A 19. századi Jemen A 19. századi Jemen fejezete két, egymástól eltérő pályát mutatott be: északon az oszmán visszavonulás után megerősödő zajdí imámátust, délen pedig a brit Ádeni Protektorátus és Áden koronagyarmat kiépülését. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan alakult e két pálya a 20. század közepén két, ideológiailag és intézményileg szembenálló államprojektté. Északon a Mutawakkilita Királyság elmaradt, centralizáló monarchiája az 1962-es republikánus forradalom és az azt követő polgárháború révén köztársasággá alakult; délen a brit protektorátusból kiemelkedő radikális nacionalista mozgalmak 1967-ben független államot hoztak létre, amely hamarosan marxista irányba tolódott. A két állam hidegháborús szembenállása, a beavatkozó regionális és nagyhatalmak szerepe, valamint a törzsi és vallási feszültségek a mai jemeni államiság meghatározó előzményei.
Az Oszmán Birodalom első világháborús veresége után a jemeni zajdí imám, Yahya Hamidaddin (Yaḥyā Ḥamīd ad-Dīn) kikiáltotta a függetlenséget, és 1926-ban felvette a királyi címet; az állam neve Mutawakkilita Királyság (al-Mamlakah al-Mutawakkilīyah) lett. A 19. századi imámátus intézménye fennmaradt, de a nemzetközi elismerés és a határok rögzítése lassú volt. A királyság centralizálni akart, ám a törzsi föderációk, a hegyvidéki elszigeteltség és a korlátozott infrastruktúra miatt az állami ellenőrzés gyenge maradt. A hadsereg kicsi és törzsi alapon szervezett volt; az adórendszer kiszámíthatatlan. A gazdaság túlnyomórészt önellátó mezőgazdaságra épült, a pénzforgalom korlátozott. A városi elit vékony rétege a vallási jogtudósok (ulema) és a kereskedők csoportjából állt, de a politikai hatalom Yahya imám kezében összpontosult.
A királyság társadalmi szerkezete mélyen tagolt volt. A zajdí imám legitimitása a próféta családjából való leszármazáson és a vallástudósok támogatásán nyugodott, de a szunnita sáfii jogi iskolához tartozó lakosság a Tihama partvidékén és délen más hagyományt követett. A törzsi szolidaritás gyakran erősebb volt az állami lojalitásnál; a hegyvidéki törzsek adófizetése és katonai szolgálata időszakos alkukon múlt. A nők jogi és társadalmi mozgástere korlátozott volt: a házasságot a családok rendezték, a leányok iskoláztatása ritka, a városi nők egy része viszont a háztartáson belül jelentős gazdasági szerepet vitt. A vidéki szegénység és az éhínségek időszakosan sújtották a lakosságot; az 1940-es évek végén és az 1950-es években több szárazság is élelmiszerhiányt okozott. Az állami jóléti intézmények szinte hiányoztak, az egészségügyi ellátás a városokra korlátozódott.
Yahya imám uralkodását a belső elégedetlenség és a külső nyomás egyszerre jellemezte. Az 1934-es szaúdi–jemeni háborúban a szaúdi erők elfoglalták a vitatott határvidéket, és a taifi egyezmény (1934) ideiglenes határt rögzített; a határviták később ismét fellángoltak. Az észak-jemeni állam a brit protektorátusokkal is vitázott a déli határ mentén. A reformerők, köztük a külföldön tanult értelmiségiek és az 1940-es években alakult Szabad Jemeniek mozgalma alkotmányos reformokat és a törzsi kiváltságok visszaszorítását követelték. 1948-ban egy puccskísérlet során Yahya imámot meggyilkolták, de fia, Ahmad leverte a felkelést, és a reformerőket kivégeztette vagy száműzte. Ahmad uralkodása (1948–1962) még inkább elzárkózó és elnyomó volt: a politikai ellenzéket üldözte, a sajtót cenzúrázta, és a törzsi elitek lojalitását privilégiumokkal vásárolta meg. Ugyanakkor a hidegháborúban Ahmad nem kötelezte el magát egyértelműen: 1956 után közeledett az egyiptomi arab nacionalizmushoz, de nem engedte át a belpolitikát. Az 1955-ös katonai puccskísérletet is leverték, ami a hadsereg belső feszültségeit mutatta. A vidéki szegénység, a nők jogi alávetettsége és a fiatal tisztek nasszeri szimpátiája együttesen készítette elő a monarchia bukását. Ahmad 1962. szeptember 19-én meghalt; fia, Muhammad al-Badr (Muḥammad al-Badr) lett az imám, de a trónváltás nem hozott reformot.
Alig egy héttel Ahmad halála után, 1962. szeptember 26-án republikánus tisztek Abdullah as-Sallal (ʿAbd Allāh as-Sallāl) vezetésével puccsot hajtottak végre, és kikiáltották a Jemeni Arab Köztársaságot (al-Jumhūrīyah al-ʿArabīyah al-Yamanīyah). A puccs mögött az egyiptomi elnök Gamal Abdel Nasszer (Gamāl ʿAbd an-Nāṣir) támogatása állt, aki a forradalmat az arab nacionalista átalakulás részének tekintette. A köztársasági fordulatot azonban nem fogadta el az imám híveinek jelentős része; al-Badr elmenekült, és a törzsi, zajdí vallási elit egy részére támaszkodva fegyveres ellenállást szervezett. A monarchista erőket (a korabeli nyugati sajtóban gyakran „royalistáknak” nevezik) Szaúd-Arábia és Jordánia pénzzel, fegyverrel és katonai tanácsadókkal támogatta, mert a szaúdi monarchia fenyegetésként értékelte a nasszeri republikanizmust. A republikánus kormányzat Egyiptomtól kapott katonai segítséget: 1962 őszétől Nasszer expedíciós hadsereget küldött, amelynek létszáma egyes becslések szerint elérte a 70 000 főt. A háború így hidegháborús proxyháborúvá szélesedett, bár a két nagyhatalom közvetlen katonai beavatkozása nem történt; a Szovjetunió és Kína a republikánus oldalt, az USA és Nagy-Britannia közvetve a monarchista tábort támogatta, de a diplomáciai álláspontok változtak.
A polgárháború katonai menete elhúzódó és kimerítő volt. A republikánus erők a nagyobb városokat – Szanaát, Taizzt, Hodeidát – tartották, míg a monarchista gerillák a hegyvidéki és vidéki területek jelentős részét ellenőrizték. Az egyiptomi hadsereg légicsapásokat hajtott végre, és a háború során felmerült a vegyi fegyverek alkalmazásának gyanúja is; egyes jelentések szerint 1967-ben a royalista falvak ellen gázt vetettek be, de a nemzetközi szervezetek ezt nem erősítették meg egyértelműen, és a kérdés a mai napig vitatott. A monarchista oldal a törzsi harcmodorra és a határon átnyúló utánpótlásra épített. A humanitárius következmények a régió egyik legsúlyosabb válságát idézték elő. A bombázások, a falvak felégetése és az élelmiszer-embargók miatt tömeges belső elvándorlás indult; egyes becslések szerint több százezer ember hagyta el otthonát. A járványok és az alultápláltság a gyermekek körében különösen magas halálozást okoztak. A nemzetközi segélyszervezetek csak korlátozottan fértek hozzá a harctéri területekhez. A háború végén a gazdaság romokban hevert: a mezőgazdasági termelés visszaesett, az infrastruktúra megsemmisült, és a fegyveres milíciák felszámolása évtizedekig elhúzódott. A menekültek egy része Szaúd-Arábiába és a déli brit protektorátusba áramlott, ami a határ menti feszültségeket tovább növelte. A háború áldozatainak számát a történészi becslések 100 000 és 200 000 közé teszik, de a pontos szám bizonytalan, mert a jemeni állam nem rendelkezett megbízható népszámlálással.
A fordulat 1967-ben következett be. A hatnapos háborúban elszenvedett egyiptomi vereség után Nasszer kénytelen volt kivonni csapatait Jemenből; ezzel a republikánus kormány elvesztette legfontosabb külső támogatóját. 1968-ban a monarchista erők ostrom alá vették Szanaát, de a republikánus hadsereg és helyi milíciák visszaverték a támadást. Szaúd-Arábia is csökkentette a royalisták támogatását, részben mert a háború költséges volt, részben mert a kétoldalú tárgyalások felé mozdult. 1970-ben szaúdi közvetítéssel kompromisszum született: a Jemeni Arab Köztársaság fennmaradt, de a monarchista tábor egyes vezetői amnesztiát kaptak, és egyes törzsi elitek bekerülhettek az állami intézményekbe. A polgárháború végeredménye tehát nem a monarchia restaurációja, hanem egy törékeny republikánus állam lett, amelyben a törzsi és vallási erők továbbra is erős befolyást gyakoroltak.
Míg északon a monarchia és a republikanizmus küzdelme zajlott, délen a brit gyarmati rendszer bomlása egy másik államprojektet érlelt. A 19. századtól a brit Ádeni Protektorátus és Áden koronagyarmat a brit birodalom stratégiai csomópontja volt, de a protektorátusi területek belső önkormányzata törzsi szultánok és emírek kezében maradt. A brit protektorátusi rendszer nem volt egységes: a nyugati és keleti protektorátusok több tucat kis szultánátusra, emírségre és sejkségre tagolódtak, amelyek közül sok a britekkel szerződéses viszonyban állt, de belső ügyeiben önálló maradt. Áden koronagyarmat viszont közvetlen brit igazgatás alatt állt, és a kikötő, a finomító és a katonai bázis révén a régió egyik legfejlettebb városává vált, de a munkásosztály és a szakszervezetek erősek voltak.
A brit politika az 1950-es évek végén a dekolonizáció regionális hullámára válaszul a protektorátusokból egy föderációt próbált létrehozni, amely a függetlenség után is britbarát maradt volna. A Dél-arábiai Föderációt (Ittiḥād Janūb al-ʿArab) 1962-ben hozták létre, de a nacionalista mozgalmak ezt gyarmati utódállamnak bélyegezték. A föderációs terv a protektorátusi elitek lojalitására épített, de a városi nacionalista mozgalmak ezt a gyarmati uralom meghosszabbításának tekintették. A radikális ellenállás két fő szervezet köré tömörült. A Nemzeti Felszabadítási Front (NLF) (al-Jabha al-Qawmiyya lil-Taḥrīr) 1963-ban alakult, és gerillaharcot indított a brit erők és a föderációs intézmények ellen; ideológiája kezdetben arab nacionalista, majd fokozatosan marxista irányba tolódott. A Front a Dél-Jemen Felszabadításáért (FLOSY) (Jabhat Taḥrīr al-Janūb al-Yamanī al-Muḥtall) 1966-ban jött létre, részben az NLF-ből kivált, nasszeri irányzatú csoportokból és a városi szakszervezetekből. Az NLF gerillaharcában a vidéki törzsi elégedetlenség és a radikális ideológia összekapcsolódott; a FLOSY inkább a szakszervezetekre és a nasszeri pánarabizmusra támaszkodott. A két szervezet közötti rivalizálás, sőt fegyveres összecsapások is, a brit kivonulás előtt és után is folytatódtak. A brit hatóságok az NLF támadásait terrorizmusnak minősítették, míg a mozgalom magát nemzeti felszabadító erőként határozta meg.
A brit kormány 1966-ban bejelentette a kivonulás szándékát. Az ezt követő időszakban az NLF fokozatosan megszerezte a protektorátusi területek ellenőrzését, részben azért, mert a vidéki törzsi elégedetlenséget és a radikális városi ifjúságot tudta mozgósítani, míg a FLOSY inkább Áden városára támaszkodott. 1967. november 30-án, a brit erők kivonulásának napján az NLF kikiáltotta a Dél-jemeni Népi Demokratikus Köztársaságot (DNK) (Jumhūrīyah al-Yaman ad-Dīmuqrāṭīyah ash-Shaʿbīyah). Az új állam első elnöke Qahtan Muhammad as-Shaabi (Qaḥṭān Muḥammad ash-Shaʿbī) lett. A függetlenség azonban nem hozott békét: az NLF és a FLOSY közötti harcok, valamint a belső frakciók közötti ellentétek már az első hónapokban felszínre törtek. A déli állam területe magába foglalta a korábbi Ádeni Protektorátust és a koronagyarmatot, de a határok egy része megegyezés nélküli, az északi és a dél-jemeni állam közötti vita állandósult.
A DNK hamarosan a hidegháború egyik legradikálisabb arab államává vált. Az uralkodó Nemzeti Felszabadítási Front 1968–1969-ben marxizmus–leninizmust hirdetett, és szoros kapcsolatot épített ki a Szovjetunióval, Kínával és a keleti blokkal. Az 1969. júniusi belső puccs során az NLF radikális szárnya megbuktatta Qahtan as-Shaabit; a hatalmat Abdul Fattah Ismail (ʿAbd al-Fattāḥ Ismāʿīl) és Salim Rubai Ali (Sālim Rubayʿ ʿAlī) köré csoportosuló erők vették át. A rezsim államosította a nagykereskedelmet, a bankokat és a külföldi tulajdont, földreformot hirdetett, és korlátozta a törzsi elitek hatalmát. A vallási intézményeket állami ellenőrzés alá vonta, a saría bíróságokat világi bíróságokkal váltotta fel. A nők jogi helyzetét javította: törvényben tiltotta a kényszerházasságot, megkönnyítette a válást, és támogatta a nők oktatását – ezek az intézkedések a korabeli arab világban szokatlanok voltak, de végrehajtásuk a vidéki területeken korlátozott maradt.
A déli rezsim gazdaságpolitikája a szovjet modellt követte: a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket szerveztek, az ipart állami vállalatokba szervezték, és a külkereskedelmet állami monopóliummá tették. A reformok azonban a hagyományos paraszti és törzsi közösségek ellenállásába ütköztek; a földreform végrehajtása erőszakos összecsapásokkal járt. A rezsim a törzsi vezetők hatalmának megtörésére törekedett, de ez a vidéki legitimáció elvesztéséhez vezetett. A városi munkások és a fiatal értelmiségiek egy része támogatta a modernizációt, de a politikai szabadságjogok hiánya miatt sokan kiábrándultak. A nők jogi reformjai a városokban éreztették hatásukat, a vidéki területeken azonban a családi és törzsi normák továbbra is meghatározók maradtak.
A rezsim autoriter jellege azonban súlyos emberi jogi visszaélésekkel járt. A politikai ellenzéket, a törzsi vezetőket és a vallási ellenállókat bebörtönözték, kivégezték, vagy száműzetésbe kényszerítették; a belső frakcióharcokban több száz, egyes becslések szerint több ezer ember vesztette életét. A pontos áldozatszám vitatott, mert a rezsim statisztikái megbízhatatlanok, és a független megfigyelők hozzáférése korlátozott volt. A rezsim emberi jogi visszaélései – a politikai perek, a kínzás, a kivégzések – a nyugati és szaúdi kormányok, valamint az Amnesty International jelentéseiben dokumentáltak, de a rezsim ezeket imperialista propagandának minősítette. A déli állam és az északi Jemeni Arab Köztársaság között határvillongások és ideológiai szembenállás alakult ki; mindkét fél a másik megdöntésére törekvő csoportokat támogatott. A DNK a hidegháborús tömbösödésben a szovjet táborhoz tartozott, ami a nyugati hatalmak és a szaúdi monarchia ellenségességét váltotta ki. Ugyanakkor a déli rezsim modernizációs eredményei – az iskolázottság növelése, az egészségügyi ellátás bővítése, a városi infrastruktúra fejlesztése – vitathatatlanok, de a fejlesztések súlyos társadalmi és politikai áron valósultak meg.
A két állam szembenállása a hidegháború logikáját követte, de a jemeni társadalom törzsi és vallási megosztottsága nem illeszkedett az ideológiai határokhoz. Az északi köztársaság sem volt homogén: a polgárháború öröksége, a törzsi milíciák és a nasszeri, majd később az iszlamista erők jelenléte továbbra is megosztotta. A déli rezsim a törzsi struktúrák felszámolására törekedett, de a vidéki ellenállás és a kivándorlás fokozódott. A két állam egyesítése csak a hidegháború végén, 1990-ben következett be, de az egyesítés körülményei és az 1994-es háború Egységesítés és az 1994-es háború a következő alfejezet tárgyát képezik.
Ehhez az időszakhoz a források egyenetlenek. A Mutawakkilita Királyság történetét elsősorban brit diplomáciai jelentések, szaúdi és egyiptomi levéltári iratok, valamint jemeni krónikák és emlékiratok dokumentálják; az állam belső működéséről azonban kevés adminisztratív forrás maradt fenn. Az 1962-es forradalom és a polgárháború eseményei jobban dokumentáltak a nemzetközi sajtóban, a diplomáciai iratokban és a résztvevők visszaemlékezéseiben, de az áldozatok száma és a vegyi fegyverek használata vitatott. A fő becslések 100 000 és 200 000 közötti halottról szólnak, ám ezek módszertana eltér, és a civil áldozatok aránya bizonytalan. A „proxyháború” értelmezés ugyancsak vitatott: egyes történészek a regionális beavatkozást hangsúlyozzák, mások a jemeni belső törésvonalak elsődlegességét emelik ki. A dél-jemeni függetlenség és a marxista rezsim történetét torzítja a hidegháborús propaganda: a szovjet blokk forrásai a modernizációs eredményeket emelik ki, a nyugati és szaúdi források a rezsim elnyomó jellegét. A brit levéltárak részletes képet adnak a kivonulás előtti katonai és diplomáciai döntésekről, de a helyi lakosság tapasztalatai alulreprezentáltak. A törzsi és vidéki közösségek, a nők és a kisebbségek hangja csak szórványosan jelenik meg a hivatalos iratokban. A jemeni statisztikai adatok hiányosak; a népszámlálások pontatlanok, a gazdasági mutatók becsléseken alapulnak. Különösen bizonytalan a déli rezsim belső kivégzéseinek és a politikai foglyok számának megállapítása. A kutatóknak a szóbeli történeti interjúk és a helyi költészet, dalok használata segíthet a hivatalos narratívák kiegészítésében, de ezek értelmezése módszertani vitákat vet fel.