Hogyan kapcsolódik ez a régió történetéhez? Az Indus-völgyi civilizáció a mai Pakisztán területén feltárt legkorábbi ismert városi kultúra, de nem a modern pakisztáni állam előzménye. Dél-Ázsia északnyugati részén, az Indus és mellékfolyói mentén virágzott, és tengeri, illetve szárazföldi kapcsolatban állt Mezopotámiával, a Perzsa-öböl partvidékével, a mai Iránnal, Afganisztánnal és Közép-Ázsiával. A fejezet ezért nem a mai államhatárok visszavetítésével kezdődik, hanem egy olyan folyamvölgyi kultúra bemutatásával, amely a későbbi dél-ázsiai államalakulatok, kereskedelmi hálózatok és településszerkezetek megértéséhez is alapszintű keretet ad.
Az Indus-völgyi civilizáció (Indus Valley Civilisation) tudományos felfedezése fokozatosan történt. Harappa romjait már a 19. században ismerték, de jelentőségét sokáig nem ismerték fel. Az 1920-as években Mohendzsodaro (szindhi/urdu: موئن جو دڑو, angolos átírásban Mohenjo-daro) és Harappa (urdu: ہڑپہ) feltárása nyomán vált világossá, hogy itt nem elszigetelt településekről, hanem nagy kiterjedésű, sajátos anyagi kultúrájú városi rendszerről van szó. A két névadó lelőhely légvonalban mintegy 600 kilométerre fekszik egymástól: Harappa a Ravi folyó mellett, a mai pakisztáni Pandzsáb területén, Mohendzsodaro pedig az Indus alsó folyása mentén, Szindhben. A kutatás ezért a Harappá-kultúra (Harappan culture) elnevezést is használja, utalva a legkorábban azonosított típuslelőhelyre.
A kultúra belső korszakolása a régészeti rétegek és radiokarbon-mérések alapján három nagy szakaszra oszlik. A korai Harappá-fázis (Early Harappan) a mezőgazdasági falvak és regionális kultúrák időszaka, több évezredes előzménnyel. Fontos korai lelőhely Mehrgarh a mai Beludzsisztánban, ahol a régészek az i. e. 7. évezredig visszanyúló településnyomokat, háziasított gabonát és állatcsontokat tártak fel; Mehrgarh a dél-ázsiai élelemtermelés egyik legkorábbi ismert csomópontja. Az érett fázis, vagyis az érett Harappá-fázis (Mature Harappan) nagyjából i. e. 2600 és i. e. 1900 közé tehető, bár az egyes lelőhelyeken a keltezés több évtizedes–évszázados bizonytalansággal mozog. Ez a városi integráció, a szabványosított súlyrendszer, a pecsétek és a nagy településhálózat időszaka. Végül a késői Harappá-fázis (Late Harappan), körülbelül i. e. 1900 után, a városi központok fokozatos hanyatlását és a helyi, vidékibb kultúrák megerősödését jelzi. A szakaszhatárok nem éles töréspontok, hanem régészetileg megfigyelt folyamatok; a periodizáció maga is tudományos konszenzuson alapuló értelmezés, nem „mért” kormeghatározás.
Földrajzilag a Harappá-kultúra kiterjedtebb volt, mint a mai Pakisztán. Lelőhelyei megtalálhatók a mai India északnyugati részén, Gudzsarátban, Rádzsasztánban és Harijánában éppúgy, mint a pakisztáni Szindh, Pandzsáb és Beludzsisztán területén, továbbá érintkezett az afganisztáni és iráni határvidékekkel. A kultúra ezért nem azonosítható egyetlen mai országgal; a „mai Pakisztán területén is elterjedt” megfogalmazás pontosabb, mint a „pakisztáni civilizáció”.
Az Indus-völgyi civilizáció legismertebb vonása a városi tervezés, amelyet elsősorban Mohendzsodaro és Harappa, később Dholavira, Lothal, Rakhigarhi és Ganweriwala példái alapján ír le a régészet. Mohendzsodarót a kutatás gyakran 200 hektárt meghaladó beépített területű, több tízezer lakosú településként becsüli, de a becslések tág határok között mozognak: a népszámra vonatkozó 20 ezer–80 ezer fős sávok is megjelennek a szakirodalomban. Az adatok nem összeírásból származnak, hanem a feltárt terület sűrűségéből, a házak alapterületéből és a településszerkezetből végzett régészeti becslések. A pontos kiterjedést Mohendzsodarónál az ártéri üledék, a talajvíz és a feltártság korlátai is bizonytalanná teszik.
A két város jellegzetes kétpólusú elrendezést mutat: egy nyugati, magasabb fekvésű halom, amelyet a korábbi ásatások „citadellának” neveztek, valamint egy alacsonyabban fekvő, nagyobb lakónegyed. A „citadella” kifejezést azonban félrevezető lehet, mert palotát vagy uralkodói rezidenciát eddig nem sikerült azonosítani. A nyugati halmokon inkább nagy méretű, közösséginek értelmezett épületek állnak. Mohendzsodarón ilyen az úgynevezett Nagy fürdő (Great Bath): egy vízzáró téglafalú medence, amelyet a kutatás gyakran rituális fürdőhelyként értelmez. Ez az értelmezés valószínű, de nem bizonyított; a helyiség lehetett tisztálkodási, tárolási vagy reprezentációs célú is. A „nagy fürdő” tehát régészeti tény, a rituális funkció viszont interpretáció.
Harappán és Mohendzsodarón egyaránt feltűnik a szabványosított tégla. A kiégetett téglák arányai gyakran 1:2:4-hez közelítenek, ami a mérés és a kivitelezés egységesített gyakorlatára utal. Az utcák sok helyen derékszögű hálót alkotnak, a főutak szélesebbek, a mellékutcák keskenyebbek. A lakóházak udvar köré szerveződtek, gyakran emeletesek voltak, és számos helyiségben kút, fürdőhelyiség vagy lefolyó található. A városok csatornarendszere különösen figyelemre méltó: fedett téglacsatornák, ülepítőaknák és a házakból induló lefolyók vezették el a vizet. Ez a fokú vízgazdálkodás azt jelzi, hogy a városi élet megszervezése nem alkalomszerű, hanem tervszerű koordinációt igényelt. A ma is látható csatornák és kutak régészetileg jól dokumentáltak; ami nyitott, az a tervezés mögötti politikai vagy vallási intézmény természete.
A „közösségi” nagy épületek értelmezése hasonlóan óvatos. A régészeti szakirodalom egy része magtárakként azonosította Harappa és Mohendzsodaro egyes téglaépítményeit, mert a fa- és téglaalapok, légcsatornák és válaszfalak gabonatárolásra utalhatnak. A tényleges funkció azonban vitatott: az épületek lehettek raktárak, adminisztratív csarnokok vagy munkaterületek is. A tárgyi leletek önmagukban nem árulják el az épület rendeltetését, így a „magtár” kifejezés hagyományos címke, nem bizonyított funkciómegjelölés.
Az egykorú Egyiptommal vagy Mezopotámiával összehasonlítva az Indus-völgyi lelőhelyeken eddig nem kerültek elő egyértelmű királysírok, hatalmas feliratos palotakomplexumok vagy uralkodói propagandát hordozó reliefek. A temetkezések viszonylag egyszerűbbek, és a lakóházak közötti státuszkülönbségek is mérsékeltebbnek tűnnek, bár ez nem jelenti azt, hogy a társadalom egyenlőségre épült. A hatalom formájára vonatkozó hipotézisek a központosított állam, a városállamok laza hálózata és a heterarchikus társadalom modelljei között mozognak. Mindegyik modell a rendelkezésre álló anyagi kultúra más-más olvasatát hangsúlyozza; egyiket sem lehet az írott források hiánya miatt bizonyítani.
A Harappá-gazdaság alapja az öntözéses és ártéri mezőgazdaság volt, amelyet a nyári monszun és a folyóvizek ingadozása egyaránt befolyásolt. A növényi maradványok búza, árpa, hüvelyesek, szezám és más haszonnövények termesztését mutatják. A gyapot felhasználása különösen korán, már a korai Harappá-korszakkal érintkező Mehrgarh rétegéből kimutatott pamutrost-maradványok révén jelenik meg a térségben; a gyapottermesztés mértéke és jelentősége azonban még további vizsgálatokat igényel. A szarvasmarha, a juh, a kecske és a vízibivaly tartása a települések állatcsont-anyagában dokumentált.
A kézművesség nagyfokú szakosodást mutat. A Harappá-kultúra tárgyai közül a legnagyobb számban fennmaradt leletcsoport a sztatitpecsét (steatite seal): négyzet vagy téglalap alakú, csiszolt kőből készült, állatábrázolásokkal és rövid feliratszerű jelsorokkal. A pecséteken gyakori az egyszarvúként ábrázolt állat, a zebu, az elefánt, a rinocérosz és más dél-ázsiai faunaelemek. A pecsétek hátoldalán felfüggesztő lyuk van, ami azt sejteti, hogy áruk, tárolóedények vagy adminisztratív iratok megjelölésére használták őket. Az ábrázolások esetleges vallási értelmezése vitatott; például egyes kutatók egy szarvakat viselő, állatokkal körülvett alakot későbbi hindu istenek előzményének tekintettek, de ez a mai kategóriák visszavetítése, és a források alapján nem igazolható.
A fémművesség réz- és bronzeszközöket eredményezett, a kőfaragásban pedig a karneol, a lazúrkő, az alabástrom és a csigahéj feldolgozása fejlődött ki. A Harappá-kultúra híres termékei közé tartoznak a hosszú, hengeres karneolgyöngyök, a csigahéj-karperecek és a réztáblák. A súlyok kőből készültek, és feltűnően egységes, kettes és tízes osztáson alapuló rendszert alkottak. Ez a szabványosított súlyrendszer arra utal, hogy a csere nem pusztán helyi, eseti mérlegen alapult, hanem a régió távoli pontjain is hasonló etalonokat ismertek. A pontos mértékegység abszolút értéke a szakirodalomban vitatott, de a rendszer megléte régészeti tény.
A távolsági kereskedelem legfontosabb bizonyítékai nem elbeszélő forrásokból, hanem tárgytípusok elterjedéséből származnak. Mezopotámiai szövegek említenek egy Meluhha nevű területet, amelyet a legtöbb assziriológus az Indus-vidékkel azonosít, bár az azonosítás nem teljesen egyöntetű. Az Indus-völgyi pecsétek és súlyok több Mezopotámiai lelőhelyről, például Urban és Susában is ismertek, míg az Indus vidékén mezopotámiai típusú pecsét vagy hengerpecsét ritkábban, de előfordul. A Perzsa-öbölben, a mai Bahrein és az Arab-félsziget keleti partvidéke mentén szintén Harappához köthető anyag került elő; ez a tengeri kereskedelem meglétét valószínűsíti. A karneol, a réz, a fa, az elefántcsont és a textil mellett a lazúrkő az afganisztáni bányavidékekkel kötötte össze a Harappá-településeket. A mai India területén lévő Lothalban feltárt téglamedencét egyes kutatók kikötői dokként értelmezik, de ez a funkció vitatott; a tengeri kapcsolatok azonban a szélesebb leletegyüttesből függetlenül is valószínűek.
A Harappá-kultúra egyik legnagyobb rejtélye az Indus-írás (Indus script). Több ezer rövid feliratot ismerünk pecséteken, réztáblákon, kerámiákon és elefántcsont-tárgyakon, de a jelek teljes jelekszámát és a mögöttes nyelvi szerkezetet nem ismerjük. Az eddig ismert feliratok többsége nagyon rövid, gyakran öt jelnél is kevesebb; hosszú, összefüggő szövegek nem maradtak fenn. Nincs kétnyelvű felirat, nincs ismert királylista vagy évkönyv, és nincs olyan kortárs szótár, amely hidat képezne az Indus-írás és egy ismert nyelv között.
A megfejtési kísérletek több irányba mutatnak. Egyes kutatók a proto-dravida nyelvcsalád felől próbálták olvasni a jeleket, mások nyelvi izolátumként kezelték, megint mások szerint a jelek nem feltétlenül nyelvet, hanem közigazgatási-gazdasági kódokat rögzítettek. A tudományos konszenzus annyiban van, hogy ma nincs általánosan elfogadott olvasat. A „szanszkrit vagy korai indoeurópai” olvasatot a régészeti és nyelvtörténeti érvek nem támogatják, ezért a könyv nem ismerteti bizonyított tényként.
Az írás értelmezése azért is kényes, mert a modern indiai és pakisztáni identitásvitákban a Harappá-kultúra gyakran nemzeti őstörténeti hivatkozásként jelenik meg. Egyes értelmezések „Sarasvati-civilizációként” beszélnek róla, és a kiszáradt Ghaggar-Hakra folyómedret a Rigvédában említett Szaraszvati folyóval azonosítják. A geomorfológiai kutatások szerint a Ghaggar-Hakra inkább monszun táplálta, időszakos vízrendszer lehetett, és nem bizonyítható, hogy a Rigvéda földrajza az érett Harappá-kor városaival egyezne. A Harappá-kultúra tehát nem olvasható sem a mai Pakisztán, sem a mai India, sem a védikus hagyomány közvetlen és folytonos „nemzeti előzményeként”; az ilyen állításokhoz hiányzik a nyelvi, írásos és intézményi folytonosság bizonyítéka.
Az érett Harappá-városi rendszer körülbelül i. e. 1900 körül bomlani kezdett, de a folyamat nem egyetlen katasztrófa volt, és nem is az egész lakosság eltűnését jelentette. Mohendzsodaro, Harappa és más nagy központok elveszítették városi jellegüket, a szabványosított pecsétek és súlyok használata visszaszorult, a nagy fürdők és csatornák karbantartása megszűnt, a települések pedig kisebb, vidékibb formákat öltöttek. A lakosság egy része kelet felé, a Gangesz és Jamuna vidéke felé vándorolt, ahol a későbbi Gangesz-völgyi kultúrák fejlődtek ki. A „hanyatlás” szó tehát a városi integráció felbomlását jelöli, nem egy egész nép kihalását.
A hanyatlás okairól több tudományos magyarázat él párhuzamosan. A paleoklimatológiai rekonstrukciók szerint a monszun gyengülése és a regionális szárazodás, az úgynevezett 4,2 ezer éves aridifikációs esemény környékén csökkenthette a folyók vízhozamát és a mezőgazdasági hozamokat. Ez az éghajlati jel a közel-keleti és dél-ázsiai térségben is kimutatható, de nem bizonyítja önmagában a Harappá-városok összeomlását. A folyómeder-változások, árvizek és a talaj szikesedése helyi szinten tovább ronthatták a feltételeket. A távolsági kereskedelem átrendeződése, a mezopotámiai piac hanyatlása és a belső igazgatás fokozatos rugalmatlansága szintén szerepet kaphatott. A modern kutatás ezért többtényezős folyamatként írja le a hanyatlást, nem pedig egyetlen éghajlati vagy katonai ok következményeként.
Régebbi elmélet volt az „árja invázió” feltételezése. Eszerint az északnyugatról érkező indoeurópai nyelvű csoportok erőszakkal rombolták volna le a Harappá-városokat. Ezt a korai ásatások néhány emberi csontvázra és tűznyomra alapozták, de a modern bioarcheológiai és rétegtani elemzések ezt nem erősítik meg. A Mohendzsodarón talált csontvázak egy része különböző rétegekből származik, és nem egyetlen ostrom áldozatait mutatja. A nyelvészeti kutatások az indoeurópai nyelvek dél-ázsiai megjelenését későbbre, a városi összeomlás utáni évszázadokra teszik. Az „árja invázió” így ma nem tekinthető tudományos konszenzusnak; a folyamatok inkább fokozatos átalakulást jeleznek.
Ez az alfejezet elsősorban régészeti elsődleges forrásokra támaszkodik: feltárt településrétegekre, tégla- és csatornarendszerekre, pecsétekre, súlyokra, fémeszközökre, növényi és állati maradványokra, valamint radiokarbon-mintákra. Szöveges forrás nincs az Indus-völgyi társadalomból, mert az írás megfejtetlen, és hosszú elbeszélő felirat nem maradt fenn. A mezopotámiai szövegek Meluhha-említései másodlagos, külső források; ezek hasznosak a kereskedelem vizsgálatához, de nem beszélnek a Harappá-városok belső viszonyairól.
A kronológia a radiokarbon-mérések és a rétegtani összehasonlítás ellenére is becslés. Az érett fázis i. e. 2600–1900 közé helyezése általánosan elfogadott, de az egyes városokban a kezdet és a vég akár évszázados eltérést is mutathat. Mohendzsodaro és Harappa népszámadatai régészeti becslések, nem népszámlálási adatok. A nagy épületek funkciója és a „citadella”, „magtár”, „Nagy fürdő” kifejezések értelmezése vitatott. A politikai hatalom formájáról nincs közvetlen forrás. Az Indus-írás nyelvi háttere ismeretlen, ezért a nyelvi-etnikai folytonosságra épülő modern állítások forráskritikailag nem ellenőrizhetők.
A régészeti konszenzus legfontosabb különbsége a népszerű és nemzeti elbeszélésekhez képest az, hogy nem vetíti vissza a mai államokat, vallásokat és nyelvcsoportokat, és a hanyatlást nem egyetlen katasztrófaként, hanem regionálisan eltérő, többtényezős folyamatként mutatja be. Ahol a szakirodalom eltér, ott a fő ok az adatok eltérő értelmezése: a településméret, a klímamodellek és a műtárgyak funkciójának olvasata.