A 19. századi Jemen története nem egyetlen állam története, hanem több, egymással versengő politikai és gazdasági tér egyidejű átalakulása. Az északi hegyvidéken a zajdí imámátus intézménye a belső trónviszályok és a törzsi autonómia miatt meggyengült, a tengerparti Tiháma és a városi központok pedig a régi kávé- és tranzitkereskedelem hanyatlásával küzdöttek. Délen a brit Áden 1839-es elfoglalása – amelyet az előző alfejezet tárgyalt A Tahiridák, oszmánok és a brit Áden – új birodalmi szereplőt hozott a térségbe, és a század második felében az Oszmán Birodalom is visszatért, hogy ellensúlyozza a brit jelenlétet. Ez az alfejezet azt vizsgálja, hogyan kapcsolódott össze a kávégazdaság átalakulása, az oszmán hódítás, a brit protektorátus terjeszkedése és a zajdí imámátus újjászerveződése, és hogyan vezetett mindez az 1918-as oszmán kivonuláshoz, amely egyszerre hagyta maga után a függetlenség ígéretét és a határok körüli tartós bizonytalanságot.
A 19. század elején Jemen gazdasági szerkezetét még mindig a hegyvidéki teraszokon termesztett kávé (Coffea arabica) és a Vörös-tengeri kikötők közvetítő kereskedelme határozta meg. A 17–18. században a jemeni kávé – különösen a Mocha (al-Mukhá) kikötőjén keresztül exportált termés – a világpiac meghatározó árucikke volt, és a „mokka” elnevezés is ebből a kereskedelmi kapcsolatból ered. A 19. századra azonban a jemeni kávétermelés fokozatosan elvesztette világpiaci súlyát. Ennek fő oka nem a helyi termelés összeomlása volt, hanem a holland és francia gyarmati ültetvények térnyerése: a hollandok Jáván, a franciák pedig a Karib-térségben és az Indiai-óceán szigetein hoztak létre nagyüzemi kávéültetvényeket, amelyek alacsonyabb áron és nagyobb mennyiségben látták el az európai piacokat.
A jemeni kávéexport visszaesését a korabeli európai konzuli jelentések és kereskedelmi statisztikák jelzik, bár a számszerű adatok jelentős bizonytalansággal terheltek. A kikötői vámbevételek csökkenéséből és a hajóforgalom visszaeséséből azonban egyértelműen kirajzolódik a hanyatlás iránya. Mocha kikötője fokozatosan háttérbe szorult, miközben Hodeida (al-Hudajda) – amely közelebb feküdt az oszmán befolyási övezethez és a belső területek útvonalaihoz – átvette a regionális kereskedelem egy részét. A belső kereskedelem azonban továbbra is a törzsi területeken átvezető karavánutak ellenőrzésétől függött. A hegyvidéki kávétermelő falvak, a tihámai kereskedővárosok és a törzsi útvámokat ellenőrző csoportok között bonyolult, gyakran erőszakkal is kikényszerített alkurendszer alakult ki.
A kávé mellett a jemeni mezőgazdaság más terményei – gabonafélék, datolya, szőlő, méz, valamint a hagyományos füstölőszerek, a tömjén és a mirha – továbbra is fontos szerepet játszottak a helyi és regionális cserében. A 19. század folyamán a kat (Catha edulis) fogyasztása és termesztése is fokozatosan terjedt a hegyvidéki területeken, bár a kat tömeges elterjedése és jövedelemtermelő szerepe csak a 20. század második felében vált meghatározóvá. A korabeli források a katot elsősorban a helyi elit és a vallási körök élvezeti szereként említik, nem pedig exporttermékként.
A 19. századi jemeni társadalomban a nők és a vidéki közösségek munkája a mezőgazdasági termelés alapját képezte. A hegyvidéki teraszok karbantartása, a vízgyűjtő rendszerek kezelése és a betakarítás időszakos munkái a háztartások közös feladatai voltak, bár a korabeli írott források ritkán rögzítik a nők gazdasági szerepét. A törzsi szokásjog és a helyi közösségi döntéshozatal keretei között a nőknek eltérő, de nem egységesen alárendelt pozíciója volt; a források hiányossága miatt azonban ezt a kérdést a történészek csak részlegesen tudják rekonstruálni.
A 19. század első felében az észak-jemeni hegyvidéken a zajdí imámátus intézménye mély belső válságban volt. A zajdí imámok – akik a síita iszlám zajdí ágának vallási vezetői, és egyben politikai uralkodók is voltak – legitimitásukat a prófétai családból való származásra és a vallási tudásra alapozták. A 19. században azonban a trónutódlás körüli viták, a rivális imámjelöltek közötti fegyveres konfliktusok és a törzsi szövetségesek önállósodása aláásták a központi hatalmat. A hegyvidéki törzsek – például a Hasid és a Bakil konföderáció tagjai – gyakran saját érdekeik szerint váltogatták szövetségeseiket, és az imámok csak akkor tudtak adót beszedni vagy katonai erőt mozgósítani, ha a törzsi vezetőkkel külön alkukat kötöttek.
Ebbe a hatalmi vákuumba érkezett az első oszmán visszatérési kísérlet 1849-ben. Az Oszmán Birodalom, amely a 17. században már egyszer ellenőrizte Jemen jelentős részét, a 19. század közepén a Tanzimat (tanzimat, oszmán reformok) jegyében igyekezett megerősíteni a birodalom perifériáit. Az 1849-es oszmán expedíció partra szállt a tihámai partvidéken, és megkísérelte elfoglalni a belső területeket. A vállalkozás azonban rövid időn belül kudarcot vallott: a helyi törzsi ellenállás, a járványok és az utánpótlási nehézségek miatt az oszmán erők nem tudták megtartani a megszállt városokat, és visszavonultak.
Az 1849-es kudarc jól mutatja a korszak jemeni hatalmi viszonyait. Az oszmánok számára a térség nem egyszerűen meghódítható terület volt, hanem olyan régió, ahol a helyi törzsi és vallási hálózatok ellenálló képessége erősebbnek bizonyult a birodalmi hadseregnél. A zajdí imámátus gyengesége ugyanakkor nem jelentette a központi hatalom hiányát: a helyi közösségek a saját szokásjoguk és vezetőik irányítása alatt továbbra is működtek, és a külső hódítókkal szemben gyakran egységesebben léptek fel, mint egymással szemben.
A második, sikeresebb oszmán hódítás 1872-ben indult Ahmed Muhtar pasa (Ahmed Muhtar Paşa) vezetésével. A hadjárat hátterében több tényező állt. Egyrészt az Oszmán Birodalom a 19. század második felében a szultáni centralizáció és a modern hadsereg kiépítése révén igyekezett visszaszerezni azokat a területeket, amelyeket korábban elvesztett vagy csak névlegesen ellenőrzött. Másrészt a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitása stratégiai szempontból felértékelte a Vörös-tenger térségét, és az oszmán vezetés attól tartott, hogy a britek – akik 1839 óta ellenőrizték Ádent – tovább terjeszkednek az Arab-félsziget déli partvidékén. A jemeni hadjárat így egyszerre volt birodalmi presztízsvállalkozás és a brit befolyás ellensúlyozására tett kísérlet.
Ahmed Muhtar pasa hadjárata viszonylag gyorsan elfoglalta a tihámai partvidék városait, majd a hegyvidéki utakon keresztül benyomult a belső területekre. 1872-ben az oszmán csapatok bevonultak Sanaa (San‘á‘) városába, és a birodalom létrehozta a Jemeni vilajetet. A hódítás azonban korántsem jelentette a teljes ellenőrzést. Az oszmán katonai jelenlét elsősorban a nagyobb városokra – Sanaa, Taizz (Ta‘izz), Hodeida és a partvidéki erődítmények – korlátozódott, míg a hegyvidéki vidék nagy része továbbra is a helyi törzsek és a zajdí imámok befolyása alatt maradt.
A vilajet megszervezése során az oszmán hatóságok a tanzimat reformjait próbálták alkalmazni: adóösszeírásokat készítettek, modern közigazgatási egységeket hoztak létre, és megkísérelték a hadkötelezettség bevezetését. A jemeni lakosság – különösen a hegyvidéki törzsi közösségek – ezeket az intézkedéseket idegen uralomként és a helyi autonómia felszámolásaként élte meg. Az adóztatás, a katonai sorozás és a központi bürokrácia bevezetése ellenállást váltott ki, amely a következő évtizedekben többször fegyveres felkelésekben csúcsosodott ki.
Az 1872 utáni oszmán uralom Jemenben a birodalmi modernizáció és a helyi ellenállás közötti tartós feszültség korszakát jelentette. A jemeni vilajetben az oszmán kormányzat a szunnita (sáfiita) lakosság egy részének támogatására is támaszkodott, míg a zajdí hegyvidék nagy része nyíltan vagy hallgatólagosan szemben állt a birodalmi hatalommal. A vallási különbség azonban nem önmagában magyarázza a konfliktust: a szembenállás elsősorban a helyi autonómia, az adóztatás és a katonai szolgálat kérdései körül szerveződött.
A zajdí imámok és a hozzájuk kapcsolódó törzsi vezetők a 19. század végén többször is felkelést hirdettek az oszmán uralom ellen. Az imámátus intézménye a 19. század második felében fokozatosan újjászerveződött: a Hamid ad-Din család tagjai – előbb al-Manszúr Muhammad bin Jahja Hamid ad-Din, majd fia, al-Mutavakkil Jahja Muhammad Hamid ad-Din – egyre inkább a zajdí ellenállás szimbólumává váltak. Jahja imám, aki 1904-ben került az imámi méltóságba, a következő években a törzsi szövetségek megerősítésével és a hegyvidéki erődítmények kiépítésével párhuzamosan gerilla-háborút folytatott az oszmán helyőrségek ellen.
Az oszmán kormányzat válasza kettős volt: egyszerre alkalmazott katonai megtorlást és tárgyalásos kompromisszumot. A 20. század első évtizedében a felek több alkalommal kötöttek helyi fegyverszünetet, de a konfliktus újra és újra kiújult. Az 1911-es Da‘an-egyezmény – amelyet az oszmán kormány és Jahja imám képviselői írtak alá – jelentős autonómiát adott a zajdí imámnak a hegyvidéki területeken, elismerte a zajdí vallási intézmények működését, és korlátozta az oszmán adóztatást. Az egyezmény tartalma azonban a korabeli forrásokban eltérően jelenik meg, és a végrehajtás is akadozott; a megállapodás inkább a kölcsönös kimerültség jele volt, mint tartós béke.
Miközben az oszmánok északon próbálták megszilárdítani hatalmukat, délen a britek a saját érdekszférájukat építették ki. Áden 1839-es elfoglalása után a brit gyarmati igazgatás eleinte a kikötőre és a közvetlen környékére összpontosított. A 19. század második felében azonban a Szuezi-csatorna megnyitása és a gőzhajózás terjedése felértékelte Ádent mint szénbunkerezési, javítási és távközlési állomást. A brit hatóságok ezért fokozatosan szerződéses kapcsolatokat alakítottak ki a környező törzsi területek vezetőivel, szultánjaival és sejkjeivel. Ezek a szerződések – amelyeket a brit gyarmati iratok protektorátusi egyezményekként tartottak nyilván – a helyi vezetőknek védelmet és pénzügyi támogatást ígértek, cserébe a brit kormányzat befolyást szerzett a térség belügyeiben.
A brit protektorátus nem volt egységes közigazgatási egység: a belső területeken továbbra is a helyi szultánok, emírek és törzsi főnökök gyakorolták a tényleges hatalmat. A britek elsősorban a partvidék, a kereskedelmi útvonalak és a stratégiai magaslatok ellenőrzésére törekedtek, nem pedig a teljes terület közvetlen igazgatására. A protektorátus kiterjedése a század végére elérte a Lahdzs szultánság, a Hausabi és a Szubéhi törzsi területek egy részét, de a határok továbbra is képlékenyek maradtak.
Az oszmán és a brit érdekszférák közötti határvonal kijelölése a 19. század végén vált sürgetővé. A két birodalom 1904-ben kötött egyezményt a jemeni vilajet és a brit protektorátus közötti határról. Az egyezmény a tengerparti sávban és a hegyvidéki előtérben húzott meg egy vonalat, amelyet azonban a helyi törzsi közösségek nem feltétlenül ismertek el. A határvonal a valóságban gyakran csupán a térképeken létezett: a nomád és félnomád csoportok, a karavánutak és a legelőterületek átnyúltak a mesterséges vonalon. 1914 tavaszán az oszmán és a brit kormány újabb egyezményben pontosította a jemeni határ egyes szakaszait, de a kitörő első világháború miatt a végrehajtás elakadt. A határkérdés ezzel a 20. századra is átöröklődött.
Az első világháború kitörése alapvetően átalakította a jemeni hatalmi viszonyokat. Az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba, míg Nagy-Britannia a Vörös-tenger és az Indiai-óceán térségében a saját haditengerészeti fölényére támaszkodott. A jemeni oszmán helyőrségek elszigetelődtek, utánpótlásuk akadozott, a brit blokád pedig tovább növelte a helyi lakosság nehézségeit. A háború alatt a brit hatóságok kapcsolatba léptek Jahja imámmal, és igyekeztek elérni, hogy a zajdí erők ne támadják a brit érdekeltségeket. Jahja imám ugyanakkor óvatosan egyensúlyozott: nem kötelezte el magát egyértelműen sem az oszmánok, sem a britek mellett, hanem a háborús zűrzavart saját hatalmának megerősítésére használta.
Az oszmán kivonulás feltételeit az 1918. október 30-án aláírt mudroszi fegyverszünet teremtette meg. A fegyverszünet értelmében az oszmán csapatoknak el kellett hagyniuk az Arab-félsziget déli területeit. A jemeni oszmán helyőrségek fokozatosan átadták a városokat a helyi erőknek. Jahja imám 1918 őszén bevonult Sanaába, és kinyilvánította az imámátus függetlenségét. Ezzel megszületett az az észak-jemeni politikai központ, amely a későbbi Mutavakkilita Királyság alapját képezte, bár a formális államalapítás és a nemzetközi elismerés csak az 1920-as években következett be.
A brit erők eközben megtartották Ádent és a protektorátust. Az 1918-as oszmán kivonulás tehát nem hozott egységes jemeni államot, hanem két, egymástól eltérő politikai rendszer kialakulását tette lehetővé: északon a zajdí imámátus, délen pedig a brit protektorátus vált a meghatározó erővé. A kettő közötti határvonal – amelyet a 20. század elején oszmán–brit egyezményekben jelöltek ki – továbbra is vitatott maradt, és a helyi közösségek mindennapi életét gyakran nem befolyásolta.
A 19. századi Jemen történetének rekonstrukciója többféle forrástípusra támaszkodik, amelyek eltérő megbízhatóságúak és eltérő nézőpontot képviselnek. Az oszmán levéltári iratok – adóösszeírások, katonai jelentések, kormányzói levelezések – a birodalmi közigazgatás működését dokumentálják, de gyakran a központi hatalom szempontjából torzítják a helyi viszonyokat. A brit gyarmati iratok – konzuli jelentések, protektorátusi szerződések, haditengerészeti naplók – a brit stratégiai érdekeket tükrözik, és a jemeni lakosságot gyakran passzív tárgyként ábrázolják. A jemeni krónikák és a zajdí vallási irodalom az imámátus legitimációját hangsúlyozzák, és a törzsi ellenállást a vallási igazság védelmeként jelenítik meg. A helyi szóbeli hagyomány – törzsi genealógiák, költészet, emlékezet – fontos kiegészítő forrás, de időbeli rétegződése és utólagos átértelmezése miatt óvatosan kezelendő.
A 19. századi jemeni népességre, kávétermelésre, exportmennyiségre és a hadjáratok áldozataira vonatkozó adatok bizonytalanok. A korabeli becslések gyakran egymásnak ellentmondóak, és a modern statisztikai módszerek hiánya miatt nem tekinthetők pontos méréseknek. Az oszmán adóösszeírások a tényleges lakosság egy részét nem érték el, a brit kereskedelmi statisztikák pedig a csempészetet és a helyi cserét nem vették figyelembe. A törzsi viszonyok rekonstrukciója különösen problematikus: a törzsi szövetségek folyékonyak voltak, és a krónikások gyakran a saját családjuk vagy pártfogoltjuk szerepét nagyították fel.
Az 1849-es oszmán kísérlet és az 1872-es hódítás eseménytörténete viszonylag jól dokumentált az oszmán katonai jelentésekben, de a helyi lakosság tapasztalata és a civil áldozatok száma alig ismert. Az 1911-es Da‘an-egyezmény szövege fennmaradt, de a végrehajtás körülményei vitatottak: a jemeni emlékezet a megállapodást a győzelmes ellenállás bizonyítékaként, az oszmán források pedig a birodalmi pragmatizmus jeleként értelmezik. Az 1904-es és 1914-es határegyezmények szövege ismert, de a helyi közösségek ezeket gyakran nem ismerték el, és a határvonal a gyakorlatban soha nem volt éles.
Az 1918-as oszmán kivonulás ténye dokumentált, de a pontos kronológia – melyik város mikor került a zajdí erők kezére – forrásról forrásra eltér. Jahja imám szerepének megítélése is vita tárgya: a jemeni nemzeti történetírásban az imám a függetlenség megalapozója, míg a brit és oszmán iratokban időnként opportunista szereplőként jelenik meg. A könyv ezeket az értelmezéseket nem egymás kizáró alternatíváiként kezeli, hanem a források eltérő perspektíváiból fakadó hangsúlyeltolódásokként mutatja be.