Az alábbi alfejezet a jemeni fejezet (Jemen a 20. században és ma) Egységesítés és az 1994-es háború egysége. A szöveg az 1990-es egyesítést, Ali Abdullah Száleh hatalomgyakorlását, az 1994-es polgárháborút és a politikai liberalizáció kudarcát tárgyalja a forráskritikai és több szempontú módszertani elvek szerint.
A jemeni egyesítés 1990-ben nem egy régi nemzeti egység beteljesedése, hanem a hidegháború végének közvetlen politikai következménye volt. Az Észak-Jemen és a déli állam alfejezetben bemutatott két állam – a törzsi-katonai alapú Jemeni Arab Köztársaság (JAK) és a marxista-leninista Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság (JNDK) – gyökeresen eltérő berendezkedésű volt, és az 1970-es évek óta többször került fegyveres konfliktusba. Az egyesítés körüli vita nem arról szólt, hogy egyesüljön-e Jemen, hanem arról, hogy melyik fél politikai rendszere, katonai ereje és társadalmi modellje határozza meg az új állam szerkezetét. Ebben az alfejezetben azt vizsgáljuk, hogyan jött létre a Jemeni Köztársaság, miért robbant ki 1994-ben polgárháború, és miért mondható el, hogy a liberalizáció ígérete ellenére Ali Abdullah Száleh rezsimje autoriter állammá szilárdult.
A két jemeni állam 1972-ben és 1979-ben már megállapodott az egyesítés szándékáról, de a hidegháborús szembenállás – északon szaúdi, nyugati és részben szovjetbarát elemek, délen a Szovjetunió támogatása – megakadályozta a tényleges integrációt. A fordulópontot Mihail Gorbacsov szovjet reformpolitikája jelentette: a szovjet gazdasági és katonai támogatás csökkenésével a JNDK 1988-tól súlyos külső adósság- és devizaválságba került. Dokumentált tény, hogy 1989 végén és 1990 elején az északi és déli vezetés tárgyalásokat kezdett az egység feltételeiről, és ezeket a tárgyalásokat a déli fél részéről a szovjet támogatás elvesztésétől való félelem sürgette.
Ali Abdullah Száleh, a JAK elnöke és Ali Szálim al-Beidh, a JNDK elnöke 1990. május 22-én kiáltotta ki a Jemeni Köztársaságot. Az egyesítést a két ország parlamentje gyorsan ratifikálta, és átmeneti alkotmányt fogadtak el, amely 30 hónapos átmeneti időszakot írt elő a teljes intézményi összeolvadásra. Az egyesítés nemzetközi elismerése gyors volt; az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Szíria mellett az Arab Liga is üdvözölte az egységet, amelyet a regionális diplomácia a hidegháború utáni megbékélés példájaként kezelt. Ugyanakkor a két fél társadalmi bázisa közötti különbség nem szűnt meg: az északi állam a törzsi lojalitásokra, a hadsereg tisztikarára és a katonai elitre épült, míg a déli állam a szocialista pártapparátusra, a szakszervezetekre és az állami szektorra, valamint a korábbi gyarmati Áden kozmopolita városi rétegére.
Az 1990. májusi egyesítési alkotmány elvileg többpárti demokráciát, sajtószabadságot, a nemek egyenlőségét és a déli szocialista örökség bizonyos vívmányait is rögzítette. A gyakorlatban azonban az északi katonai és biztonsági intézmények dominanciája érvényesült. Az állam élén ötfős Elnöki Tanács állt, amelyben Száleh elnökként, al-Beidh pedig alelnökként kapott helyet, a miniszterelnöki posztot a déli oldalról választották, de a hadsereg és a belügyi szervek vezetése északi kézben maradt. A kormányzati intézmények összeolvadása papíron megtörtént, a valóságban azonban párhuzamos hatalmi központok működtek: az északi törzsi milíciák és a déli pártmilíciák nem oszlattak fel, és a hadsereg egységei is megőrizték korábbi regionális kötődésüket.
A gazdasági integráció már az átmeneti időszakban komoly feszültségeket okozott. A déli állam fejlettebb városi infrastruktúrával és viszonylag magasabb iskolázottsággal rendelkezett, de gazdasága a központi tervezésre és a szovjet támogatásra épült. Az északi állam szabadpiaci orientációjú, de törzsi és katonai klientelizmus által szabdalt gazdasága volt. Az 1990-es évek elején a déli kormányzati szektorban tömeges elbocsátásokra került sor, a déli ipar pedig nem tudott versenyezni az import liberalizálásával. A Nemzetközi Valutaalap által szorgalmazott strukturális kiigazítási programok tovább növelték a szegénységet mindkét régióban, de a déli városi lakosság érezte a leépítést a legélesebben. Források szerint a munkanélküliség az 1990-es évek első felében a déli kikötővárosokban meghaladta a 30 százalékot, bár a pontos adatok bizonytalanok, mert a hivatalos statisztikai felmérések módszertana gyenge volt és politikai célokat is szolgált.
A vallási és jogi kérdések is azonnal vitát váltottak ki. Az északi jogrendszer a zajdíta és sáfita iszlám jog tradicionális elemeit keverte a modern törvénykezéssel, míg a déli állam szekuláris családjogi és büntetőjogi kódexet alkalmazott, amely a nők számára munkahelyi és oktatási jogokat biztosított. Az egyesítés után az északi iszlamista erők – különösen az 1990-ben alakult Iszlám Jólét Párt (Islah) – nyomást gyakoroltak a déli szekuláris törvények visszavonására. Dokumentált vitatott kérdés, hogy a nők jogainak szűkítése mennyiben volt az északi iszlamisták követelése vagy a Száleh-rezsim opportunista engedménye; mindkét értelmezés jelen van a szakirodalomban.
Az 1993. áprilisi parlamenti választásokat az egyesítési megállapodás szerint kellett megtartani. Ez volt a modern Jemen első többpárti választása, és nemzetközi megfigyelők jelenléte mellett zajlott. A választási eredmények – amelyeket a hivatalos jegyzőkönyvek rögzítenek, ugyanakkor ellenzéki források megkérdőjeleznek – azt mutatták, hogy a Száleh vezette Általános Népi Kongresszus (GPC) szerezte a mandátumok többségét, a Jemeni Szocialista Párt (YSP) a második, az Islah a harmadik legerősebb parlamenti erő lett. A részletes szavazatszámok forrásonként eltérnek, de a kutatók többsége szerint az északi GPC és az Islah együtt már ekkor meghaladta a déli YSP súlyát.
A választások után hárompárti koalíciós kormány alakult, ám a koalíción belüli hatalmi harc azonnal kiéleződött. A déli vezetés azt a vádat fogalmazta meg – amelyet dokumentált politikai nyilatkozatok és belső pártdokumentumok részben alátámasztanak –, hogy az északi biztonsági szervek és a hozzájuk kötődő milíciák politikai gyilkosságokkal, fenyegetésekkel és adminisztratív eszközökkel szorítják ki a déli tisztségviselőket. A déli narratívában az 1992 és 1994 közötti időszakot az északi erők fokozatos hatalomátvételeként írják le, míg az északi kormányzati álláspont szerint a déli vezetők szeparatizmusra törekedtek, és a gazdasági nehézségeket használták ürügyül az egység lebontására. A történészi szakirodalom nem ad egységes választ, de abban konszenzus van, hogy a két fél közötti bizalom hiánya, a katonai struktúrák párhuzamossága és a gazdasági válság együttesen vezetett a polgárháborúhoz.
A konfliktus 1994. februárjában kezdődött katonai összecsapásokkal, amikor a déli és északi egységek között határvillongások és laktanya-elfoglalások történtek. A válság 1994. május 21-én mélyült el, amikor a déli vezetés – al-Beidh és a YSP vezetői – kikiáltotta a Jemeni Demokratikus Köztársaságot, amely az 1990 előtti déli állam folytatásaként határozta meg magát. Az északi kormány ezt lázadásként értelmezte, és Ali Abdullah Száleh hadserege teljes offenzívát indított. A harcok a déli nagyvárosokra, elsősorban Ádenre és Lahidzsre koncentrálódtak, de a törzsi és milícia-alakulatok vidéken is összecsaptak.
Az 1994. július 7-i ádeni bevétel a háború döntő eseménye volt. Az északi csapatok – amelyeket a központi kormányzat hivatalos közleményei szerint a nemzeti hadsereg egységei alkottak, a déli források szerint viszont zömében törzsi milíciák és a Száleh családhoz kötődő különleges alakulatok – elfoglalták a kikötővárost, és ezzel a déli államalakulat gyakorlatilag összeomlott. A harcok befejezését július 7-én jelentették be, de a déli ellenállás egyes vidéki körzetekben még hetekig tartott.
A háború emberi veszteségére vonatkozó adatok erősen vitatottak. A nemzetközi humanitárius szervezetek és a külföldi tudósítók jelentései alapján a halottak számát 5 000 és 10 000 közé teszik, de a pontos szám nem ismert, mert a hivatalos jemeni statisztikák nem közöltek megbízható összesítést, és a temetkezések egy része regisztrálatlanul történt. Dokumentált tény, hogy a háború idején mindkét oldalról érkeztek beszámolók emberi jogi visszaélésekről, beleértve a civilek elleni támadásokat, önkényes kivégzéseket és kínzást. A nemzetközi közösség – elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezete – felszólította a feleket a tűzszünetre, de a háború kimenetelét a katonai erőviszonyok döntötték el. A déli narratívában az 1994-es háborút ma is az északi megszállás és a déli jogfosztás kezdeteként tartják számon, míg a hivatalos északi állami emlékezet az ország egységének megvédését hangsúlyozza.
A háború után Ali Abdullah Száleh konszolidálta hatalmát. Az 1994-es alkotmánymódosítás megerősítette az elnöki rendszert, és a déli szocialista pártot gyakorlatilag kizárták a hatalomból. A déli vagyonokat – így a kikötői, ingatlan- és földvagyont – a kormányzat északi klientúrának osztotta újra, amit a déli lakosság és a nemzetközi emberi jogi szervezetek dokumentáltak. A déli fegyveres erőket leszerelték vagy északi parancsnokság alá helyezték, és a déli tisztviselők egy része külföldre menekült. A déli társadalomban a politikai és gazdasági kirekesztettség érzése tartósan fennmaradt, és ez a sérelem a későbbi déli mozgalmak egyik legfontosabb mozgósító tényezője lett.
Az északi állam ugyanakkor nem vált egységessé. A törzsi hálózatok – különösen a Hámidaddín, a Bakíl és a Hasid törzsszövetségek – továbbra is saját katonai és gazdasági érdekeiket követték, és a központi kormányzatnak gyakran kellett egyezkednie a helyi vezetőkkel. A déli területek feletti ellenőrzést a Száleh-rezsim katonai erővel és a helyi klientúrák kiépítésével igyekezett fenntartani, de a déli ellenzéki csoportok – köztük a később megalakuló Déli Mozgalom (al-Hirák al-Dzsamúbí) – már az 1990-es évek végén elkezdtek szervezkedni.
Az 1990-es egyesítési alkotmány és az 1993-as választások nemzetközi reményei szerint Jemen a térség egyik legígéretesebb demokratizálódó állama lehetett volna. A gyakorlat azonban gyorsan cáfolta ezt a képet. A sajtószabadságot rövid időn belül korlátozták: újságírókat tartóztattak le, lapokat tiltottak be, és a biztonsági szervek a szerkesztőségekben is jelen voltak. Az Emberi Jogok Nemzetközi Szervezete (Human Rights Watch) és az Amnesty International éves jelentései az 1990-es évek közepétől rendszeresen dokumentálták a politikai foglyokkal való rossz bánásmódot, az önkényes letartóztatásokat és a bírói függetlenség hiányát.
Az 1997-es parlamenti választásokon a Jemeni Szocialista Párt már csak minimális képviseletet tudott szerezni, és a déli régiók nagy részében az ellenzéki jelölteket megfélemlítéssel akadályozták. A 2003-as választásokon az Általános Népi Kongresszus a mandátumok abszolút többségét szerezte meg, és bár az Iszlám Jólét Párt továbbra is jelen volt, a tényleges hatalom a Száleh család és a katonai elit kezében összpontosult. A nemzetközi választási megfigyelők – köztük az Európai Unió és a Carter Center – jelentései szerint a választások nem feleltek meg a szabad és tisztességes szavazás nemzetközi kritériumainak, de a rendszer fennmaradását a nyugati államok a terrorizmus elleni küzdelem és a regionális stabilitás érdekében sokáig elfogadták.
A politikai liberalizáció kudarcát nem csak a választási visszaélések jelezték. A kormányzat a törvényhozás és a bíróságok rovására folyamatosan erősítette az elnöki rendeleti kormányzást, a korrupció a mindennapi élet részévé vált, és a helyi önkormányzatok gyengesége miatt a vidéki lakosság kiszolgáltatott maradt a törzsi erőszaknak. A gazdasági liberalizáció – az IMF által előírt strukturális reformok, az állami vállalatok privatizációja, a szubvenciók leépítése – ugyanakkor növelte az egyenlőtlenségeket, és a fiatal, városi munkanélküliek tömegei számára a politikai rendszer nem kínált részvételi lehetőséget. A 2004-től északon, Szádában kibontakozó húti felkelés, valamint a déli szeparatista tiltakozások 2007-től kezdődő hulláma ennek a zárt rendszernek a kudarcára adott válaszként értelmezhető; ezeket azonban a következő alfejezetek tárgyalják részletesen.
A nők jogi helyzete terén az egyesítés utáni fejlemények ellentmondásosak voltak. A déli állam szekuláris családjogi szabályozása a nők számára kedvezőbb volt a válás és a gyermekelhelyezés terén, mint az északi, törzsi szokásjoggal átszőtt normák. Az egyesítés után a jogegységesítési folyamat során a női jogi aktivisták – akiknek hangja a déli városi társadalomban erősebb volt – azt kifogásolták, hogy az új jogi tervezetek a konzervatívabb északi értelmezést tükrözik. A nemzetközi nőjogi jelentések szerint az 1990-es években a nők politikai részvétele visszaesett; a parlamentben a női képviselők száma csökkent, bár a pontos adatok a választási ciklusonként változtak. Ez a tendencia a politikai liberalizáció kudarcának egyik – a nemzetközi szakirodalomban gyakran hivatkozott – jele.
Az 1990-es egyesítéshez és az 1994-es háborúhoz kapcsolódó elsődleges források közé tartoznak az egyesítési tárgyalások jegyzőkönyvei, az 1990. májusi alkotmányos dokumentumok, a parlamenti választások hivatalos eredményei, a hadsereg napi parancsai, a kormányzati közlemények, valamint a nemzetközi szervezetek (ENSZ, IMF, Világbank) jelentései. A másodlagos szakirodalomban Paul Dresch, Laurent Bonnefoy, Ginny Hill és mások monográfiái, valamint a Yemeni Studies folyóiratban megjelent esettanulmányok a leggyakrabban idézettek. Fontos azonban, hogy ezek a források nem mindig egyeznek: az északi kormányzati archívumok hozzáférhetősége korlátozott, a déli vezetők visszaemlékezései emigrációs környezetben keletkeztek, és a háborús veszteségekről soha nem készült független, teljes körű felmérés.
A legnagyobb bizonytalanság a polgárháború áldozatainak számát, a menekültek és belső kitelepítettek létszámát, a déli vagyonelkobzások mértékét és az 1993-as, illetve 1997-es választási eredmények pontosságát övezi. A hivatalos jemeni statisztikák módszertana nem publikus, és a független megfigyelők hozzáférése korlátozott volt. Az 1994-es háború okait illetően a tudományos konszenzus a strukturális tényezőket (a két állam eltérő politikai gazdaságtana, a katonai párhuzamosság, a hidegháború vége) hangsúlyozza, míg a közvetlen felelősség kérdésében a felek narratívái erősen eltérnek. Az északi állami emlékezet az egység védelmét emeli ki, a déli emlékezet pedig az északi katonai megszállást és a déli jogfosztást; mindkettő emlékezetpolitikai állítás, amely nem helyettesítheti a forráskritikát.