A mai Pakisztán területe az előző alfejezetben tárgyalt Az Indus-völgyi civilizáció városi központjainak hanyatlása után nem vált lakatlanná, de a régészeti és szöveges források az i. e. 2. évezred második felétől egy másfajta társadalomszerveződést mutatnak: a védikus szövegek által reprezentált, elsősorban pásztorkodó, törzsi-nemzetségi keretekben élő közösségekét. Ezt az átmenetet a 19–20. századi európai történetírás hosszú időn át „árja invázióként” írta le; a mai kutatás azonban ezt a képet faji és katonai értelemben egyaránt elveti, és inkább több hullámú, hosszú vándorlásról, kulturális keveredésről és belső átalakulásról beszél. Az alábbiakban előbb a védikus kort, majd a Maurja Birodalom, a kusánok és a Gupta-kor időszakát mutatjuk be, kiemelve, hogy a mai Pakisztán területe nem egyszerűen „India” perifériája volt, hanem északnyugati kapuja, ahol a szubkontinens, Irán, Közép-Ázsia és a görög világ folyamatosan érintkezett.
A védikus kor hagyományos datálása i. e. 1500 és 500 közé esik. A korszak elsődleges szöveges forrásai a Védák, elsősorban a Rigvéda (szanszkrit Ṛgveda), amely himnuszgyűjteményként a korai védikus közösségek pásztorkodó, állattartó életmódját, törzsi harcait és vallási elképzeléseit tükrözi. A legrégebbi himnuszokat a mai tudományos konszenzus i. e. 1500 és 1200 közé teszi, de a datálás vitatott: egyes indiai kutatók lényegesen korábbi, a szubkontinensen belüli eredetet feltételeznek, míg a nyelvészeti és összehasonlító vallástörténeti érvek a közép-ázsiai sztyeppe irányából érkező, indoeurópai nyelvet beszélő csoportok fokozatos bevándorlását valószínűsítik.
Az „árja” kifejezés (szanszkrit ārya, nagyjából „nemes”) a védikus szövegekben beszélői önelnevezés, nem faji vagy nemzeti kategória. A 19. századi európai indológia azonban „árja fajt” és „árja inváziót” konstruált, amit később a náci ideológia is felhasznált. Ez a faji értelmezés tudományosan megbukott, és a mai kutatók ezt hangsúlyozzák. Ugyanakkor a nyelvészeti rekonstrukció, a rokonsági terminológia és a tűzoltár-rítusok hasonlósága alapján a védikus nyelv és vallás kapcsolatban áll a közép-ázsiai és iráni indoiráni hagyományokkal; a pontos migrációs útvonal, az időrend és a bevándorlás mértéke vitatott marad. A régészeti kultúrák közül a szürke festett kerámia (painted grey ware) egyes lelőhelyeit megpróbálták a védikus korhoz kötni, de ez az azonosítás szintén vitatott, mert a régészeti kultúrák és a nyelvhasználó csoportok nem feleltethetők meg automatikusan egymásnak.
A korai védikus közösségek a Szapta-Szindhu (a hét folyó vidéke) néven emlegetett területen mozogtak, amely nagyjából a mai Pandzsábnak és az Indus felső folyásának felel meg. A Rigvéda folyónevei között az Indus (Szindhu) és a mellékfolyók jól azonosíthatók, de a mitikus Szaraszvati folyó azonosítása – a mai, részben kiszáradt Ghaggar-Hakra mederrel – évtizedek óta tudományos és emlékezetpolitikai vita tárgya. A régészeti anyag e korszakból szegényesebb, mint az Indus-völgyi civilizáció idején: a védikus közösségek kevésbé városiasodott, részben félnomád életmódot folytattak, szarvasmarha-tenyésztéssel, lóval kapcsolatos rítusokkal és törzsi vezetők köré szerveződve. A korábbi városi civilizáció nem tűnt el egyetlen éjszaka alatt; a régészeti leletek inkább a településhálózat fokozatos átalakulását, a városi kézművesség és távolsági kereskedelem visszaesését mutatják.
A késő védikus korban (i. e. 1000–500) a központ fokozatosan a Gangesz felső völgye felé tolódott, ahol vasszerszámokkal, erdőirtással és letelepedett földműveléssel új politikai központok alakultak. A mai Pakisztán területe ekkor periférikusabbá vált, de megőrizte szimbolikus jelentőségét: a folyók, a himnuszok és a rituális földrajz emlékezete tovább élt a későbbi indiai hagyományban. Ebben az időszakban a védikus hagyomány társadalmi intézményei is átalakultak: a korábbi, lazán szervezett törzsi csoportokból fokozatosan kialakultak a területi alapon szerveződő kis királyságok és arisztokratikus köztársaságok.
A korai védikus vallás politeista, áldozati jellegű világkép volt. A Rigvéda istenei között kiemelkedik Indra, a vihar és a háború istene, Agni, a tűz, Varuna, a törvény és a kozmikus rend őre, valamint a rituális ital, Szóma isteni megszemélyesítése. Az áldozati rítusokat (jagya) részletesen szabályozták, és a papi csoport, a bráhmanák (brahminok) fokozatosan egyre nagyobb társadalmi tekintélyre tett szert. A védikus szövegek későbbi rétegei – a bráhmanák, áranjakák és upanisadok – a rituálé magyarázatától az elvont filozófiai kérdésekig (a lélek, az önvaló, az újraszületés) terjesztették ki a gondolkodást. Ebből a hagyományból nőtt ki később a szubkontinens brahmanikus vallása, amelynek modern leszármazottja a mai hinduizmus, de a korszakra a „hinduizmus” kifejezést visszavetíteni pontatlan lenne, mert a vallási identitás, a közös panteon és a normatív szövegkánon csak évszázadok alatt alakult ki.
A védikus társadalom törzsi-nemzetségi keretekben szerveződött. A rádzsa (király vagy törzsfő) hatalmát a nemzetségi gyűlések, a szabha és a szamiti korlátozták; a központosított, bürokratikus állam még nem létezett. A varna rendszer – a négy rend, azaz a bráhmanák, a harcos-nemes ksatriják, a köznép vaisják és a szolgáló súdrák – a védikus szövegekben megjelenik, de a korai időkben még nem volt merev, örökletes kasztrendszer. A mai kaszt (szanszkrit jāti) intézménye csak a későbbi évszázadokban, a kézműves és mezőgazdasági közösségek megszilárdulásával vált meghatározóvá. A nők társadalmi helyzete patriarchális volt, de a védikus himnuszok egyes részei női szerzőknek is emléket állítanak; a későbbi jogi szövegek ezzel szemben egyre korlátozóbb normákat rögzítenek.
A mai Pakisztán területén a védikus kultúra elsősorban a Pandzsáb és az Indus felső vidékén mutatható ki; Szindh, Beludzsisztán és a hegyvidékek közösségei különböző nyelvi és kulturális terekhez tartoztak, amelyekről a védikus szövegek alig szólnak. A régészeti adatok e területeken gyakran nem védikus, hanem a korai iráni, közép-ázsiai vagy helyi mezopotámiai kapcsolatrendszerekre utalnak, ami a térség sokszínűségét jelzi.
Az i. e. 6. századtól a Gangesz térségében és a mai Pakisztán északnyugati peremén új urbanizáció bontakozott ki: városok, pénzverés és a Mahádzsanapadák (szanszkrit mahājanapada, „nagy államok”) néven ismert területi királyságok és köztársaságok. A páli és szanszkrit források tizenhat ilyen államot sorolnak fel. A mai Pakisztán területén Gandhára (fővárosa Takszila, Taxila) volt a legfontosabb, és a források egy része ide sorolja Kambódzsa vagy az Indus alsó vidékén Szindhu-Szauvira államot is, bár a határok bizonytalanok. A politikai egységek között királyságok és arisztokratikus köztársaságok (gana-szangha) is voltak; az utóbbiakban a döntéshozatal gyűlésekben, a főbb nemzetségek részvételével zajlott.
Ugyanebben az időszakban a terület bekapcsolódott az iráni Achaemenida Birodalom expanziójába. I. Dareiosz (uralk. i. e. 522–486) feliratai szerint a birodalom keleti tartományai közé tartozott Gandhára és az Indus-vidék nyugati része; a görög Hérodotosz is adófizető területként említi az indiai szatrapiát. Ez az első olyan időszak, amikor a mai Pakisztán területéről írott birodalmi adminisztrációs adatok maradtak fenn, bár a perzsa uralom napi gyakorlatát kevéssé ismerjük. Az Achaemenida jelenlét hozzájárult a régió úthálózatának, pénzforgalmának és közigazgatási kultúrájának fejlődéséhez, és a helyi elitek közvetítő szerepe is megerősödött.
Nagy Sándor i. e. 327–325-ös hadjárata során átkelt az Induson, a Pandzsábban legyőzte Porosz királyt, majd a folyó mentén levonulva érte el az Indiai-óceánt. A görög-makedón sereg jelenléte pusztító és rövid volt; a helyi lakosság tapasztalatairól a görög források elsősorban katonai és udvari szempontból tudósítanak. A hellén hódítás közvetlen utóhatása azonban tartós volt: a Szeleukida Birodalom, majd a görög-baktriai királyság fenntartotta a görög politikai és kulturális jelenlétet a régióban, és ez a Maurják felemelkedésének is fontos külső keretet adott.
A Maurja Birodalom az indiai szubkontinens első nagy kiterjedésű, központosított politikai képződménye volt. Alapítója, Csandragupta Maurja (uralk. kb. i. e. 321–297) a Gangesz-völgyi Nanda-dinasztia megdöntésével szerzett hatalmat, majd nyugat felé terjeszkedett. A Szeleukida uralkodóval, I. Szeleukosz Nikatórral i. e. 305 körül kötött szerződése a görög források szerint területi engedményeket és 500 hadielefánt átadását foglalta magában; ennek révén a mai Pakisztán és Kelet-Afganisztán egy része a Maurja ellenőrzés alá került. A birodalom fővárosa a Gangesz menti Pátaliputra volt, de a mai Pakisztán területén Takszila (Taxila) regionális központként és híres oktatási csomópontként működött.
A Maurja államról szóló források kettős természetűek. Egyrészt a görög követ, Megaszthenész Indika című leírása – amely nem maradt fenn eredeti formában, de későbbi görög és latin szerzők idézeteiből ismerjük – a birodalmi főváros, az udvar, a társadalmi csoportok és a városi igazgatás képét rögzíti. Másrészt a Kautilja (más néven Csánakja) nevéhez hagyományosan kapcsolt Arthasásztra (Arthaśāstra) államelméleti és közigazgatási kézikönyv részletesen tárgyalja az adóztatást, a kémkedést, a büntetésjogot, a külpolitikát és a hadsereget. A szöveg datálása és egységessége vitatott: egyes kutatók i. e. 4. századi magot, mások i. sz. 1–2. századi szövegrétegeket azonosítanak, ezért nem szabad automatikusan Csandragupta udvarának tükörképét látni benne.
A Maurja Birodalom nem volt modern értelemben vett homogén állam. A magterületeken a központi hatalom adószedő tisztségviselőkkel, helyőrségekkel és felügyelőkkel működött; a peremterületeken, így a mai Pakisztán nagy részén, a gyakorlati uralom a helyi elitek, törzsi vezetők és városi testületek együttműködésére épült. A görög források szerint a Maurja hadsereg több százezer gyalogost, lovasságot, harci elefántot és szekeret számlált, de ezek a számok nyilvánvalóan túlzóak vagy becslések, és a birodalom teljes területére vonatkoztak. A régészeti és numizmatikai leletek szerint a Maurja időszakban a kereskedelem, a pénzverés és az úthálózat tovább bővült, különösen az északnyugati határzónában.
A Maurja Birodalom legismertebb uralkodója Asóka (uralk. kb. i. e. 268–232) volt. A buddhista hagyomány szerint a trónért folytatott testvérharc és a kalingai háború (i. e. 260 körül) vérengzései után a buddhizmus felé fordult. A 13. számú sziklaediktumában maga Asóka beszél a kalingai hadjárat okozta szenvedésről: a felirat szerint mintegy 100–150 ezer embert hurcoltak el, sok tízezren meghaltak. Ezek a számok kerekített, emlékezetpolitikai szándékú adatok; a felirat célja nem statisztikai pontosság, hanem a dharma (itt kb. „törvény”, „erényes rend”) melletti elköteleződés kinyilvánítása.
Asóka uralkodásának legjelentősebb elsődleges forrásai a dharma-ediktumok: sziklákra, barlangokra és csiszolt oszlopokra vésett rendeletek, amelyek a birodalom különböző pontjain hirdetik az erőszakmentesség, a vallási türelem, a jóléti intézkedések és az igazságos bánásmód normáit. A mai Pakisztán területén Sahbazgarhi (a Mardan-medencében) és Mansehra sziklafeliratai a legfontosabbak; ezek harósti írással, gandhárai prákrit nyelven készültek, szemben a Gangesz-völgyi bráhmi írású feliratokkal. Ez a többnyelvűség dokumentálja, hogy a Maurja adminisztráció a helyi nyelvekhez és írásrendszerekhez alkalmazkodott.
Asóka buddhista meggyőződésének mélysége és a buddhizmus állami szerepe vitatott. A feliratok nem nevezik meg szorosan a buddhista tanítás teljes rendszerét, hanem általános etikai normákat hirdetnek; a páli krónikák szerint Asóka támogatta a harmadik buddhista zsinatot és missziókat küldött a birodalom határain túlra, de ennek egyes részletei a későbbi egyházi hagyományból származnak. A mai tudományos konszenzus Asókát olyan uralkodónak tartja, aki a buddhizmus támogatása mellett a birodalom vallási sokszínűségét is fenntartotta, és a dharmát a politikai stabilitás eszközeként is használta.
A Maurja Birodalom Asóka halála után hanyatlani kezdett: az utódok hatalma gyengült, a peremterületek fokozatosan leváltak, és az i. e. 2. század elején a birodalom összeomlott. A Maurják emléke az indiai történeti hagyományban az ideális, igazságos birodalom mintájává vált, de ez a kép részben későbbi konstrukció.
A Maurja Birodalom felbomlása után a mai Pakisztán területe ismét határzónává vált. Északnyugat felől a görög-baktriai királyság terjeszkedett, és az indo-görög királyok – közülük a leghíresebb Menandrosz (uralk. i. e. 155–130 körül) – a Hindu-kus és a Pandzsáb térségét uralták. Menandrosz a buddhista hagyományban Milinda királyként szerepel, akinek a Milinda-panyha („Milinda kérdései”) című szöveg a buddhista tan filozófiai párbeszédét tulajdonítja. Az indo-görög pénzérmék kétnyelvűek – görög és prákrit –, és az istenek, a királyi portrék, valamint a helyi vallási szimbólumok keveredését mutatják. Ez a görög-indiai érintkezés nem egyszerűen „nyugati hatás” volt, hanem helyi közvetítésű szinkretizmus.
Az indo-görög uralmat a közép-ázsiai szakák (szkíták), majd az indo-pártusok követték az i. e. 1. századtól. A mai Pakisztán területén ekkor több, egymással versengő törzsi és regionális hatalom működött; a politikai töredezettség ellenére a távolsági kereskedelem – elsősorban a Közép-Ázsián át vezető utak mentén – továbbra is összekapcsolta a térséget a római, iráni és kínai piacokkal. A régészeti leletek, különösen a pénzérmék és a feliratok, itt pótolják a narratív források hiányát.
A Kusán Birodalom a közép-ázsiai jüecsik törzsszövetségéből alakult ki. Az i. sz. 1. század közepén Kujula Kadphiszész, majd utódai egyesítették Baktriát, a mai Afganisztánt, a mai Pakisztánt és Északnyugat-Indiát. A birodalom fénykora Kaniska idejére esett, akinek uralkodási dátumát a kutatás vitatja: a legtöbb mai becslés az i. sz. 1. század vége és a 2. század eleje közé helyezi, de a pontos évszám a kusán kronológia egyik legnehezebb kérdése. A birodalom központja Purusapura (a mai Pesavar) volt, és a mai Pakisztán területén olyan városok virágoztak, mint Takszila. A kínai források, például a Hou Han-shu, és a római földrajzi irodalom egyaránt említik a kusán hatalmat, ami a birodalom nemzetközi kapcsolatait jelzi.
A kusánok a selyemút egyik legjelentősebb közvetítő hatalmává váltak. A birodalmukon át áramlottak a kínai selyem, a közép-ázsiai lovak, az iráni fémek és a római üvegáruk. A vallási térkép rendkívül sokszínű volt: a buddhizmus, a korai hindu irányzatok, a zoroasztrizmus és a görög-római kulturális elemek egymás mellett éltek. A Gandhára művészet ebben a környezetben alakult ki: a görög-római szobrászati formákat és a buddhista ikonográfiát ötvöző ábrázolásmód, amely a Buddha emberalakú megjelenítésének egyik legkorábbi és legnagyobb hatású központja volt. A tudományos vita arról, hogy az első Buddha-ábrázolások Gandhárában vagy a Gangesz-völgyi Mathurában születtek-e, máig nem zárult le, de Gandhára szerepe mindkét értelmezésben meghatározó. Takszila környékén számos buddhista sztúpa és kolostor maradt fenn ebből az időszakból, ami a régió vallási központjának intenzív működését mutatja.
A kusán állam hivatalos nyelve és írásbelisége is sokrétű volt: a feliratok baktriai, görög, prákrit és harósti nyelveken készültek. A buddhista hagyomány Kaniskához köti a negyedik buddhista zsinat összehívását, amely a mahájána buddhizmus kialakulásához kapcsolódik; a részleteket illetően azonban a források ellentmondásosak, és a mahájána irányzat fokozatos, több évszázados folyamat eredménye volt. A Kusán Birodalom a 3. században hanyatlott, részben a Szászánida Birodalom nyomása, részben a belső széttagolódás miatt. A mai Pakisztán területén a kusán utódállamok és a helyi dinasztiák továbbra is fontos buddhista és kereskedelmi központokat tartottak fenn.
A Gupta Birodalom (kb. i. sz. 320–550) a Gangesz középső vidékéről, Magadhából kiindulva vált Észak-India meghatározó hatalmává. Alapítója I. Csandragupta (uralk. kb. 320–335), fia Szamudragupta (kb. 335–375) és unokája II. Csandragupta (kb. 375–415) katonai hadjáratokkal és házassági szövetségekkel szélesítették ki a birodalmat. A Gupta-korszakot a hagyományos indiai történetírás gyakran klasszikus kornak vagy „aranykornak” nevezi, mert ekkor virágzott a szanszkrit irodalom, a matematika, a csillagászat, az orvostudomány és a templomépítészet. Kálidásza költő és drámaíró, Árja Bhata csillagász-matematikus és a jogi-politikai hagyomány több alapműve is ehhez a korszakhoz kapcsolódik. A kínai buddhista zarándok, Faxian i. sz. 400 körül járt Észak-Indiában, és leírta a virágzó kolostorokat, a városiasodott térségeket és a buddhista közösségek szervezetét; későbbi útitársa, Xuánzàng a 7. században már romokat is látott, ami a térség átalakulásáról tanúskodik.
Ez az „aranykor” kép azonban értelmezést igényel. A felvirágzás elsősorban az udvari elit, a brahmin papság és a városi kereskedők kultúráját jellemezte; a paraszti tömegek életkörülményeiről, a nők mindennapjairól és a peremterületek társadalmáról a források jóval kevesebbet mondanak. A „klasszikus India” fogalma modern nemzeti-kulturális hivatkozási ponttá is vált, ezért a történészi elemzésben óvatosan kezelendő. A Gupta-korszakban a brahmanikus hinduizmus megerősödött, a templomépítészet és a devocionális irányzatok előzményei is megjelentek, de a buddhizmus és a dzsainizmus továbbra is jelentős közösségi és intézményi hálózatot tartott fenn.
A mai Pakisztán területe a Gupta Birodalom közvetlen fennhatóságának peremén vagy azon kívül helyezkedett el. Az északnyugati térségben – Gandhárában, a Pandzsáb nyugati részén és Szindhben – a kusán utódok, a Szászánida Birodalom és a helyi dinasztiák vetélkedtek. A Gupta uralkodók egyes hadjáratai elérték a mai Kelet-Pakisztán területét, de tartós közigazgatási jelenlétük nem valószínű. A Gupta-korszakban a buddhista kolostorok és a brahmin templomok tovább működtek a régióban; a Gandhára művészet késői szakasza és a takszilai leletek a kulturális folytonosságot mutatják.
A korszak végét a közép-ázsiai fehér hunok (heftaliták) betörése jelezte. Az i. sz. 5. század közepétől a heftalita támadások súlyos pusztítást okoztak Gandhárában és Takszilában, nagymértékben hozzájárulva a helyi városi-buddhista hálózat hanyatlásához. A Gupta Birodalom a 6. század elejére felbomlott; a mai Pakisztán területe ismét kisebb politikai egységek, törzsi szövetségek és regionális dinasztiák mozaikjává vált. Ez a töredezettség volt az a világ, amelybe az iszlám hódítás az ezt követő évszázadokban behatolt.
Az alfejezet megállapításai eltérő bizonyosságú forrásokra épülnek. A védikus korszak elsősorban szóbeli hagyományból évszázadokkal később lejegyzett szövegeken és régészeti leleteken alapul; a szövegek datálása, az „árja” vándorlás jellege és a korai társadalom rekonstrukciója a mai napig módszertani vita tárgya. A Rigvéda himnuszait nem lehet kritika nélkül történeti beszámolóként olvasni: vallási és költői szövegekről van szó, amelyek nem a hétköznapi élet dokumentálására törekedtek.
A Maurja-kor forrásadottsága kedvezőbb, de egyenetlen. Asóka ediktumai elsődleges epigráfiai dokumentumok, amelyekből a birodalmi ideológia és a helyi nyelvek használata rekonstruálható; ugyanakkor a feliratok az uralkodó önreprezentációját tükrözik, és a bennük szereplő áldozati számok nem független statisztikai adatok. A görög források, így Megaszthenész idézetei, a külső megfigyelő torzításait hordozzák. Az Arthasásztra esetében a datálás és a szerzőség bizonytalansága miatt a Maurja közigazgatásra vonatkozó következtetéseket óvatosan kell kezelni.
A Kusán-kronológia máig megoldatlan: Kaniska uralkodásának évszámát illetően több iskola létezik, és a pénzérmék, feliratok, valamint a kínai és római források adatai nem mindig egyeztethetők össze. A Gandhára művészet kronológiáját és a Buddha-ábrázolások eredetét a régészeti leletek újabb értékelése folyamatosan módosítja. A Gupta-kor esetében a szanszkrit irodalmi virágzás dokumentált, de a politikai és gazdasági viszonyok rekonstrukciója a feliratok és pecsétek mellett sok helyen hiányos. A kínai zarándokok útleírásai elsődleges értékűek, ám műfajukból adódóan a vallási életre koncentrálnak, és nem feltétlenül reprezentálják a vidéki társadalom egészét.
A mai Pakisztán területére vonatkozó régészeti kutatás egyenetlen: a modern városfejlődés, a mezőgazdasági művelés és a folyómedrek változása sok lelőhelyet bolygatott vagy megsemmisített. A demográfiai, gazdasági és áldozati becslések ezért nem tekinthetők pontos méréseknek; a tankönyv csak nagyságrendi, tudományos konszenzuson alapuló megközelítést közöl, ahol ez lehetséges.