A 18. század végén Irán területén évtizedes belháborúk és trónviszályok zárultak le egy új türkmén törzsi dinasztia, a Kádzsárok (Qajar) hatalomátvételével. Az 1779-ben elhunyt Karim kán Zand (Kerim Khan Zand) utódai nem tudták megőrizni a dél-iráni Zand állam egységét, és a rivalizáló törzsi szövetségek közül a Kádzsárok vezetője, Aga Mohammad Kádzsár (Āghā Mohammad Qājār, 1742–1797) fokozatosan kiterjesztette uralmát az ország északi és középső tartományaira. A kádzsár hatalomátvétel hagyományosan 1794-hez köthető, amikor Aga Mohammad leverte a Zandok utolsó jelentős ellenállását Kermanban, majd 1796-ban formálisan is felvette a sah (shāh) címet. Ezzel megkezdődött az az uralkodóház, amely – a hatalmi viszonyok fokozatos átalakulásával – egészen 1925-ig irányította Iránt.
A kádzsár állam megértéséhez először is világosan kell látni, hogy nem a mai értelemben vett centralizált, területileg integrált nemzetállam volt, hanem egy olyan birodalmi jellegű képződmény, amely a korábbi szafavida, afsárida és zand berendezkedésből örökölt intézményekre és uralmi technikákra épült. A szafavida korszakkal foglalkozó fejezetben bemutatott törzsi-katonai elit, a vallási hierarchia és a perzsa bürokratikus hagyomány hármassága a 19. században is meghatározta a hatalomgyakorlást. A Kádzsárok saját legitimációjukat részben törzsi származásukra, részben a szafavida örökség folytatásának igényére alapozták. Az 1790-es évekbeli hatalomátvétel azonban nem jelentett azonnali, országos konszolidációt: a vidéki kormányzók, a nagy törzsi vezetők, a perzsa bürokraták és a helyi vallási tekintélyek közötti alkuk, konfliktusok és újratárgyalások a 19. század első felében is folyamatosan jellemezték a politikai életet.
Aga Mohammad sah uralkodását brutális fegyelmező hadjáratok kísérték, amelyek célja a trónkövetelők és a regionális autonómiák felszámolása volt. Alakját a későbbi iráni történetírás gyakran kegyetlen zsarnokként, más elbeszélések viszont a széttagolt országot újraegyesítő erőskezű uralkodóként ábrázolják; ez a kettősség is mutatja, hogy a kádzsár korszak értékelése már a 19. század végétől erősen függött attól, ki milyen politikai célból nyúlt vissza a dinasztia emlékezetéhez. Aga Mohammad 1797-es meggyilkolása után unokaöccse, Fath Ali sah (Fatḥ ʿAlī Shāh, 1797–1834) vette át a hatalmat. Uralkodása alatt vált a Kádzsár-udvar az európai diplomáciai kapcsolatok aktív részesévé, és ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Irán a 19. századi nagyhatalmi vetélkedés egyik fontos ütközőzónájává vált.
A 19. század elejétől az iráni külpolitikát alapvetően két európai birodalom – a Romanov Oroszország és a Brit Birodalom – befolyásolta. Ez a versengés nem egyszerűen két külső hatalom beavatkozása volt, hanem összefonódott a kádzsár állam belső hatalmi viszonyaival is: a sah és a miniszterei hol az egyik, hol a másik hatalom támogatását keresték, hogy saját központosító törekvéseiket erősítsék, miközben a brit és orosz diplomaták törzsi vezetőkkel, helyi kormányzókkal és kereskedőházakkal is külön kapcsolatokat építettek.
A legfontosabb konfliktusgóc a Kaukázus volt. A 18. század végén és a 19. század első évtizedeiben a kádzsár állam igényt tartott a mai Grúzia, Örményország és Azerbajdzsán területére, amelyeket a szafavida időktől változó intenzitással iráni uralom alatt álló tartományoknak tekintett. Az orosz birodalom azonban az 1801-es grúziai annexióval és az azt követő kaukázusi hadjáratokkal fokozatosan kiterjesztette ellenőrzését e térségre. Az orosz–perzsa háborúk (1804–1813; 1826–1828) dokumentált katonai eseményei alapján az iráni erők több csatában vereséget szenvedtek, és az ezt követő békeszerződések – a golesztáni béke (1813) és a türkmancsaji béke (1828) – jelentős területi veszteségeket szentesítettek. Irán kénytelen volt lemondani a mai Grúzia, Örményország és az Araksz folyótól északra fekvő kaukázusi területekről. A két szerződés a területi kérdéseken túl kereskedelmi és jogi engedményeket is tartalmazott, amelyek az orosz alattvalóknak széles körű extraterritoriális jogokat biztosítottak Irán területén.
A kaukázusi vereségek nemcsak térképészeti következményekkel jártak, hanem a kádzsár állam legitimitását is erodálták. A 19. század középső évtizedeiben ez a presztízsveszteség is hozzájárult ahhoz, hogy a belső reformok szükségessége egyre inkább megfogalmazódott az udvari elit és a művelt városi rétegek egy részében. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a 19. századi iráni reformgondolkodás nem azonos a későbbi, 20. századi nacionalizmussal vagy alkotmányos pártszerveződéssel: itt elsősorban állami korszerűsítési kísérletekről, katonai reformokról, adóigazgatási változtatásokról és az udvari oktatás átszervezéséről volt szó.
A Brit Birodalom befolyása a 19. század első felében elsősorban az India felé vezető szárazföldi útvonalak védelmén keresztül kapcsolódott Iránhoz. Az 1830-as években, az első afgán háború (1839–1842) idején, London számára Irán elsősorban Afganisztánnal és Közép-Ázsiával összefüggő stratégiai térség volt. A kortárs brit diplomáciai levelezés és katonai jelentések szerint az iráni uralkodó és miniszterei is tisztában voltak azzal, hogy a brit jelenlét korlátozhatja az orosz nyomást, ugyanakkor a britek beavatkozása is sértette a kádzsár állam szuverenitását. Az 1856–1857-es brit–perzsa háború Herat kapcsán jól mutatta, hogy a két birodalom egyaránt hajlandó volt katonai erővel is érvényesíteni érdekeit Iránnal szemben. A háborút lezáró 1857-es párizsi béke nyomán Irán lemondott Heratra és Afganisztán belső ügyeibe való beavatkozás igényéről.
A 19. század második felének meghatározó iráni uralkodója Nászer ad-Din sah (Nāṣer al-Dīn Shāh, 1848–1896) volt. Hatalomra lépése után nagy szerepet kapott a Mirza Taki kán, közkeletű nevén Amir Kabir (Mīrzā Taqī Khān Amīr-e Kabīr) által vezetett reformirányzat, amely a katonai korszerűsítést, a pénzügyi igazgatás ésszerűsítését, az udvari költekezés visszafogását és a központi hatalom megerősítését célozta. Amir Kabir intézkedései közé tartozott a Dár al-Fonun (Dār al-Fonūn) politechnikai iskola megalapítása 1851-ben, amely a későbbi iráni értelmiségi réteg egyik fontos képzőhelyévé vált. Reformjai azonban komoly ellenállásba ütköztek az udvari érdekcsoportok, a törzsi vezetők és a vallási hierarchia egyes képviselői részéről, mert azok a kialakult hatalmi viszonyok és jövedelemforrások megváltoztatását jelentették volna. 1851-ben a sah elmozdította és kivégeztette Amir Kabirt – ennek pontos politikai hátterét a perzsa krónikák és a brit konzuli jelentések eltérően értelmezik, de abban a kutatók egyetértenek, hogy a reformer bukása egyszerre volt udvari intrikák és a központosítás elleni szélesebb ellenállás következménye.
Nászer ad-Din sah hosszú uralkodása alatt Irán fokozatosan bekapcsolódott a nemzetközi gazdasági rendszerbe, de ezt elsősorban nem termelő- és iparfejlesztés, hanem koncessziók és hitelek révén tette. Ezt a jelenséget a történészek félgyarmati gazdasági függésként írják le: Irán formálisan megőrizte függetlenségét, ám pénzügyi, infrastrukturális és kereskedelmi szempontból erős külső befolyás alá került. A legjelentősebb ilyen lépés az 1872-es Reuter-koncesszió volt, amely szinte az egész ország bányászati, vasútépítési és számos ipari fejlesztési jogát egy brit üzletembernek, Julius de Reuternek adta volna át. A koncesszió szövegét és feltételeit a kormányzati levéltári anyagok őrzik, és a kortárs perzsa sajtó hevesen bírálta. A tiltakozások és az orosz diplomáciai nyomás hatására a sah végül visszavonta az egyezményt. Ez az epizód nem csupán gazdaságtörténeti érdekesség volt, hanem a kádzsár állam és a városi közvélemény viszonyának fontos jelzője is: először vált láthatóvá, hogy a gazdasági engedmények képesek széles körű politikai tiltakozást kiváltani.
A 19. század végén a dohánykoncesszió (1890–1892) volt a másik nagy konfliktus. A sah egy brit vállalatnak adta a dohány termesztésének, feldolgozásának és értékesítésének kizárólagos jogát. A döntés a dohánytermelő parasztoktól a bazári kereskedőkön át a vallási vezetőkig rendkívül széles társadalmi ellenállást váltott ki. A tiltakozást a korszak egyik legjelentősebb mardzsa-e taklid (marjaʿ-e taqlīd) vallási tekintélye, Mirza Haszan Sirázi (Mīrzā Ḥasan Shīrāzī) által kiadott vallási döntés (saját korának fogalmai szerint nem egyszerűen „zsínat”, hanem a dohányzás tiltását kimondó vallási vélemény) szélesítette országos mozgalommá. A tilalom hatására a városi lakosság jelentős része abbahagyta a dohányzást, ami a koncesszió gazdasági alapját ásta alá. A dokumentált események szerint a sah 1892-ben kénytelen volt visszavonni a koncessziót, és komoly kárpótlást fizetett a brit társaságnak. A dohánytiltás a 20. századi iráni politikai tudat egyik meghatározó emlékezetpontjává vált: későbbi mozgalmak gyakran hivatkoztak arra, hogy a városi társadalom és a síita papság összefogása képes volt kikényszeríteni a sah döntésének visszavonását. Ugyanakkor a történészek vitatják, hogy ez a mozgalom mennyire tekinthető a modern nemzeti ellenállás vagy a vallási reformmozgalom előfutárának, és mennyire volt elsősorban a bazár és a papság gazdasági, valamint státuszvédelmi fellépése.
A 20. század első évtizedében a kádzsár állam válságtünetei összeadódtak. A gazdasági eladósodás, a növekvő importfüggőség, a kormányzati korrupció és az orosz, valamint brit befolyás látványos erősödése széles elégedetlenséget szült a városi értelmiség, a bazári kereskedők, a kisebb hivatalnokok és a vallási vezetők egy része körében. Az 1905–1911-es alkotmányos forradalmat nem egyetlen szervezett párt indította el, hanem tiltakozáshullámok sorozata: a kezdeti megmozdulások 1905 decemberében Teheránban és más városokban a kormányzó elit felelősségre vonását, a bírósági visszaélések megszüntetését és egy gyűlés, később országgyűlés (Madzslisz, Majles) felállítását követelték.
A forradalom folyamatát az iráni és nemzetközi szakirodalom rendkívül eltérően értékeli. Tényként kezelhető, hogy Mozafar ad-Din sah (Moẓaffar al-Dīn Shāh, 1896–1907) 1906 augusztusában írta alá az alkotmányos kormányzás bevezetésére vonatkozó rendeletet, és még abban az évben összeült az első Madzslisz. Az 1906–1907-ben kidolgozott alkotmány (a korszakban „alaptörvény”, perzsául Qānūn-e Asāsī) és annak kiegészítése korlátozta a sah önkényuralmát, kimondta a törvény előtti egyenlőséget, a sajtószabadságot, a vallási bíróságok mellett a világi törvénykezés elvét, és bizonyos adóügyi jogosítványokat a parlamenthez kötött. A dokumentum szövege fennmaradt, így annak tartalma nem vita tárgya. Vita tárgya viszont, hogy az alkotmány mennyiben jelentett eredeti, iráni politikai gondolkodásból fakadó újítást, és mennyiben európai minták átvételét; hogy a síita vallási vezetőkből álló, az alkotmánykiegészítésben szereplő bizottság ténylegesen milyen hatáskört kapott; és hogy az alkotmányos mozgalom kiknek az érdekeit képviselte elsősorban.
A forradalom értelmezésénél a következő rétegződést érdemes rögzíteni. Az alkotmányos mozgalomban egymástól eltérő célú csoportok vettek részt: a bazári kereskedők és kézművesek elsősorban a külföldi koncessziók, a vámok és az állami kiszámíthatatlanság ellen tiltakoztak; a vallási vezetők egy része a sah önkényét és az európai befolyást kívánta korlátozni, más részük viszont gyanakodva tekintett a világi törvénykezésre; a modern iskolázottságú értelmiségiek és hivatalnokok pedig a képviseleti kormányzás, a sajtószabadság és a jogbiztonság intézményeit kívánták meghonosítani. E rétegek szövetsége időleges volt, és a későbbi szakaszban felbomlott.
A forradalom 1907-től egyre véresebb szakaszba lépett. Mohammad Ali sah (Moḥammad ʿAlī Shāh, 1907–1909) 1908 júniusában orosz támogatással feloszlatta a Madzsliszt, és katonai erővel lépett fel az alkotmányos mozgalom ellen. A parlament épületének ágyúzása és a képviselők, valamint újságírók elleni fellépés dokumentált, bár a pontos áldozatszámra vonatkozó becslések eltérőek. Az ezt követő polgárháborús időszakban különböző regionális mozgalmak – köztük a tabrizi ellenállás, amelynek részvevői közé nők is tartoztak – az alkotmány védelmére keltek. 1909-ben északi és déli irányból fegyveres csoportok vonultak Teherán ellen, és Mohammad Ali sahot lemondatták, majd a kiskorú Ahmad sah (Aḥmad Shāh, 1909–1925) került trónra. A második Madzslisz időszakában azonban a belpolitikai válság tovább mélyült: a kormányzati hatalom gyenge volt, a vidéki rend fenntartása akadozott, és a nagyhatalmi beavatkozás is fokozódott.
A forradalom végét gyakran 1911-hez kötik, amikor az orosz csapatok bevonultak Észak-Iránba, felszámolták a parlamentet, és ultimátumot kényszerítettek a kormányra. Az 1911-es orosz intervenció és a brit jelenlét nyílt katonai fenyegetése minden résztvevő számára világossá tette, hogy az alkotmányos kormányzás formális fennmaradása ellenére az ország szuverenitása rendkívül korlátozott. A forradalom utóéletét tekintve a szakirodalom megoszlik abban, hogy kudarcos, de későbbi mozgalmak számára meghatározó kísérletnek, vagy pedig olyan hosszú távon ható intézményi fordulatnak tekintse, amely a későbbi Pahlavi-korszak politikai nyelvezete számára is mércét jelentett. Nem vitatott viszont, hogy az 1905–1911-es időszak alapvetően megváltoztatta az iráni politikai gondolkodást: a „nemzet”, a „nép”, a „törvény” és a „parlament” fogalmai a közbeszéd részévé váltak, és a politikai közösség többé már nem volt leírható pusztán a sah háztartása és a vallási-törzsi alattvalói hűség fogalmaival.
A kádzsár kori Irán gazdasági szerkezetét a mezőgazdaság, a kézműipar és a távolsági kereskedelem határozta meg. A földtulajdon és a termény elosztása erősen függött a helyi hatalmi viszonyoktól; a sah, a törzsi vezetők, a vallási alapítványok (vakf) és a tartományi elit egyaránt rendelkezett földbirtokokkal. A parasztság helyzete régiónként és időszakonként különbözött, és a 19. századi perzsa források mellett a misszionáriusi, konzuli és utazói beszámolók adnak képet a falusi életről. Ezeket a forrásokat azonban forráskritikailag kell kezelni: az európai utazók gyakran saját civilizációs előfeltevéseik szerint ábrázolták az iráni vidéket, és nem ritkán túlhangsúlyozták a „lemaradást” vagy a „despotizmust”. A múltbeli statisztikai adatok ritkák és bizonytalanok, így a 19. századi Irán népességére, terméshozamaira vagy adóterheire vonatkozó számok jobbára becslések, amelyeket a kutatók a brit és orosz konzuli jelentések, valamint a perzsa pénzügyi iratok összevetéséből rekonstruálnak.
A 19. században a városi gazdaság meghatározó szereplője volt a bazár (bāzār), amely nem csupán kereskedelmi tér, hanem hitel-, társadalmi hálózati és politikai szerveződési intézmény is volt. A bazári kereskedők és mesterek a dohánytiltásban és az alkotmányos mozgalomban is meghatározó szerepet játszottak. A külkereskedelem növekedése – elsősorban a selyem, a dohány, a szőnyeg, a gyapot és a szárított gyümölcsök exportja – bizonyos városi rétegeknek jövedelmet hozott, másokat viszont kiszolgáltatottá tett az európai áruk behozatalának. A kézműipar egyes ágazatai hanyatlásnak indultak, miközben a nyersanyagkivitel erősödött; ez a mintázat a 19. századi gyarmati és félgyarmati gazdaságokban általánosan megfigyelhető, de Iránban sajátos módon kapcsolódott a kádzsár udvar adóéhségéhez és a helyi elitek alkupozíciójának megerősödéséhez.
A vallási élet és a síita intézményhálózat a kádzsár korban fontos átalakuláson ment keresztül. A uszúl (uṣūlī) irányzat megerősödése a 18. század végétől a 19. században tovább folytatódott, ami a vallástudósok (mudzstahidok) tekintélyét növelte a hívők felett, és lehetővé tette, hogy a kiemelkedő tudósok széles körű követői hálózatot építsenek. Ez a folyamat egyrészt a síita papság és a bazár közötti kapcsolatok megerősödéséhez vezetett, másrészt a kádzsár állam és a vallási hierarchia közötti feszültségeket is növelte. A 19. századi iráni vallási életet azonban hiba lenne egységes, politikailag aktív tömbként leírni: a papságon belül jelentős nézetkülönbségek, regionális lojalitások és stratégiai viták voltak. Az, hogy egy-egy vallási tekintély mikor avatkozott be a politikába, gyakran helyi ügyektől, személyes kapcsolatoktól és az állam által kínált alkuktól függött.
A 19. századi iráni társadalom nem írható le kizárólag az udvar és a politikai mozgalmak felől. A nők helyzete osztály, régió és lakóhely szerint rendkívül különbözött: a vidéki és nomád közösségekben a nők gyakran részt vettek a termelőmunkában és a háztartás fenntartásában, miközben a tehetős városi háztartásokban a nemek közötti elkülönülés intézményesült formái erősebbek voltak. A 19. század végi alkotmányos mozgalomban és az azt övező vitákban nők is megjelentek, egyes asszonyok titkos oktatási köröket szerveztek, petíciókat írtak, és részt vettek a tüntetéseken. Az alkotmányos forradalomról szóló források azonban többnyire nem a nők tapasztalatait helyezik előtérbe; a nőtörténeti kutatás ezért nagyrészt közvetett nyomokból – levelekből, periratokból, európai misszionáriusok beszámolóiból és a későbbi önéletrajzokból – rekonstruálja a korszak női cselekvőinek történetét. A nemzetközi szakirodalomban az alkotmányos forradalom női résztvevőinek emlékezete idővel a modern iráni nőmozgalmak előtörténetévé vált, ugyanakkor ez az emlékezetpolitikai keretezés nem azonos a korszak szereplőinek saját önértelmezésével.
A vallási és etnikai kisebbségek a kádzsár korban fontos, de gyakran elhanyagolt szerepet töltöttek be. Az örmény, asszír, zsidó, zoroasztriánus és bahái közösségek a városi kereskedelemben, a kézműiparban, a gyógyításban és a regionális kapcsolatokban is részt vettek. Jogállásuk a korszakban nem a mai egyéni állampolgárság fogalmai szerint rendeződött, hanem vallási közösségek szerinti hierarchiában, amelyhez adóterhek, korlátozások és védelmi viszonyok kapcsolódtak. A kisebbségek és a többségi társadalom viszonyát nem lehet egységesen ábrázolni: voltak együttélési formák, kereskedelmi együttműködés és helyi konfliktusok is. Az európai misszionáriusi és konzuli jelentések gyakran éppen a kisebbségek védelmére hivatkozva avatkoztak be a kádzsár állam belügyeibe; ezeket a forrásokat ezért a kisebbségtörténet kutatói is óvatossággal kezelik, mert a védelem diskurzusa sokszor nagyhatalmi nyomásgyakorlást szolgált.
A kádzsár kori iráni történelem forrásanyaga egyszerre gazdag és erősen egyenetlen. A perzsa udvari krónikák – például a Rauzat asz-szafá folytatásai vagy a Naszih at-tavárikh – a dinasztia szempontjából mutatják be az eseményeket, és gyakran hallgatnak el kudarcokat vagy éppen emelnek ki udvari személyeket. A hivatalos levelezés, a rendeletek és a pénzügyi iratok töredékesen maradtak fenn, és sok esetben nincsenek teljes körűen feldolgozva. Az orosz és brit levéltárak – konzuli jelentések, katonai felderítések, kereskedelmi beszámolók – nagy mennyiségű információt őriznek, ám ezek a források a saját birodalmi érdekeik és értelmezési kereteik szerint készültek, így nem tekinthetők semleges megfigyeléseknek. Az alkotmányos forradalommal kapcsolatos perzsa újságok, röplapok és pamfletek rendkívül fontosak a városi közvélemény formálódásának kutatásához, de ezek is politikai állásfoglalások, és nem minden állításuk ellenőrizhető független forrásból.
A számszerű adatok terén a kádzsár korban nagy a bizonytalanság. Népességi becslések, adóbevételek, külkereskedelmi forgalom, hadsereg-létszámok és áldozati számok esetében a kutatók legfeljebb nagyságrendi, valószínűségi becsléseket tudnak adni, és a források közötti eltérések gyakran jelentősek. A 19. századi iráni „gazdasági visszaesés” vagy „modernizáció” mértékéről szóló vitákban a különböző nemzetgazdasági rekonstrukciók eltérő feltételezésekkel élnek, ezért az ezekre épülő általános kijelentések inkább értelmezési irányoknak, mintsem pontos méréseknek tekintendők. Az 1905–1911-es forradalom áldozatainak és résztvevőinek száma szintén vitatott, mert a kortárs beszámolók politikai célból sokszor felnagyították vagy éppen bagatellizálták az eseményeket.
Mindezekből következik, hogy a kádzsár korszakról szóló történeti kép több, párhuzamosan létező rekonstrukció eredménye. Az iráni nemzeti történetírás a 20. század közepétől a kádzsár kort gyakran a „hanyatlás” és az „elidegeníthető szuverenitás” időszakaként ábrázolta, hogy ezzel emelje ki a Pahlavi-korszak modernizációs igényét. A nyugati, különösen brit és orosz történeti irodalom hosszú ideig a nagyhatalmi politika felől, az iráni, orosz és brit érdekek ütközéseként értelmezte a korszakot. Az 1980-as évektől kezdve a társadalomtörténet, a várostörténet és a nőtörténet kutatásai megmutatták, hogy a kádzsár társadalom sokkal tagoltabb és dinamikusabb volt annál, mint amit a „stagnáló despotizmus” képzete sugall. Ma a történészi viták egyik központi kérdése az, hogy a 19. századi iráni politikai és társadalmi mozgalmak mennyire tekinthetők modern értelemben vett nemzeti mozgalmaknak, és mennyiben húzódtak tovább a vallási, városi és törzsi hűségformák régebbi mintázatai.