A mai Pakisztán területén az iszlám nem egyetlen hódítási hullámban, hanem több, egymástól földrajzilag és politikailag is elkülönülő szakaszban vált meghatározó vallási és államszervezési tényezővé. Az előző alfejezetben tárgyalt klasszikus indiai világ – a Maurja Birodalom, a görög-baktriai utódállamok, a szkíta és kusán uralmi korszak, valamint a Gupta-kor utáni regionális királyságok – után a 8. századtól a mai Pakisztán területe fokozatosan a szélesebb iszlám világ peremvidékévé, majd a 13. század elejétől a Delhi Szultanátus egyik belső tartományává szerveződött. Ez a folyamat nem azonosítható a modern pakisztáni vagy indiai nemzeti elbeszélések visszavetített kategóriáival: a hódítások szereplői nem „pakisztániak” vagy „indiaiak” voltak, a vallási határok pedig sokáig képlékenyebbek voltak, mint a későbbi nemzetállami történetírás feltételezi. Az alábbiakban előbb a 711-es szindhi hódítást, majd a gaznavida és gúrida terjeszkedést, végül a Delhi Szultanátus kialakulását és intézményeit vizsgáljuk, különös tekintettel a források természetére és a modern értelmezési vitákra.
A 7. század végére az Omajjád kalifátus (Umayyad Caliphate) keleti terjeszkedése elérte a mai Afganisztán és Irán keleti határvidékét. A hódítás indoklásában az arab források gyakran említik a tengeri kereskedelem védelmét és a helyi uralkodók ellenséges magatartását. A legrészletesebb – de hitelesség szempontjából vitatott – elbeszélés szerint a szindhi uralkodó, Dáhir (Dahir) uralma alatt a mai Karacsi környékén fekvő kikötő, Debal (Daybul) lakói kerültek konfliktusba arab hajósokkal. A történeti okok ennél összetettebbek: az Omajjád udvar keleti helytartója, al-Haddzsádzs ibn Júszuf a birodalom keleti határán új tartományokat akart nyitni, a szindhi partvidék pedig a Indiai-óceáni kereskedelem egyik fontos csomópontja volt.
A hódítás vezetője a források szerint Muhammad ibn Kászim (Muhammad ibn Qasim), al-Haddzsádzs fiatal rokona volt. A hadjárat 711-ben indult, és 713-ra az arab erők elfoglalták Debal, Brahmanabad és Multán térségét. Dáhir a döntő ütközetben elesett, fia és családja egy része fogságba került. Az arab hódítás nyomán Szindh az Omajjád kalifátus tartományává vált, és a térségben megindult a muszlim jelenlét intézményesülése. A hódítás azonban nem járt együtt a helyi társadalom azonnali iszlamizációjával: a források arra utalnak, hogy a falusi lakosság nagy része megtarthatta vallását, a brahmin és buddhista elitek egy része pedig adókezelői vagy helyi közigazgatási feladatokat kapott. A nem muszlim alattvalók dhimmí (védett közösség) jogállása elvben vallási autonómiát és adófizetési kötelezettséget jelentett, de ennek gyakorlata tartományonként és korszakonként változott.
A hódítás elsődleges forrása, a Csácsnáma (Chachnama) a hagyomány szerint egy arab szöveg perzsa fordítása, ám a mai történetírás többségi álláspontja szerint a fennmaradt szöveg legalábbis erősen átdolgozott, valószínűleg a 13. században keletkezett kompozíció. A Csácsnáma részletesen leírja Dáhir udvarát, a hadjáratokat és a helyi viszonyokat, de politikai teológiája és irodalmi formája miatt nem tekinthető semleges krónikának. A hódítás ténye és főbb állomásai azonban más arab forrásokkal, például Balázuri (al-Baladhuri) Futúh al-buldán című művével is összhangban állnak, ezért a tudományos konszenzus a 711–713-as hódítást dokumentált eseményként tartja számon. Vitás viszont, hogy az arab uralom Szindhben mennyire volt mély: a 9. századra a kalifátus központi hatalma meggyengült, és a tartományban helyi muszlim dinasztiák vették át az irányítást. A hódítás hosszú távú jelentősége így nem a tartós arab katonai jelenlét, hanem az iszlám intézményeinek és a muszlim kereskedőhálózatoknak a megalapozása volt a térségben.
A 10. században a mai Afganisztán keleti részén fekvő Ghazna (Gazni) központtal új hatalmi tényező jelent meg: a Gaznavidák (Ghaznavids). A dinasztia gyökerei a közép-ázsiai Számánida állam katonai rabszolga-elitjéhez nyúlnak vissza. A török származású katonai parancsnokok közül Alp Tegin (Alptigin) 961 körül Ghaznában önálló hatalmat épített ki, majd utóda, Sebüktegin (Szebüktigin) a Számánidák keleti tartományainak örökösévé tette a fejedelemséget. Fia, Mahmúd Gaznavi (Mahmud of Ghazni) 998 és 1030 között a dinasztia leghíresebb uralkodója lett. Uralkodása alatt a Gaznavida Birodalom nyugaton Horászánig, keleten pedig a mai Pakisztán északi részéig, a Pandzsáb síkságáig terjedt.
Mahmúd a források szerint több mint tucatnyi hadjáratot vezetett a szubkontinens belsejébe. A hadjáratok célja részben a rabszolga-, hadizsákmány- és állatállomány-szerzés, részben a legitimáció és a szunnita iszlám védelmezőjeként való fellépés volt. A leghíresebb, egyben legvitatottabb esemény az 1026-os szomnáthi hadjárat, amelynek során Mahmúd kifosztotta a gudzsaráti Siva-templomot. A kortárs és későbbi perzsa források ezt a muszlim hódító vallásos győzelmeként mutatják be, míg a modern hindu nacionalista emlékezetpolitika a templomrombolás és az „iszlám barbárság” jelképeként idézi. A történeti elemzés ennél árnyaltabb: a templomrombolás dokumentált tény, ám a források túloznak, és a hadjárat gazdasági-politikai motívumai legalább olyan fontosak voltak, mint a vallási retorika. A Mahmúdhoz köthető pusztításokért nem egy „muszlim civilizáció” vagy a mai pakisztáni/indiai muszlim közösségek, hanem konkrét katonai döntések és intézmények a felelősek.
Mahmúd nem annektálta a Gangesz-völgyi területeket, hanem a Pandzsábot tette a birodalom keleti tartományává. Lahor a 11. században a gaznavida adminisztráció és a perzsa nyelvű udvari kultúra egyik központja lett. A Gaznavidák állama kettős jellegű volt: az uralkodóház török katonai származású volt, de a hivatalos nyelv, az irodalom és az adminisztráció túlnyomórészt perzsa mintákat követett. Ezt a török-perzsa szintézist később a Gúridák és a Delhi Szultanátus is örökölte. A gaznavida uralom alatt a mai Pakisztán területén a muszlim jelenlét már nem csupán a katonai garnizonokra korlátozódott, hanem a városi vallási intézmények, a szúfi rendek és a kereskedőhálózatok is megerősödtek.
A források között kiemelkedik al-Bírúni (al-Biruni) Kitáb al-Hind (India könyve) című munkája, amely a 11. század elején keletkezett, és a szubkontinens vallásait, tudományait és társadalmát a korszak egyik legpontosabb külső leírásában mutatja be. Al-Bírúni Mahmúd kíséretében utazott, ezért műve egyszerre elsődleges forrás és a muszlim hódító udvar nézőpontjának terméke. A gaznavida hadjáratok áldozatszámaira és a fosztogatások mértékére nincsenek megbízható statisztikák; a krónikások által megadott számok gyakran irodalmi túlzások, ezért azokat a mai történetírás legfeljebb nagyságrendi becslésként kezeli.
A 12. század közepére a Gaznavidák hatalma a mai Afganisztán keleti hegyvidékén meggyengült. A Gúridák (Ghurids) a közép-afganisztáni Gúr hegyvidék törzsi-fejedelmi közegéből emelkedtek fel, és fokozatosan kiszorították a Gaznavidákat. A gúrida terjeszkedés vezéralakja Muhammad Gúri (Muhammad of Ghor) volt, aki 1186-ban elfoglalta Lahort, 1191-ben azonban a taraini csatában vereséget szenvedett a rádzsput Csauhán uralkodótól, Prithvírádzs Csauhántól (Prithviraj Chauhan). A második taraini csata 1192-ben Muhammad Gúri győzelmét hozta; a források szerint a rádzsput fejedelmek közötti belső viszályok és a lovassági taktika döntő szerepet játszottak az eredményben. Ez a győzelem nyitotta meg az utat a Gangesz-völgy felé, és a gúrida katonai parancsnokok néhány évtized alatt elfoglalták Delhi, Ajmer, Benáresz és a mai Észak-India jelentős részét.
A gúrida hódítás természetét illetően hasonló viták élnek, mint Mahmúd kapcsán: a hindu nacionalista elbeszélés Prithvírádzs Csauhánt a „hős ellenálló” szerepébe emeli, míg a pakisztáni muszlim tankönyvi narratíva Muhammad Gúrit a Delhi Szultanátus megalapozó hódítójaként ábrázolja. A tudományos konszenzus szerint a Gúridák nem voltak mai értelemben vett „afgánok” vagy „pakisztániak”; a törzsi hátterük, a perzsa udvari kultúrájú adminisztrációjuk és a szunnita iszlámhoz kötődő legitimációjuk a korábbi gaznavida modellt folytatta. Muhammad Gúri 1206-os meggyilkolása után a birodalom központi irányítása szétesett, és a tartományi katonai parancsnokok közül Kutb ad-Dín Ajbak (Qutb al-Din Aibak) Delhi székhellyel saját hatalmat épített ki. Ezzel megszületett a Delhi Szultanátus (Delhi Sultanate) első, gyakran „rabszolga-dinasztiának” nevezett korszakának alapja.
A Delhi Szultanátus 1206 és 1526 között állt fenn, és több dinasztiát foglalt magában: a mamlúk („rabszolga”) korszakot, a Khaldzsíkat, a Tughluqokat, a Szajjidokat és a Lodikat. A „rabszolga-dinasztia” elnevezés félrevezető, mert Kutb ad-Dín Ajbak és utódai nem a modern értelemben vett rabszolgaként, hanem ghulám (katonai szolga) háttérrel emelkedtek hatalomra. A katonai szolgaság intézménye a középkori iszlám világban elterjedt volt: a fiatal, nem muszlim hadifoglyokból vagy vásárolt személyekből kiképzett katonák hűsége elvben az uralkodóhoz kötődött, ám többször ők maguk szereztek hatalmat. Ez a rendszer egyszerre tette lehetővé a birodalom katonai mobilitását, és hordozott állandó lázadási kockázatot.
Kutb ad-Dín Ajbak rövid uralkodása után Iltutmis (1211–1236) szilárdította meg a szultanátust. A források szerint 1229 körül a bagdadi Abbászida kalifa oklevéllel ismerte el uralmát, ami a szunnita legitimáció fontos eleme volt. A szultanátus intézményei ekkor váltak rendszeressé. A központi hivatalnokréteg perzsa nyelvű volt, a katonai parancsnokok török-perzsa hátterűek, a vallási tisztségviselők pedig a hanafita szunnita jogi iskolához kötődtek. A tartományi kormányzók iktá (iqta) földadományt kaptak katonai szolgálat fejében; ez az intézmény a későbbi mogul dzságír rendszer előzménye volt. A nem muszlim alattvalók a dhimmí jogállás részeként dzsizját (fejadót) fizettek, a földadó (kharádzs) pedig a mezőgazdasági termelésből származott. A gyakorlatban a dzsizja beszedése nem volt folyamatos és egységes: a szultánok pénzügyi-politikai megfontolásoktól függően időnként felfüggesztették vagy szigorították.
A Delhi Szultanátus hatalma soha nem volt a mai értelemben vett központosított állam. A szultán személyes tekintélye, a katonai elit lojalitása és a tartományi kormányzók gyakran ingatag egyensúlyán alapult. A szultanátus területén számos hindu rádzsput állam maradt fenn, amelyek adót fizettek ugyan, de belső autonómiájukat megőrizték. A falusi társadalom többsége hindu maradt; az iszlám elsősorban a városokban, a garnizonokban és a kereskedőközpontokban terjedt. A falusi parasztok, kézművesek és nők mindennapi életéről a perzsa krónikák alig szólnak, ezért a kép felülről lefelé torzított. A források hiánya különösen a nők, a nomád közösségek és a nem elit csoportok esetében súlyos, ezt az összehasonlító fejezetekben is jelezni kell a fejezet címe.
A 13. században a Delhi Szultanátus létét a mongol hódítás fenyegette. Dzsingisz kán seregei 1221-ben elérték a mai Pakisztán északnyugati határvidékét, és a Horászánból, Közép-Ázsiából menekülő török-perzsa katonai és vallási elitek tömegesen érkeztek a szultanátusba. Ez a menekülthullám egyszerre erősítette a Delhi központú állam katonai kapacitását és növelte a perzsa adminisztratív hagyomány súlyát. A mongol támadások a 13–14. században több alkalommal is elérték a Pandzsábot, Laort és a Gangesz-völgyet, de a Delhi Szultanátus – a közép-ázsiai muszlim államok többségével ellentétben – fennmaradt.
A Khaldzsí dinasztia 1290-es hatalomra kerülése után a szultanátus katonai és gazdasági reformokkal próbálta ellensúlyozni a mongol fenyegetést. Alá ad-Dín Khaldzsí (Ala al-Din Khalji, 1296–1316) a források szerint szigorú piaci ellenőrzést, központi adóbehajtást és nagyméretű hadsereg-fenntartási rendszert vezetett be. A Tughluq dinasztia idején, különösen Muhammad bin Tughluq (1325–1351) alatt a terjeszkedés és a bürokratikus reformok látványosak, de ellentmondásosak voltak: a főváros áthelyezése Daulatabadba és a kényszerváltások a források szerint súlyos társadalmi költségekkel jártak. A kortárs krónikás, Zia ad-Dín Baraní Táríkh-i Fírúz-sáhí című műve ezt a korszakot a szultáni hatalom belső feszültségein keresztül mutatja be.
A szultanátus hanyatlása a 14. század végétől felgyorsult. Timur (Tamerlane) 1398-as hadjárata kifosztotta Delhit, és bár Timur nem annektálta a szultanátust, a központi hatalom visszafordíthatatlanul meggyengült. A 15. század a Szajjid és Lodi dinasztiák viszonylag gyenge uralmának kora volt, amelyben a tartományi kormányzók, a rádzsput fejedelemségek és a szúfi testvéri közösségek egyre nagyobb szerepet játszottak. Ez a decentralizált világ készítette elő a Mogul Birodalom 1526-os hódítását, amelyet a következő alfejezet tárgyal a fejezet címe.
A Delhi Szultanátus korában a mai Pakisztán területén a muszlim jelenlét regionálisan egyenetlen volt. Szindh a 8. századi arab hódítás óta rendelkezett muszlim intézményekkel, és a helyi iszmáilita közösségek is jelen voltak. Pandzsáb és Lahor a gaznavida és gúrida korszakban perzsa nyelvű udvari központokká váltak, ahol a szunnita jogtudósok, a kereskedők és a kézművesek mellett szúfi mesterek is letelepedtek. Az iszlám terjedése azonban nem elsősorban a szultáni hadjáratok közvetlen következménye volt, hanem a kereskedelmi útvonalak, a városi céhek, a szúfi rendek és a helyi feudális függőségek lassú átalakulásának eredménye. A mongol hódítás elől menekülő török-perzsa elitek szintén hozzájárultak a muszlim városi hálózatok sűrűsödéséhez.
A vallási viszonyokat nem érdemes a későbbi szunnita–síita vagy muszlim–hindu ellentétek visszavetítésével magyarázni. A Delhi Szultanátus hivatalos ideológiája szunnita volt, de a mindennapi vallásgyakorlat rendkívül sokszínű maradt: a szúfi misztikusok, a síita közösségek, a hindu bhakti mozgalmak és a helyi szentkultuszok egymás mellett éltek. A templomrombolások, amelyeket egyes uralkodókhoz kötöttek, valós események, de mértékük és jelentőségük a források retorikája miatt nehezen megítélhető. A mai hindu és muszlim emlékezetpolitika gyakran abszolutizálja ezeket az eseményeket, holott a középkori források maguk is politikai célokkal írják le őket.
A nem muszlim alattvalók jogi helyzete a dhimmí intézmény keretében elvileg védelmet és vallási autonómiát biztosított, de a gyakorlatban az adóterhek, a társadalmi hierarchia és a helyi hatalmi viszonyok határozták meg életüket. A falusi hindu parasztok többsége számára a szultánváltás nem hozott azonnali életmódbeli változást; az adót ezentúl esetleg más hivatalnokok szedték be, de a földművelés rendje, a kaszt- és faluközösségi szokások tovább éltek. A nők, a nomád pásztorok és a szegény városi rétegek történetét a fennmaradt források alig dokumentálják, ezért a tankönyv ezen a ponton csak a hiányt tudja rögzíteni.
Az iszlám hódítás és a Delhi Szultanátus alfejezet legfontosabb elsődleges forrásai a 8–14. századból származó arab és perzsa krónikák, törvénykönyvek, földadó-összeírások, feliratok és érmék. A 711-es szindhi hódításról Balázuri Futúh al-buldán című műve a legmegbízhatóbb arab beszámoló, de a részletekben a Csácsnáma perzsa szövegére támaszkodunk, amelynek keletkezési ideje és forrásértéke vitatott. A gaznavida korszakhoz al-Bírúni Kitáb al-Hind című munkája és Minhádzs-i Szirádzs Dzsúzdzsáni Tabakát-i Nászirí című krónikája a fő forrás, míg a Delhi Szultanátus korszakát Zia ad-Dín Baraní és Ibn Battúta útleírásai egészítik ki. A numizmatikai és epigráfiai anyag alkalmas a kronológia pontosítására, de a társadalomtörténeti rekonstrukcióhoz szűkös.
A legfontosabb bizonytalanságok a következők: a hódítások áldozatszámai és a fosztogatások mértéke a források túlzásai miatt nem ismerhetők pontosan; a Csácsnáma megbízhatósága vitatott; a dzsizja és a dhimmí jogállás tényleges működése tartományonként eltért; a muszlim lakosság arányának növekedésére nincsenek megbízható statisztikák. A modern pakisztáni és indiai tankönyvi narratívák gyakran szelektíven használják a forrásokat, ezért az olvasónak különbséget kell tennie a dokumentált esemény, a becsült adat, a történészi konszenzus és az emlékezetpolitikai állítás között. Ezt a módszert a bevezető fejezet is tárgyalja a fejezet címe.