Az Afganisztán történetét tárgyaló fejezet ezen alfejezete azt a fordulópontot vizsgálja, amikor a mai Afganisztán területén először jött létre olyan államalakulat, amelyet a modern afgán államiság előzményeként szokás számon tartani, és amikor a régió a 19. században a brit és az orosz birodalom közötti stratégiai vetélkedés – közkeletű nevén a nagy játszma (Great Game) – egyik legfontosabb színterévé vált. A korábbi, Timuridák, mogulok és szafavidák című alfejezetben bemutatott időszakban a mai Afganisztán területe nem alkotott egységes államot: a városok és a kereskedelmi útvonalak felett különböző birodalmi központok, a vidéki területeken pedig törzsi és helyi dinasztiák gyakoroltak változó mértékű hatalmat. A 18. század közepén ebből a töredezett politikai térből alakult ki a Durrani Birodalom (angolul Durrani Empire), amely időnként az Indiai-félsziget északnyugati részére is kiterjedt, és amely a mai Afganisztán mellett a mai Pakisztán és Irán egyes területeire is kiterjedt. A 19. században a brit–orosz versengés formálta az afgán állam határait és külpolitikai mozgásterét. Ebben az alfejezetben elsősorban az államalapítás időszakát, a birodalom belső szerkezetét, a nagy játszma kialakulását, a két brit–afgán háborút és a határok megszilárdítását tekintjük át, különös figyelmet fordítva arra, hogy a források és a történészi értelmezések hol térnek el egymástól.
A Durrani Birodalom alapítását leggyakrabban 1747-hez kötik, amikor a perzsa uralkodó, Nadir sah (Nader Shah) halála után a mai Afganisztán déli részén fekvő Kandahár környékén az afgán törzsi vezetők összegyűltek, és Ahmad kánt (később Ahmad sah Durrani) választották meg uralkodónak. Az eseményt a modern afgán nemzeti történetírás gyakran az afgán állam születéseként ünnepli, ám fontos megjegyezni, hogy az 1747-es gyűlés nem a mai értelemben vett nemzetállamot hozott létre, hanem egy törzsi szövetségre épülő, dinasztikus katonai hatalmat. Ahmad sah maga a Szaduzaj (Sadozai) törzsi ágból származott, amely a Durrani törzsszövetség (Durrani confederacy) egyik ága volt; a „Durrani” név is ekkor vált dominánssá, és a szövetséghez tartozó törzsek önazonosságának, illetve az uralkodói legitimitásnak a jelölésére szolgált.
A megválasztás körülményei nem teljesen világosak: a későbbi afgán krónikák, például a 18. század végén keletkezett perzsa nyelvű történeti munkák, loya dzsirgát (nagy gyűlést) említenek, amelyen állítólag a szent köpenyt (khirka-i sarif) is felhasználták az uralkodó legitimitásának megerősítésére. A szent köpeny története azonban régóta vitatott hagyomány, és nem tekinthető egyértelműen dokumentált ténynek; a modern történészek egy része szerint a választás részben a törzsi elitek kompromisszuma volt, részben Ahmad kán katonai tekintélyének elismerése. Az mindenesetre bizonyos, hogy Ahmad sah a Kábul–Kandahár–Herat tengely mentén megszilárdította hatalmát, és rövid időn belül kiterjesztette fennhatóságát a mai Afganisztán nagy részére.
Ahmad sah uralkodását (1747–1772) a folyamatos katonai hadjáratok jellemezték. A birodalom magterülete a mai dél-afganisztáni Kandahár körül helyezkedett el, ahonnan a hadsereg kelet felé, az Indus völgye és az Indiai-félsziget irányába is többször benyomult. 1757-ben és az azt követő években Ahmad sah csapatai elfoglalták Delhit, és 1761-ben a Panipat melletti csatában legyőzték a Marátha Birodalom (Maratha Empire) seregét. A Panipat-i csata stratégiai jelentősége vitatott: egyes történészek szerint átmenetileg meggyengítette a Marátha hatalmat, és elősegítette a brit Kelet-indiai Társaság terjeszkedését; mások inkább a Durrani hadsereg győzelmét hangsúlyozzák, amely megakadályozta a Marátha állam további északnyugati terjeszkedését. A csata résztvevőinek száma és az áldozatokra vonatkozó adatok bizonytalanok, és a források jelentősen eltérnek; a történészi konszenzus csak annyiban biztos, hogy a csata nagy vérveszteséggel járt, és egyik fél sem tudta tartósan megszilárdítani az észak-indiai hatalmát.
A birodalom belső szerkezete nem központosított bürokratikus állam volt, hanem olyan katonai-törzsi képződmény, amelyben a helyi törzsi vezetők, városi elitek és vallási tekintélyek jelentős autonómiát élveztek. Ahmad sah hatalma a törzsi harcosok mozgósításán, a zsákmány és az adók újraelosztásán, valamint a szaduzaj uralkodóház presztízsén nyugodott. A hadjáratok révén a birodalom időszakosan bevételhez jutott, de a meghódított területeket – különösen Pandzsábot és Kasmírt – nem építette be tartósan a közigazgatásba, hanem jellemzően helyi kormányzókra bízta, akik Adóztatásukkal és katonai támogatásukkal elismerték a Durrani fennhatóságot. Ez a laza struktúra rövid távon rugalmas volt, hosszabb távon azonban előkészítette a belső széthúzást és a trónvitákat.
Ahmad sah uralma alatt a birodalom nyugati határain is feszültségek voltak: a Kádzsár Irán (Qajar Iran) feltörekvő dinasztiája és a Szikh Birodalom (Sikh Empire) Pandzsábban egyaránt korlátozta a Durrani terjeszkedést. A szikh uralkodó, Randzsít Szingh (Ranjit Singh) a 19. század elejére fokozatosan kiszorította a Durrani erőket Pandzsábból, ami a birodalom keleti határainak visszavonásához vezetett. Ez a folyamat jól dokumentált, bár a határok pontos vonala és a helyi hatalmi viszonyok a forrásokban eltérően jelennek meg.
Ahmad sah 1772-es halála után fia, Timur sah (Timur Shah) örökölte a hatalmat, de trónra lépése nem volt zökkenőmentes. A szaduzaj ágon belüli riválisok, valamint a Barakzaj (Barakzai) törzsi ág vezetői többször is megkérdőjelezték az uralkodói központ hatalmát. Timur sah a fővárost Kandahárból Kabulba helyezte át, ami részben a keleti területek ellenőrzésének javítását, részben a Kandahár környéki törzsi befolyás csökkentését szolgálta. A főváros áthelyezése jól dokumentált, de az okokra vonatkozó értelmezések vitatottak: egyes történészek stratégiai, mások belpolitikai-törzsi szempontokat emelnek ki.
Timur sah 1793-as halála után a birodalom ténylegesen szétesett. A 18. század végén és a 19. század elején a szaduzaj uralkodók formálisan továbbra is a Durrani Birodalom élén álltak, de hatalmuk gyakran csak Kabul és a környező területekre terjedt ki. A Barakzaj törzs vezetői, különösen a Mohammadzaj (Mohammadzai) ágból származó Dószt Mohamed kán (Dost Mohammad Khan), fokozatosan megerősödtek, és a 19. század első évtizedeiben ténylegesen független hatalmat gyakoroltak Kabulban és más városokban. A birodalom korábbi területeit többé-kevésbé önálló fejedelemségek, törzsi területek és városállamok hálózata váltotta fel; a központi hatalom szinte teljesen eltűnt.
Ezt az időszakot a forrásokban gyakran „a széthullás koraként” említik, de a kifejezés maga is értelmezés kérdése: a helyi elitek szempontjából nem feltétlenül a rend felbomlásáról, hanem a központi hatalom meggyengüléséről és a helyi autonómiák megerősödéséről volt szó. A történészi konszenzus szerint a Durrani Birodalom intézményesen soha nem volt erősen központosított állam, ezért a „birodalom” megnevezés is vitatható – a szakirodalom egy része inkább törzsi szövetségi rendszerről beszél. Ennek a vitának a hátterében az áll, hogy a 18. századi afgán hatalom nem rendelkezett a modern államokra jellemző állandó bürokráciával, adórendszerrel vagy határokkal.
A 19. század elején a mai Afganisztán területe két terjeszkedő birodalom, a Brit Kelet-indiai Társaság által irányított Brit India és a cári Oroszország érdekszférájának ütközőzónájává vált. A nagy játszma kifejezést a kortársak és a későbbi történetírás is használja a brit–orosz stratégiai vetélkedésre, de a fogalom eredete és használata vitatott. A terminus gyakran Arthur Conolly brit tisztnek tulajdonított, aki a 19. század első felében tevékenykedett, ám közvetlen írásos bizonyíték nem erősíti meg, hogy ő alkotta volna a kifejezést. A történészek egy része ezért inkább utólagos, 19. század végi konstrukciónak tekinti, amely leegyszerűsíti a régió bonyolult hatalmi viszonyait. A könyv ezt a kifejezést nem a saját értékítéleteként használja, hanem a bevett történészi terminológiát követve, annak korlátait jelezve.
A brit érdeklődés Afganisztán iránt elsősorban India biztonságából fakadt. A 19. század elején a Brit Kelet-indiai Társaság már szilárdan ellenőrizte a szubkontinens nagy részét, és attól tartott, hogy Oroszország – amely ekkoriban Közép-Ázsiában, a Kaukázusban és a Kaszpi-tenger térségében terjeszkedett – esetleg India felé tör előre. A brit stratégiai gondolkodásban Afganisztán pufferállam (buffer state) szerepet kapott: olyan területként tekintettek rá, amely elválasztja az orosz befolyási övezetet a brit Indiától. Fontos hangsúlyozni, hogy a „pufferállam” koncepció brit stratégiai elképzelés volt, nem pedig helyi politikai identitás vagy önmeghatározás. Az afgán uralkodók és törzsi vezetők a saját érdekeik szerint hol a britekkel, hol az oroszokkal, hol a Qajar Iránnal tárgyaltak, és nem tekintették magukat semleges ütközőnek.
Az orosz terjeszkedés a 19. század első felében elsősorban a Kaukázusban és a mai Kazahsztán területén zajlott. A cári hadsereg fokozatosan megszállta a kazak sztyeppét, és a 1860-as évekre elérte a mai Üzbegisztán és Türkmenisztán területét. A 19. század első évtizedeiben azonban az orosz jelenlét Afganisztán északi határainál még nem volt közvetlen katonai fenyegetés, bár a brit diplomácia és katonai felderítés gyakran túlbecsülte az orosz szándékokat. A brit forrásokban gyakran szerepel az az állítás, hogy Oroszország titkos ügynököket és követeket küldött Afganisztánba és Iránba, hogy aláássák a brit befolyást. Az ilyen állítások egy része dokumentált levelezésre és diplomáciai jelentésekre épül, de a brit percepciót torzíthatta a saját stratégiai szorongás. A modern történészek óvatosan kezelik ezeket a forrásokat, mert gyakran nem lehet egyértelműen elkülöníteni a bizonyított orosz szándékot a brit félelmektől.
A Qajar Irán és Afganisztán viszonya is fontos tényező volt. A perzsa uralkodók többször is igényt tartottak Herátra és a nyugat-afganisztáni területekre. A britek számára Herát különösen érzékeny pont volt, mert Indiából nézve stratégiai kapuként képzelték el. 1837–1838-ban a perzsa erők – orosz tanácsadókkal – ostrom alá vették Herátot, ami a briteket arra sarkallta, hogy aktívabb politikát folytassanak Afganisztánban. A heráti ostromot a brit történetírás gyakran az orosz fenyegetés bizonyítékaként értelmezte, de a modern kutatás szerint a perzsa hadjárat mögött elsősorban a Qajar állam saját területi ambíciói álltak, és az orosz szerep másodlagos volt.
A brit politika 1838-ban döntött a katonai beavatkozás mellett. A közvetlen ürügy az volt, hogy a britek a barakzaj Dószt Mohamed kánt oroszbarátnak ítélték, és helyette a korábbi szaduzaj uralkodót, Sedzsa saht (Shah Shuja) kívánták visszaültetni a trónra. A brit hadsereg 1839-ben bevonult Afganisztánba, és rövid idő alatt elfoglalta Kandahárt, majd Kabult, és Sedzsa sahot formálisan uralkodóvá tette. Az események alapvető kronológiája jól dokumentált brit katonai és diplomáciai forrásokban, de az okokra vonatkozó értelmezések vitatottak: a brit döntést egyesek kizárólag az orosz fenyegetésre adott túlreagálásként, mások a brit gyarmati terjeszkedés logikus lépéseként értelmezik.
A brit megszállás gyorsan válságba került. A megszálló erők nem tudták megszilárdítani a hatalmat, részben mert a helyi törzsi és városi lakosság nagy része ellenségesen viszonyult az idegen uralomhoz és a britek által támogatott Sedzsa sahhoz. 1841 novemberében Kabulban felkelés tört ki, amelyben a brit politikai tisztviselőket és katonákat is megtámadták. A brit helyőrség 1842 januárjában megkísérelte a visszavonulást Indiába, de a kabuli hágókban a menetoszlop szinte teljesen megsemmisült. A katasztrófa áldozatainak száma nem pontosan ismert: a brit források általában mintegy 16 000 embert említenek, de ez a szám magában foglalja a katonai személyzetet, a kísérő civileket és a szolgákat is, és a modern becslések 4 000 és 16 000 között mozognak. Az eltérés oka az, hogy a brit jelentések a teljes menetoszlop létszámát vették alapul, míg egyes elemzések csak a katonai áldozatokat számolják. A visszavonulás emlékezete mind a brit, mind az afgán történeti narratívában fontos szerepet játszik: a brit emlékezetben a tragédia, az afgán narratívában az ellenállás győzelmeként jelenik meg. A történészi konszenzus szerint a brit kudarc alapvető oka a helyi viszonyok félreismerése, a túlzott magabiztosság és a lakosság támogatásának hiánya volt.
A háború lezárásaként a britek 1842-ben bosszúhadjáratot indítottak, elfoglalták és részben lerombolták Kabul bazárját, majd kivonultak, és Dószt Mohamed visszatérhetett a hatalomba. Ez a mozzanat jól dokumentált, de a bosszúhadjárat értelmezése vitatott: egyes történészek szerint a brit hadsereg kegyetlen megtorlást hajtott végre, míg mások a gyarmati hadviselés akkori normáira hivatkoznak. A könyv álláspontja szerint a civil lakosságot ért erőszak dokumentált, és a felelősség a brit katonai vezetést terheli.
Az első brit–afgán háború után a britek egy időre visszafogottabb politikát folytattak, de az 1870-es évekre ismét felerősödött az orosz fenyegetés érzete. Az orosz csapatok 1873-ra elfoglalták Hivát, 1876-ban Kokandot, és a cári kormány követséget küldött Kabulba. A britek ezt provokációnak tekintették, és 1878-ban ultimátumot intéztek az afgán uralkodóhoz, Szer Ali kánhoz (Sher Ali Khan). Amikor az uralkodó nem engedett a brit követeléseknek, a brit hadsereg ismét megtámadta Afganisztánt.
A második brit–afgán háború (1878–1880) eseményei részletesen dokumentáltak brit katonai jelentésekben és afgán krónikákban, bár a két fél narratívája jelentősen eltér. A britek 1879-ben aláíratták a Gandamak-szerződést (Treaty of Gandamak), amelyben az afgán uralkodó lemondott a külügyek önálló viteléről, és területi engedményeket tett a brit Indiának. A szerződés értelmében Afganisztán gyakorlatilag brit protektorátus lett, bár a belső kormányzás autonóm maradt. Ezt a helyzetet a mai történészek többsége úgy értékeli, hogy Afganisztán formálisan független maradt, de külpolitikai mozgástere erősen korlátozott volt; mások szerint a protektorátusi viszony a gyarmati alárendeltség egyik formája.
A háború utolsó szakaszában a britek Abdur Rahman kánt (Abdur Rahman Khan) támogatták, aki 1880-ban került hatalomra, és uralkodása alatt (1880–1901) központosító politikát folytatott. Abdur Rahman a törzsi autonómiák felszámolására, az állami adórendszer kiépítésére és a hadsereg megerősítésére törekedett, gyakran brutális eszközökkel. Az uralkodó által elrendelt megtorló hadjáratok és a törzsi felkelések leverése jól dokumentált, de az áldozatok számára vonatkozó becslések erősen bizonytalanok. A történészi konszenzus szerint Abdur Rahman az afgán állam modernizációjának egyik kulcsfigurája volt, de módszerei miatt emlékezete vitatott: az afgán állami narratíva gyakran erőskezű államépítőként mutatja be, a törzsi és helyi közösségek emlékezete pedig elnyomóként tartja számon.
A brit–afgán viszonyban meghatározó esemény volt az 1893-as határegyezmény, amelyet a britek Mortimer Durand nevével fémjelezve Durand-vonal (Durand Line) néven ismer a szakirodalom. Az egyezmény Afganisztán és Brit India között húzott határt, de a vonal a gyakorlatban átvágta a pastu törzsi területeket, és sok helyi közösséget két különböző állam területére osztott. A Durand-vonal jogi státusza és elfogadottsága azóta is vita tárgya: az afgán kormányok egy része soha nem ismerte el végleges nemzetközi határnak, míg a mai Pakisztán örökös államhatárnak tekinti. Ezt a vitát a későbbi fejezet, A brit háborúk és a függetlenség és a jelenkori konfliktusok tárgyalják részletesen; itt elég annyit rögzíteni, hogy a vonal meghúzása brit gyarmati döntés volt, amelyben az afgán uralkodó részvételének jellege és kényszerűsége vitatott. A brit források szerint Abdur Rahman szabad akaratából írta alá a megállapodást; az afgán értelmezés szerint katonai és gazdasági nyomás alatt cselekedett. A történészi konszenzus szerint az uralkodó mozgástere korlátozott volt, de a pontos körülmények nem rekonstruálhatók teljes bizonyossággal.
A 19. század végére Afganisztán helyzete a brit–orosz vetélkedés eredményeként intézményesült. A britek és az oroszok közötti határegyezmények – különösen az 1895-ös Pamir-határegyezmény – kijelölték Afganisztán északi határait, és egy keskeny folyosót, a Vakhan-folyosót (Wakhan Corridor) is létrehoztak, hogy a Brit India és az Orosz Birodalom területe ne érjen össze. Ezzel Afganisztán formálisan is pufferállami szerepet kapott: a brit stratégia szerint semleges ütközőzónaként kellett elválasztania a két birodalmat. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ez a státus nem a helyi politikai elitek kezdeményezése volt, hanem a nagyhatalmi diplomácia eredménye, és Afganisztán belső hatalmi viszonyait továbbra is a központi kormányzat és a törzsi, vallási, etnikai csoportok közötti feszültségek határozták meg.
A Durrani Birodalom hosszú távú örökségét többféleképpen értelmezik. Az afgán nemzeti történetírás számára Ahmad sah gyakran az „afgán állam atyja”, és a Durrani időszak a nemzeti szuverenitás aranykora. Ez a kép erősen emlékezetpolitikai jellegű: a modern afgán nacionalizmus a 20. század elején tudatosan fordult vissza Ahmad sahhoz, hogy a törzsi és etnikai sokszínűséget egy közös afgán identitás alá rendezze. Ugyanakkor a birodalom valójában elsősorban pastu törzsi katonai hatalom volt, és nem reprezentálta egyenlően a mai Afganisztán területén élő más csoportokat – tádzsikokat, hazárákat, üzbégeket, türkméneket és másokat. A történészi konszenzus szerint tehát a Durrani Birodalom az afgán államiság egyik fontos előzménye, de nem azonos a mai, etnikailag sokszínű nemzetállammal.
A 19. század végére a mai Afganisztán határai nagyjából kialakultak, de ezek a határok brit–orosz egyezmények termékei, nem pedig a helyi közösségek önrendelkezésének eredményei. Ez a tény a későbbi konfliktusok egyik forrása lett: a határok átvágták a törzsi és nyelvi területeket, és a központi kormányzat hatalma soha nem terjedt ki egyenletesen az egész országra. Afganisztán a 20. század elején ugyan formálisan független államként lépett be a nemzetközi rendszerbe, de belül továbbra is a törzsi, etnikai és vallási csoportok közötti hatalmi egyensúly, a központosítás és az ellenállás dinamikája határozta meg. Ezt a folyamatot a következő alfejezet, A brit háborúk és a függetlenség tárgyalja.
Az alfejezet forrásbázisa meglehetősen heterogén. A 18. századi Durrani Birodalomra vonatkozóan elsősorban perzsa nyelvű krónikák, például a Tavarikh-i Ahmad Sahi vagy a későbbi Siraj al-Tavarikh állnak rendelkezésre, amelyeket a 19. század végén és a 20. század elején írtak. Ezek a művek értékesek, de dinasztikus és törzsi elfogultságot hordoznak, és keletkezésük időbeli távolsága miatt pontosságuk kérdéses. A brit és orosz diplomáciai és katonai források a 19. századból jóval részletesebbek, de ezeket is saját birodalmi érdekeik és percepcióik alakították. A nagy játszma kifejezés maga is gyarmati keretben született, és a brit források gyakran eltúlozták az orosz fenyegetést, hogy igazolják a katonai beavatkozást. A modern történészek ezért a brit és orosz forrásokat kritikusan, a helyi krónikákkal és a törzsi szóbeli hagyományokkal egybevetve használják.
A legnagyobb bizonytalanságok a következő területeken jelentkeznek: - A Durrani Birodalom pontos kiterjedése és belső igazgatása: a források hiányosak, és a modern kutatók eltérően értelmezik a „birodalom” fogalmát. - Az áldozatszámok a háborúkban, különösen az első brit–afgán háborúban: a brit jelentések és a helyi hagyományok eltérő számokat közölnek, és a halottak összetétele is vitatott. - A nagy játszma mint értelmezési keret: nem minden történész fogadja el, hogy a 19. századi közép-ázsiai eseményeket egyetlen brit–orosz versengésként lehet leírni; egyesek regionális és helyi szereplők autonómiáját hangsúlyozzák. - A Durand-vonal aláírásának körülményei és jogi státusza: a források ellentmondásosak, és a mai politikai viták tovább terhelik az értelmezést. - Ahmad sah megválasztásának részletei: a loya dzsirga és a szent köpeny története a későbbi nemzeti mitológia eleme is lehet.
Ezeket a bizonytalanságokat a szövegben jelöltük, és ahol lehetséges, megkülönböztettük a dokumentált tényt, a becslést, a konszenzust és a vitatott értelmezést.