolók, valamint a brit katonai jelentések eltérő adatokat közölnek.
A lázadás leverése után Ibn Szaúd figyelme a határok rendezésére és a nemzetközi elismertetésre irányult. Az 1920-as években több tárgyalás és egyezmény született a britekkel a félsziget és a szomszédos területek határairól. Az 1922-es uqairi konferencia például kijelölte a Nedzsd és Irak, valamint Kuvait közötti határvonalakat. Ezek a határok gyakran figyelmen kívül hagyták a törzsi legelő- és vándorlási területeket, és a későbbi évtizedekben határviták forrásává váltak. A határmegállapításokat nem a helyi közösségek bevonásával, hanem a brit gyarmati adminisztráció és Ibn Szaúd képviselői közötti tárgyalásokon alakították ki, ami a mai napig érezhető feszültségeket hagyott maga után. Ez a folyamat jól mutatja, hogy a modern szaúdi állam területi keretei nem „természetes” történelmi egységek, hanem a 20. század eleji hatalmi alkuk termékei.
Fontos hangsúlyozni, hogy az 1932-es királyság gazdasági alapja még nem az olaj volt. Az Ibn Szaúd és az egységesítés alfejezet időszakában a fő bevételek a zarándoklatból, a vámokból, a zakat (vallási adó) és a törzsi adókból, valamint a brit pénzügyi támogatásból származtak. Az 1938-as olajfelfedezés – amely a következő alfejezet Olaj, jóléti állam és a rentier gazdaság központi témája – gyökeresen átalakította az állam gazdasági és társadalmi szerkezetét, de az egységesítés folyamata még az olaj előtti, szegényes és bizonytalan jövedelmű állam keretei között zajlott. Ez a tény gyakran elsikkad, amikor a szaúdi állam kialakulását utólag az olajgazdagság felől értelmezik.
A korszak rekonstrukciója több forrástípusra támaszkodik. A brit külügyi és gyarmati levéltárak – elsősorban a Political Resident és a Political Agent jelentései, valamint a londoni India Office iratai – viszonylag jól dokumentálják a brit–szaúdi tárgyalásokat, a határmegállapításokat és a katonai események egy részét. Ezek a források azonban a brit gyarmati érdekek szemszögéből íródtak, és hajlamosak a helyi szereplőket alárendelt vagy egzotikus módon ábrázolni. A korabeli arab krónikák, például a vahhabita történetírók munkái (Ibn Bisr, Ibn Ghanam és mások) a szaúdi hódítás vallási és dinasztikus legitimációját hangsúlyozzák, ezért kritikai olvasatot igényelnek. A későbbi visszaemlékezések – köztük Ibn Szaúd saját, politikai célokkal formált elbeszélései – szintén részei az emlékezetpolitikai hagyománynak, és nem tekinthetők semleges forrásnak.
A legnagyobb bizonytalanságok a következő területeken jelentkeznek: a törzsi harcok és a hódítások áldozatainak száma (a források gyakran nem közölnek megbízható adatokat); az ikhván erőszakosságának mértéke és jellege (a kortárs brit jelentések és az arab krónikák értékelése eltér); a vahhabizmus tényleges szerepe a hódításban (a mai történészi értelmezések a vallási mozgalom autonóm dinamikáját és a dinasztikus politika eszközeként való felhasználását egyaránt hangsúlyozzák); valamint a rijádi visszatérés egyes részletei, amelyek a legendás hagyomány és a dokumentálható történelem határán állnak. Ezen kívül a szaúdi állami történetírás hajlamos a konfliktusokat heroikus egységesítési narratívává szelídíteni, míg a kritikus, gyakran nyugati történészek a törzsi és vallási erőszak dimenzióját emelik ki. A két szempont ütköztetése a forráskritikai olvasás egyik legfontosabb tanulsága ebben a fejezetben.