A 19. századi Afganisztán története nem választható el attól a nagyhatalmi versengéstől, amelyet a kortárs európai diplomácia nagy játszmaként (Great Game) ismert. Az előző fejezet bemutatta, hogy a Durrani Birodalom (1747–1826) szétesése után a térségben egymással versengő törzsi vezetők és regionális dinasztiák váltakoztak, miközben a Brit Kelet-indiai Társaság Indiában megerősítette hatalmát. A 19. század első felére a britek számára Afganisztán elsősorban India északnyugati kapujaként, illetve az orosz terjeszkedés feltételezett ütközőzónájaként vált fontossá. Ez a stratégiai szemlélet vezetett az első angol–afgán háborúhoz (1839–1842), majd a második angol–afgán háborúhoz (1878–1880). A harmadik, 1919-es háború pedig Afganisztán nemzetközi jogi függetlenségének elismerését hozta el. A fejezet e három konfliktus, valamint a Durand-vonal (Durand Line) meghúzásának körülményeit és következményeit tárgyalja. A cél nem a „hősies ellenállás” vagy a „brit imperializmus” egymást kizáró narratívájának megerősítése, hanem annak bemutatása, hogy a háborúk kimenetelét a helyi hatalmi viszonyok, a törzsi lojalitások, a gazdasági kényszerek és a nagyhatalmi döntések együtt alakították.
A 19. század elején az afgán területek fölött névlegesen a Durrani birodalom utódállamai rendelkeztek, de a tényleges hatalom a Barakzai és a Szadozai klánok közötti vetélkedés, a pastu törzsek autonómiája, valamint a szikh és szindhi hatalmi centrumok nyomása alatt töredezett volt. A Brit Kelet-indiai Társaság a 1810-es évektől egyre inkább attól tartott, hogy az Orosz Birodalom közép-ázsiai előrenyomulása előbb-utóbb Indiát fenyegeti. Ez a félelem nem volt teljesen alaptalan: az oroszok a 19. század első felében kiterjesztették befolyásukat a Kaukázus és Közép-Ázsia egyes térségeire, és diplomáciai kapcsolatokat kerestek a perzsa és afgán udvarokkal. A britek válaszként megpróbáltak Kabulban egy számukra megbízható uralkodót ültetni, hogy Afganisztánt ütközőállammá alakítsák.
A közvetlen ürügyet az adta, hogy Doszt Mohammad kán (Dost Mohammad Khan), a Barakzai dinasztia kabuli vezetője, 1837–1838-ban tárgyalásokat folytatott az orosz és perzsa udvarral, miközben a britekkel is próbált szövetséget kötni. A brit hatóságok, élükön Lord Auckland főkormányzóval, a tárgyalásokat nem a helyi realitások, hanem a nagy játszma logikája felől értelmezték. Az 1838-as Simlai kiáltvány (Simla Manifesto) ürügyként hivatkozott a korábbi Durrani uralkodó, Sudzsa sah (Shuja Shah Durrani) trónigényére, és bejelentette, hogy a britek fegyverrel állítják vissza őt Kabulban. A dokumentum – amelyet a korabeli brit közvélemény egy része is kétkedve fogadott – a háborút a „törvényes uralkodó” restaurációjaként és az orosz fenyegetés elleni védekezésként mutatta be, ám a döntés mögött elsősorban India határainak ellenőrzése állt.
Az első angol–afgán háború hadműveletei 1839 tavaszán indultak meg. A brit-indiai haderő, amelyhez szikh és más helyi katonák is csatlakoztak, a Bolan-hágón keresztül behatolt Afganisztánba. Kandahár 1839 áprilisában, Kabul pedig augusztusban került a megszálló erők ellenőrzése alá. Sudzsa sahot hivatalosan ismét trónra ültették, de tényleges hatalma a brit katonai jelenléttől függött. A megszállást kezdettől fogva nehezítette a helyi lakosság ellenállása, a törzsi vezetők bizalmatlansága, a pénzügyi terhek és az a tény, hogy a britek által támogatott uralkodót sokan idegen bábnak tekintették. A brit források – például Sir William Macnaghten politikai ügynök jelentései – sokáig a helyzet stabilizálásáról számoltak be, ám a levelezésből kirajzolódik, hogy a megszállók folyamatosan küzdöttek az utánpótlási vonalak védelmével és a felkelések leverésével.
A fordulat 1841 novemberében következett be, amikor Kabulban felkelés tört ki, és a tömeg meggyilkolta Macnaghtent és más brit tisztségviselőket. A brit helyőrség – mintegy 4500 katona és nagyszámú, a táborhoz csatlakozó civil, szolga és családtag – 1842 januárjában tárgyalásos kivonulásba kezdett Kabulból a Khyber-hágó irányába. A visszavonuló oszlopot a tél, a hegyvidéki terep és a törzsi harcosok folyamatos támadásai szinte teljesen megsemmisítették. A brit hagyományban a kabuli katasztrófa (Massacre of Elphinstone’s Army) néven ismert vereség pontos áldozatszáma máig vitatott; a kortárs beszámolók és a későbbi becslések több száz és több ezer közötti túlélőt említenek, de abban a történészi konszenzus szilárd, hogy a hadsereg egésze gyakorlatilag elpusztult. A brit válasz 1842 nyarán egy büntetőexpedíció volt, amely elfoglalta Kabult, felgyújtotta a bazárt, majd kivonult. Doszt Mohammad kán, aki a háború alatt fogságba került, 1843-ban visszatérhetett, és fokozatosan újra megerősítette hatalmát Kabulban.
A háború értelmezésében élesen elválik a brit birodalmi emlékezet és a pastu/fővárosi afgán narratíva. A brit történetírás sokáig a „vad törzsek” árulásáról és a hadvezetés hibáiról beszélt, míg az afgán nemzeti elbeszélés a megszállók elleni sikeres ellenállásként állítja be a szembenállást. A mai történészi konszenzus ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a brit kudarc nem elsősorban a helyi lakosság állítólagos kegyetlenségéből, hanem a megszállás politikai és logisztikai fenntarthatatlanságából fakadt.
Az első háború után a britek több évtizeden át kerülték a közvetlen katonai beavatkozást Afganisztánban, ám a nagy játszma fokozódó orosz közép-ázsiai terjeszkedése ismét napirendre tűzte a kérdést. Az 1860-as és 1870-es években az Orosz Birodalom bekebelezte Taskent és Szamarkand térségét, majd 1873-ban Hivát tette protektorátusává. A britek attól tartottak, hogy az orosz befolyás Afganisztánt is eléri, és India északnyugati határa védtelenné válik. Ez a félelem akkor vált akut diplomáciai válsággá, amikor Ser Ali kán (Sher Ali Khan), Doszt Mohammad fia és utóda, 1878-ban fogadott egy orosz missziót Kabulban, miközben a brit követ küldését elutasította.
A brit kormányzat – Lord Lytton alkirály irányításával – 1878 novemberében ultimátumot küldött, majd hadat üzent. A második angol–afgán háború (1878–1880) során a brit-indiai hadsereg három irányból nyomult be Afganisztánba. A hadjárat kezdeti szakasza viszonylag gyors sikereket hozott: a brit erők elfoglalták a Khyber-hágót, Kandahárt, majd Kabul környékét. Ser Ali kán 1879 elején meghalt, utóda, Jakub kán (Yaqub Khan) pedig tárgyalásokra kényszerült. Az 1879 májusában aláírt Gandamak-szerződés (Treaty of Gandamak) értelmében Afganisztán átengedte a briteknek a Khyber-hágó és további határ menti területek ellenőrzését, beleegyezett abba, hogy külkapcsolatait brit irányítás alá helyezi, és brit rezidens állomásozzon Kabulban.
A szerződés azonban nem hozta el a stabilizációt. A brit rezidens, Sir Louis Cavagnari kabuli missziója 1879 szeptemberében a helyi felkelők ostroma alá került, és a rezidenciát elfoglaló tömeg Cavagnarit és kíséretét meggyilkolta. A brit válasz ismét büntetőhadjárat volt, amelynek során a hadsereg 1879–1880 folyamán megszállta a fővárost és több tartományt. A brit hadvezetés azonban tudatában volt annak, hogy az első háborúhoz hasonlóan a tartós megszállás kudarcra van ítélve, ezért olyan helyi uralkodót kerestek, aki hajlandó elfogadni a brit befolyást, ugyanakkor képes belső hatalmát fenntartani. Ez az uralkodó Abdur Rahman kán (Abdur Rahman Khan) lett, aki 1880-ban – brit támogatással és a helyi hatalmi harcok kihasználásával – elfoglalta Kabult.
A második angol–afgán háború lezárása nem hozott egyértelmű győzelmet egyik félnek sem. A britek megerősítették a határellenőrzést, és elérték, hogy Afganisztán külpolitikájában ne közeledjen Oroszországhoz, ám a belső afgán ügyekbe való közvetlen beavatkozásról le kellett mondaniuk. Abdur Rahman kán (uralk. 1880–1901) hosszú uralma alatt fokozatosan kiépítette a központi hatalmat, leigázta a törzsi vezetőket, és modernizációs lépéseket tett, de mindezt úgy, hogy a brit hegemónia elfogadása mellett viszonylag nagy belpolitikai mozgásteret őrzött meg.
A második angol–afgán háború után a legmaradandóbb brit–afgán konfliktusforrás a Durand-vonal meghúzása lett. 1893-ban Sir Mortimer Durand, a brit-indiai kormányzat külügyi titkára, Kabulban tárgyalásokat folytatott Abdur Rahman kánnal. A megállapodás értelmében meghúztak egy határvonalat Afganisztán és a Brit Birodalom indiai területei között, amely keresztülvágta a pastu törzsek lakóterületét. A határ szerződéses dokumentuma a Durand-vonal megállapodás (Durand Line Agreement) volt, amelyet 1893. november 12-én írtak alá. A vonal mintegy 2430 kilométer hosszúságban húzódott a Himalája keleti nyúlványaitól a Balucsisztán déli részéig, és olyan törzsi területeket választott el egymástól, amelyek korábban évszázadokon át szabadon mozogtak a hegyvidéken.
A megállapodás értelmezése máig alapvető vita tárgya. A brit és a pakisztáni álláspont szerint a Durand-vonal nemzetközi határ, amelyet Afganisztán utódállamai is elismertek, különösen az 1919-es rawalpindi szerződésben. Ezzel szemben az afgán kormányok – különösen a 20. század közepétől – jellemzően úgy érveltek, hogy a megállapodást brit kényszer alatt írták alá, és az nem köti a független Afganisztánt. Emellett a pastu nacionalista diskurzusban a vonal a pastunisztán (Pashtunistan) nevű, meg nem valósult etnikai-politikai egység országhatárokkal való szétdarabolásának szimbóluma lett. A mai Afganisztán és Pakisztán közötti határviták, valamint a határ menti törzsi területeken folyó konfliktusok ebből a 19. századi gyarmati döntésből eredeztethetők, ám a helyzet ennél összetettebb: a pastu törzsek belső tagolódása, a hegyvidéki gazdasági kapcsolatok és a 20. századi államépítés egyaránt alakította a határ jelentését.
Fontos kiemelni, hogy a Durand-vonal meghúzása nem volt egyetlen pillanatig tartó, tiszta szerződéses aktus. A határ kijelölése terepi felmérésekkel, helyi egyeztetésekkel és későbbi térképészeti pontosításokkal zajlott, és a vonal egyes szakaszai máig vitatottak. A megállapodás eredeti szövege angol nyelvű volt, és a pastu nyelvű fordítások közötti eltérések is hozzájárultak a későbbi értelmezési vitákhoz. A történészi szakirodalomban konszenzus van abban, hogy a határ döntően brit stratégiai érdekeket szolgált India védelmében, és kevéssé vette figyelembe a helyi közösségek társadalmi és gazdasági szövetét. Abban viszont már vita van, hogy Abdur Rahman kán mennyire tekintette a megállapodást kényszerű engedménynek, vagy éppen ellenkezőleg, ő is hasznot remélt a törzsi területek ilyen módon való elhatárolásából.
A 20. század elején Afganisztán névlegesen független, de a brit-indiai kormányzat által ellenőrzött külpolitikájú állam volt. Abdur Rahman fiát, Habibullah kánt (uralk. 1901–1919) az első világháború idején is sikerült kívül tartani a közvetlen hadviseléstől, bár a britek és a központi hatalmak egyaránt próbálták befolyásolni. A háború alatt azonban a közép-ázsiai és indiai politikai mozgalmak, a pániszlamista agitáció és a török–német katonai missziók jelenléte feszültséget teremtettek. A britek 1915-ben a Masud-megállapodás keretében újabb pénzügyi támogatást nyújtottak Kabulnak, de a határ menti törzsek lojalitása továbbra is kérdéses maradt.
Habibullah kánt 1919 februárjában a kalakáni gyilkosság áldozata lett. Utódja, Amánullah kán (Amanullah Khan) egy reformista, a központi hatalom megerősítésére és a teljes szuverenitás kivívására törekvő uralkodóként lépett fel. A britekkel való feszültség a háborús fáradtságból, a határ menti törzsi felkelésekből és az indiai függetlenségi mozgalommal való kapcsolatokból táplálkozott. Amánullah 1919 májusában dzsihádot hirdetett a brit uralom ellen, ami a korabeli afgán és törzsi diskurzusban nem egyszerűen „szent háborút”, hanem a megszállóval szembeni fegyveres ellenállást jelentette. A szöveg fontos, hogy a „dzsihád” kifejezést ne a mai politikai szóhasználat szerint olvassuk; a 20. század eleji Afganisztánban a fogalom a függetlenségi küzdelmet és a uralkodói legitimitás vallási igazolását is magában foglalta.
A harmadik angol–afgán háború (1919) májustól augusztusig tartott, és elsősorban a keleti határvidéken, a Khyber-hágó környékén, valamint a Vazirisztán térségében zajlottak harcok. A hadműveletekben a brit-indiai hadsereg létszámban és tűzerőben fölényben volt, ám a határ menti törzsi harcosok helyismerete, a gerilla-hadművelet és a terepviszonyok miatt a brit erők nem tudtak döntő győzelmet kicsikarni. A felek 1919 júniusában tűzszünetet kötöttek, majd augusztusban Rawalpindiban békeszerződést írtak alá. A rawalpindi szerződés (Treaty of Rawalpindi) értelmében a brit kormány elismerte Afganisztán teljes függetlenségét külügyeiben, és lemondott a korábbi szerződésekben biztosított befolyásról. A Durand-vonalat azonban a szerződés nem szüntette meg: azt a felek hallgatólagosan érvényben lévő határként kezelték, bár annak későbbi értelmezése vitatott maradt.
Az 1919-es függetlenség nem egy radikális katonai győzelem, hanem tárgyalásos kompromisszum eredménye volt. A britek kimerültsége az első világháború után, az indiai politikai nyomás, valamint a határ menti konfliktus elhúzódásának gazdasági és katonai költségei egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy London elfogadja a kabuli követelést. Amánullah kán számára a szerződés politikai tőkét jelentett, de nem oldotta meg a belső törzsi ellenállást, és nem teremtette meg a központi hatalom valódi ellenőrzését a vidék fölött.
A függetlenség kivívása után Amánullah kán széles körű reformprogramot hirdetett. 1920-as években kibocsátott rendeletei érintették az adórendszert, a közigazgatást, a hadsereget, az oktatást és a nők jogállását. A reformok közé tartozott a rögzített adózás bevezetése, a hagyományos törzsi adórendszerek átalakítása, a világi bíróságok felállítása, valamint a nők számára az oktatás és a közéleti részvétel bizonyos lehetőségeinek megnyitása. Amánullah törekvéseit részben a török köztársasági modell, részben az európai államépítési minták inspirálták, de a reformokat a helyi vallási és törzsi elitek jelentős része a hagyományos rendszer elleni támadásként értelmezte.
Az 1928–1929-es kabuli lázadás és az azt követő polgárháború megmutatta a reformok társadalmi beágyazottságának hiányát. A konfliktus közvetlen kiváltó okai között szerepeltek a női oktatással és öltözködéssel kapcsolatos rendeletek, de a mélyebb ok a központi hatalom erőltetett modernizációja és a vidéki társadalom ellenállása volt. A felkelés élére Habibullah Kalakáni (más néven Bacsá-i Szakao) állt, aki 1929-ben rövid időre el is foglalta Kabult. Amánullah elmenekült, és végül Muhammad Nádir sah (Nadir Shah) ragadta magához a hatalmat, aki a brit és törzsi támogatás birtokában állította helyre a rendet. Az 1929-es fordulat azt jelezte, hogy a függetlenség kivívása önmagában nem oldotta meg az afgán állam belső integrációjának problémáit.
A korszak értékelésekor a történészi szakirodalomban eltérő hangsúlyok figyelhetők meg. Egyes szerzők Amánullah reformjait előremutató, de korai modernizációs kísérletként értékelik, míg mások a reformok elitista, a vidéki társadalomtól elszakadt jellegét emelik ki. Az afgán nemzeti történetírás – különösen a 20. század közepétől – Amánullahot a függetlenség és a haladás szimbólumává tette, ám ez a kép a későbbi konfliktusok fényében vitatottá vált. A források között brit diplomáciai jelentések, afgán udvari krónikák, katonai emlékiratok és a későbbi történeti munkák egyaránt megtalálhatók, de ezek a források gyakran egymásnak ellentmondóan értelmezik ugyanazokat az eseményeket.
Az angol–afgán háborúk és a függetlenség történetére vonatkozó ismereteink több forrástípusból származnak. A brit oldalon a India Office Records, a Foreign Office dokumentumai, katonai parancsnokok hivatalos jelentései, alkirályi levelezések és a londoni kormányzati iratok adják a legbőségesebb anyagot. E források részletes adatokat tartalmaznak a hadműveletekről, a logisztikáról, a tárgyalásokról és a politikai döntésekről, ugyanakkor a brit hivatalos iratok erősen érdekeltek a birodalmi narratíva fenntartásában, és nemritkán leegyszerűsítve, előítéletesen ábrázolják a helyi szereplőket. Az afgán oldalon a pastu nyelvű krónikák, a kabuli udvari történetírók munkái, a törzsi vezetők levelei és a későbbi nemzeti történetírás szövegei állnak rendelkezésre. Ezek a források viszont gyakran a törzsi lojalitások, a vallási legitimáció és a 20. századi nemzeti identitás keretei között értelmezik az eseményeket. Az elsődleges források közül kiemelkednek Mohammad Juszuf kán és más kabuli udvari írnokok feljegyzései, de ezek autentikussága és elfogultsága egyes esetekben vitatott.
A másodlagos irodalomban a klasszikus brit birodalmi történetírás (pl. John William Kaye és Henry Durand munkái a 19. századból) sokáig meghatározó volt, ám ezek a munkák erősen eurocentrikus szemléletűek. Az 1960-as évektől kezdve a posztkoloniális történetírás és az afgán történészek kritikusan újraértelmezték a brit forrásokat, és nagyobb figyelmet szenteltek a helyi társadalom belső dinamikájának. Az elmúlt évtizedek kutatásai – például Christine Noelle-Karimi, Barnett Rubin és William Dalrymple munkái – jelentősen árnyalták a képet, ám a források egyenlőtlen eloszlása miatt az afgán szereplők mindennapi tapasztalatai továbbra is alulreprezentáltak.
A bizonytalanságok több szinten jelentkeznek. Először is, az áldozatszámok a 19. századi háborúk esetében szinte mindig becslések, és a brit hivatalos jelentések gyakran alábecsülik a helyi veszteségeket, míg az afgán nemzeti narratívák hajlamosak felnagyítani azokat. A kabuli katasztrófa túlélőinek száma a brit forrásokban is vitatott, és a különböző visszaemlékezések egymásnak ellentmondó adatokat közölnek. Másodszor, a Durand-vonal megállapodásának körülményei – különösen az, hogy Abdur Rahman kán mennyiben volt önkéntes szerződő fél – a mai napig politikai vita tárgya. A dokumentum szövegének nyelvi változatai és a határ kijelölésének gyakorlati pontatlanságai további bizonytalanságot okoznak. Harmadszor, az 1919-es függetlenség értelmezése is vitatott: egyesek szerint a rawalpindi szerződés teljes szuverenitást adott, mások szerint a britek továbbra is informális befolyást gyakoroltak a határ menti törzseken és a fegyverkezési politikán keresztül. A téma érzékenységét növeli, hogy a Durand-vonal kérdését a mai pakisztáni–afgán kapcsolatokban is felhasználják, így a történészi állítások könnyen átpolitizálódnak.