A Pahlavi állam története a 20. századi Irán egyik leginkább vitatott korszaka. A Kádzsár-kori Perzsia hanyatlása, az alkotmányos forradalom kudarcai és a nagyhatalmi beavatkozások után az 1920-as években egy központosító, nacionalista katonai elit vette át az állam irányítását. Reza sah és fia, Mohammad Reza sah uralma alatt Irán az olajgazdaság, a modernizáló diktatúra és a külső befolyás elleni küzdelem színterévé vált. Ez az alfejezet az 1925-ös dinasztiaváltástól az 1953-as államcsínyig követi nyomon a Pahlavi állam kialakulását és válságait. A korszak megértése azért is kulcsfontosságú, mert az itt felhalmozódó társadalmi feszültségek és az 1953-as törés közvetlen előzményei az 1979-es iszlám forradalomnak, amelyről Az 1979-es iszlám forradalom alfejezet szól. A Kádzsár-kor alfejezetében A Kádzsár Irán és a 19. század bemutatta a dinasztia hanyatlását, az 1906-os alkotmányos forradalmat, valamint a brit és orosz befolyás versengését; most ezekre a feltételekre adott katonai és állami válaszként értelmezzük a Pahlavi államot.
Az első világháború alatt Irán formálisan semleges volt, de területén brit, orosz és oszmán csapatok harcoltak, és az ország élelmiszer- és járványválságoktól szenvedett. A központi kormányzat tehetetlennek bizonyult a törzsi felkelésekkel, a külföldi megszállással és a gazdasági összeomlással szemben. A háború után a britek 1919-ben egyoldalú szerződést próbáltak ráerőltetni a kormányra, amely gyakorlatilag protektorátusi státuszt jelentett volna; a megállapodás széleskörű ellenállást váltott ki, és a medzslisz végül nem ratifikálta. Ebben a vákuumban emelkedett fel Reza Khan (perzsa: Reżā Khān), a perzsa kozák dandár (Persian Cossack Brigade) egyik magas rangú tisztje. Ez a katonai alakulat orosz tisztek által kiképzett, de irániakból álló egység volt, amely a főváros közelében állomásozott.
Reza Khan a puccs után fokozatosan kiszorította riválisait. Először hadügyminiszter, majd 1923-ban miniszterelnök lett, és a hadsereg segítségével leverte a tartományi felkeléseket, lefegyverezte a lázadó törzsi vezetőket, és visszaállította a központi adóbehajtást. 1924-ben felmerült, hogy köztársasági államformát vezessenek be, de a medzsliszben és az ulama (vallástudósok) körében erős ellenállás mutatkozott; a síita papság egy része a köztársaságot az iszlám intézmények elleni támadásnak tekintette. Reza Khan ezt a tervet elvetette, és a monarchia megőrzése mellett döntött. 1925. október 31-én a medzslisz törvényben fosztotta meg a Kádzsár-dinasztiát a tróntól, majd december 12-én Reza Khant választotta meg az ország örökös sahjává. 1926. április 25-én koronázták meg, és ezzel megalakult a Pahlavi-dinasztia. A dinasztia neve az ókori pahlavi írásra utalt, és a perzsa nacionalista identitás felélesztését szolgálta.
Reza sah uralmának első éveit a központi hatalom kiépítése és az állam területi ellenőrzésének helyreállítása határozta meg. A kormányzat célja az volt, hogy a korábbi törzsi, vallási és tartományi kötődéseket egyetlen, centralizált nemzeti állammal váltsa fel. Ennek érdekében:
A modernizáció tehát nem egyszerűen intézményi reform volt, hanem a társadalom erőteljes átalakítása felülről, katonai és rendőri kényszerrel. A dokumentált tények közé tartozik a nomád közösségek letelepítése, a kendőtiltás és a törzsi felkelések leverése; az áldozatok száma és az egyes intézkedések társadalmi hatása azonban becslések és viták tárgya.
A Pahlavi állam gazdaságpolitikája az állami szerepvállalásra és a gazdasági nacionalizmusra épült. A kormány állami monopóliumokat hozott létre a cukor, a tea, a dohány és más fogyasztási cikkek területén, és vámvédelemmel támogatta a kezdeti iparosítást. Az állami bevételek jelentős része azonban továbbra is az olajból származott. 1933-ban Reza sah új koncessziós szerződést írt alá a brit Anglo-Persian Oil Company (APOC, 1935-től Anglo-Iranian Oil Company, AIOC) céggel. A szerződés hatvan évre szólt, és az iráni állam részesedését némileg növelte, de a kitermelés és az export ellenőrzése brit kézben maradt. A megállapodást később sokan az iráni érdekek elárulásaként értékelték, mert az olajbevételek aránya a brit cég nyereségéhez képest alacsony maradt; a pontos pénzügyi mutatók a korszak forrásaiban eltérnek, és a későbbi nacionalista narratíva erősen negatívan ítélte meg az 1933-as szerződést.
A mezőgazdaságban a földbirtokviszonyok alig változtak. A nagy földbirtokosok és a törzsi vezetők egy része megőrizte birtokait, sőt a központi hatalommal való együttműködésért cserébe megerősíthette pozícióját. A parasztok többsége továbbra is bérlőként vagy részesművelőként élt, és a modernizáció terhei – adók, sorozás, állami monopóliumok – elsősorban rájuk nehezedtek. A vidéki szegénység és a városi elit közötti szakadék növekedett.
A társadalmi átalakulás új középosztályt és értelmiséget hozott létre, amely a modern oktatásban részesült, és a nemzeti identitás hordozójának tekintette magát. Ugyanakkor a politikai élet beszűkült: Reza sah nem tűrte az ellenzéket, a sajtót cenzúrázták, a baloldali és kommunista mozgalmakat illegalitásba szorították. Az 1941-ben megalakuló Tudeh párt (Hezb-e Tudeh, a tömegek pártja) előzményei is üldöztetésnek voltak kitéve. A parlament formálisan működött, de a képviselőket a kormány választotta ki, és a medzslisz a sah akaratának végrehajtója lett. A politikai elnyomás, a cenzúra és a rendőri felügyelet a Pahlavi állam autoriter jellegét erősítette.
A második világháború kitörése után Irán ismét semlegesnek nyilvánította magát, de Reza sah gazdasági és katonai kapcsolatai Németországgal gyanakvóvá tették a szövetséges hatalmakat. A német mérnökök és tanácsadók jelenléte, valamint a Transz-iráni vasút stratégiai jelentősége miatt a brit és a szovjet kormány úgy döntött, hogy megszállja Iránt. 1941. augusztus 25-én a brit és szovjet csapatok északról és délről bevonultak az országba. A hivatalos indoklás szerint a megszállás célja a német befolyás felszámolása és egy utánpótlási útvonal megnyitása a Szovjetunió felé. Az iráni hadsereg néhány napon belül összeomlott, és a fővárosba vezető utak megnyíltak.
Reza sah helyzete tarthatatlanná vált. 1941. szeptember 16-án a szövetségesek nyomására lemondott fia, Mohammad Reza Pahlavi javára, és Dél-Afrikába távozott. Ott halt meg 1944-ben. A lemondatás ténye dokumentált: a brit és szovjet követek egyértelműen jelezték, hogy a sah távozása nélkül nem garantálják a monarchia fennmaradását. A fiatal Mohammad Reza sah 22 évesen lépett trónra, és a megszállás ideje alatt a központi hatalom meggyengült. A szövetségesek ellenőrzése alatt a politikai élet újra megnyílt, a pártok és a sajtó aktivizálódtak, a törzsi és etnikai csoportok pedig részben visszanyerték mozgásterüket.
Az 1941–1953 közötti időszak a Pahlavi állam történetének legnyitottabb szakasza volt, de egyben a leginstabilabb is. A medzsliszben valódi viták zajlottak, a Tudeh párt tömegtámogatásra tett szert a munkások és az értelmiség körében, és a sajtóban élesen bírálták a brit olajcég szerepét. A fiatal sah hatalma korlátozott maradt: a hadsereg egyes frakciói, a törzsi vezetők és a papság is önálló politikai tényezőként viselkedtek.
Az olajkérdés vált a nemzeti mozgalom központi elemévé. Az 1933-as koncessziós szerződést már a háború alatt és után is igazságtalannak tartották, mert az AIOC bevételei gyorsan nőttek, miközben az iráni állam részesedése a kitermelés értékéhez képest alacsony maradt. 1949-ben a kormány tárgyalásokat kezdett a cégtől származó jövedelmek újraelosztásáról, de a medzsliszben a nacionalista képviselők radikálisabb megoldást követeltek. Ebben a helyzetben emelkedett fel Mohammad Moszaddegh, aki a Nemzeti Front (Jebhe-ye Melli) nevű koalíció élén az olajipar államosítását tűzte zászlajára.
Moszaddegh kormánya a nacionalista gazdaságpolitikát és az alkotmányos kormányzást hangsúlyozta, de egyre inkább konfliktusba került a sahhal és a hadsereg vezetésével. 1952-ben felhatalmazási törvényt kért és kapott a medzslisztől, ami lehetővé tette számára, hogy rendeletekkel kormányozzon. A lépés kritikusai szerint a demokratikus intézmények megkerülését jelentette, támogatói szerint a brit szabotázs és a belső ellenzék miatt szükséges intézkedés volt. A Tudeh párttal való viszonya ambivalens volt: bár nem volt kommunista, időnként támaszkodott a párt mozgósító erejére, ami a nyugati hatalmak és a konzervatív iráni erők szemében veszélyessé tette.
Az 1953-as események a Pahlavi állam és a 20. századi Közel-Kelet egyik legvitatottabb fordulópontját jelentik. A történészi konszenzus szerint az 1953. augusztusi államcsínyt brit és amerikai titkosszolgálatok szervezték, hogy megbuktassák Moszaddegh kormányát. A CIA 2013-ban nyilvánosságra hozott belső dokumentumai megerősítették a művelet létezését; a brit MI6 szerepe szintén dokumentált, bár a hivatalos brit iratok egy része ma is titkos. A művelet neve a CIA-nál TPAJAX, a briteknél Operation Boot volt. A puccs célja az volt, hogy megerősítsék a sah hatalmát, és helyreállítsák a nyugatibarát kormányzást.
A puccs lefolyása összetett volt. 1953. augusztus 15-én egy első kísérlet kudarcba fulladt: a sah által kinevezett új miniszterelnök, Fazlollah Zahedi tábornok nem tudta átvenni a hatalmat, és a sah augusztus 16-án Rómába menekült. Ezt követően Moszaddegh támogatói és a Tudeh párt utcai tüntetéseket szerveztek. Augusztus 19-én azonban a puccsisták – részben fizetett tüntetők, részben a hadsereg és a bazári kereskedők egy része – ellentüntetést szerveztek, és a katonai egységek átálltak. Moszaddegh házát megrohamozták, a miniszterelnököt letartóztatták, a sah pedig visszatért Rómából. Moszaddegh-t katonai bíróság elé állították, halálra ítélték, de a büntetést házi őrizetre változtatták; 1967-ben halt meg.
A puccs megnevezése és értelmezése a mai napig vita tárgya. A történészi konszenzus szerint külső beavatkozás történt, amely megbuktatta az alkotmányos kormányt, és megsértette Irán szuverenitását. Az iráni állami narratíva az eseményt „amerikai–brit puccsnak” nevezi, és a nemzeti emlékezetben a 28 Mordad-i puccs (a perzsa naptár szerinti dátum) a függetlenség elleni támadás szimbóluma lett. Egyes nyugati szerzők és a sah hívei ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy Moszaddegh kormánya elvesztette a társadalom egy részének támogatását, és a hadsereg beavatkozása belső tényezőkre is visszavezethető volt. A könyv álláspontja szerint a dokumentált bizonyítékok alapján a külső beavatkozás megtörtént, de a belső szereplők – a hadsereg, a bazári kereskedők, a papság egy része – aktív részesei voltak a puccsnak.
A puccs következményei hosszú távúak voltak. A monarchia autoriter jellege megerősödött: a sah a hadseregre és a titkosszolgálatokra támaszkodva fokozatosan felszámolta a politikai pluralizmust. Az Egyesült Államok befolyása megnőtt, és az 1953 utáni Irán a hidegháborúban a nyugati szövetségi rendszer egyik pillére lett. Ugyanakkor az 1953-as törés mély bizalmatlanságot hagyott az iráni társadalomban a nyugati hatalmakkal és a monarchiával szemben. Ez a bizalmatlanság később az 1979-es forradalom egyik mozgósító erejévé vált, és a mai iráni politikai kultúrában is jelen van.
A Pahlavi állam történetének forrásbázisa egyenetlen. A korszakról gazdag diplomáciai anyag áll rendelkezésre: brit külügyi iratok, amerikai külügyminisztériumi dokumentumok, a CIA 2013-ban nyilvánosságra hozott belső története, valamint iráni parlamenti jegyzőkönyvek és törvényszövegek. Az 1921-es puccs és Reza sah uralmának belső döntéshozatala azonban kevésbé dokumentált, mert az iráni állami levéltárak egy része nem hozzáférhető, és a kortárs sajtó cenzúrázott volt. A nomád közösségek letelepítésének áldozatairól, a kendőtiltás társadalmi hatásairól és a vidéki szegénységről csak becslések és visszaemlékezések állnak rendelkezésre; a számszerű adatokat a korszak állami forrásai gyakran alulbecsülték.
Az 1953-as államcsíny rekonstrukciója sokkal jobb forrásokra támaszkodik, de itt is vannak vitatott pontok. A CIA 2013-ban közzétett dokumentumai megerősítették a művelet létezését, de nem válaszolnak meg minden részletet, például a tömegmozgások finanszírozásának mértékét vagy a sah pontos szerepét. A brit MI6 iratai egy része ma is titkos, ezért a brit részvétel teljes körét nem ismerjük. Az iráni állami narratíva a puccsot túlnyomórészt külső agressziónak mutatja be, míg egyes nyugati revizionista szerzők a belső tényezőket hangsúlyozzák. A könyv a bevett történészi konszenzust követi, amely szerint a külső beavatkozás dokumentált, de a belső szereplők felelőssége is valós.
A statisztikai adatoknál – például az olajbevételek, az ipari termelés vagy a puccs áldozatainak száma – a fejezet a főbb becsléseket és azok bizonytalanságát jelzi. A puccs során elhunytak számát illetően nincs megbízható hivatalos adat; a becslések néhány tucattól több százig terjednek.